Levél egy, több, sok kollegához, Művészet, 1903
 
 
   Második évfolyam, 1903    |   Első szám    |    p. 57-58.
 

 

LEVÉL EGY, TÖBB, SOK KOLLEGÁHOZ

A tavasz első derűje kicsal a pattogó rügyek közé, tüdődet kitárod a langy szellőnek, festéket, vásznat földrehányva ott ülsz, jársz, vagy fekszel a természet zöldjében, várva az újjáébredés minden kis változását s lelked e közben megtelik gyönyörűséggel, s a névtelenül maradt érzések zsibongnak benned és ezt az állapotot szinte boldogságnak nevezed.

Ezt a tavaszt Te megérzed.

De hát miért nem érzed meg akkor most az emberi lélek tavaszából kelt új, soha nem érzett üdeségű fuvallatot is, mely lelkedet a menyország-gal töltené be ?

Miért nem érzed a Szép új fogalmának bimbajából áradó édes illatot? Miért nem hallod, hogy pattognak a magasabb gondolkodás rügyei, s miért nem látod, hogy minő gyönyörűségesen hímes, virágos újnihát ölt a fantázia végtelen mezője, a hol a szimbólumok ezer tarka lepkéje kergetőzik ?

Te azt hiszed, hogy hozzá vagy kötve az anyaghoz, én pedig azt látom, hogy Te kapaszkodol görcsösen, belé s nem akarod látni, hogy a gondolat benső világában a végtelen szabadság tere vár.

Pedig hiába tamilod és tudod a fülemile hangját még olyan jól is utánozni, azért nem kelted sem a más szivében azt az érzést, a mit az a kicsi kis madárka csattogása belénk varázsol, te magad nem érzesz gyönyörűséget benne, csak a torkod szárad ki, csak a tüdődet rontod.

Nézd, a búzát őszszel vetik el s tavaszig, nyárig fejlődik; az igazi bölcs éveken át figyeli önnön-magál, míg megnyílik ajka, a kenyérre is várni kell, míg megkel, megsül, csak Te nem akarsz érési időt engedni a látható érzéki jelenségekből bevett képeknek, hogy azt előbb lelked egyéniségén keresztül szűrve, annak sajátos formájában juttasd elő tisztultabb szinben.

Nem, Te nem érsz rá, Te lázas sietséggel fejted le a szegény modellről, legyen az csendélet, tájkép, állat, vagy ember, a formát, a színt, a mozgást, a kifejezést, s azon nyersen, azon éretlenül, individualitásod valódi bélyege nélkül, gondolat nélkül, egy előre betanult formában, a mi éppen kelendő a szezonja szerint, nyújtod, kínálod a hangos vásáron - a bámulatosán utánzott fülemülefüttyöt. Az orfeumhoz szokott közönség pedig tapsol neked. Látod, hová jutottál ?

Hát nem tudod még most se, hogy az a forma, meg szín, meg mozgás, a mit a látható érzéki jelenségekről lefejtesz, csak olyan szimbólum, mint a szó, a képzőművészet szava, a mit a gondolatvilág az érthető beszéd számára gyűjt, s ha csak szavakat mondasz, hát lehet kedves, míg gagyogó, naiv gyermek vagy, de ha felnőttél, akkor már összefüggő mondatot várnak tőled, a minek á propos értelme van.

Tekints csak egyszer önönmagadba, meg fogod ott lelni a külső érzéki világ teljes képét egy tisztultabb, nemesebb formában, mint a hogy azokat úgy hamarjában, a külső szemlélődés útján látod, s arról készíts, ott belülről vázlatokat, ott nem fog zavarni, hogy az árnyék a napfordultával odább csúszott, hogy a reflex színe megváltozott, hogy a mozgás más lett, mert jóllehet a benső világban is járnak felhők, a mik elhomályosítják gondolkodásod napját, ma nap. süt, holnap ködös-boron-gós minden, de ez a körülmény nem hogy zavarna, sőt gazdagítja megfigyeléseidet.

Ténferegsz, kóvályogsz szüzsét keresve a külső jelenségvilágban, míg ha önmagádba fordulnál, hát azt se tudnád, melyikhez kapj. annyi tárulna eléd.

Mikor pedig mindent összehajhásztál már szüzséért és nagyon jó is akarsz lenni, akkor megfested az alamizsnáskodó joszivűt, a mint kenyeret ád a szegénynek.

Hát így akarod kifejezni azt a viszonyt, a mivel ember emberrel szemben áll ?

A szegénynek akarod-e ezzel azt mondani, hogy jól teszi, ez a módja, ha nincs neki, hát kolduljon, majd vetnek oda neki valamit, vagy a gazdaggal akarod elhitetni, hogy teljesen elég, ha alamizsnát vet s lelkiismerete a továbbiakra nyugodt lehet?

Az alamizsnálkodás még a legjobb esetben is olyan, mint a hidegvíz ; ha forróságban nyújtod, megenyhül az epedő, beteg, de ha hideg van, akkor borzongással tölti el még a gondolata is.

Csak a viszonyok szülte másodrendű dolog.

Legelső, hogy világosíts annak, a ki a sötétben jár s tereld a világosság felé szóval és tettel.

De ... de, úgy látszik, Te magad is a sötétben jársz s még nem nyilt meg számodra a benső világosság menyországa. Szerencsétlen, hát akkor iparkodjál, törd magad, készíts utat, hogy kisugá-rozhassék rajtad a fény, mert addig hiába beszélsz - lám, még beszélni is akartál pedig a sötétben, azt se tudva kinek, azt se tudva mit. Azt gondolod, hogy a fáklya, a mit a kezedbe nyomtak, világít, s Te viszed, viszed, pedig már rég a fényes nap süt, de Te nem látod a fáklyád füstjétől, s nem is elől jársz, hanem egészen hátul s fáklyád füstjét elnyeli a nagy sötétség.

Veszprém, 1903. jan. 9.

NAGY SÁNDOR

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002