Nádasd-Ladányban egy festőt temettek, a kinek koporsója mögött ott szomorkodott a legbohémebb nép: a cigány. Igazi szeretet és tisztelet vitte őket művészük utolsó útjára. Mert Valentiny az ő festőjük, a cigányok festője volt.

Valami különös vonzalom, valami különös rokonszenv és érdeklődés vitte Valentinyt e kóbor emberek közé. Szinte negyedszázadon keresztül művészetének java termelése nem egyéb, mint cigány-genre. A cigányélet legjellegzetesebb alakjait és jeleneteit vitte vászonra. Ez a külön, más emberek előtt ismeretlen világ volt az ő mindene, öröme. Legsikerültebb képei ebből a világból valók. Speciális festője volt a magyar cigányéletnek, s erről az oldaláról ismerős volt a neve a külföldön is. 1842-ben született Nagy-Lakon. Apró gyerekkorában már mutatkozott benne a későbbi festő: örömmel rajzolgatott. Baján járt iskolába, s mire 12-13 éves lett,megérlelődött benne a szándék, hogy festő lesz. Gyerekészszel persze nem látta, hogy milyen nehéz, taposatlan ez a pálya. Csak festeni, rajzolni szeretett minden áron. Ha egy szép képet látott, fölcsillant a szeme, s elemi erővel elfogta a vágy: valamikor ehhez hasonlót, szépet festeni. Szülei természetesen ellentmondtak. Féltették fiukat a művészpálya bizonytalanságától. Egyrészt ők is nagyon szerény anyagi viszonyok közt élve, nem bírták volna gyermeküket kiképeztetni. Másrészt meg, ugyan melyik szülő adta nyugodtan fiát ez időtájt művészpályára? Mi biztatta volna? Tán az a gyászos, halotti csend, mi akkor elült az országban ? Valentiny azonban művésztermészet volt. Feltette magában: ha törik-szakad, festő lesz. S a ki el akarta ettől téríteni, sikertelenül próbálkozott. Azért tehát nagy bizakodással nekiindult, hogy keresse az utat a művészi vágyak teljesítéséhez. Bajáról Aradra került, valami Csillag nevű arcképfestőhöz. Ez a mit tudott, megmutatta néki. Nem sok volt ugyan, de elég ahhoz, hogy Valentiny bátorságot kapjon az arcképfestéshez. Ismerőseit föstögette, potom pénzen. Szüksége volt erre, mert szülei nem segíthették, a saját erejéből kellett magát fönntartania. Pedig éppen csak hogy tizenöt esztendős múlt. Nem ment könnyen a dolog, de nem vesztette el fiatalos ambícióját, jövőjében vetett hitét. Dolgozott, izzadt s tán nem egyszer koplalt is, de azért festő lett.

Valami csekély összespórolt pénzzel Pestre jöhetett. Van der Venne, akkor itt élő külföldi festőhöz járogatott, a ki látva tehetségét, váltig biztatta. A biztatás szép is lehetett, jó is. De a mit látott, a valóság, az ugyancsak ellent mondott neki. Pesten ekkor Diogenes lámpájával se lehetett művészi életre találni. A művészet iránti érdeklődés még ismeretlen fogalom volt. Egy-két művész volt csak, s az is kereset nélkül. A műpártolók, mintha ködbe rejtőzködtek volna. Iskola, a hol a tehetséges ember tanulhatott, jó irányban fejlődhetett volna, nem volt. A Marastoni-féle "akadémia" némikép tengődött ugyan, de itt is inkább csak a jó szándék és buzgalom volt meg : tanulni vajmi keveset lehetett. Valentiny is ide iratkozott be, a Marastoni-féle iskolába.

De nem sokáig maradt ott. A mit tanult, az nem elégítette ki ambícióját : erősen ki-kivánkozott külföldre. De nem mehetett, mert itthon is lenyűgözte a kenyérkereset gondja. Olcsó áron, 5-6 forintért festegetett arcképeket. Nem tudni, vájjon nem éri-e el őt is a bohém sors tragédiája, ha nem akad mecénás, ki pártfogásába vette. Váratlanul jóra fordult a dolog, a mikor gróf Fesztetics Tasziló beajánlotta Nádasdy Lipót grófhoz, Ferenc fia mellé rajztanítónak.

Egészen gyerekember: tizenhét esztendős volt, midőn Nádasd-Ladányra került. S ez elhatározó, fontos momentum lett életében. Ettől kezdve itt találta igazi otthonát. A művészetszerető gróf és neje nagyon megkedvelte a fiatal Valentinyt. Nyugodtan, zavartalanul dolgozhatott. Azonban mind erősebb vágygyal nézett Paris felé. Ide szeretett volna minden áron eljutni, a művészet akkori Mekkájába. A mellett, hogy a grófi családnál rajztanítóskodott, arcképeket is festett, s így össze tudott annyit gyűjteni, hogy hosszabb időre Parisba mehessen.

KERTÉSZEK
FERENCZY KÁROLY RAJZA

Ott azonban nem ment oly simán a dolog, mint gondolta. Próbarajza alapján éppen nem akarták fölvenni az akadémiába. Végre nagy nehezen sikerült ez is. Huszonnegyedik életévében volt ekkor. Belátta, hogy erre az időre bizony nagyon kevés az, a mit tud. Sokat kell tanulnia, és pótolnia, hogy ember lehessen a talpán. Azért hát nekiállt erős akarattal és szorgalommal a munkának, hogy helyre üsse a mulasztását. Három esztendeig tartózkodott Parisban, s ezt az időt csupa tanulással, stúdiumokkal töltötte. Hogy ezalatt erősen előrehaladt, azt bizonyítja a Salonban kiállított "Törött kancsó" című képe is. Tudásban, technikai kvalitásban megizmosodva tért vissza Nádasd-Ladányra 1868-ban.

Öt esztendőn át itthon dolgozik. Ezután Münchenbe megy, majd a napsugaras Olaszországba kívánkozik. Bekalandozza Itália művészettől megszentelt földjét, Róma környéket, a gyönyörű Caprit. Több képéhez innen kap inspirációt. Itt készült el a "Dolce far niente", a "Capri-i naplopó "stb. Elhagyva Itáliát, 1878-ban még egyszer Münchenbe utazik, majd aztán Nádasd-Ladányba tér vissza, a hol mind mostanáig becsülésben, szeretve, tisztelve élt.

Folyton dolgozott, mert szerette a munkát. Nagy gonddal, zavartalanul festette képeit, mert ecsetjét nem kellett a kenyérért venni kézbe. Ott járkált a nádasd-ladányi cigányok közt, keresve egy-egy szép, érdekes modellt. Megfigyelte a cigányéletet a maga aprólékosságaiban is. Ecsetje révén a cigány-karakter sok intim vonásával ösmerkedünk meg. Művei a nagyközönségnek mindig tetszettek. Legtöbb képe azonban külföldön van. A genre mellett tájképeket és egy oltárképet is festett. A mi tájképe van, annak legtöbbje a Balaton csodaszépségét ábrázolja.

Nem akkor, midőn a magyar tenger csendes, álomba ringató, hanem mikor zúg fölötte a szél s haragos hullámok ölelkeznek rajta. A természet e szilaj, féktelen háborgása kapta meg lelkét, pedig ő csendes, visszavonult ember volt.

Valentiny tehetségének ereje a múlt század 80-as éveiben fejlett ki. Ahhoz a festőgenerációhoz tartozott, a mely a hatvanas évek vezércikkező festészete után a népélethez fordult. A közönség mindig kedvelt festőjeként emlegette. Lehet, hogy azért, mert a magyar népadoma legérdekesebb és leginkább kedvelt alakját : a cigányt mutatta be képein. Lehet, hogy festési modora miatt, melynek aprólékosságával, gondosságával, egyenlő simaságával megfelelt a közízlésnek. Azelőtt gyakran részt vett a kiállításokban, az utóbbi években azonban meglehetősen visszavonult. Az 1899. évi téli tárlaton jelent meg utoljára "Ábránd" czímű képével, a mely színes reprodukciók útján népszerű lett.

Ez a képe is a cigányélet egy kedves idillje. E barna nyugtalan vérű faj egészen odanőtt a szivéhez. Szerette benne nemcsak az exotikus külsőt, hanem az érdekes, rokonszenves pszichét is. Egész művészetével azon volt, hogy megszerettesse velünk e kóbor faj szimpatikus alakjait. S e réven neve fennmarad a magyar művészet történetében.