|
FAVRETTO
Venezia, a sajátos, egymagában álló város, a XIX. század első felének festői közül keveset lelkesített arra, hogy maga körül széttekintsen s a körülötte látható, csodálatosnál csodálatosabb dolgokat deszkájára vagy vásznára átvarázsolja. És ha valaki mégis ilyen munkára vállalkozott : azt annyi szentimentalizmussal csinálta, hogy csak unalmat keltett minden jobb ízlésű emberben. Venezia holdas éjjelei és szere-nádái, a képes ábrázolásokban színpadi jelenetek voltak, halvány és kendőzött másai a valónak. A mit Hugó Viktor mondat Nadirral: "J'ai tant cherché le beau que j'ai trouvé le laid", elmondhatta magáról a mindent idealizálni akaró veneziai festőművészet. Az örökké vasárnapi díszben pompázó gondolások és popolánák keresetten kecses mozdulataikkal unalmasakká, közönyösekké váltak s legfölebb arra az idegenre hatottak, a ki csak hire után ismerte a szép Veneziát.
Végre aztán magok a képírók is belátták, hogy ezek a művészeti, de éppen nem művé-szies hazugságok csak arra szolgálnak, hogy a közönség ízlését megrontsák s Venezia egész művészetét rossz világításba állítsák.
Festeni kezdték a csodás várost olyannak, a minőnek a természetben látták, a maga szépítésre nem szoruló valóságában. A sötét, misztikus csatornákat, az elárusítók zajától visszhangzó callekat, a szinek változatos skálájával pompázó gyümölcs-piacokat, a napsugarakban fürdő lagunákat képírók lepték el, kik végtelen gyönyörűségüket találták abban, hogy végre a szabadba jutottak s nagy buzgalommal igyekeztek ellesni a szinek titkait, a sugárkévék szétömlésének következményeit.
Vállalkozásukat azonban nem mindjárt követte a várt siker. A közönség és kritika ízlése ekkor már annyira meg volt mételyezve, hogy a természetet a maga valóságában vissza-tükröztető képek megdöbbenést, sőt nem egyszer visszatetszést keltettek. Molmenti följegyezte, hogy F. Zandomeneghi a szépművészeti akadémia tárlatába, hol addig csak választékos ízlésű, művelt közönség számára készített képek voltak láthatók, egy festményt küldött, mely piszkos zug közelében ácsorgó utcaseprőt ábrázolt. Ez a festmény, noha nem volt rajta semmi illemsértő, valóságos botrányt idézett elő. A kiállítás rendezői felháborodtak s a különben jól festett képet visszautasították. Zandomeneghi szerényen félrevonult s a következő évben az utcaseprő helyett rongyos és szurtus facchinókat festett, kik valamely kapu aljában lebzselnek. A kiállítás termei ezúttal már megnyíltak a festő előtt; de a közönség úgy vélekedett, hogy a rút és szennyes alakokat ábrázoló festmény valóságos merénylet a jóízlés ellen. A képen csak kevés néző előtt tűnt föl a mélyen megindító, búskomoly hangulat, melyet a nyomor látása idéz elő s csak kevesen vették észre azt is, hogy a művész egyszerű eszközökkel igyekezett elérni nagy hatásokat.
VÁSÁR A SAN PALO-PIACON
GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
AZ OLASZ KIRÁLYI CSALÁD KÉPTÁRÁBAN
A festők azonban ekkor már érezték, tudták, hogy az igazat, a természetet kell tanulmányozniok apró részleteiben, minden alakjában. Erre intette őket saját tapasztalásuk s ezenkívül az a példaadás, melyet a Veneziá-ban tartózkodó idegenektől kaptak. Azt hiszem, nem leszek igazságtalan az újabb olasz művészekkel szemben, ha minden habozás nélkül kimondom, hogy a lagunák városában a modern művészeti irány meghonosodására első sorban a bécsi születésű Lodovico Passini, azután a hollandiai Van Haanen voltak nagy hatással. Ezek az idegen festők tiszta, elfogulatlan szemmel nézték a maga nemében páratlan várost; omladozó épületeiben fölfedezték szomorúságának költészetét; beleszerelmesed-tek eleven, ötletes, a sors minden csapását megadással viselő lakosságába s a mit láttak, azt a maga valóságában, de a költészet fényétől megvilágítva igyekeztek visszatük-röztetni az élet melegségétől sugárzó képeiken. Ők nem a külsőségeket, hanem a dolgok lelkét festették, a maga őszinte és poétikus megnyilatkozásában. Művészi meghatottsággal szemlélték a vakolatlan, omladozó falak vörös tégláinak meleg tónusait; fölkutatták az elhagyatott, sötét sikátorokat, az árnyékkal és titokzatossággal teljes sottoporticókat, az apró tereket, a hol vidám csevegés közt borzas hajú és tüzes szemű popolanák fűzik cérnaszálra a különböző szinű gyöngyöket; inspirációt kerestek a halárus, a foltozó varga egyszerű viskójában; megfigyelték a nép fiainak ruganyos mozdulatait, az arcok különböző kifejezéseit s a színek és a világosság csodálatos harmóniáját tudták elönteni nagy igazsággal és egyszerűséggel készített műveiken. A modern Veneziát ez a két idegen mutatta be először a maga igaz arculatával, meghamisítatlan lokális színezetével, a minőnek mi mindnyájan látjuk,, kik csodás műemlékei közé évenként elzarándokolunk, hogy a mindennapi élet szürke és unalmas prózájából menekülve, a zavartalan nyugalom, az összhang és a szép élvezésének áldásaiban részesülhessünk.
Van Haanen és Passini munkája valóságos fölfedezés volt. Fölfedezése egy gazdag erű kincsbányának, melyet igazi tulajdonosai sokáig meg nem becsültek és ki nem aknáztak. Példaadásuk után nagyobb vagy kisebb szerencsével mind többen és többen buzgólkod-tak a kutatás munkájában; de az a szerencsefia, ki előtt a bánya később kincseit teljes gazdagságában és változatosságában föltárta, mégis egy veneziai szegény asztalosmester fia - Giacomo Favretto volt.
Az ő halhatatlan nevéhez fűződik a dicsőség, hogy szülővárosát visszaadta a művészetnek. A csak imént lefolyt században ő az a mester, ki a festőművészetben Veneziát a lángész legtöbb fényével és igazságával képviseli.
II
Giacomo Favretto, mint sok más kiváló szellem, alacsony sorsban született. Atyja, Domenico, szegény asztalosmester volt, ki még az olasz földön minden tekintélyesebb iparosnak megadott artista-elnevezést sem használta, mert nagyon szerény mértékben űzte foglalkozását, idejét csaknem kizárólag ócska bútordarabok (és pedig nem is elsőrendűek) tatarozásának szentelve. A kis Giacomo szüleletése, 1849 augusztus 11-dikén, azzal kecsegtette a derék embert, hogy a fiú öregebb éveire segítsége lesz mesterségében. És csakugyan, alig kezdett serdülni a gyermek, már gyalut és fürészt nyomott a kezébe, hogy erejéhez képest támogassa a nagyon is szü-kes viszonyok között élő családot. A fiú azonban nagyon vézna, nagyon gyönge volt az erősebb testi munkára. Az atyja féltette, megszánta s csakhamar egy papirkereskedő-höz adta, hol szabad perceiben ollójával embereket és állatokat vagdalt fekete papirosból. Egy ószeres: Vincenzo Favenza meglátta ezeket az alakokat, tehetséget fedezett föl készítőjükben, s addig fáradozott, míg néhány veneziai műbarát, Giovanelli, Papadopoli, Mocenigo s az ismert kiadó : Ferdinando Ongania támogatásával kieszközölte, hogy a kis Favretto a művészeti akadémiába léphetett.
Giacomo ekkor tizenhat éves, eleven eszű, de teljesen tanulatlan fiú volt. Ismerősei, művésztársai mondják, hogy nálánál szorgalmasabb növendéke nem volt az akadémiának. Grigoletti és az öreg Molmenti vezetése alatt már 1870-ben az első díjat nyerte el a meztelen test rajzolásában. Ugyanekkor történeti feladványok megoldásáért akadémiai dicséretet aratott.
A SZENT CSALÁD
FAVRETTO ELSŐ KOMPOZÍCIÓJA
SZANA TAMÁS GYŰJTEMÉNYÉBEN
Ebből a korszakból egy igen érdekes ceruzarajzát őrzöm, művészbarátom: Vittorio Bressanin szívességéből. A kompozíció a Szent Családot ábrázolja. Mária két kezével támogatja a járni tanuló Jézus-gyereket s előttük, szemeit a kisdeden áhítattal legeltetve, József térdepel. A rajz hihetőleg magánszorgalmas-kodás terméke, mert Mária alakjához mintául nővérét, a Józseféhez atyját használta, kik később is gyakran szerepelnek képein. Érdekes tünemény, hogy mindjárt az első korszakban az életből és pedig közvetlen környezetéből veszi mintáit. Megrajzolja a helyzetet, a mint azt maga előtt látja, a szabályos kompozíció vonalainak kínos keresése nélkül, nem stilizálva, nem idealizálva az arcokat. A szabad óráiban készített rajzok szerzik meg számára Antonio Zanetti gróf ismeretségét, ki tanácscsal és pénzzel segíti, midőn a szegény asztaloscsalád ajtaján a nyomor is bekopogtat. Az ő házában, különösen a téli estéken, szeretettel mereng Paolo, Tintoretto, Tiepolo, Rosalba festményein, másolja Rembrandt, Tiepolo rézkarcait, Longhi és Guardi festményeit, sőt ceruzával, tollal és vízfestékkel a család tagjainak arcképeit is elkészíti. Ugyanekkor néhány líráért lefest másokat is, hogy szülőinek sanyarú helyzetén segíthessen. Szegényebb sorsú veneziai családoknál ma is láthatunk szabatosan rajzolt, de száraz és hideg színezésű arcképeket, melyek Favretto iskolázásának idejéből származnak, köztük a Bacino di San Marcot környező házak egyikében egy mosolygó arcú, ragyogó szemű meztelen gyermeket, ki évek múlva, fiatalsága virágában, az afrikai hadjáratnak lett áldozatává.
Akadémiai tanulmányainak első, nyilvánosság elé is került gyümölcse egy elkínzott alak : Juno volt, melyből még prófétai lélekkel is nehéz lett volna megjövendölni a későbbi idők Favrettó-ját. A rideg, kifejezésnélküli kompozíción az iskola nyűgei még erősen szorongatják a fiatal művész tehetségét. Szerencséjére a viszonyok csakhamar arra kényszerítik, hogy az iskolát elhagyja s csekély tudásával a család támogatására siessen. Kisebb igényű műbarátoknak sok arcképet fest, de készít önálló képeket is. Érdeklődése szabad kompozícióiban elekor még az iskolai élet mozzanataihoz tapad. A veneziai akadémia közös dolgozó-termét három változatban is megfesti, s ezek egyike az "Anatómiai lecke" (1873), melyben a művészek sok finomságot találnak, a milánói akadémia képtárába kerül.
VÁZLAT
GIACOMO FAVRETTO RAJZA
SZANA TAMÁS GYŰJTEMÉNYÉBEN
Favretto ezen a festményen is jól, de egy kissé még szárazon látja a természetet s mert nagyon is szabatosan másol, festési modora itt-ott kemény és nehézkes.
Ugyanebből az évből van egy másik képe is. Utazásból hazatérő öreg urat festett, a mint az asztal mellé telepedve, táskáját kinyitja s orrán szemüveggel, a hihetőleg ajándéknak szánt ékszerben gyönyörködik. Egy fiatal szolgálóleány vizet hoz az öreg úrnak és tágra meresztett szemmel bámulja a nagy gazdagságot. A képet nem láttam; de Boito, kiben okom van megbízni, úgy emlékezik róla, mint finom, szabatos, szellemes és köny-nyed munkáról. Ez a dicséret már jelent valamit, mert a milánói kritikus még egy évvel később is (1874) arról panaszkodik, hogy a veneziai festők "keveset és rosszul látnak".
Mindezek a képek csak a műértők szűkebb körében találtak elismerésre. A fiatal művész első, igazi sikerét a milánói Brera kiállításán (1878) aratta az "Egér"-rel. Metszetek és fényképek után jól ismerhetjük ezt a kedves, humoros képet. A szegényesen bútorozott, lomos szobában egér garázdálkodik. Minden megjelenése zavart idéz elő. A szoba lakói - fiatal, szép leányok - öltönyeiket fölkap-dosva a lócára menekülnek, s egy közülök félénk kézmozdulattal mutat az almáriomra, mely alatt ügyes taktikával keresett menhelyet a piciny jószág. Üldözni, a földön elhasalva, csak két kis fiú meri az egeret, míg a leányok meg vannak szeppenve s nagy kíváncsisággal várják a hajsza kimenetelét. Az életből mesteri érzékkel kimarkolt csoportozat pompásan tükrözi vissza a semmiért csinált sok hű-hó komikus voltát. Favretto ezen a művén még a történelmi kompozíciók által vezetett ízlés hatása alatt áll: szükségét érzi, hogy a modern életből vett képnek is meséje legyen. Az "Egér"-nek a közönségnél rendkívüli sikere volt. A kritika egy része azonban úgy találta, hogy a kép tárgya száraz, színei szürkék és piszkosak. A téma köznapiassága - mondták - méltó társra talált a technika szegényes voltában. A kik azonban elfogulatlan, tiszta szemmel nézték az ,,Eger"-et, a veneziai festő-iskola új életre ébredésének bizonyságát találták benne. Örömmel láthatták, hogy van már veneziai festő, ki elfordul a klasszikus és romantikus tárgyaktól, melyek gondolatban, követelő voltuk dacára is, nagyon szegényesek voltak s lelkesítést a néptől kérve, átlép a komikum birodalmába, mely tág és termékeny, mint maga az élet. A jobb ízlésűek a fiatal Favrettóban remélték megtalálni azt a művészt, ki nyíltan ki meri mondani, hogy a művészetnek semmit sem szabad kiaknázatlanul hagyni Veneziából; hogy annak minden köve képtárgygyá lehet, mihelyt olyan festőre talál, a ki fölismeri a bennök rejtőző költészetet. És a technika ? Nem kínos kísérletek után elsajátított festési modor volt az, hanem az igazi impressziónak színekben és formákban való őszinte megnyilatkozása.
AZ EGÉR GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE A BRERA TULAJDONA MILANÓBAN
Az 1880-diki turini kiállításon Favretto a közönség általános érdeklődését, sőt csodálkozását vonta magára. Ezúttal már nem marad a zárt szobában, kilép a szabad természetbe, a csodás világosságú kék olasz ég alá. Itt érezi magát egészen elemében, itt mutatkozik be a maga sajátos művészi arculatával. És a vene-ziai ég szelíd azúrja alatt pezsgő élet minden kincsét fölfedezi művész fiának. Favretto most már mindent élesen és biztosan, lát és sohasem kicsinyesen. A modern festők színpadi Veneziája helyett az igazi Veneziát festi a maga kendőzetlen szépségeivel.
A torinói kiállításon két képe volt: a "Zöldségek és gyümölcsök" és a "Metszetek és könyvek". Milyen vidám, milyen beszédes képek! A természet derűs, mosolygó színekben mutatja magát a derűs szellemnek. A rózsás arcok, a hullámos, szőke hajak az omladozó falak vörös" alapjából, vagy a zöldséges- és gyümölcsös-boltok élénk színei közül emelkednek ki. A művész erezi, hogy a környezetnek, a háttérnek uralkodó szerepe van. A veneziai popolánák, világos színű öltönyeikkel a mi modern városainkban legalább is szokatlanok volnának, míg Veneziában ritka összhangzással olvadnak be a háttérbe, mely a nap sugárözönében maga is a legkülönbözőbb árnyalatait mutatja a vibráló, élénk színeknek.
Favretto mesteri ábrázolója volt ennek a bámulatos fény- és színpompának. Színakkordjaiban új és vonzó zene szólalt meg s ugyanekkor az igaznak olyan átérzése, hogy a közönség és a művészek egyaránt elálmél-kodva álltak meg vásznai előtt. Általa visszanyerte régi jogait a szín, mely a lefolyt század első felében a festőművészet leggyöngébb eleme volt Veneziában.
A KALITKA
GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
T. S. FORBES TULAJDONA LONDONBAN
A Torinóba küldött másik kép ; a "Metszetek és könyvek" szintén érdekes lap a modern Venezia életéből. Valamelyik kisebb piacon, ruhával leterített hosszú asztalra rakta ki könyveit az öreg ószeres. Kopott kötésű, régi nyomtatványuk ezek s meg vannak sárgulva és szakadozva a metszetek is, melyek szép sorjában egymás mellett a falon függnek. Az asztal egyik végénél, kendőjébe burkolva, öreg asszony ül, a másiknál, háttal a. nézőnek, kopott kabátos öreg úr (talán a művész atyja ?) telepedett le s valamely érdekesebb munka lapozásában van elmerülve. A kép közepén, egy fiatal leány s előtte két pap fekete alakja köti le figyelmünket. Közönséges, gyakran látható jelenet; de a két sötét pont a háttér világos részeiből művészi módon emelkedik ki és szélesebb, erőteljesebb hátteret már képzelni is alig lehetne.
A torinói kiállítás esztendejében, 1880-ban, Milanóban is szép sikere volt Favrettónak. A Brera tárlatában a Principe Umberto-díjat nyerte el "Vandalizmus"-ával, melyet ugyanakkor a milánói szépművészeti akadémia meg is vásárolt. A művész véletlenül barbár jelenetnek volt szemtanúja Buranóban. Szurtos, homályos helyiségben ült a csipkét készítő fiatal nő, míg mellette a kontár festő Tiepolo egyik nagy vásznának kijavításával bíbelődött. Szegény régiek! Sóhajtott föl Favretto, aztán a képnek még épen maradt részét, az angyalok csoportját, megvásárolta s haza vitte magával Veneziába. A Buranóban látott jelenettől azonban nem tudott megszabadulni s nemsokára megszületett sokat magasztalt képe: a "Vandalizmus". A kompozíció szerfölött egyszerű; de Tiepolo nagyszabású festménye s előtte a kiéhezett arcú, kontár festő, ki talán a tulajdonos bölcs utasításai szerint javítja a mestert: önkénytelenül is a komikum érzését keltik föl minden nézőben.
Vidám hatású volt legközelebbi képe, az "El difeto xe nel manego" is (1881), mely öreg esernyőjavítót ábrázol. Nagy szakértelemmel vizsgálja a javítás végett átvett ócska esernyőt, míg az előtte álló fiatal leányok hamiskás mosolylyal kisérik fontoskodását.
A KIS HALOTT
GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
SZANA TAMÁS GYŰJTEMÉNYÉBEN
Az 1883-diki római kiállításon Favretto négy festménynyel szerepel s ezek mindegyike más oldalról mutatja be szeretetreméltó tehetségét. A "Velencei calle esős napon" hideg, borús hangulat megnyilatkozása; "San Póló piaca" ezzel ellentétben a vidám és zajos veneziai külvárosok élethű képe, s talán a legnaposabb festménye Favrettónak; a "Kis halott", a mester egyetlen szomorú tárgyú munkája, a szegény család tragikumát festi mélyen megható közvetlenséggel, míg az "Egyedül!"-ben már az elmúlt időkbe tekint vissza, s első darabját adja annak a fényes ciklusnak, melyben Goldoni alakjai kelnek új életre előttünk.
Favrettónál jobban kevés művész ismerte és szerette a XVIII-ik századot. A mint Guardi és Longhi festményei a szabadosán vidám korszak embereit és erkölcseit szemei elé varázsolták s Goldoni vígjátékaival, Burati gyakran frivol de mindig kecses verseivel megismerkedett, álmaiban csak csipkekendőt viselő, előkelőén könnyelmű Watteau-hölgye-ket, spádéval, hajporos parókával, színes kabát-tal és jól gondozott lábikrákkal büszkélkedő uracsokat látott. Mint Parisban a Goncourt-test-vérek, ő is csak akkor érezte magát boldognak, ha a veneziai modern élet mindennapi szürkeségéből ezek társaságába menekülhetett. Nem könyvekből, hanem a kor reánk maradt emlékeiből tanulmányozta őket. Eveken át az amateur szenvedélyével és kitartásával kutatta a régiségkereskedők boltjait, a pusztulásnak indult paloták lomtárait, hogy magának beszédes környezetet teremtsen azokból az emlékekből, melyek e poetikus korszak szellemességét s könnyed életfelfogását hirdették. Műterme ekképen valóságos múzeumává lett a régi bútoroknak, kacér formájú aranyos tükröknek, selyemmel hímzett férfi és női öltönyöknek, keztyűknek, legyezőknek, színes harisnyáknak csattos cipőknek. A falakon perzsa szőnyegek, gobelinek; a szépfaragású polcokon bronztárgyak, régi majolikák s a szivárvány színeiben játszó muranói üvegek; az állványokon olasz mesterek eredeti képei és drága színes metszetei; az egyik sarokban különös formájú hangszerek, a másikban hatalmas antik óra, melynek gépezete valamely kisebb faluban az összes lakosság számára szolgálatot tehetett volna. Az egész környezet a leviharzott, régi jó időkre emlékeztetett. Favretto előtt minden apró tárgynak, szövetdarabnak és rongynak megmérhetetlen becse volt, mert ezekből a lomokból az elmúlt világ hangjai szólottak hozzá. Később Tiepolo vidám, ragyogó színeit, szabad komponálási modorát, merész rövidítéseit kezdte tanulmányozni. Szellemében a Villa Valmarana képeinek gyűjteményéhez Ongania megbízásából címlapot készített s közönséges veneziai vászonlegyezőket népesített be rózsákat hintő Flórával, virágfüzéreket tépdeső kövér amorettekkel, melyek alá odajegyezhette volna a nevét maga Giambattista Tiepolo is. Két ilyen legyezője van gyűjteményemben ; mind a kettő fényes bizonysága szelleme nagy befogadó képességének és bámulatos rugékonyságának.
Favretto annyira bele tudta élni magát a XVIII-dik század szellemébe, hogy ízlésének, divatának, szokásainak és erkölcseinek ábrázolása neki legkisebb fejtörést sem okozott. Mielőtt azonban festő-állványa elé telepedett volna, szükségét érezte annak, hogy szemeit a bronzok patinájával, a muranói üvegek szivárványfényével, a régi szőnyegek, gobelinek összhangzatos színfoltjaival, a hímzésekben gazdag selymek ragyogásával megittasítsa. És csak ha már szive, lelke csordultig megtelt a múlt idők emlékeivel, jött meg nála a festés szükségének érzete, a munka gyönge láza. Ezért aztán a XVIII. század emberei: a kacér hölgyek és piperkőc urak nem halvány kisértetekképen jelennek meg nála, hanem saját életüket élik vásznain, s azt a benyomást teszik ránk, mintha egy százados útból tértek volna vissza kedves Veneziájukba, hogy megszokott napi sétáikat, az udvarlást és emberszólást tovább folytassák.
Az "Egyedül!" csakugyan mindenkit elragad nagy közvetlenségével s az előadás ritka bájával. Fehérre festett, vékony aranycirádák-kal díszített rokokó-teremben, a pamlagon szorosan egymáshoz simulva, ül a fiatal szerelmes pár. Fejük fölött Tiepolo egyik festménye, mely .azonban csak elmosódva, körvonalaiban látható. Az egész környezet vidámságot lehel s hallani véljük a szerelmes szavak édes suttogását. Ezen a kompozíción minden arra szolgál, hogy a nézőt a helyzetnek megfelelő hangulatba ringassa. A képen alig van egyéb fekete és fehér színnél: ezek azonban gazdag árnyalataikban csodásán emelik a jelenet intim hatását.
A római kritika, mely Favrettóban csak a veneziai vidám népies jelenetek ábrázolóját kereste, nem érezte meg sem a "Kis halott" mély érzelmességét, sem az "Egyedül!" előkelő finomságait. Azt találta, hogy a művész beleszerelmesedett a névaláírásába, stílusa pedig elpuhult, elnőiesedett. Azt nem vették észre, hogy látóköre kiszélesedett, az igaznak szeretetében erősbödött, s hogy fotográfiai hűség helyett az alakok és dolgok lelkének mutatásával kivan hatni.
A következő év (1884) Torinóban újra meglepetéseket hozott a nézőknek. "Zanze"* jellemzetes alakja mellett ott láthattuk a "Fürdő után "-t, a meztelen női test pompás tanulmányát, melyben pezsgő élet lüktetett, s ott volt "Zsuzsanna és a két öreg" is, melynek újabb átdolgozása egyik büszkesége a Magyar Nemzeti Múzeum modern képgyűjteményének. "Zsuzsanna" úgy hat ránk, mint Gallina valamelyik vígjátékának pajzán jelenete. Két öreg udvarol a munkája mellett ülő szép szőke veneziai leánynak. Az egyik az asztalra hajolva gyöngéden a kezét szorongatja, a másik kényelmesen a divánra helyezkedik melléje s már nagyobb merészségekre gondol. Zsuzsannát ez a leereszkedés hidegen hagyja; szemét félig lesüti, s úgy látszik, hogy nem akarja megérteni a mézes-mázos szavakat. Favretto ritka jó érzékkel választotta ki a típusokat s elhelyezésükben mesteri módon tudta jellemezni a helyzetet.
Ugyanekkor a múlt század utcai életének tanulmányozását is folytatta, két napfényes képen. Az egyik a Porta della Carta előtt, a másik a ponté della Paglia lépcsőin mutatja be Venezia előkelő urait, a mint egymást kimért bókkal üdvözlik vagy bizalmas társalgásba merülnek. Mind a két képről a régi társadalom vidámsága, felületessége és ledér-sége szól hozzánk. Ennyi igazsággal csak Longhi jellemezte századának elegáns és ledéi-alakjait.
TRAGHETTO
GlACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
AZ OLASZ KIRÁLYI CSALÁD KÉPTÁRÁBAN
Favretto fürkésző szeme ritka érzékkel tudta fölfedezni azokat a lokális eredetiségeket, melyek a mai, mindent nivelláló művelődésben elhalványodnak vagy teljesen kivesznek. A gondola és a gondolások szintén neki köszönhetik, hogy Venezia művészetében újra elfoglalhatták az őket megillető helyet. Emilio Castelár csak úszó koporsókat lát a gondolákban s a barcaiuolók kiáltásait ismétlődő jajveszékelésekhez hasonlítja, melyek a gyász, a pusztulás eszméit keltik fel az idegenben. Szerinte a gondola Venezia életében a legszükségesebb, de egyúttal a leghallgatagabb, a leggyászosabb tárgy. A művészek, különösen az idegenből Veneziába került képírók, ezzel ellentétben úgy a gondolát, mint a barcaiuolót az elbeszélések és költemények leírása után mintázzák és alakítják át. így lesz a luná-val és laguná-val rímelő gondoletta bruna festményeiken konvencionális, unalmas tárgygyá, maga a gondolás pedig kinyalt, piperkőc színpadi alakká. A gondola Favrettónál az, a mi az életben - Venezia járműve. A művész úgy a "Jegyesek érkezésé"-ben (1879), mint később a "Jegyesek elindulásáéban" (1884) polgárjogot szerzett a naptól megvilágított s vonalaiban nagyon is festői, karcsú gondolának. Maga a gondolás a poppán, elégett arcú, rosszul öltözött veneziai, a minők a barcaiuolók csaknem kivétel nélkül. Ebben a két festményben, majd később a "Traghetto"-ban, utolsó műveinek egyikében, jobban megnyilatkozik Venezia költészete, mint a poéták verseiben vagy azokon az idegenek számára készített képeken, melyek virágfüzérekkel és színes lámpákkal díszítve mutatják be a fehér ruhát, színes övszalagot viselő, nyalka legények által kormányzott gondolát. Favretto szegény ember módjára ruházkodó olasz parasztjai, mosdatlanságuk dacára is érdekesek, míg E. Blaas és társai fehér arcú és gondosan kipödrött bajuszú legénykéi csak arra valók, hogy a mézeshetet élő parvenük ízlésének hizelegjenek.
A JEGYESEK TÁVOZÁSA
GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
T. S. FORBES GYŰJTEMÉNYÉBEN LONDONBAN
Így lesz Favretto művészete mind szélesebbé és mélyebbé, így szaporodnak alakjai, tárgyai; így nyer az élet igazsága mind határozottabb és színesebb kifejezést fiatalságtól sugárzó műveiben. Az idegenek kik nem eltelt, kifáradt szemmel s a megszokottság közönyével nézik a csodaszép Veneziát, páratlan gyönyört találnak alkotásaiban s úgy tekintik őt, mint szülővárosának egyetlen igaz, festői tolmácsát. Az olasz kritika azonban még mindig talál kifogásolni valót műveiben, s majd a rajz fogyatékosságát, majd a formák puhaságát, majd a kompozíció vonalainak nem éppen szerencsés megválasztását emlegeti. De elérkezik végre az 1887-diki országos művészeti kiállítás, nagy idők óta a szépművészetek első nyilvános versenye a lagunák városában. Olaszország művészeti központjai legjobb erőiket indítják útnak a küzdőtérre, a giardino pubblico újonnan épített palotájában tágas termek telnek meg elsőrangú alkotásokkal s ebben a nagy versenyben ismét csak Favretto emelkedik ki tehetségének frisseségével, ábrázolásának ritka őszinteségével.
A SÉTA
GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
A MODERN NEMZETI KÉPTÁRBAN RÓMÁBAN
Három képet: "Traghetto", "Liston" és "Rialto" küldött a kiállításra s ez a három mű a kritika általános elismerését szerezte meg számára. Ezúttal még ellenfelei is letették fegyverüket, elismerve, hogy a jobbnak és jobbnak kutatásában bámulatos energiával fáradozik. A "Rialto"-t nem sorozom Favretto elsőrendű alkotásai közé. A kép egyik-másik alakjában nincs kellő szilárdság: színei itt-ott kiabálnak és zavarják a kompozíció összhangját és nyugalmát. A másik két kép azonban minden tekintetben elsőrangú alkotás. Favretto bámulatos érzéke a szín és világítás iránt talán sohasem nyilatkozik meg annyi erővel, mint a ,,Traghetto"-ban. Itt megtaláljuk Venezia vizének minden poezisét, a gondolának és a barcaiuolónak egész életét. A mester nagy vízfelületet mutat be s ennek a felületnek csodás zománca, csaknem hihetetlen átlátszósága van. Még bámulatosabb a víz fölött vibráló levegő fénye, melynek megfestése Lionardótól kezdve le napjainkig nem egy nagy képírónak Volt nagy öröme és kínos gyötrelme. Favretto bámulatos könnyű-seggel győzi le a nehézségeket. Az előttünk elterülő panoráma nem festmény többé, hanem maga az élet. A gondolások, kiket részint az elindulás, részint a megérkezés pillanatában ábrázol, a mint hosszú evezőiket a vízbe merítik, vagy járműveikben gubbaszkodnak, megszólalásig igaz részletei a modern Veneziá-ról emlékünkben élő képnek. Hallani véljük a bárkából fölhangzó dallamfoszlányokat, a part és sottoportico közönségére tett csipős megjegyzéseket. Favretto megmutatta, hogy a legegyszerűbb tárgyakat is érdekessé lehet tenni az előadás művészetével.
A "Liston" talán még a "Traghetto"-nál is csodálatosabb. Ez a kép a múlt század előkelő világának szokásaiba és erkölcseibe enged bepillantanunk. Fontoskodó öreg urak, elegáns nagyvilági hölgyek, tricot-ban, hímzett kabátban, oldalukon divatos karddal feszelgő dandyk végzik a Sansovino hires loggettája előtt napi sétájukat. Egy részük földre szeg-zett szemekkel halad előre; a szárazföldi sarkantyús hazafi az új prokuráciák alá akar befordulni, míg mások apró csoportokat képeznek, hogy a napi eseményeket megbeszéljék, a távollevőket szidják, szapulják vagy egymásnak - a kor divatához képest - bókokat mondjanak. A XVIII. század egész társadalma előttünk áll; a Watteau-hölgyek és spádét, fehér parókát viselő uracsok korszaka ez, melynek családi életében nagy szerepet játszik a cicisbeo. Valami kábító illat, a lágyan csengő hangok, ezüstös nevetések édes zűrzavara árad felénk a képről. Favretto teljesen beleélte magát a XVIII. század szellemébe; s a "Liston"-t látva mi is átéljük azokat az időket, midőn a környezet vidámsága és élvezetvágya új életet adott a művészeteknek. A vidám, szerelmi vágyakkal teljes korszak ábrázolására mintegy rátermett a Favretto színekben dúskáló, napfényben úszó művészete. Tárgy és előadási mód ritkán egyesülnek annyi szerencsével, mint a "Liston"-on, ezen a csodás alkotáson, mely beszédesebb és meggyőzőbb, mint a kornak bármely emlékirata vagy krónikája.
Műértők és laikusok büszkeséggel vegyes elragadtatással zarándokoltak a Favretto vásznai elé, míg egy júniusi nap délelőttjén váratlanul gyászfátyollal bevont koszorúkat találtak a fiatal mester élettől és erőtől sugárzó festményei előtt. Favrettót, ki pár év előtt még egyik szemének elvesztésekor hősies bátorsággal állta ki a nehéz műtétet, korai sírba sodorta egy eleinte jelentéktelennek tartott betegség. Midőn a boldogság teljes fényében mosolygott reá s oly módban élt, hogy magának és családjának minden kényelmet megszerezhetett, akkor kellett megválnia az élettől, melyet méltán szeretett; szülőitől, kik támaszukat bírták benne s barátaitól, kiknek egyszerre testvérük és mesterük volt. . Mikor ama végzetteljes júniusi reggelen váratlan halálának híre a kissé távoleső san-cassianói negyedből a város mozgalmasabb pontjaira megérkezett, senki sem akart hitelt adni a Hiób-posta jelentésének. Olyan szokatlanul, olyan hihetetlenül hangzott, hogy Giacamo Favretto - nincs többé. Hát lehetséges meghalni, mikor a tehetség egész erejében tündököl, mikor a szívben és az agyban oly élénk vágya él az alkotásnak ? Nem kegyetlenség-e a sorstól, hogy valakit ma összetiporjon, midőn tegnap még annyi szeretettel mosolygott reá ?
Nem. Favretto váratlan halála az isteni Gondviselés munkája volt, mert a fiatal mesterre a halálnál is súlyosabb csapás várakozott. Az, hogy a szemevilágát teljesen elveszíti ; hogy eljön az idő és talán nemsokára, midőn nem láthatja többé szülővárosának kék egét, titokzatos vizi sikátorait, omladozó márványpalotáit, nem láthat semmit abból a színpompából és ragyogásból, mely szivének örökös vágya, hírnevének, dicsőségének egyik forrrása volt. Az ég nagy kegye, hogy meg nem érhette ezt a kétségbeejtően szomorú napot.
Műtermében befejezetlenül maradt egy egész sor sokatigérő kompozíció: "Az alvó szolga", a "Vígjátékát fölolvasó Goldoni'' s befejezetlenül maradt a "Mai séta" is, mely méltó társául készült a "Liston"-nak. Favretto ebben a két képben akarta bemutatni a régi és modern veneziai társadalom kétféle arculatát. A "Mai sétá"-n csak egy-két alakot tudott befejezni; a többi sebtiben van oda dobva s mintegy fátyolon keresztül látható.
A MOSTANI OLASZ SÉTA
GIACOMO FAVRETTO FESTMÉNYE
AZ OLASZ KIRÁLYI CSALÁD KÉPTÁRÁBAN
Veneziát művész-fiának halála gyászba borította. A különben mindig vidám város lakosai az egyszerű asztalos-család veszteségében az olasz művészet, a haza veszteségét látták s mindent megtettek, hogy az utolsó búcsú méltó kifejezése legyen a nagy csapás fölött érzett igaz fájdalomnak.
Mindenki ismeri a XIII. században épült S. Mária Gloriosa dei Frari-egyházat, a régi veneziaiak hires temetkezési helyét. A nagy pestis idején, 1576-ban itt adták meg Tiziano-nak az utolsó tisztességet, jóllehet a köztársaság szigorú rendeletet tett közzé, hogy a szörnyű járvány szomorú napjaiban a templomban vagy a templomból eltemetni senkit sem szabad. Háromszáz év után Favretto koporsóját is oda vitték, mert Venezia érezte, hogy hálával tartozik annak a fiának, ki műveiben az olasz művészetet új életre keltette.
III
Ritka tünemény, hogy valakiben az ember és művész olyan teljes összhangban olvadjon össze, mint a hogy összeolvadt Giacomo Favrettóban. Az ő egyszerű, őszinte, becsü letes és vidám lénye bámulatos módon tükröződik vissza az igazság mélyéig, hatoló s a színek csodás összhangját mutató festményei ben s én a ki szerencsés voltam barátságával dicsekedhetni, nem tudom: a derék embert becsüljem-e többre benne, vagy a művészt, ki alkotásaival annyi lelki gyönyörűséget szerzett?
Favretto életéből a régi veneziai nép őszintesége és becsületessége sugárzik felém. Alacsony sorsban születik, zsenge ifjúságát küzdelmek, nélkülözések közt éli át; de a csüg-gedést nem ismeri, fiatal embernél szokatlan kitartással tör mindig magasabbra s a mikor fáradozásainak gazdag gyümölcsét látja, a világgal kiengesztelődve, egész teljességében élvezi mindazt, a mit az élet neki földi javakban és kitüntetésekben ad.
És nagy sikerei nem teszik elbizakodottá, sem tehetségének kizsákmányolására nem csábítják. Midőn a közönség egyhangú kritikája a veneziai festő-iskola fejévé emeli s társai a hódolat bizonyos nemével közelednek feléje: fennsőbbségét egy pillanatra sem érezteti, sőt szerényebb, mint valaha volt, mert tudja, hogy a művészetben eleget tudni sohasem lehet. Szivének azok az összeköttetések a legkedvesebbek, melyeket még fiatalságának sanyarú napjaiban szerzett s ha régi barátai közül közeledik feléje valaki, azt tanácscsal, ha kell, pénzzel támogatja, de hogy hozzá leereszkedett, sohasem érezteti.
Szerette és szive jó sugallatából támogatta pályatársait. Nem mehettem Veneziába, hogy valamelyik tehetségesebb fiatal képíróra föl ne hívta volna az érdeklődésemet s nem hagyott addig nyugtot, míg azt a képírót, társaságában, föl nem kerestem, így vitt el Fra-giacomohoz, Laurentihez és Milesihez, kit nagyon szeretett. És ha levelet írt (pedig gyakran írt!), mindig megemlékezett közös barátainkról, elmondva, hogy egyiknek-másiknak újabban minő sikerei voltak. Az irigység sohasem bántotta; örökké vidám, kedélyes volt s ha a hangulat művésztársai közt néha izgatottá vált, rendesen az ő szava és jelenléte csillapította le a háborgásra hajló kedélyeket. Társai olykor tréfálkoztak vele, de elsőbbségét azért mindig bevallották, mert ismerték nagy tehetségét s végtelen jóságát, mely minden szavából, egész életének minden tettéből élő-sugárzott.
Volt a nyolcvanas években Veneziának egy szerényebb tehetségű, de nagy szorgalmú genrefestője, ki nemcsak az olasz, hanem a külföldi kiállításokat is elárasztotta az olasz népéletet ábrázoló édeskés festményekkel. Ennek a képírónak nagyon fájdalmas perceket szerzett, ha művei a kiállításokból visszavándoroltak. Elcsüggedésében már-már arra az elhatározásra jutott, hogy búcsút mond a festőművészetnek. Favretto, ki iskolatársa volt, megszánta szegényt s egy napon ezekkel a szavakkal fordult felém:
- F. barátunk közelebb önöknél is szerencsét próbál. Kisebb képet küld s az igényei szerények lesznek. Ajánlja, kérem, valakinek s ha más vevőt nem talál, vásárolja meg a képét - számomra.
A festmény pár hóval később csakugyan lejött Budapestre s meg is vette egyik ismerősöm, ki elajándékozás céljából valami olcsóbb műtárgyat keresett. A jó Favretto jobban örült ennek a vásárnak, mint talán maga az eladó piktor.
Midőn neve a torinói kiállítás után Európa-szerte ismeretessé vált s a külföldi műkereskedők is gyakran fölkeresték műtermét, hogy újabb és újabb képeit a francia és angol amateurök számára megszerezzék: lázas buzgalommal és sokat dolgozott. Mintha csak sejtette volna korai végét: újabb és újabb vásznakat tett festőállványára, mit sem gondolva azzal, hogy ez a lázas tevékenység-könnyen fölemésztheti a gyönge organizmust. Nem a pénz szeretete zaklatta, mert hiszen ugyanekkor számos barátjának festett emlékül értékes apróságokat s nem volt olyan jótékony cél, melynek sikeréhez munkásságával hozzá ne járult volna; de folyvást dolgozott, mert érezte, hogy sok mondani valója van s élnek öreg szülői, kiken a fiúi szeretet rajongásával csüggött.
Jobb fiút, mint Favretto, a költő fantáziája sem alkothatott volna; de viszont fiút sem szerettek jobban szülői, mint művészünket az öreg Domenico mester s házias erényekben gazdag hitestársa. A Favretto -család élete a maga egyszerűségében példányszerű volt. Az öreg foltozó-asztalos életmódján mit sem változtatott az a jólét, melyet a Giacomo tüneményes tehetsége teremtett. Akárhányszor láttam, hogy a ház előcsarnokában, görnye-dező testtel erős fatuskókat fürészelt, vagy súlyos ládákat cipelt föl az emeletre, hogy azokban az ő kedves fiának messzeföldre vándorló képeit elhelyezze. Favretto mindig tiltakozott az ilyen buzgólkodás ellen és szerette volna, ha az öreg hátralevő napjait nyugalomban tölti el; de nem fogott rajta semmi szó s fia gyöngéd figyelmeztetésére rendesen így vágott vissza:
- Ne háborgassatok engem szokásaimban, a dologtalan élet nekem halálom volna.
És Favretto hagyta tovább is piszmogni a jó öreget, mert nemes szive nem tudta volna elviselni, hogy atyjának - habár merő jóindulatból - boszúságot okozzon.
Gyöngédsége anyjával szemben talán még nagyobb volt. Míg műtermében nagy gonddal a XVIII. század régi bútorait, kelméit s apró csecsebecséit gyűjtötte össze, az anyja tágas konyháját is maga szerelte föl, a XVII. század fényes cin- és sárgaréz-edényeit vásárolván össze, hogy a régi köztársaság divatát legalább a háztartás berendezésében fölelevenítse.
Egy napon Margherita, az olaszok bájos királynéja is meglátogatta Favrettót san-cassianói házában.
A királyné nagy gyönyörűségét találta a készülőben levő festmények és a szebbnélszebb vázlatok látványában s csaknem egy óra hosszáig időzött a mester műtermében. Aztán mindenkit elbájoló mosolyával fordult Favrettóhoz:
- El vagyok ragadtatva s nagy örömömre szolgálna, ha valami kívánságát teljesíthetném. Van-e valami óhajtása, kedves mester ?
Favretto egy pillanatig habozva állt a bájos királyné előtt, majd ezt mondta:
- Engedje meg felséged, hogy anyámat bemutathassam.
Erre a szomszédszobából elővezette a remegő öreg asszonyt, ki aztán a jóságos királynénak megmutatta a díszes konyhát is, mely fia után büszkélkedésének főtárgya volt. Margherita királyné mosolyogva hallgatta az öreg anyókát; de mosolya az édes meghatottság bizonyítéka volt s boldoggá tette az. egész családot.
Favretto ebben a san-cassia-nói házban a szép kultusza s a házi béke örömei közt élte le rövid életét. Maga körül itt csak összhangot és derűt látván, nem csoda, ha az élet vidám oldalait kereste a ház küszöbén kívül, az Isten szabad ege alatt is. Szeme így fedezte föl a színnek ezer árnyalatát, a fénynek csodás vibrálását szülővárosának emlékein. De nemcsak festőtábláján élénkek a tónusok, mozgalmasak a képein ábrázolt jelenetek is.
A művész kívülről-belülről ismeri s a bennszülött vonzódásával szereti Veneziáját. Tárgyat talál mindenütt, az élettől pezsgő piacokon épp úgy, mint a külvárosok szűk calléiban, a virág- és gyümölcsárusok sátrai előtt vagy otthon a szegényes, lomos szobában, hol a család zenével űzi el az unalmat. A séta Sansovino hires loggiája előtt épp úgy vonzza, mint bu-csúsok körmenete vagy a sotto-porticók népsége, mely egymást lökdösve, taszigálva tör előre, hogy a gondolába szálló új párt láthassa. Favretto mindezeket a jeleneteket a legnagyobb egyszerűséggel festi, nem hajhászva a jellemzetest, mint teszik az idegenek, kik ezért aztán igen gyakran a keresettség és mesterkéltség hibájába esnek. Képei első sorban mindig az igaz szeretetének s az előadás bámulatos őszinteségének köszönik sikereiket.
Hogy hatásukban a kolorit erejének és bűbájának is nagy szerepe van : tagadhatatlan. Favretto festményei vonzanak és elkábítanak, mint a világos színeket kedvelő vene-ziai popolanák, kiknek mosolya fényt ad a szemeknek s visszatükröződik beszédükben épp úgy, mint mozdulataikban.
A színek és fények alkalmazásában Favretto a paletta valóságos bűvésze volt. De azért nem szabad azt állítanunk, mint újabban némelyek teszik, hogy képei csakis a látóidegeket ingerlő vidám és fényes látványok. Nála a színek édes összeolvasztásában nem csupán a kéz nagy ügyessége nyilatkozik meg, hanem megnyilatkozik és pedig első sorban a jellemek és a hely mesteri ábrázolásának művészete is. Hogy a színt itt-ott nagyon is túlbecsülte, hogy olykor inkább a színfoltok, mint a kompozíció adtak életet festményeinek: olyan hiba, melybe a nagy koloristák mindenütt beleesnek. A csillogó tarkaságnak a festőművészetben veszélyes bubája van. Példa rá Mariano Fortuny, a ki a színek és szeszélyes technika birodalmában olyan merészen csapongóit, hogy művei olykor alig voltak egyebek szemkápráztató tűzijátékoknál. Favretto, a kellő mértéket megtartva, kerülni tudta a nagy spanyol túlkapásait. Művészi tudatában benne élt a szellemes kritikus tanítása: "A szín a festészetben olyan, mint a nőnél a szűzies-ség; kívánunk belőle, de nem annyit, hogy a faj szaporodását lehetetlenné tegye".
Általában Favrettót nem számíthatjuk a minden áron csak szokatlant és meglepőt kereső újítók közé. Meg volt benne a nyugtalanság bizonyos foka, mely nélkül valódi művészt alig képzelhetünk ; de ennek a nyugtalanságnak nem volt semmi köze a mindent fölforgatni akaró törekvésekkel. - Géniusza nem emésztő, hanem életet és világosságot adó láng. Eredetiségét megtartotta; de azért hasznot tudott húzni a mások kísérleteiből s nem kicsinyclte a régieket, sőt tudásukat mindenkor nagyra becsülte. Lelkesedett a jelenen; ám a múltból is megtartotta mindazt, a mit a megtartásra hasznosnak és méltónak talált.
VÁZLAT
GIACOMO FAVRETTO RAJZA
SZANA TAMÁS GYŰJTEMÉNYÉBEN
Biztossága a rajzban szintén olyan tulajdonság, melyet a régi mesterek tanulmányozásának köszönhet. Favrettónak csak futó-lagosan, pár vonással kellett följegyezni vázlatkönyvébe egy-egy alakot vagy mozdulatot, hogy aztán műtermében minden minta, minden segítség nélkül dolgozhasson. Barátaitól hallottam, sőt párszor magam is tanúja voltam annak, hogy nagyobb csoportok megfestésénél órák hosszáig minden segítség nélkül, fejből dolgozott.
A veristák, leik azt követelik, hogy a képíró minden aprólékosságot természet után fessen meg, aztán azzal vádolták Favrettót, hogy alakjai nem eléggé plasztikusak s mozdulataikban nélkülözik a természetességet. Ez a vád azonban csaknem mindig alaptalan volt.
Favretto annyira ismerte művészetének minden csínját-bínját s mielőtt vászna elé ült volna, thémájának minden részletét annyira áttanulmányozta, hogy a komponálás és kidolgozás neki nem okozott, úgyszólván, semmi nehézséget s a természetet csak akkor kellett segítségül hívnia, ha régibb megfigyeléseinek értékére vonatkozólag kételyei támadtak. A "Liston'' cicomáskodó alakjai, a természet után festett háttér-tanulmány fölhasználásával, csaknem kivétel nélkül a san-cassianói műteremben kerültek a vásznára s ez a kép mégis egyike a leglevegősebb festményeknek, alakjai pedig oly szabadon és fesztelenül mozognak, hogy az élet teljes hatását teszik ránk s egy pillanatra sem éreztetik a beosztással és elhelyezéssel való bajlódást. A gondosan öltözött gavallérok, a fiatalos mozdulatokban tetszelgő öregurak és kacér Watteau-hölgyek annyira készen éltek a művész emlékezetében, hogy áthelyezésük a vászonra, mondhatni, csak' gyermekjáték volt. És éppen Favretto nagy tudásának eredménye azaz egység, melyet képein annyira megszeretünk és csodálunk. Nála a keresgélésnek, az alakok beállításával való bajlódásnak semmi nyoma. Stílusa világos, egyszerű, derült és folyékony, mint Goldoni valamelyik párbeszéde, vagy Burattinak a. veneziai erkölcsöket festő versei. Nem csoda, ha ilyen tulajdonságaival művésztársai közt is gyorsan hódított. Az újabb veneziai festők közül egy sem tudott szabadulni a hatása alól s hogy a természet kultusza a lagunák városában csakhamar általánossá vált: az első sorban neki köszönhető. De nem csupán művészi hitvallásának, előadási módjának is nagy számmal akadtak utánzói. A ragyogó színek és fények alkalmazása, a lágy színfoltokkal való rajzolás általa annyira divatossá vált, hogy a régi iskolák modorában készült édeskés veneziai gen-reképek a művészeti kiállításokból csakhamar egészen kiszorultak. Volt idő, midőn Veneziában, sőt Olaszország más városaiban is mindén festő a Favretto csábító modorában akart festeni.
VÁZLAT
GIACOMO FAVRETTO RAJZA
SZANA TAMÁS GYŰJTEMÉNYÉBEN
Ma már egykori tanítványai is egyéni kifejezésmódokat keresnek s a legújabb művészeti áramlatok hatása alatt, főleg az eszmei tartalom visszaadására törekszenek. A régi gárdából úgyszólván csakis Milesi az, a ki tradícióit megőrizte s még mindig tántoríthatatlan híve a nyolcvanas évek elején kibontott zászlónak. Ő folyvást a Favretto kedves Vene-ziáját festi kócoshajú, ragyogó szemű popo-lánáival, harsányszavú halárusaival s a tra-ghettók körül ácsorgó szurtos népséggel. A többiek irányt változtattak s a körülöttük pezsgő népéletnek búcsút mondva, a misztikus és szimbolikus jelenetek felé fordulnak érdeklődésükkel. Műveikben előkelő fölfogás nyilatkozik meg, párosulva az előadás nem közönséges tökélyével. Ezek a művek azonban rendszerint minden nagyobb föltünés nélkül olvadnak be a legújabb művészeti áramlatok termelésébe. Nem árulják el az olasz művészt s még kevésbbé azt, hogy a lagunák városában születtek. A modernség tetszetős bélvege megvan rajtuk; de az éghajlat befolyását már nem látjuk. Kellemes világpolgárok; de nagyobb érdeklődésünkre, a különleges vonások hiányában, nem számíthatnak. Venezia poezisét még ma is Favretto erőtől és ifjúságtól sugárzó művei tükrözik vissza leghívebben. A csodás város érdekes életét a maga valódiságában csak ő tudja emlékezetünkbe visszaidézni az igaz őszinte szeretetével s a művészi előadás mcsterkéletlen bájával. A lagunák gyönyörű városának lehetnek kiváló képírói, de minden izében művészi tolmácsa ma is csak egy van : Giacomo Favretto.
SZANA TAMÁS
LEGYEZŐ
GIACOMO FAVRETTO VIZFESTMÉNYE
GLÜCK FRIGYES GYŰJTEMÉNYÉBŐL
|
