Első évfolyam, 1902    |    Hatodik szám    |    p. 412-415.    |    Facsimile
 

 

NÉHÁNY SOR A JÓ ÉS ROSSZ KÚTRÓL


Szobrászainkat már néhányszor szólították fel egy különleges feladat megoldására: mintázzanak szép, művé-szies kutat Budapestnek erre vagy arra a piacára. Mirevaló ez a fényűzés? kérdi majd némely polgár. Minek kutat állítani az utcán vagy téren, a mikor ma már ott tartunk, hogy minden konyhának és fürdőszobának megvan a maga külön kútja : a vízvezetéki csap. Egykoron közszükséglet vala a városi kút, onnan szerezték az asztalra, a konyhára a kádba való vizet. De ma már a vízvezetéki csövek fonadéka szövi át a városokat és nincs olyan bolond, a ki az utcáról hordaná haza a vizet, holott csak egyet kell fordítania otthon a csapon, hogy megkapja ugyanazt, ugyanolyan minőségben.

Ha az így okoskodó polgártársban némi művészeti ösmeretek is lappangnak, hozzáfűzi még ezt a gondolatot is: Hajdanában volt abban ráció, hogy a piaci kút művészeti ékességet is kapjon. Hisz a kút vala a város egyik legfontosabb kelléke, illett tehát fontosságát kiemelni. Szépen meg lehetett kőben vagy bronzban stilizálni szerepét, jelentőségét. De mit kezdjen vele egy mai szobrász? Hogy emelje kijelentőségét valaminek, a minek nincs jelentősége? Mert csak nem akad ember, a ki híveket tudna toborozni annak az ötletnek, hogy Budapest valamely utcájára vagy terére nézve nagyon fontos dolog volna egy nyilvános kút ?

Polgártársunknak nincs igaza. Művészi kútra igenis rászorul Budapest is, van annak jelentősége, fontossága ma is, bár Káposztás-Megyer szorgalmasan hajtja a vizet a föld alatt a főváros összes konyháiba.

A viz a város vére. Általkering a hatalmas téglatesten, vannak vissz- és literei, akár az emberi testnek. Nagy csövekben hozza az élet fontos levét, másokban meg elvezeti, a mit felhasználtak az emberek. Bár rejtve, a föld alatt s a házakba falazva dolgoznak ezek a víz-artériák, ma is tőlük függ a város egészsége, sőt ennél több: élete. A víz a tudomány, művészet, hit, kultúra, emberiség alapja. A ki egy nap alatt kiszárítaná Európát, megölné hatezer év minden gondolatát. A honnan eltűnik a víz, ott Szahara marad : a rejtélyes nagy semmi.

Maga ez az igazság akkora, hogy tulajdonképen megérdemel némi márványt és bronzot. De a mikor kutat kérünk egy szobrásztól, nem követelünk tőle filozófiát a hidrogénium és oxigénium barátkozásáról s ennek nagy következményeiről. Még kevésbbé várhatjuk a főváros hű és gazdálkodó polgárától, hogy földtani igazságok tiszteletére drága emlékműveket létesítsen. Mert ha előbb szobrot kapnának az általánfis igazságok, mikor kerülnének sorra közéletünk jelesei?

Vegyük egyelőre akademice bebizonyított-nak, hogy a víz ma is fontos eleme a városnak, jelentősége nem csökkent, érdemei nagyok. Mindössze annyi változás történt, hogy a házi vízvezetékek korszaka óta kissé elbújva surran az emberek otthonába. A ki végigsétál Budapest utcáin, annak fogalma sincs róla, merre, hogyan jut házainkba ez a fontos elem. Némi rosszhiszeműséggel azt hihetne, hogy Budapest a korhelyek eldorádója, a hol csupán borocskát színak az emberek. Csakugyan, alig van ebben a városban nyoma annak, hogy létének alapja, a víz, nem hiányzik itt sem. Kivéve persze az öreg Dunát. A városkép, a melyből hiányzik a legfontosabb elem megjelölése, hiányos és művészietlen. A városképnek ugyanis el kell árulnia, mi folyik a falak közt, mi végből, mi alapon áll egymás mellett e sok ház, mit űznek a lakói, minő az életük. A helyesen szabott utca és tér, a művésziesen épített házak közvetlenül adnak erről számot. Manchester egész mást árul el látogatóinak, mint Róma, Temesvár mást, mint Bártfa, Hódmezővásárhely mást, mint Pozsony. Fontos dolog ez az ön-elárulás a város artisztikus mérlegelésében. S a mi fontos egészben véve, az fontos részleteiben is. Budapest városképének művésziességét sok egyében kívül az is nagyon tökéletlenné teszi, hogy fontos vérkeringését alig árulja el valahol is művészi munka.

Vannak bizonyos logikus folyományai a művészi munkának, a melyek törvényszerűek. Az iparművész, a midőn széket, szekrényt tervei: tagokat kapcsol össze s a hol ezek összeérnek, világosan megmutatja, még pedig hangsúlylyal, hogy itt van a szerkezet punctum saliense. Az építész, a midőn házat épít, a homlokzaton erőteljesen kidomborítja, hogy mi foglaltatik benn a házban. Ez az architektus punctum saliense. A szobrász és festő pedig stílust ad művének azzal, hogy lelke hangulatát végig kidomborítja művén : ez az ő lényeges feladata. Ilyen törvénye van a városrendező művésznek is: neki utcáival, tereivel el kell árulnia a negyed jellemét, mutatnia kell, hogy erre folvik a közlekedés árja, arra meg a luxus-élet sétál, itt dolgoznak az emberek, amott villasorokban pihennek, itt artisztikusabb, amott gépiesebb az élet. Fel kell fednie a város titkait: emitt dombot teremtett az Úristen, lám az ember telerakja házakkal, a honnan messzi belátni s okosan utat vezet rá, kanyargó-menedékest a kocsi, lépcsőset a gyalogos számára. Lenn azonban fülledt a völgy, ott tereket kell kihasítani, sok levegővel. És itt kezdődik a kút szerepe is. Állítania kell kutakat a városkép oly pontjaira, a hol azok beszédesek, szabadok, könnyen megkörnyékezhetők, ezek a kutak pedig dokumentálják itt a város legszebb és legfontosabb pontjain, hogy e hatalmas téglatestben élő vér kering. A mit föntebb az iparművész, az építész, a festő és a szobrász művének alaptörvényéről mondottunk : ugyanazt kell érvényesítenie a városrendezőnek itt. A kút, ha művészi, nyomatékosan hangsúlyozza a víz mindenható jelenlétét. S ha manapság alagcsövekben, rejtve hajtják a vizet a házakba: annál erőteljesebben kell hangsúlyozni a föld alá bujtatott elem munkáját és feladatát művészi megoldás által. Stilisztikáikig tehát ma a művészi kút szükségesebb kiegészítője a városképnek, mint volt hajdanában.

Tegyük fel, hogy akadna Budapesten tíz Milacher Lajos és szobrászaink egyszeribe tíz kút-terv problémájával államinak szemközt. Első gondolatuk bizonyára az volna, hogy miféle módon feleljenek meg ennek a kívánságnak.

A kút művészeti szükségességéről ime áttérít minket ez a kérdés a kút artisztikumára.

Könnyű volna azt mondani, hogy lám, ha a víz a legfontosabb valami a városban : ennek a fontosságát kell valamiképen kifejezni. Ez a válasz azonban nem ad semmi kézzelfogható részletet. Legfeljebb arra csábíthatna valamely akadémikus lelket, hogy néhány néni vagy bácsi alakjával szépen agyonallegorizálná ezt a sovány gondolatot is.

Hogy valamiképen megkörnyékezzük a problémát, a melyet kissé bajos preciz szókba foglalni, vissza kell idéznünk emlékezetünkbe azoknak a jó és rossz kutaknak képét, a melyeket itt is, ott is láttunk. Ezek némelyike egyszerű mimelése volt a forrás képének: kőhalom, a melyből lecsurgott a víz. Egy ily kút nem való a városképbe, mert a forrás naturalisztikus másolata nem illik stílszerűen a nagyváros háztengerébe, három-négyemeletes paloták közé. A megoldás ily formája tehát elvetendő még akkor is, ha a szobrász ehhez a kertészmunkához hozzámintáz egy lengeruhájú antik leányzót, vagy egy bús tritont, békákkal vagy a nélkül. Egy más művész egyszerű építészeti formákat használt fel: kőpillér- vagy hasáb elé vagy alá medencét állított, abba bugyogott a víz. Az ily megoldás már jelentéktelenségénél fogva sem jöhet számításba. Hiányzik belőle az az intenzív hangsúly, a melyet a víz a fontosságánál fogva megérdemel. Itt sem lendít sokat a dolgon egy hozzámintázott allegorikus alak. Ez a két alapforma az uralkodó. Alakítják, bővítik, huzzák-tolják, foltozzák. Igazi kút nem lesz belőle.

A jó kútnál a vizet illeti az első szó. Hisz a víz a mű témája. Ennélfogva alapjában elhibázott az olyan munka, a melynek nem a víz kedvéért készült a formája. Ily rossz kutak közé sorolhatjuk például azokat, a melyeken a vizzel semmi szerves vonatkozásban sem álló reges, mesés, történeti alakok vagy védszentek állanak. Ezek többnyire oly laza összefüggésben vannak a művel, hogy szépen leemelhetjük őket róla s egy fülkében vagy talapzaton vagy másutt elhelyezhetjük, a nélkül, hogy valakinek feltűnnék az eredetük. Hibás tehát az a kút, a mely a víz fölé emlékművet emel, vagy genreszobrot helyez el.

Viszont alapgondolatában helyesnek (ismerjük fel azt a kutat, a mely a víz eredetét artisztikusan, jellemét szabadon, fontosságát erős hangsúlylyal árulja el.

Világítsuk meg ezt a pár sort közelebbről, nehogy valamely félreértés folytán esetleg előre megállapított sablonnak fogja fel valaki. Emlékszünk kútra, a mely a víz eredetét a következőképen motiválja: egy medencében mezítelen gyerek fojtogat egy ludat s a szerencsétlen állat tátott csőréből magasba szökik a víz. Ezt a zöldséget legalább száz kúton láttuk már. A lúd néhol hattyúvá nemesbül vagy sárkányféreggé aljasodik, de az alapmotívum mindig az, hogy a víz eredete egy állat gyomrában keresendő. Ebből a motiválásból az ízlésen kívül hiányzik a ráció, tehát a motiválás alapja.

Láttunk viszont kutakat a melyeken a szobrász mindenféle csöbröt, kantát, vedret használt arra, hogy belőle kicsurogjon a víz. Ezeknél a műveknél a csöbröt egy szép leány tartja, a vedret esetleg egy parasztlegény vagy strázsa-mester s hogy egyedüllétük ne legyen unalmas, hozzámintázták a szivük párját is. A kompozíció, a mely ily motiválásból támadt, nem jó, mert messze eltér a tárgytól s azonkívül kényszeredett. De meg távol áll attól is, hogy a víznek éppen a nagyvárosban játszott hatalmas szerepéhez méltó legyen.

A víz eredetének motiválása tehát ne hasonlítson ezekhez az eltévesztett fogásokhoz. Legyen mindezeknél magasabbrendű, eredetibb, erősebb. Hogy azután a szobrász csurgatja a vizet, vagy szökőkút módjára a magasba hajtja sugarát, az mellékes. Stilisztikáikig az egyik mód épp oly helyes, mint a másik. A víz jelleméhez tartozik nyugtalan esése, folyása, viszont a vízvezetéket jellemzi, hogy erős nyomás hajtja benne a vizet, ha kell nagy magasságba is. A víz jelleme ellen vétenek azok, a kik egy kúthoz miniatűr tavat formálnak, a mely nyugodalmában alig ad jellemző képet erről a sürgő, fáradhatatlan, rendkívül mozgékony anyagról. A kútvíz jellemét pedig egyenest megsértik azok, a kik pocsolyává alacsonyítják, hínárt, szörnyetegeket, békát mintázva beléje. Ezek egyúttal ellenkezésbejutnak azzal az elemi követelménynyel, hogy a nagyváros művészi kútja erősen hangsúlyozza a víz fontosságát. A szobrász fantáziája óriási területet nyer e jelentőség kiemelésére, mihelyt lemond a genre-szerűségről, az apró viccekről.

Szó sincs róla, láttunk kutakat, a melyek kedvesek voltak nekünk, bár ellenkeztek ezekkel az egyszerű és logikus szabályokkal. Hosz-szabb szemlélet után azonban kiderült, hogy a hatás egy-egy ötletes alaknak, egy-egy remekül mintázott részletnek tudandó be. Minden alapjában elhibázott művön lehetnek részek, melyek megkapják a szemlélőt. De ilyenkor önkénytelenül is azt sajnáljuk, hogy a ki ilyen szépen meg tudja oldani ezt vagy azt a részt, miért nem vetett nagyobb ügyet az egészre is? Mennyire teljesebb és szebb volna, ha a szerény részlet helyett a mű ensembleja hatna.

Nem könnyű és nem sekély probléma a művészi kút. Belátjuk, hogy felette nehéz vele megbirkózni. De mert nagy feladat: ösztökélheti a szobrászokat, hogy erejüket rajta kipróbálják.

LYKA KÁROLY

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002