Második évfolyam, 1903    |   Hatodik szám    |    p. 419-420.
 

 

SZÍNEK, VONALAK ÉLETE

Mennyi minden megváltozott ; vissza kell néznünk, hogy számba vehessük. Lassan kanyargó utunkban sok meredély, fenyegető szikla-omladék akárhányszor elterelte figyelmünket a virágos mezőkről. De elvégre egy oly kilátó ponthoz jutottunk, honnan bizonyos nyugalommal szemlélhetjük a nehéz utat, melyen egy szempillantás alatt most csodás harmóniába olvad össze szín, fény és anyag.

Egy pár őszinte ember elhatározta, hogy úgy fest, a hogy érez. A maguk művészetét csinálják. Életük ugyanolyan volt, mint a bibliai halászé, takácsé és a többi mártíré: kezdetben nevették őket, majd bántották, később üldözték. Ők azonban nem ijedtek meg. Munkájuk teljesen elfoglalta, betöltötte életüket; s midőn visszapillantottak, elégedetten látták, hogy érdemes volt fáradozni ; életre keltették : a természetet és az embert.

*

Tehát az életet ; a tavaszt ezüstös szürkéivel, a nyarat olvasztott aranyával, az őszt tűzszíneivel, a telet szűztiszta fehérségével; a falut földszinű embereivel, házaival, végtelen nyugalmával ; a nagy várost lázas lüktetésével, hervadt idegembereivel, emberraktáraival, szomorú vígságával, gyászos nagyszerűségével.

Ám, az élet nem holtmozdulatlan modell, hanem formában, színben, fényben folyton változó kaleidoszkóp : így az úgynevezett sujet és motívum helyet kellett, hogy engedjen az egyéni, pillanatnyi érzésnek : az impressziónak. Ennek nagy ára volt. Ki kellett mondani, hogy a történelmi, zsaner-

és reprezentatív képek nem egyebek, mint nagyhangú, lármás frázisok, hogy a kieszelt szcénák, ünnepélyes arcképek, kikeresett tájképmotivumok csak a józan nyárspolgári ízlés számára kitalált játékok ; határozott vonalat kellett húzni az élet és műterem, a mozgás és csendéletszerűség, a szín-fényhatások és a festék, az érzés és a tudás, a valóság és a hamis plasztikai túlzások között. Miután így a képírás majdnem tisztán az érzékelhető élet gyors benyomásaiban, tehát a közvetlen megfigyelésben kereste megújulását, kitűnt saját miliőnk és saját élményeink fontossága. Talán nem igen kell bizonyítani, hogy azon impresszióink a legőszintébbek, legigazabbak, melyeket közvetlen környezetünből merítünk vagy amelyeknek nüan-szírozott változatait igen gyakran viszontlátjuk. Ezeknek mélységes erejével nem versenyezhet semmiféle kieszelés. A falusi emberek egyszerű, őszinte élete, mely a nagy folyamok egyenletes méltóságával hömpölyög tova; a külvárosok örömtelen, kétségbeesett, napról-napra tengődő, múlt és jövő nélkül való, mindig a mával küzdő élethalálharca; a mondén, rafflnált ember színes, dekoratív élete stb. csak is a beszélőknek nyílik meg egész mivoltában.

És hányféle változatban hat !

Egyik a színjátékot fogja fel a másik a mélységeket sejti meg ; némelyik az életet a mozgásban, a másik a fényhatásokban keresi.

Úgy találom, hogy e változatosság megérzése, az érdekességgel magában rejti azon hatás titkát, mely mindig magával ragad. Valamint tehát nincs két ember, kiknek egy tárgyról vagy jelenségről való megfigyelésük ugyanaz lenne, annál kevésbbé hasonlít megfigyeléseik interpretálása. Érzékeny művészegyéniségeknél ez a szuverén megnyilatkozása a léleknek még különállóbb. Nyilvánvaló tehát a művész természetes ereje a külső világ felett. Közbe-vetőleg megjegyezve, csak nemrégiben ez is meg volt fordítva. Kihívó nagy szerepe volt az objektív művészetnek, mely tárgyát feltétlenül fölibe helyezte a művésznek. Bizonyára lehetne egy egész sereg hangzatos nevet fölemlíteni, a kik különféle tiszteletreméltó erőpróbákban megmutatták a végső holt pontot, ahová az úgynevezett fotografikus, becsületes látás vezet. Ez érdemük. De nem érdemük, hogy az anyagias hatásokkal durvábbá tették a művészi látást és így természetszerűleg nem végződhettek stílusban, mert a természet szolgai vagy túlságosan pietásos utánzata nagy akadály. Pedig minden életképes művészi periódus stílusban végződött (görögök, primitívek, renaissanceés barokk, román stb.). Kétségtelen, hogy minden igazi művész interpretál; és pedig nemcsak a felfogásban, térbehozásban, előadásban, hanem a rendelkezésére álló anyagi eszközök mikénti felhasználásában is (pasztell, olajfesték, rajz, stilizálás stb.).

Az interpretálás az egyéniség manupropriája. A kettő egy és ugyanazon orgánum elemei, egyiket a másik nélkül nem lehet elképzelni. Ezek által lesz a művész: valaki. Az interpretálás az a varázsló eszköz, melylyel a legérdektelenebb jelenség is, ha érezve van, érdekessé, művészileg értékessé válik; megkülönböztet mindenkitől és minden idők művészeitől ; szóval a legmarkánsabb erők egyike.

Itt tűnik ki legszembeszökőbben a színek és vonalak (a rajz) relatív értéke. Nem ritkák pl. azon egyéniségek, akik csak két színben: fehér és feketében - - tehát rajzban - tudják érzéseiket kifejezni ; mások ismét csak stilizált módon tudnak beszélni; vannak akik csak nagy foltokban, dekoratív érzéssel, minden lényegtelen szín és vonal elhagyásával érvényesülhetnek; majd találkozunk a friss, életet ébresztő, majdnem nyers színekben tobzódó kifejezésekkel - vagy ennek épp ellenkezőjével, ahol minden szürkében vagy monokrómban olvad össze.

A tüneményekre való egyéni reagálás ezen nagy ereje lebontott igen sok mesterséges választófalat, mely mereven eltagolta a művészet birodalmát.

Hosszú idők tekintélyével rábizonyították a monumentális művészetre, hogy annak csak nagy dimenziókban és métermázsás súlyban (szobrászat) szabad megjelennie. Az iparművészetet pedig, mint afféle zabigyereket, egyszerűen kitagadták. A grafikus rajzokat lefokozták az olajfestésű kép mellett, a képet a tanulmány hegyé állították, hangsúlyozták a bevégzettséget a vázlat mellett, elválasztották a grand-art-t a kleinmeisztertől, a képzőművészetet a műiparosságtól, az eget a tőidtől, a csillagokat a mindenségtől.

Mindent elválasztottak.

Hála Isten, hogy erre most már csak művészi analfabéták esküsznek. Nem szükséges bizonyítgatni, hogy valamely artisztikus dolognak az értéke nem attól függ, hogy azt egy asztalláb vagy egy kilométeres kép reprezentálja-e, sem nem attól, hogy az egy hirdetési oszlop plakátja-e vagy pedig valamely zajos beszédek között leleplezett szobor-család: - de igenis, függ attól, hogy mennyi igazságot, mennyi eleven életet tudott a művész a természetből átérezni és mennyi tartalmat tudott művébe talentumából beleönteni. A hímes pillangó, bár kicsiny, épp oly szép, mint a végtelenül nagy kék égboltozat.

*

A természetben rejlő nagy harmóniának érzése, mely minden finom lélekben megvan, titkos erővel tör külső megjelenésre a művészetekben. Ezen harmóniára való törekvés : a stílus.

A stílus az egész-emberek mindenhatósága, melylyel ők külön világot teremtenek maguknak. Itt látom a fajiságot és nemzetiséget, mint erősítő elemeket, megjelenni. Ha a nagy fajikvalitások, nemes közérzések egy istenadta, nagy stilus-érzékkel megáldott alkotó szellemben egyesülnek: hát akkor támadnak azok a szép művek, melyeket irigység nélkül bámulunk, szívből szeretünk, igazán élvezünk.

A stílus megjelenése a korokban nagyszerű boldog időszakot, a nemzeteknél szerencsével bevégződött kultúrát, egyeseknél tökéletességet jelent.

A korszakot alkotó stílus még epigonjait is elárasztja magnetikus erejével. Világosan látni ezt kivált oly nemzeteknél, melyeknek géniusza bírt oly csudás felfrissítő képességgel, hogy koronkint új stílusokat teremtett magának. Ilyen pl. a francia (gót) stil, a francia barokk és empire. És ebből Franciaországban közkincs lett; annak egész ízlése, kultúrája érzi s élvezi hatásukat.

Új stílusra való törekvés jellemzi napjaink művészetét is és ez az, ami megkülönbözteti képírásunkat, szobrászatunkat, építészetünket minden idők artisztikus életétől. Sőt azon a ponton vagyunk, hogy a nemes mesterségek evolúcióit már a nagy rétegek veszik át ízlés alakjában. És ez fényes elégtétel azoknak az igaz, nagy és jó embereknek, az érzések és kedély hitvallóinak, kiket, mint cégéres világbolondítókat, az útfélre akartak kikötni.

Minden megindultság nélkül nézem tehát a közelmúlt lehanyatló, elaggott művészetét. Kedélye, naivitása soha sem volt és ezért a tudással akarta erősíteni magát; ebből kifolyólag szükségszerűen az okoskodás, fontoskodás, bölcselkedés területeire tévedt. A gondolkodást: az érzések levezető csatornáját, instrumentumát, összetévesztette a tartalommal. Hibátlanok akartak lenni és így kisiklott kezeik közül az emberi. A természettel való örökös konkurrenciában kopizálókká lettek.

így erőtlenedéit el a talaj, melyen virágok soha se nyílottak. Most már az ízléstelenség mérges ködfelhője fekszik rajta.

Friss levegőre lett szükség.

VASZARY JÁNOS
 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002