Válasz egy-két kollegától Nagy Sándornak, Művészet, 1903
 
 
   Második évfolyam, 1903    |   Második szám    |    p. 135-137.
 

 

VÁLASZ EGY-KÉT KOLLEGÁTÓL NAGY SÁNDORNAK

Köszönöm leveled. Hogy elolvastam, oly érzésem lett, mintha nyugtalan, kora tavaszi napon, szélüzött felhőrongyok között valahol távol a nap kisütne, messze vidéken rügyező fákon s ígérné a virágzást.

Egyedül voltam, mikor átolvastam. A szürkület leszállóit s a lenn az utcán felpuffanó villamos gömbök fénye szétdobta a nagy ablak rácsát a műterem mennyezetére, a közelieket élesen, a távoliakat mind puhábban. Sűrű hálóban indultak szét az árnyak az ablak tetejétől, keresztül-kasul szelve egymást sávolták a falat és benyúltak a lenn ülő homályba. Olyan lett tőlük a szoba, mint egy lugas.

Bár a festőműhelynek, a szabadság kalitjának a rácsa mindig árnyékkép lehetne. De az a rács, melyet az utca fénye borít a műterem fölé, nem mindegyikben szimbólum csak, de sokban nyomasztó valóság. Azoknak arcán, kiket az élet lekötött, leveled szkeptikus, keserű mosolygásnál alig ébresztett egyebet. Nekik a sors kezükbe kényszerítette a fáklyát, melynek füstje bár könyüt csal szeműkbe, még sem dobhatják el, míg járni tudnak.

Nem szólhat szózatod azoknak sem, kiknek lelki határa olyan szűk, hogy távolságot nem találnak benne az átvonuló fénysávok és fellegárnyak, visszfények s tükrözések szemlélésére, a kik kényszerülve szomszédjaik vállán tekintenek át s így sejtik meg az örök mozgást. Azoknak is hiába szóltál.

De tán azoknak szól, a kik elszántak s szabadok, kik kevéssel beérő nyugalommal leintenek, ha legkedvencebb ételükkel kínálja is meg őket az élet vesztegető szeszélye ? A szabad vágygyal járóknak?

Ezek sorából egynéhánynak nevében küldök választ. Szavad érzésünkhez szól, művészi lelki-ismeretünkhez. Felhív, tanácsot ad és számon kér.

Sőt vádol is. Kérdi mint a biblia kérdezője : "Mit miveltél te a talentumoddal, mely reád bízatott?"

És válaszunk : Ébren talál minket a riadó. Nem ismeretlen az előttünk. Hallottuk régen, hallottuk sokszor a néma éjszakák háromszor áldott magánosságában. Mintha óriás kéz óriás hárfa húrjait összhangra fogná, olyan volt a hangja. S fiatal szivünk megdobbant, a vágy elfogta, elébe sietni a hívó szónak. De a homály fátyolt kötött szemünkre, mécsünk fénye alig világította meg a helyet, melyen álltunk és fárasztóit az úttalanság. A hajnal ott virradt reánk, pár lépésnyire a helytől, honnan elindultunk s végigborzongott bennünk a fájdalomteljes gondolat változhatlan, gyógyíthatlan reménytelenségről :

"Fáradt vagyok, halálra fáradt, engedj aludnom! - Nem! Én vajjon alszom-e? felel a kérlelhetlen eszme. Gondolkozó, hajolj meg a törvénynek, rabszolga vonszold láncodat! Mit törődöm a testtel? Járjon tovább, szenvedjen és haljon meg! Nyomorult szolga, rajta, a dolgodra ! az én órám megérkezett." *

Az akkor volt, de ma az öntudatlan homályában nem keressük többé a szépségtitok megoldását. Nem várjuk egyetlen kinyilatkoztatástól, mely hirtelen örök távolságokat nyitna meg szemüknek. Ma nem vagyunk az életről lemondani tudó szenzitív aszkéták, sem orgiasztikus mámor- és álomfantaszták. A miszticizmus zavaros dagályossága érthetetlen nekünk. Nem akarunk "gondolkozó" művészetet. A belső szemlélődés képei oly szét-folyók, oly bizonytalanok, előhívásuk elvon az érzéki léttől, világuk félhomály és félvalóság és elmúlásuk űrt. hagy bennünk, mint a hasisnak mámora.

Igazad van, tudatunk az, hogy kötve vagyunk az anyaghoz és görcsösen kapaszkodunk belé. Szeretjük őt, mert végtelen s örök. Nem a túliét, de az ittlét vágyunknak tárgya, minden törekvésünk transzcendentális céloktól el az élet felé fordul, hogy belőle alkothassunk műremeket hivatásunk és tehetségünk hatalmán belül. De hát a föld tán nem az égben van ? És a külső s belső határa vájjon olyan nagyon világos, van-e egyáltalán határ közöttük és szemünk recehártyája elválasztó-e avagy kapcsoló ?.

Igazad van, járunk a természet zöldjében, várva az újjáébredést, tüdőnket kitárjuk a langy szellőnek, lelkünk megtelik gyönyörűséggel és ezt az állapotot boldogságnak nevezzük. De érzésünk nem névtelen, életöröm a neve s nekünk a művészet nem mást jelent, mint erős életérzésnek legfokozottabb kifejezését. De fénysóvár és eleven szemünk nem nézheti az érzéki jelenségvilágot a gépiesen másolónak közönyével, fény- és árnyékíelületek összhangját, színértékek szimfóniáját élvezi, lelkünk érez és genetikusán újjáteremt. A fülemülefütty, az utánzás képessége, az eszközök eredménybiztos kezelése nélkülozhetlen kellék, hogy a nyert boldogságot kényszerítő, szuggesztív hatalommal másoknak is adhassuk. És vajjon a természetnek elbűvölt utánzója, minden egyes lélekzetvételének, a múlt és jövő nélkül való pillanatnak rajongója csakugyan olyan felszínen járó s művének nem volna semmi köze a mélyben rejlő lelki s szellemi erők titokzatosságához ? Emlékezzünk a Sternbald szavára : "Egy színbe, egyetlen egy színbe elmerülni milyen gyönyörűséges. Honnan van az, hogy az égbolt tiszta, távol kékje vágyódást ébreszt bennünk, az est bíborfénye megindít, egy virág aranysárga szeme megnyugtat és vigasztal, miért van az, hogy szomjas szemünk olyan sóváran issza a ragyogó zöldnek üdeségét ?" S ez érzésképességet akarjuk még érzékenyebbé tenni, ápolni és fokozni, hogy nyerjen erőben és állhatatosságban. Hogy ott is, hol látszólag legsivárabb, legigénytelenebb a lét formája, érzésünk ihlete el ne apadjon. Ellenőrizzük felelősségünket: a hatalommal, melyet így nyerünk, nem rendelkezünk olyan célból, hogy embertársainkat ámuló zavarba ejtsük, de hogy érzésüket nemes módon indítsuk meg, hogy finomultabb érzéki világba mutassunk nekik utat, nem lázas zűrzavaros álmok felé. És minél egyszerűbb módon érjük el azt, annál valódibb, annál életteljesebb a művészetünk. Mivel a művészet az egyszerűknek is szól, sőt első sorban nekik szól, nem maradhat úgysem soha "la recherche pédantesque des sensations rares."

Az elv nem új, sem mi nem vagyunk korszakalkotók. De az örökké régi és örökké új szépség szenvedélyes követelésével szivünkben járunk mi is tovább fáradhatatlanul. Idealizmusunk reális, de jól megértve: az eszme lángoló, rajongó hívei vagyunk. Szuverenitását nem ingatja sem szeretet, sem gyűlölet, részrehajlatlan az és megveszteget-hetlen. Fénye az élet fájának törzsén világít ugyan végig, de sejteti az öntudatlan mélyébe nyúló gyökerét, égbe virágzó koronáját. Az egyedüllét erejét kívánja, a lemondást külső sikerről, az önrendelkezés szabadsíigát s az éntudatnak nyugodt hatalmát. Túl minden fáradt hitnek kétkedésén s képmutatásain.

Azért egykedvű mosolygással nézzük mi is az "orfeum" színpadán lejátszódó harisnyakötőszövevényeket, az "ideális" élőképeket, a charlatánokat, kiket hangos gesztusú impresszárióik kisérnek s beszélnek viharokról, hősiségről és fenséges homlokra illő töviskoronáról. S elszomorít, hogy a szenvedés impotenciája kóros jelenség lett minálunk, panasz nélkül küzdeni senki sem tud és a templom kufárok háza lett.

Ne ámítsuk magunkat, művészete mindegyikünknek csak annyit ér, a mennyit etikailag kiki maga. Magánügy, mint a hit és másnak adni nem lehet. Igaza van mindegyikünknek, de csak saját magára nézve. S azért is, bár formában eltér hitünk, az eszmében egyetértünk veled. Oly messze nem járunk egymástól, hogy szavunk érthetően át ne halljék és túl az erdőn, a magas felé, ottan találkozunk. A cél közös. Zászlódat üdvözöljük és örültünk annak, hogy ily őszintén kibontottad színeit. Legyen ösvényed fénysütötte s árnyékid hűvösek.

Ez a mi válaszunk.

Magam hozzá csak annyit tehetek :

Nemrég találkoztam valakivel, a legvalódibb művész volt a sok között, kit eddig láttam. Átlátszó volt a lelke, mint a forrás vize, úgy tükrözte a végtelent, a hogy az visszanéz az égre s élete is úgy folyik el csöndes csobogással vadvirágos pázsit között. Műveit te is szereted bizonynyal, mert olyan ő, a milyet te kívánsz. Akkoriban az én szkeptikus Diogenesem elfujta lámpását, mert embert talált.

Ilyet sokat kívánok a mi művészetünknek én is, csakhogy ilyenné lenni nem lehet. Mi tehetségesek vagyunk, ő geniális, csak ez a különbség.

Azért hatott rám leveled, mint egy koratavaszi napsugár, a mely igéri a virágzást.

München, ,1903 márczius 21.

OLGYAI VIKTOR

* Victor Hugó : Les Contemplations.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002