Első évfolyam, 1902    |    Hatodik szám    |    p. 434-436.    |    Facsimile
 

 

ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETÉHEZ

MIKLÓS, HERTUL FIA, NAGY LAJOS KIRÁLY UDVARI FESTŐJE. Sopron városának levéltára három oklevelet tartalmaz, egyet a dicsőséges emlékű királytól (1356), kettőt leányától Mária királynőtől (1385), melyek említést tesznek Miklós festőről. Lajos király Miklósnak, a Hertul fiának, a maga udvari festőjének - pictor noster - mint az oklevél mondja - Medves helységet, melyet még atyja Hertul nyert I. Károly királytól, de nagy nyomorba jutván, elzálogosított s melyet most Miklós, a királyi pártfogás mellett jobb sorsba jutván, visszaváltott - újra adományozza. Az okmány szavai nagy dicsérettel szólnak Miklós jelességeiről. " ... attendentes fidelitates et meritoria servicia eiusdem, qui arte pictoria varia et diversa, eo cara quo placibilia, opera nobis parauit et optulit, in quibus regalis nostra excellencia merito potuit et poterit delectari" : "tekintetbe vévén az ő hűségét és érdemteljes szolgálmányait, ki festőművészetével sok és különféle, éppen annyira kedves mint tetszetős művet készített és ajánlott fel nekünk, melyekben királyi felségünk méltán gyönyörködhetett és fog gyönyörködhetni ..." Mária királynő levelei arról tudósítanak, hogy a művész fia, Miklós magtalanul halt el s így nemesi birtoka, Medves, az 1351. ősiségi törvény szerint a koronára szállott vissza, melyet Mária Sopron városának adományozott. -38.

 

BÁLINT FESTŐ. A "Liber confraternitatis. S Sancti de Urbe" egyik adata arról tudósít, hogy Bálint festő Erdélyből Krisztina nevű feleségével és gyermekeivel 1496. június 6-án beiratkozott a nevezett társulatba. -39.

 

TAMÁS FESTŐ. Péter, jászói prépostnak, az egyik alkalmazottja, Balajthi András, Tamás festőt bizonyos pénzügyletek miatt Kassa város bírái előtt perbe fogta. András deák Bártfáról pártoló levelet ír Kassa biráinak Tamás érdekéhen. (1534.)

-40.

 

ANTAL KASSAI ÖTVÖS. Percnyi Imre nádor írja Kassának terebesi várából 1516. szept. 7-iki kelettel, hogy míg egyfelől István mestert, kőfaragót, hosszabb ideig szándékozik a saját udvarában foglalkoztatni, - másfelől küldjék hozzá Antal ötvösmestert "in ipsa civitate existentern''. Antal mester vigyen magával mérleget is, mivel ezüstöt is kell majd megmérnie. -41.

DR. TÓTH SZABÓ PÁL

 

A BÁRTFAI TEMPLOM RÉGI OLTÁRKÉPE. Három évvel ezelőtt szentelték föl a restaurált bártfai szent Egyed-templomot, a mely régi belső fölszerelésének gazdagságánál fogva műtörténelmi szempontból véve legbecsesebh emlékeink egyike. A restaurálás befejezéséről a szokásos örvendező hangon a sajtó a fővárosban és a vidéken egyaránt megemlékezett, a helyreállítási munkálatok kritikájával azonban a szakirodalom eddigelé nálunk meg-nem foglalkozott. Hogy régi műemlékeink eddigi restaurálásánál nem egy hiba esett meg, az köztudomású. Annyival is inkább sajnálni való dolog, hogy a napjainkban sűrűn folyó restaurálások tüzetes kritikájára alig vállalkozik valaki. A hol jóhiszemű tévedésekben, hol avatatlanságban avagy gondatlanságban gyökerező hibák ilyformán még ma is sűrűn ismétlődnek, holott újabban a restaurálások vezetése a Műemlékek Országos Bizottságának közvetlen felügyelete alatt áll.

A közelmúltban helyreállított műemlékeink sorában nem egy van, a melyet minden ellenőrzés nélkül engedtek át a restaurálással megbízott építész ízlése szerint való átalakításnak. Minthogy építészeink rendszerint csak egy-egy stílust művelnek speciálisan s ezenkívül más stílus iránt sokszor semmi érzékük sincs, gyakran nagy műtörténelmi érdekű és művészi értékű részleteket rontatnak le egyes műemlékeinkben csupán azért, mert különleges ízlésüknek nem felelnek meg s nem az épület alapstílusában készültek és így félreértvén a stíl-szerűség fogalmát, szerintük rontják az általános hatást.

A javarészt a XV. század folyamán épült bártfai szent Egyed-templom restaurált alakjában is sok érdekes XVI. és XVII. századbeli építészeti részletet fognak sajnálattal nélkülözni azok, a kik e műemlékünket Myskovszky Viktor terjedelmes monográfiájából ösmerik. A templom régi fölszerelésében is nem egy emlék esett keresztül oly átalakításon, a mely se nem szép, sem pedig stíl-szerű. Templomunknak régi műtárgyakban való rendkívüli gazdagságát mi sem jellemzi jobban, mint az a körülmény, hogy helyreállítása után egy egész csomó festményt és szobrot raktak lomtárba, a melyet okkal-móddal az újonnan készült fölszerelési tárgyak díszítésére fölhasználhattak volna. A bártfai templomban többek közt egészen újonnan készült a fából faragott, színezett, óriási főoltár, a mely a helybeli fafaragó iskola műve és Steindl Imre terve alapján javarészt az iskola vezetőjének, Hölzel Mórnak a keze alól került ki. Izsónak e volt segédje a fafaragásban kiváló jártassággal bir, a bártfai főoltár, a melyet szárnyain Aggházy apró festményei díszítenek, szintén ízléses és bravúros munka. Mégis úgy hiszszük, hogy fölösleges volt annyi anyagi és szellemi erőt az új főoltárra pazarolni, a midőn a régi XVII. századbeli oltár főbb részeinek a fölhasználásával, környezetéből ki nem rívó s mindenesetre legalább is oly művészi főoltárt állíthattak volna föl, mint a minő a mostani.

A bártfai szent Egyed-templom első nagy oltára, a melyről tudomásunk van, 1466-ban készült. Ezt a főoltárt a protestánsok a XVII. században széjjel szedték s napjainkig csak néhány szobra maradt tönn, a melyet Myskovszky ösmertetett s a melyből a templomban ma már csak szent Egyed-szobra látható.

Az 1100 aranyforint árán 1651-ben készült renaissance stílű bártfai főoltárt Myskovszky fönt idézett művében így írja le:

"Az oltár a szentély egész (8 méternyi) szélességét foglalja el, magassága pedig a felső renaissance stílű ornamentációval együtt meghaladja a 16 métert. Az egész oltármű egy renaissance stílű négy oszlopos portálszerű architektúrával bir, a szép levelű és arányú korinthusi oszlopok törzsei igazi arany brokát szőnyegekkel bevonvák, mely utóbbiak sötétzöld alapon arany ornamentációval díszes-kednek. A középső fő intercolumnium közt az Üdvözítő keresztre feszítését ábrázoló nagyméretű oltárkép van elhelyezve. A kép eredetijét - - Henszlmann szerint, a ki erről a Kunst und Alterthum in Oesterreich című folyóírat 1846. évfolyamában írt - - Rubens festette és az antwerpeni dómban látható. Ezen oltárkép pedig Stöckl Péter, bártfai festő által, bizonyosan egy rézmetszet után, 1655-ben festetett. Stöckl Péter a hires Stöckl család ivadéka volt, a melynek Lénárd nevű tagja a XVI. század elején Bártfán kovács és egyben városi szenátor volt ; ennek 1510-ben született hasonló nevű fia pedig Bártfa első lutheránus lelkésze lett. Stöckl Péter festő a fönti nagy oltárképen kívül, az ez alatt elhelyezett kisebb képet is festette, mely az utolsó vacsorát ábrázolja. A két festményért a művész a városi tanácstól 480 aranyforintot kapott".

Myskovszky további leírásának a foglalatja az, hogy a midőn a templom a XVIII. század elején ismét a katolikusok kezébe került, ezek a főoltár két szélső intercolumniumában fából faragott szobrokat, az úrvacsora-kép előtt ciboriumot helyeztek s a portálszerű architektúrát szobrokkal, ékes fafaragású oromdíszszel tetőzték be. A festmények ekkor változatlanul megmaradtak helyükön.

Myskovszky monográfiája 1879-ben jelent meg. Jórészt ennek a hatása alatt valósult meg a templom restaurálásának terve. A restaurálást a szentély újjáépítésével a következő évben kezdték meg s az első dolog a XVII. századbeli főoltár ledöntése volt, a melylyel aztán épp úgy, mint a templomban volt tömérdek festett epitafiummal mindmáig senki sem törődött.

Henszlmann és Myskovszky írott adatai után indulva e sorok írója vállalkozott arra, hogy a bártfai régi főoltárt, a melyről már Bártfán is alig tudtak valamit, fölkutassa. A templom északi fala mögött egy pajtaszerű épület van, a melynek ablakait csak sodronyháló zárja el. Ebben hevert a szétszedett régi orgona bádog sípjainak és farészeinek a nyitott gerendamennyezetig érő garmadája alatt eltemetve a szétszedett régi főoltár nagyképe, a mely Henszlmann figyelmét már 1846-ban fölkeltette, a mikor pedig a műtörténetírók az ó- és középkor emlékein kívül más időkből származó művészi alkotások iránt még nem igen érdeklődtek. Az oltárkép közel félméternyi széles masszív tölgyfa kerete nélkül 5 méter magas és 3 méter széles. Minthogy ily módon a pajtába nem férhetett idehurcolásakor a vastag deszkára krétás alapon tempera modorban festett képet hosszában ketté fürészelték. A hol ily vandalizmus még korunkban is megeshetik, ott bízvást örvendhetünk azon, hogy a képet akkor mindjárt darabokra nem vagdaltak s tüzelő fának föl nem használták.

Az orgonasípok s egyéb lim-lom, valamint a reátapadó ujjnyi vastag por és penészréteg alól óvatosan fölszabadítva az óriási kép aránylag jó karban került elő. Azt az állítást, hogy képünk egyszerű Rubens-másolat, ma már kevesen fogják aláírni. Színezése után ítélve mesterünk Rubens-képet talán nem is látott soha. A kép színezése világos és hideg s árnyalatai a háttér felé fokozatosan sötétednek

Csak a kompozíció és az alakok széles tormái emlékeztetnek Rubens iskolájára s így valószínű Myskovszky föltevése, hogy mesterünk metszet után dolgozott.

A bártfai oltárkép Krisztus kínszenvedésének végső jelenetét tárja elénk, a mint Longinus pej-paripán ülve lándzsájával megnyitja a Megváltó oldalát. Az alakok közel másfélszeres nagyságúak. A kereszt lábánál tengerzöld köntösben ábrázolt Magdolna jobbjával a feszületet kulcsolja át, baljával a téglavörös palástot viselő lovast akarja visszataszítani, miközben arcán ijedtség tükröződik vissza.

A mögötte jobbfelől levő két alak jóval szenvtelenebb. Mária 220 cm. magas alakja, teher ruhában, kék palástjában, összekulcsolt kezeivel, telt, formás arcával keveset tejez ki, szent János is úgy fest a zöld tunikában és a vörös palástban, a matróna vállára boruló lejével, mintha aludnék, Longinus lova előtt a kép baloldalán még egy pompásan rajzolt, de igen megrongált fekete ló feje tör elő. A kép főalakja a megfeszített Krisztus, a kinek mezítelen hófehér teste anatomiailag helyes s arányai tekintetében is szerencsés ; formái azonban nőiesen puhák. A halott Megváltó arcának a halálos kimerültséget visszatükröztető kifejezése élénken emlékeztet a bártfai templom fából faragott S méter magas diadalkeresztjének Krisztus-arcára. Ez emlékünk a XV. század végén vagy a következő század elején készült.

A legtöbb erővel mesterünk a két lator alakját lestette meg, a mely kissé hátratolva már-már a háttér félhomályába olvad s vörhenyes testszinnel hír. A Megváltó jobbja felől levő lator csöndes megadással függ keresztjén s tekint Krisztusra, a baloldali kétségbeesetten rángatózik, miközben a szintén vörhenyes testszinű hóhér mord képpel a keresztjéhez támasztott létrán áll, hogy csontjait összetörje.

Szó sincs róla, a fentebbiekben nagy vonásokban ösmertetett oltárkép nem elsőrangú remekmű. Egy hanyatló művészeti korszak nem sok eredetiséggel festett emléke, a melynél érdekesebb és technikája s arányai tekintetében merészebb mű azonban nálunk a XVII. századból magyarországi festőtől alig maradt ránk. S a hol ily érdekes művel, a melyet irodalmunk már ösmerhetett, senki sem törődik, ott bizonyára nem egy eddig ösmeretlen emlék vár még felfedezőjére.

Addig is, a míg festészetünk eddigelé szinte teljesen ösmeretlen XVII. századbeli korszakának búvára akad, kívánatos volna, ha a hartfai oltárképet, mely régi festészetünk történetéhez bizonyára érdekes adalék, illetékes köreink gondozásukba fogadnák.

A lomtárból való kiszabadítása után a képet kerete nélkül a bártfai templomban, ennek északi oldalához támasztva állították föl, a hol mindenesetre jobb helyen van, mint a minő az előbbi volt. Megrongált állapotban a falhoz támasztva azonban sokáig itt sem állhat ellen a további enyészetnek s azért kívánatos volna mielőbbi restaurálása s valamelyik gyűjteményünkben való elhelyezése.

A bártfai városházának múzeummá való átalakításáról most folynak javában a tanácskozások. A képet azonban itt nem igen helyezhetik el, mert oly magas helyiség, a mely az óriási festményt befogadhatná, itt nincsen.

A bártfai oltárkép hátsó oldalán a testetlen deszkán fehér festékkel ez az otromba hetűs fölirat olvasható : "Anno 1705. Dni Josefus Mikeni". Ez a fölirat alighanem a lebontott főoltár kiegészítésére vonatkozik, a midőn teteje és oldalsó oszlopközeibe barokk cikornyákba foglalt torzképű faszobrokat raktak, a melyek a lomtárban szintén megvannak.

Stöckl Péternek az 165 l-ben készült oltárpredellájúra festett utolsó vacsoráját, a melyet Myskovszky Viktor még jobban magasztal, megtalálnom nem sikerült. Úgy látszik, hogy a templom sok más régi emlékével egyetemben elveszett ; de nincs kizárva, hogv a lomtár alapos kiürítése esetén még fölszínre kerül.

-42.

 

MINDSZENTI MIHÁLY, Rákóczi-korabeli festő. Nevét csak egy helyütt találjuk felemlítve. Festményei közül eddig egyet sem ismerünk. A "Rationes Egregii loannis Visky Comissarii" című 15 ívnyi számadási könyvben, mit Visky János vezetett fel vannak sorolva mindama kiadások, melyek l706. IV. 23-tól 1707. II. 16-áig Rákóczi Ferenc, a kuruc vezér, udvarában előfordultak. Ennek a számadási könyvnek második oldalán van említés 1706. április 28-iki kelet alatt e festőről:

"No. 14. Egri képíró, Minczenti Mihály munkájáért tíz forint".

Érdekes azonban, hogy Rákóczi Ferenc elkobzott hagyatékában a leltár szerint csak egy kép, festmény, volt : Zrínyi Ilonáé, de ennek festője a leltárban megemlítve nincsen. Úgy látszik, igaza van Thaly Kálmánnak, ki azt állítja, a hogy a II. Rákóczi Ferenc udvarában megfordult festők nem annyira arcképek, mint cifra zászlók festésével foglalkoztak. -43.

NAMÉNYI LAJOS

 

JEGYZET. A budapesti magénképtárakról szóló s e számban közölt czikkben Benczúr Rubens-féle képére vonatkozó az a megjegyzés kimaradt, hogy Van Balen bécsi képe maga sem eredeti, hanem Rubens londoni "Santa Conversazione"-jére nyúlik vissza.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002