bezárás

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Egyetemig

Blaskóné Majkó Katalin (2004.)

I. Az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde alapítása

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti EgyetemigA világvárosi rangra törő Pesten, a mai Terézvárosban az 1870-es években a korabeli képzőművészeti élet meghatározó intézményei találtak otthonra. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde, a festészeti és szobrászati mesteriskolák összefonódó története segítette elő, hogy ma az Andrássy út és az Izabella utca sarkán, valamint a Kmety Gy u., Bajza u., Szondy u. Munkácsy Mihály u. által határolt területen, az úgynevezett Epreskertben működik a képzőművészet valamennyi területén egyetemi képzést nyújtó Magyar Képzőművészeti Egyetem.

A magyar képzőművészeti felsőoktatás megszervezésére a 18. század közepétől többször történtek sikertelen próbálkozások. Valószínűleg a Bécstől való függőség, és az anyagiak hiánya okozta, hogy tervek készítésén túlra, csak néhány rövidéletű kisebb-nagyobb magániskola jutott el. A művészpályát választók külhoni intézményekben képezhették magukat, eleinte Bécsben, majd a mind népszerűbbé váló müncheni és párizsi képzőművészeti akadémiákon. A 19. sz. közepén a nemzeti érzések megerősödése a magyar művészet önállósodásának a vágyát mélyítette el, az egyre erősödő külföldi kapcsolatok pedig a képzőművészeti képzés európai mintáinak átvételét sürgették.

1861-ben megalakult az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat. A Társulat kétévi huzavona után, 1863-ban jóváhagyott alapszabálya szerint a Társulat célja a következő volt: "a hazai képzőművészetnek minden ágát tökélyre segíteni, a műízlést nemesbíteni s a műszeretetet terjeszteni." A Társulat önálló anyagi alappal nem rendelkezett, céljait csak pártfogó tagjainak a támogatásával tudta teljesíteni. Gazdag mecénásai között az uralkodón s az uralkodóház tagjain kívül arisztokraták, főpapok , később egyre nagyobb számban jómódú nagypolgárok voltak. Kiterjedt kapcsolataikat példázza, hogy pártfogó tagjaik sorában található még a belga királynő is.

A Társulat megvalósítandó céljai között elsőként szerepelt egy művészi tanintézet felállításának a terve. A leendő művészeti akadémia felállításának a megtervezésére bizottságot alakítottak. A bizottmány tagjai : Orlay-Petrich Soma, Than Mór, Telepy Károly, Plachy Ferenc és Harsányi Pál voltak. Az akadémia felállítására vonatkozó terveik a mostoha anyagi körülmények miatt nem valósultak meg, mégis az ő kezdeményezéseiknek volt köszönhető, hogy a bizottmány egyik új tagja, Kelety Gusztáv , Eötvös József kultuszminiszter megbízásából útnak indult Európába, hogy a képzőművészeti akadémiák és iparművészeti intézetek munkáját tanulmányozza.

Kelety Gusztáv tapasztalatait "A képzőművészeti oktatás külföldön és feladatai hazánkban" c. könyvében összegezte. Kelety - meglehetősen nagy realitásérzékkel - a teljes akadémiai képzés beindítását nem tartotta megvalósíthatónak a korabeli magyar viszonyok között. Javaslatában egy a tanárképzést magábafoglaló alapképzést nyújtó intézmény szerepelt, melyet az akadémia szó megkerülésével mintarajztanodának nevezett el. Koncepciója szerint a művészi pályára készülő ifjak a tanoda nyújtotta ismereteiket jól felszerelt műtermekben, kiváló mesterek irányítása alatt bővíthették volna. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat sürgetésére, végül 1871 május 6.-án, I. Ferenc József által szentesített törvény alapján, Pauler Tivadar miniszteri rendelettel alapította meg a Magyar Képzőművészeti Egyetem jogelődjét, az Országos Magyar Királyi Mintarajztanodát és Rajztanárképezdét. Az új intézmény 1871. októberében a terézvárosi Rombach utca 6. szám alatt, egy magánbérházban, bérelt lakásban kezdte meg a működését. Célja -Keleti Gusztáv terveinek megfelelően -, rajztanárok képzése és a képzőművészeti pályát választó fiatalok alapképzésben való részesítése volt.

II. Helyet a "művészi háznak"

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti EgyetemigA tanári kar tagjai közé tartozott az akkor 37 éves Kelety Gusztáv "akadémiai képíró" igazgató mellett Székely Bertalan "történelmi festész", aki alakrajzolást és festészetet; Izsó Miklós "akadémiai szobrász", aki mintázást; Schulek Frigyes " akadémiai építész " aki az építészeti és ékítményi tantárgyat tanította. E tárgyakon kívül bonctant, katonai helyszínrajzot, ábrázoló geometriát, látszattant, fametszést, iparművészeti rajzot, és ékítményes rajzot tanultak. Nagy fontosságot tulajdonítottak a lap- és gipszminták utáni rajzolásnak. A ma oly természetesnek tűnő élő modell rajzolása csak a tanulmányok végefelé szerepelt a tantervben. A művészettörténet, valamint a lélek- és neveléstan órákat a pesti tudományegyetemen hallgatták a tanár és művészjelöltek.

A szerény méretű intézménynek 53 növendéke volt. A "művészeti ipar" valamely ágát művelő iparosok számára szervezett (1885-ig működő), ingyenes esti tanfolyamot 24-en látogatták az első évben. A gyakorló rajztanárok számára esetenként továbbképzést szerveztek. A képzési idő kezdetben három év volt. A tanárjelöltek állami ösztöndíjat kaphattak, minek fejében képesítésük megszerzése után három évet a kijelölt iskolában kellett tanítaniuk. A növekvő létszámú intézmény egyre több lakást volt kénytelen kibérelni, melyeknek évi lakbére öt év után már 11.000 forintra rúgott. A költséges bérelt lakások ráadásul nem feleltek meg a művészi oktatás követelményeinek. A súlyos szobormintákat nem tudták felszállítani az emeleti termekbe, a nedves falú helyiségek nem kaptak elég természetes fényt. Öt év működés után tehát a Mintarajztanodának kifizethető, és a képzési sajátosságoknak megfelelő épület után kellett néznie.

A közviszonyok kedvező alakulása folytán az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiteljesedő tevékenységét, de főként egyik vállalt fő tevékenységi körét, kiállítási programját megfelelő helyiségek hiányában nem tudta teljesíteni. A Társulat életében gyökeres változást csak úgy remélhettek, ha szert tesznek egy saját céljaikra tervezett, jól felszerelt házra, mely - terveik szerint - állandó központjául szolgálna a hazai művészetnek, s amelyben a közönség méltó környezetben találkozhatna hazai és külföldi művészek munkáival.

A Társulat választmánya 1872. tavaszán elhatározta, hogy lépéseket tesz a leendő "művészi ház", más néven műcsarnok építéséhez szükséges építési tőke előteremtésére, valamint a telek megszerzésére vonatkozóan. A választmány tehát Pest város közgyűléséhez fordult, azzal a kéréssel, hogy a leendő sugárút tervezése alkalmával egy 800 négyszögöles telek elővételi jogát engedje át az általuk vázolt nemes és közhasznú célra. A Sugárút építése Pest városrendezési tervének legnagyobb és egyik legsikeresebb vállalkozása volt. A munkákat az 1870-ben, a városfejlesztés legfontosabb teendőinek a megterveztetésére és lebonyolítására létrejött Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította.

III. Az első kapavágástól a mennyezetfreskóig

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti EgyetemigA főváros közgyűlése 1872-ik év május 8-án tartott közgyűlésén helyt adott a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat kérelmének, majd hosszas alkudozások után 1874-ben kötött szerződéssel a leendő sugárút déli oldalán, az Oktogonon túl a 78, 80 és 151. számú telkeket 55,000 forintos, jutányos áron a Társulatnak eladta.

Miután a megvásárolt telkek a Társulat szükségleteit felülmúlták, azoknak mintegy a fele részét a főváros beleegyezésével a tanulmányi alapnak ugyanazon az áron átengedték, hogy ott felépülhessen az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde saját háza. A két építkezés szinte azonos időben kezdődött.

A Képzőművészeti Társulat nemzetközi pályázatot írt ki, melyre 45 pályamű érkezett. A választmányi tagokból és neves bécsi építészekből álló zsűri az első díjat Láng Adolfnak ítélte. Az ő tervei alapján, közadakozásból kezdték meg az pítkezést, 1875 április 12.-én, s az első kapavágástól számított alig több mint öt hónappal, Kéler Napoleon építész vállalkozó irányításával szeptember 26-án megkezdték a tető felrakását A veronai Palazzo Bevilacqua (Michele Sanmicheli építette 1530-ban) mintájára készült reneszánsz terméskőpalota elegáns, mértéktartó homlokzatán hirdeti, hogy közadakozásból jött létre. A belső stukko díszeket Kéler Napoleon, a festészeti munkákat Láng Adolf készítette. A színes ablakokat Róth Zsigmond, társulati tag készítette el és ajándékozta a leendő Műcsarnoknak.

A palota gazdagon aranyozott, stukkókkal díszített, oszlopos-boltíves márványozott előteréből juthatunk be, a kicsi, de elegáns kiképzésű lépcsőházba, melynek a mennyezetlunettáit, és az első emelet mennyezetén található nyolcszögletű keretbe foglalt allegorikus figurákat a Mintarajztanoda festészeti osztályának tanára, a kor ünnepelt freskófestője, Lotz Károly festette. Lotz Károly 1863-tól folyamatosan kapott megrendelést magánpaloták és középületek falfestményeinek elkészítésére. A Vigadó, a Keleti pályaudvar, a Magyar Tudományos Akadémia nagy termének triptichonjai, a pécsi székesegyház két kápolnájának, a Mátyás templomnak és számos más középületnek a freskói mellett, főművei között tartják számon az Operaház nézőterét díszítő mennyezetfreskóit, és a Terézvárosi Kaszinó falfestményeit. A Műcsarnok nyugalmat sugalló, ovális kupolával fedett lépcsőháza után jobbra, levegősen megnyílik a tér, a belső udvar feletti aranyozott stukkós loggián át juthatunk el a kiállítótermekig. A Képzőművészeti Társulat első otthona, 1945-ig a Társulat kállításainak egyik helyszíne a Műcsarnok 1877 októberére készült el. Ferenc József november 8-án adta áta főváros nagyközönségének. Ekkor nyílt meg az erre az alkalomra rendezett reprezentatív kiállítás is.

IV. Új épületben a művészoktatás

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti EgyetemigA Képzőművészeti Társulattól a Mintarajztanoda számára megvásárolt , az Izabella utca és a Sugárút sarkán lévő telek beépítésére Trefort Ágoston közőktatásügyi miniszter instrukciói alapján Rauscher Lajos, az intézmény építésztanára készített tervet. Rauscher - a miniszteri kívánalmaknak megfelelően - a Mintarajztanoda és Rajztanárképző szükségleteinek megfelelő, egyszerű, de elegáns házat tervezett. Az építkezés gyorsan folyt, így az 1876/77-es tanévet már az új tanépületben nyitották meg.

A kétemeletes sarokház a Műcsarnokhoz hasonlatos reneszánsz stílusban tervezett épület. A homlokzati részen az elsőemeleti párkányszalag és a félköríves ablakok lapközei az épület stílusával összeillő sgrafitto díszítést kaptak. A párkányszalag medalionjaiban Bramante, Leonardo da Vinci, Rafaelllo, Michelangelo, Dürer, Markó Károly, és több más híres-neves festő, szobrász és építész arcképei láthatók. A medalionok Székely Bertalan intézeti festőtanár munkái, a többi sgrafitto Rauscher Lajos tervei alapján készült.
Az épületbe belépve kicsi előcsarnokba érkezünk. A márványozott falakkal, oszlopokkal és színes, aranyozott stukko-boltozattal készült bejárat fülkéit művészettörténeti jelentőségű férfiak szobrai díszítik.
Az épület alagsorában gipszöntő műhelyek voltak, emeletein műtermek vannak ma is. Az egymás mellé épült, hasonló funkciójú két épület olyan tetszést aratott a főváros nagyközönsége körében, hogy a mellettük lévő üres telket is megvásárolta a főváros, azzal a határozott szándékkal, hogy arra is hasonló küllemű és funkciójú épületet emeltet. A szándék valóra vált, az elkészült épület a Régi Zeneakadémia.

Az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde épületét az 1895/96-os tanévben az Izabella utca felé bővítették. Az épület így elnyerte jelenlegi formáját. Néhány évnyi működés után a Mintarajztanoda elnevezését Magyar Királyi Országos Mintarajziskola és Rajztanárképzőre változtatták. A korszerűsítési törekvések miatt évente követték egymást a szervezeti és tantervi reformok. 1878-tól a rajztanár és rajztanító jelölteknek egy független bizottság, az Országos Magyar Királyi Rajztanárvizsgáló Bizottság előtt kellett vizsgát tenniük. A Bizottság által adott oklevél szabadkézi rajz és rajzoló geometria tanítására jogosított. 1893-ban már négyféle képesítést (középiskolai, tanítóképző, polgári iskolai, iparos tanonciskolai és rajztanítói) adtak ki. Az oktatás terén megindult differenciálódás egyik következményeként 1896-ban, a milleneum évében, a tanodából Fitter Kornél vezetésével kivált az Iparművészeti Iskola, a képzési idő pedig négy évre emelkedett. Az egyre szaporodó növendékek miatt Lotz Károly gyakorlati festészet osztálya a Régi Zeneakadémia emeleti helyiségeiben nyert elhelyezést. Mivel az alsó- és középfokú iskolákban országosan kötelezővé tették a rajzoktatást, remélve ettől a művészi ipar és a közízlés fejlődését, a Mintarajziskola fő tevékenységi köre a rajztanárok képzése volt. A művészjelöltek képzésében az intézmény csak a művészpályára való" felkészítésre" szorítkozott. 1897-ben a rajztanárjelöltek képzését radikálisan különválasztották a művészképzéstől. Egyet kell értenünk Lyka Károly művészeti íróval abban, hogy a konzervatív ízlésű tanári kar "aggodalommal látta a modern eszmék, az újabb stílustörekvések betörését a műtermekbe", és e hatásoktól szerették volna megóvni a rajztanárjelölteket.

A művészjelölt növendékek mintarajziskolai tanulmányaik befejeztével külföldi akadémiákon, vagy híres mesterek műtermeiben bővíthették ismereteiket. A honi magasabbszintű művészképzés megteremtésére rendelettel hívták életre az úgynevezett mesteriskolákat.

V. Epreskert

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti EgyetemigA mesteriskolák épületeinek kialakítására a főváros közel négyezer négyzetméteres telket jelölt ki: a mai Kmety Gy, Bajza, Szondy, Munkácsy Mihály utca által határolt területen.

Az I. számú Festészeti Mesteriskola 1882-ben kezdte meg működését. Igazgatójának a történeti festészet egyik legnagyobb mesterét, a müncheni akadémia híres tanárát Benczúr Gyulát sikerült hazahívni. A mesteriskola épületében lévő reprezentatív műtermében születtek híres portréi, történelmi művei. A II. számú Festészeti Mesteriskola 1897-ben Lotz Károly vezetésével, és a Szobrászati Mesteriskola Stróbl Alajos irányításával kezdte meg működését. A Benczúr Gyula vezette mesteriskola a táblaképfestésre, Lotz Károlyé a freskófestésre specializálódott. A művészképző női növendékeinek nevelését szolgáló festőiskolát pedig Deák-Ébner Lajos vezette, mely a Várkertbazárban működött.

A mesteriskolák telkének kijelölésekor a főváros az elhagyatott, ligetes , bozótos területen, az úgynevezett Epreskertben határozta el a művészkolónia kialakítását. A milleneumra készülő város a Ligethez és a Sugárúthoz közeli részen olcsó telkek juttatásával szorgalmazta neves művészek letelepedését. A magyar képzőművészet jeles alkotói indultak innen útjukra, vagy készítették alkotásaikat az Epreskertet körbeölelő műtermes villákban. A művészek által építtetett házak tökéletesen illeszkednek a környék elegáns palotáihoz, villáihoz, jól reprezentálják a művészet és vele együtt a művészek akkori társadalmi rangját.

Itt dolgozott , - hogy csak a leghíresebbeket említsük - Huszár Adolf, Zala György a Hősök terén látható milleneumi emlékmű, Schikedanz Albert "építész festő", a milleneumi emlékmű építészeti tervezője, valamint az 1896-ban elkészült, szintén a mai Hősök terén található új Műcsarnok tervezője. Míg a hajdani Lendvay utcában " szobrászsor"alakult ki, a Bajza utcában festők műteremházai épültek. Az érdeklődés középpontjában Feszty Árpád és Jókai Mór villája állt. Jókai nevelt lányát, Jókai Rózát 1888-ban vette feleségül Feszty Árpád. Az 1886-ban özveggyé lett Jókai nevelt lányával és annak festő férjével költözött a művészkolóniába. A Bajza utca 18. számú nagy palota földszintjén hatalmas műtermében dolgozott Feszty, az emelten pedig Jókai szobái, többek között ötven négyzetméteres dolgozószobája volt. Hatalmas társasági élet folyt a házban.

Benczúr Gyula, Lotz Károly és Stróbl Alajos reprezentatív műterme az epreskerti mesteriskolák területén volt. A környezetbe belesimuló műteremházuk kizárólag az oktatás szolgálatában állt, hiszen a művészjelöltek felkészülésének legfontosabb eleme a mesterrel való együttműnkálkodás, annak munkájában való részvétel volt. A mesteriskolák tanárai idejük nagy részét az Epreskertben tölthették, nem kellett bért fizetniük a műteremhasználatért. Mindannyian a közeli utcákban vettek lakóházat maguknak. Benczúr a Lendvay, Stróbl a Bajza utcában lakott. A mesteriskola tanárainak, de különösen Stróbl Alajosnak volt nagy szerepe az Epreskert kialakításában, a mai napig ható sajátos hangulat létrejöttében.

Stróbl rendkívüli tehetsége és egyénisége nem csak szobrászatában, hanem életvitelében, környezetalakításában is megmutatkozott. Reggelente kürtszó mellett kilovagolt az Epreskertből, hatalmas jelmezes művészestélyeket szervezett, növendékeivel és vendégeivel történelmi jeleneteket adott elő. Műtermében aranyhalas medencében szökőkút volt, és különféle állatok , majmok, pávák, őz és gólya sétáltak kertjében.

Az Epreskertet megtöltötte számára kedves építményekkel, műtárgyakkal. Antik, középkori és reneszánsz műtárgyak másolataival rendezte be környezetét. De ő mentette meg az Kálvária tér rendezése kapcsán lebontásra ítélt Mayerhoffer András készítette gyönyörű barokk kálváriát is. Stróbl a Baross szobor pályázatán nyert 3000 koronás első díját ajánlotta fel az épület megmentésére. Növendékeivel lebontotta és az Epreskertben ismét felépítette a ma ismét restaurálásra váró kálváriát. De ő helyezte el bronz másolatát Kolozsvári Márton és György 1373-ban bronzba öntött Szent György lovas szobráról, mely ma az a Magyar Nemzeti Múzeumban áll, egy másik másolata pedig az Epreskert bejáratánál.

A budavári Nagyboldogasszony templom felújításakor annak több eredeti kövét vitette az Epreskertbe, beépítve azokat tervezett környezetébe. A különös, bizar, ugyanakkor hatalmas fák árnyékolta nyugalmat sugárzó környezet vonzotta a művészet iránt érdeklődőket. Főrangú és nagypolgári látogatói voltak a kertnek, de Ferenc József is több ízben ellátogatott az Epreskertbe.

A Mintarajziskola élére - az 1902-ben az elhunyt Kelety Gusztáv helyére - Székely Bertalant nevezték ki igazgatónak. A változó középiskolai tanterv hatására csökkent a geometria órák száma, de az oktatás lényegét érintő változás nem történt.

1905-ben Székely Bertalan megvált az intézettől és a II. számú Festészet Mesteriskola igazgatója lett. A mintarajziskola élére helyébe Szinyei-Merse Pál került. Az ő igazgatói működésének köszönhető, hogy lassan a nagybányai iskolához tartozó, a művészet modernebb szemléletét valló tanárok is bekerültek az intézménybe. Ferenczy Károly 1905-ben, Réti István 1913-ban, Glatz Oszkár és Lyka Károly 1914-ben kezdte meg tanári működését.

1906-ban új művészeti ág, a sokszorosító grafikai eljárások tanítását kezdte meg Olgyai Viktor. Az itt készült munkákból alakult ki a Főiskola egyik értékes gyűjteménye, amely 3000 grafikai lapot tartalmaz.

Az 1906/1907-es tanévtől a tehetséges, végzett rajztanárok ösztöndíjjal, művészi továbbképzésük céljából a mintarajziskolában maradhattak.

VI. A Magyar Képzőművészeti Főiskola

A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Egyetemig1908-ban a mesteriskolákat és a női festőiskolát adminisztratíve a mintarajziskolához csatolták, s ez évtől a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola nevet viselte az intézmény. Lényegét tekintve azonban a tanár- és a művészképzés különálló maradt. Az első világháború alatt a hallgatók nagy része a frontra került, az épületben hadikórházat rendeztek be. A menzát hadbavonultak ellátatlan gyermekeinek az étkeztetésére használták. A tanítás fűtetlen bérelt helyiségekben, a legnagyobb anyagi nehézségek között , három hónapos kurzusokban folyt. Egyes tanszékeken szünetelt a munka.

Az 1919/1920-as tanév megindulásakor teljes zűrzavar uralkodott a Főiskolán. A hadikórház helyébe karhatalmi alakulatok telepedtek be az épületbe. 1920-ban a kormányzat Lyka Károly művészeti írót bízta meg a Főiskola újbóli megszervezésével. Lyka Réti Istvánt hívta segíségül munkájához, aki már több éve az intézményben tanított. Kettőjük reformtervei a minisztérium jóváhagyása után léptek életbe.

A reform mindenekelőtt megszüntette a képzőművészeket nevelő intézmények széttagoltságát. Az 1908-ban kizárólag adminisztratíve összevont mesteriskolákat, a női festőiskolát és a mintarajziskolát szerkezetileg is egyesítette. Közös szemléleti alapra helyezték a tanár és a művészképzést. A kötelező felvételi vizsga után két évig a gyakorlati és elméleti tárgyakat azonos módon sajátították el a tanár- és a művészjelöltek. A tanárjelöltek csak legalább jó eredménnyel teljesített második évvégi vizsga után folytathatták tovább tanulmányaikat, végül két alapvizsga és szakvizsga után kaphattak tanári oklevelet. Kötelezővé tették a nyári, vidéki művésztelepi gyakorlatot. A művészettörténet kivételével csökkentették az elméleti órák számát, a műtermi gyakorlatot, a figurális stúdium javára. Az építészet, az iparművészet, a szemléleti látszattan és a geometria óraszámai csökkentek, az ékítményes rajz, a mozdulatkompozíció, az állatbonctan és a műhelyrajz megszünt.

A Főiskola vezetését is átszervezték. Az igazgató helyett ettől kezdve az irányítást a kétévenként megújuló, választott rektori tanács végezte, melynek választott elnöke a "rektor magnificus" lett. Ő gondoskodott a rektori tanács határozatainak a végrehajtásáról, az intézmény képviseletéről. Lyka Károly rektorsága alatt lett a tanári kar tagja Glatz Oszkár, Rudnay Gyula, Csók István és Vaszary János. 1930-ban a középiskolai tanárok tanulmányi idejét négyről öt évre emelték fel, más egyetemek középiskolai tanárképzésével megegyezően. A rektori tanács a rendes tanulmányi időhöz még két esztendőt engedélyezhetett a kiváló növendékeknek. A főiskola tanárai a hozzájuk jelentkező úgynevezett továbbképzős növendékeket szabadon elfogadhatták.

A második világháború válságos helyzetet teremtett a Főiskolán. Az 1944/1945-ös tanév emiatt nem indult meg. A háború után újrainduló intézményben többek között Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Berény Róbert, Kmety János, Domanovszky Endre, Fónyi Géza, Ferenczy Béni, Varga Nándor Lajos, Hincz Gyula, Koffán Károly tanított. A Főiskola új szabályzata lényegében a Lyka-Réti-féle reformot fejlesztette tovább. Rögzítette az egyetemi szintű autonómiát, teljessé tette a tanszabadságot. Húsz óra figurális stúdium, és legalább tíz elméleti óra hallgatása volt kötelező. Fakultatív tárgyak felvételét is lehetővé tették. Megszűnt az iparművészet, mint tantárgy, ugyanakkor a hallgatók tanulhattak freskófestést, mozaik-, üvegablak-, gobelin-tervezést és kivitelezést. Meginult a restaurátorképzés. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megszűntével az oktatásra , kiállításokra addig is gyakran használt régi Műcsarnok épületet a főiskolához csatolták. A Főiskola eredeti, Izabella utca-Andrássy út sarkán lévő házával összekapcsolva ma is ez a Főiskola központja. Az 1949-es fordulat évét követően a tanügyi reform a Főiskolát a minisztérium hatáskörébe utalta. Bortnyik Sándor lett a főigazgató. A tanítás pontosan előírt tanterv és program szerint folyt. A kétéves alapképzés után került sor a hároméves főtanszaki stúdiumokra. Az ötödik évben a hallgatók diplomamunkát készítettek, melyet nyilvános diploma-bírálaton védtek meg. Sikeres védés után művészdiplomát kaptak. Átmenetileg megszűnt a tanárképzés. Az új középiskolai tanterv ugyanis törölte a rajzot a tantárgyak sorából, az általános iskolai tanárokat pedig az újonnan alakuló tanárképző főiskolákon képezték. Később ismét egymást követték a módosító, javító intézkedések. Az Iparművészeti Főiskoláról tanáraival és hallgatóival együtt áthelyezték a Képzőművészeti Főiskolára az alkalmazott grafika szakot.

Az intézet nagy értékű könyvtárát szinte hozzáférhetetlenné tették, fejlesztését leszűkítették.

1956 után ismét újra kellett szervezni az oktatást.

1964-ben újabb reform lépett életbe. Az alapképzést nyújtó négy év alatt rajz, ábrázoló geometria és művészettörténet középiskolai oktatására jogosító oklevelet szerezhettek a hallgatók. Művészdiplomát a Főiskola nem adott ki, viszont a magasabb szintű művészképzés érdekében a tehetségesnek ítélt növendékek számára a tanulmányi idő évente újra, de maximálisan három évvel meghosszabbítható lett. 1971-ben a főiskola egyetemi rangot kapott. A nyári művésztelepi gyakorlatot a hallgatók 1972 óta az intézmény tihanyi művésztelepén tölthetik. 1978-79-től először posztgraduális képzés keretében, majd önálló szakként megindult a díszlet és jelmeztervezők oktatása. Ma a Látványtervező Tanszéken nappali tagozaton képezik a növendékeket.

A hatvanas években megerősödött a restaurátorképzés. A Restaurátor Tanszék, majd Intézet festő-, kőszobrász-, faszobrász- restaurátorokat képez. A tárgyrestaurátorok képzése levelező tagozaton folyik.

A hatvanas, hetvenes években teljesedett ki a Barcsay Jenő nevéhez fűződő művészeti anatómia tanítási módszertana, amely azóta is számos külföldi hallgatót vonz az intézménybe. A Főiskola tanárképzési tradícióinak és a 20. századi művészeti akadémia feladatainak vállalásával a legújabb tanulmányi reform 1988 és 1993 között teljesedett ki. A hallgatók egyetemi szintű ötéves képzés keretében tanárképzésben és művészképzésben egyaránt részesülhetnek, szerezhetnek diplomát. A délelőtti műtermi tanulmányokat délután elméleti és nyelvi képzés követi. A vizuális nevelő tanárképzésben minden hallgató résztvehet, ha teljesíti a harmadik évben a tanszak által kiírt alkalmassági vizsga követelményeit.

A főváros otthont adott a képzőművészet intézményeinek a múlt század végén, és ezzel lehetővé tette, hogy szinte a magyar képzőművészet egésze a Terézvárosból induljon el a magyar és nemzetközi hírnév felé. A Magyar Képzőművészet Főiskola épületegyüttese, az Epreskert "elvarázsolt" időtlensége mellett a művésztanárok és a mappáikat cipelő hallgatók állandó jelenléte hozzánott az Andrássy út megszokott képéhez.

VII. Adalékok a magyar művészetpolitika és a Képzőművészeti Főiskola 1920-as 30-as éveiről

A budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola elődje, az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde 1871-ben jött létre. 1908-ban kapta az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola nevet. Magyarországon a múlt század végén ez volt az egyetlen olyan intézmény, amelyben állami művészképzés folyt. Itt tanultak a rajztanárjelöltek, a művészek, és 1896-ig az iparművészek is.

1867-ben az Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát szabályozó megállapodást, a Kiegyezést követően Magyarországnak a dualista monarchiában nagyobb önállóság jutott. Megindult az ország gazdasági fellendülése, az iparosodás. A gazdasági élet felvirágzásának következményeként a lakosság 30 év alatt közel 40%-al növekedett. A gazdasági fellendülés a közművelődés a közegészségügy és az infrastruktúra korszerűsödését vonta maga után.

Eötvös József, aki másodízben 1867-71 között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, a felvilágosodás eszméinek örököseként egyik legfontosabb feladatának a közművelődés és a népoktatás megreformálását tartotta. A művészetek pártolását az államszervezés elemének tekintette, ahogy egyik levelében ki is fejti: "A művészetet, a művészeken kívül, kik remeket alkotnak, csak úgy segíthetjük elő, hogy az egyes művészeket pártoljuk és nekik munkát szerzünk".

A művészeknek a múlt század utolsó harmadában a nemzeti közintézmények építése biztosította a legfobb megélhetést, az épületek külső és belső díszítésével bízták meg őket. Az 1870-es évektől az 1896-os milleneumi eseményekhez kötődő állami megbízásoknak köszönhetően számos kulturális intézmény épült (Szépművészeti Múzeum, régi Műcsarnok, Iparművészeti Múzeum, Operaház, Iparművészeti Iskola, Mintarajztanoda). Az állami irányítás tudatában volt annak, hogy ha szolgálatába akarja vonni a képzőművészetet, akkor meg kell teremtenie azokat a szükséges feltételeket, amelyeknek köszönhetően hazatérnek a honi művészetoktatás hiányában külföldön - Bécsben, Münchenben, Párizsban - tanuló művészek. Az állami mecenatúrával, a műtermekkel, valamint különböző ösztöndíjakkal és pályázatokkal igyekeztek hazacsalogatni a külföldön élő magyar művészeket. A magyar művészeti életből korábban hiányzott az állami művészeti oktatási intézmény, ezt a hiányt pótolták az Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde felállításával.

A nemzeti művészet megteremtésére irányuló törekvések minden egyéb művészeti problémával szemben elsőbbséget élveztek. A művészeti és oktatási kérdések közvetlen kultúrpolitikai vetületeivel a század első évtizedeiben még fokozottabban számolni kellett, így nem meglepő, hogy az idegen földön elsajátított tudás sokak szerint nem lehetett alapja a magyar művészetnek, és ezért nem felelt meg a magyar kultúra "őrzőinek" sem. A támadások azonban sok esetben nem voltak indokoltak, mert Magyarországon a külföldön szerzett tudást, ízlést reprezentáló alkotásokat - bármennyire korszerű és az európai modern művészet irányzataiba besorolható műről illetve művészről volt is szó - olykor egyetlen minősítéssel ("nem nemzeti") versenyképtelenné tették a honi művészeti kínálatban. Ugyanakkor, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a nemzeti művészet megteremtéséhez elengedhetetlen a hazai tájjal és a hazai kultúrával való szoros kapcsolat, a külföldön már nagy hírnévre szert tett Hollósy Simon és társai (Réti István, Thorma János) hazatértek Münchenből és 1896-ban megalapították a nagybányai művésztelepet. Ez nem csak azért volt a magyar képzőművészetben korszakalkotó jelentőségű, mert a művésztelep új intézményét honosították meg, hanem mert munkásságuk egyben szakítást jelentett az akadémiai vezérelvekkel. A művésztelep keretében működő szabadiskola országos méretű - a párizsi Julian Akadémia elveit követő - "ellenakadémiává" alakult. A nagybányai táj tökéletes helyszínül szolgált a plein-air festészet műveléséhez. A Műcsarnokban rendszeresen kiállító konzervatív, akadémikus "műcsarnoki festők" aggódva figyelték a művésztelep sikerét. A Mintarajztanoda vezetője, Kelety Gusztáv egyenesen megtiltotta a növendékeknek, hogy a nyári szünidőt Nagybányán töltsék.

A személyek illetve elvek közötti ellentétek (művészi nézetek, oktatási módszerek) gondokat okoztak a gyerekcipőben járó magyar művészeti nevelésben. A konfliktusok nehezítették - de ugyanakkor inspirálták is - a főiskola növendékeinek művészi fejlődését.

1905-tól - Szinyei Merse Pál intézményvezetése idején - az főiskolán uralkodó akadémikus szemléletet ellenzők, a nagybányai, impresszionista elveket követő művészek is bekerültek a tantestületbe, így az erő, - illetve izlésviszonyok kezdtek megváltozni. (1906-ban Ferenczy Károlyt, 1913-ban Réti Istvánt, 1914-ben Glatz Oszkárt nevezték ki tanárnak).

A főiskola az első világháború alatt, és még azt követően is hadikórházzá alakult át, az oktatás a főváros különböző épületeiben, szervezetlenül és pénz nélkül zajlott. A Szinyei igazgatóságát követő periódusban, 1920-tól azonban újra megindult a művészeti oktatás, az intézet újjászervezése. Az 1920-30-as évek figyelemreméltó időszak a Magyar Képzőművészeti Főiskola történetében, melyet a különböző gondolkodásmódok, művészeti irányzatok és a tanárok közötti konfliktusok jellemeztek. A vélemények küzdelmét követni lehet a korabeli napilapokban, a művészeti szaklapokban; nyitott és izgalmas könyv volt ekkor a főiskola élete, bár azt nem szabad elfelejtenünk, hogy nem volt kevesebb a tét, mint az egyetlen magyar képzőművészeti intézmény megreformálása és átalakítása úgy, hogy szervezeti felépítésében, és szellemiségében korszerű, a modern európai akadémiákhoz hasonló legyen, de a magyar művészetre épüljön.

A főiskola a hivatalos magyar művészet színtere, így a szabadabb szellemiséget képviselő és a konzervatívabb irányzatok mellett voksoló művészek szóváltása - nem ritkán sajtóhadjárata - a tanári pozíciókért zajló harcokon és a személyes nézeteltéréseken túl fontosabb kérdéseket is felvetett. Az oktató személye és művészetfelfogása, az oktatás elvei és módszerei a jövő művésznemzedékét, így a magyar művészet jövőjét határozzák meg. Az intézmény új szervezeti struktúrája, a művészetoktatási módszereket érintő reformok az 1920-ban rektorrá választott Lyka Károly nevéhez fűződnek. A reformoknak köszönhetően megváltozott a főiskola oktatási koncepciója, az eddigi gipszmásolatok rajzolása helyett a nagybányai festőiskola alapelveit: a természet utáni rajzolást vezette be a rektor, és kötelezővé tette a nyári művésztelepeken való részvételt. A korábbi évtizedeket uraló akadémikus történeti festészet kezdte elveszteni elsőbbségét. Az impresszionista művészet elveinek bevezetése ugyanakkor a haladottabb eszmék kizárását is jelentette, hiszen a posztimpresszionista, a posztnagybányai, illetve az avantgard szemlélet kevésbé talált megértésre az iskola vezetésében; Lyka nem kifejezetten rokonszenvezett velük.

A főiskolán korábban a művészképzés és a rajztanárképzés külön zajlott, ami együtt járt a művész- és tanárnövendékek, valamint a tanáraik között feszülő ellentétekkel. Külön tantervük, órarendjük volt, és a tanárjelöltek több ösztöndíjat kaptak. Lotz Károly és Benczúr Gyula , akik a "művészeket nevelő" mesteriskolákban tanítottak, be sem tették a lábukat a rajztanár-képzősökhöz, míg az utóbbiak azért nézték le a művészjelölteket, mert oda érettségi bizonyítvány nélkül is be lehetett kerülni. A különválasztás még Kelety Károly vezetése idején történt, melynek hátterében - Lyka szerint - a konzervatív tanárok álltak, akik aggódva figyelték a modern eszmék beszivárgását a műtermekbe. A rajztanárokat meg akarták ezektől óvni, hiszen a többség úgy gondolta, hogy a jövő tanárainak az akadémikus művészet őrzőinek kell maradniuk. Lyka a két terület oktatását összevonta, egyszersmind mindenkitől érettségi bizonyítványt kért. Ekkor változott meg az a gyakorlat is, hogy a rektort a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezze ki: ezentúl a kinevezés a rektori tanács hatáskörébe tartozott. Lyka a tantestület összetételét is megváltoztatta, olyan haladó szellemű művészeket hívott meg tanítani, akik a magyar művészet és a modern törekvések szintézisére törekedtek: Csók Istvánt, Vaszary Jánost. Ebben az időszakban került a főiskolára Rudnay Gyula is. Lyka korszerűsítő reformjainak, az intézményt érintő strukturális változtatásoknak azonban voltak ellenzői is. Voltak, akik a művész- és rajztanárképzés egységesítését ellenezték, mert ez egyben a geometriai és egyéb - a tanárjelöltek számára nélkülözhetetlen - szakmai óraszámok csökkentését is jelentette. A konzervatívabb irányzathoz tartozó művészek az újonnan kinevezett tanárok személyével nem voltak megelégedve, attól tartottak, hogy a szintén újonnan bevezetett szabad tanárválasztás során növendékek nélkül maradnak, ami tanári pozíciójukat sodorhatja veszélybe. Lyka személyét is támadták, azzal érvelve, hogy "... a rektor csak egy kiváló festő lehet...".

"Nemzeti művészetre és nem nemzetközire van szükségünk". A konzervatív művészek egyike, Zala György szobrász is Lyka eltávolítását követelte a közoktatásügyi miniszternél. Zala - Lyka elveivel ellentétben - azt vallotta, hogy szakítani kell a művészeti irányzatok tanításával és a mesterség tanítására kell helyezni a fő hangsúlyt.

A tantestület tagjai sérelmezték, hogy a kinevezésekkel kapcsolatban Lyka nem kérte ki a véleményüket. A hallgatók a rektort érő támadásokra reagálva, közel százan jelentek meg a miniszternél és Lyka mellett érveltek petíciójukban. A petíciók harcának eredményeként a tanárok maradhattak. Ez a döntés korántsem a szavazati arányoktól és a petíciókban felsorolt indokoktól függött. Az akkori művészetpolitika koncepciója ugyanis az volt, hogy a modern művészetnek valamilyen szinten jelen kell lennie a hivatalos művészetben.

Az új tanárok új oktatási módszerei Lyka rektorsága idején több pártra osztották a növendékeket. Az egyik pártot a Rudnay-tanítványok illetve a Rudnay módszeréhez közel álló mesterek tanítványai alkották, míg a másikba Vaszary, illetve az ő elveit követő Csók István növendékei tartoztak. Rudnay Gyula 1922-től tanított a főiskolán. Müncheni, nagybányai tanulmányok után több évet töltött Hódmezővásárhelyen. Rudnay műveinek különlegességét nem a festési módban kell keresnünk, hanem a szellemiségükben, a nosztalgikus hangulatukban. Rudnay olyan művészetet akart létrehozni, melynek legfőbb jellemzője, hogy magyar. A festészet céljának tekintett nemzeti tradíció - a magyar jelleg - megjelenítéséhez szándékoltan régies, patinás ábrázolást és festésmódot választott. Rudnay igazi nagysága a sajátos tájképfestészetében rejlik. A tizenhatodik századbeli németalföldi táj emlékeit idézve, "minden múltbagyökerezettsége mellett friss s fiatal".

" ... Megrontva Münchentől, elcsábítva Párizstól, s talmi fellángolások, az esprit, a l'art pour l'art pózos színházi trükkjei homlokon vágták, megszédítették a magyar képzőművészek egy részét" - hangzott el egy 1929-es előadásában. A művészeti forradalmak, az avantgard térhódítása idején Rudnay archaikus ábrázolásmódja, édes-bús hangulatú képei, a sajátos magyar tematikával ötvözve nagy sikert aratott számos nemzetközi kiállításon, igaz, az elismerés mellett olyan vélemények is akadtak, mint Kállai Ernő művészetkritikusé, aki a "mértéktelenül túlbecsült" jelzővel illette a mester művészetét. Portréin és tájábrázolásaiban "a magyar történelem múltjának levegőjét akarta felidézni."

Vaszary János a főiskola elődjében, az Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképző Intézetben Székely Bertalannál, majd Münchenben Ludwig von Löfftznél tanult, de a Hollósy-körhöz tartozott. Ezt követően Párizsban a Julian Akadémián folytatta tanulmányait, melynek köszönhetően művészete mindvégig franciás ihletettségű maradt. Festészetében a naturalista vonásokat hamar felváltották a posztimpresszionizmus jegyei, ezt pedig a francia fauvizmus befolyása tükröző művek követték. Jelentős hatása volt a magyar avantgard törekvésekre. 1924-ben a KÚT (Képzőművészek Új Társasága), 1925-ben az UME (Új Művészek Egyesülete) alapítója volt. A KÚT tagjai progresszív szellemiségű művészek voltak, céljuk a modern magyar művészet folyamatosságának megteremtése volt. Az Új Művészek Egyesületébe a haladó szellemiségű fiatal növendékeit tömörítette Vaszary. Vaszary jelenléte a főiskolán a modern európai művészet elfogadását jelentette, de személyét már belépését követően támadások érték. Ellenzői túlságosan egyéni művészetét nem látták összhangban a művészképzéssel.

"A természeti formák tanulmányozásának első kelléke: a belső szerkezet kutatása, megállapítása, vagyis a belső lényegesből való szervi kiindulás. A tárgyak s alakok külső felületén megjelenő formák a belső organikus struktúra hatásai." A fenti gondolatok analógiát mutatnak Klee és Kandinszkij tanítási módszereivel. " Nem csodálkozhatunk azon, hogy ez a gondolkodásmód nem pusztán a mereven konzervatív, ortodox akadémikus, hanem a mérsékelten modern ízlésű szakmabeliek körében is idegennek tűnt." Vaszary a külföldi útja során szerzett albumokat megmutatta diákjainak, és az európai művészekről, a modern képszerkesztés elveiről beszélt. "Semmi ok sincs a haladó nagy kultúrák mozgása elől kitérni"? írja Modern művészet és nacionalizmus című írásában 1929-ben. Vaszary számára fontos volt a magyar művészet szín -és formavilágának átvétele, de mindezt az európai modern művészet ismeretével és alkalmazásával akarta szintézisbe hozni. A tanítványok közül Barcsay Jenő, összehasonlítva a nagybányai impresszionista elvek szerint oktató Réti István - és más tanárok -, valamint Vaszary tanítási módszerét, úgy emlékszik, hogy míg Rétinél adott témákat kellett illusztrálni (pl. Ádámot és Évát) addig Vaszarynál a kompozíciós feladatok voltak inkább előtérben (pl. a vörös szín megoldása). Az utóbbinál a színproblémák után a tér- és formaproblémák, majd ezt követően a mozgás problémája volt a feladat. "Tény az, hogy míg a többi mesterek növendékeinek fogalma sem volt a színről, vonalról, formáról, térről s arról, hogy mi a kép, mi a festészet, minket éppen ezek a dolgok érdekeltek." A korabeli kritika a legartisztikusabb, legfinomabb ízlésű koloristának minősítette. Ugyanakkor "...az olyan problémákkal, mint az akt, nehezen boldogul, mert amikor konstrukciót akar érzékeltetni, megmarad a felületnél, mögötte semmi." A lelkes tanítványok azonban nem Vaszary epigonok voltak, egymástól teljesen eltérő egyéni stílust alakítottak ki: Barcsay Jenő, Hincz Gyula (Vaszary tanársegédje volt), Tóth Menyhért. Vaszary, csakúgy mint a toleránsabb Csók István, - aki szintén Münchenben, majd Franciaországban tanult - liberális szemléletű tanárok voltak, akik a párizsi elvek szerint tanítottak és akik eltérő szemléletük miatt el is különültek a tanári kartól. Az ellentáborba tartozó konzervatív tanárok - pl. Karlovszky Bertalan - szerint Vaszary növendékei "kályhacsövekkel és négyszögekkel telefestett" képeket készítenek. Csók a párizsi és müncheni tanulmányokat követoen 1910-ben telepedett le Budapesten. A kor hivatalos művészetpolitikája "romlottnak" tartotta művészetét, szabadosnak ítélte képeinek sokszor visszatérő témáját, az aktot. A tanári kar aggódva figyelte a mesterek növendékekre gyakorolt hatását. Vaszary és Csók hallgatóinak tantermeiben egyre több kubista és konstruktív jellegű mű jelent meg, az 1923-as növendéki kiállításon az Ernst Múzeumban pedig Vaszary tanítványai szobrokkal is szerepeltek. 1929-ben a Műcsarnokban megrendezett kiállításon hallgatóik munkái már annyira kiríttak a többiekétol, hogy Petrovics Elek és Gerevich Tibor "kénytelen" volt hivatalos műteremlátogatást tenni náluk, ami egyben ürügy volt arra is, hogy az említett mesterek oktatási módszereit bírálják. A támadások végül meghozták az eredményt: 1932-ben Csók Istvánt és Vaszary Jánost - a korukra való tekintettel - nyugdíjazták. De hogy miért nem sikerült őket több mint tíz év alatt eltávolítani a katedráról, annak több oka is volt. 1922-tól 1931-ig - gróf Bethlen István kormányának lemondásáig - gróf Klebelsberg Kunó volt a vallás -és közoktatásügyi miniszter, aki nemzetközi (elsősorban olasz) hatásra bizonyos mértékig támogatta az új magyar művészeti törekvéseket. Nemzetközi színtéren kifogásolták, hogy csak és mindig a konzervatív művészek képviselik az országot. Az volt a célja, hogy a nemzeti kultúrát összhangba hozza a nemzetközi kulturális "fejleményekkel".

Mivel a főiskola a hivatalos irányzat szónoka, a művészeti szabadiskolák viszont egy-egy irányzatot képviselnek, a miniszter úgy gondolta, amennyiben a főiskola a továbbiakban is a konzervatívabb irányt vállalja, számos tehetséges növendék el fog pártolni a szabadiskolákhoz. Ezért is állt Lyka, illetve az új tanárok mellé. A miniszter által legjobban preferált irányzatot, az ún. neoklasszicista elveken alapuló római iskolát, mely az egyházi tematika és a modern szellemiség ötvözetén alapul - bármennyire modernek is tartották hívei - azonban sem Vaszary, sem Csók nem szerette, ennek ellenére a klebelsbergi kultúrpolitika nyitottabb törekvései némi biztonságot jelentettek a haladó szellemiségű művészeknek. A növendéki kiállítások ürügyén kirobbant botrányok mellett a miniszteri személycsere is hozzájárult a mesterek elbocsátásához. Az új kultuszminiszter, Karafiáth Jenő, már nem folytatta elődei művészetpolitikáját, nem szimpatizált Vaszaryékkal sem. Személyes konfliktus is volt Karafiáth s Csókék között, mivel a mesterek kigúnyolták egyik furcsa ún. "fügefa" rendeletéért. A miniszter szemérmetlennek találta az aktrajzolást, és azt a rendeletet hozta, hogy a főiskolán az aktmodellek "előkötőt" használjanak.

Vaszary János és Csók István mellett művészek, kritikusok, szimpatizánsok álltak. A nyugdíjazásuk elleni legfőbb érv az volt, hogy ők képviselték a modern szellemet a főiskolán és félő volt, hogy távollétükben ezek a törekvések teljesen elhalnak. A mesterek félreállítása azonban mégsem jelentette a magyar művészet nyugdíjba vonulását; tanítványaik közül Gadányi Jenőt, Korniss Dezsőt, Medveczky Jenőt, Trauner Sándort (aki később díszlettervező lett), Kepes Györgyöt, Barcsay Jenőt, Hincz Gyulát, Lossonczy Tamást említhetnénk, a teljesség igénye nélkül, akik folytatták a modern művészeti törekvéseket.

Vaszary nem hagyta abba a tanítást. Rázsó Klára magániskolájában folytatta, ahová követte őt Vajda Lajos is. Vaszary korrigálásaira járt Szántó Piroska, akit kizártak a főiskoláról, Bálint Endre, valamint Anna Margit is, akiket bár fel sem vettek a főiskolára, nem lehet kihagyni a magyar művészet névsorból.