Harmadik évfolyam, 1904    |   Első szám    |    p. 16-22.    |   Facsimile
 

 

EGY ELFELEJTETT MAGYAR SZOBRÁSZ

Guttmann Jakabról nem tud semmit a magyar művészettörténetírás. Hiába keressük nevét a magyar lexikális művekben, egyik sem emlékezik meg róla. Pedig élete tragédia s tragédiája: művészete. Ha végigtekintünk élete során, van sok oly epizód ebben,ami megragadja figyelmünket, ami felkölti érdeklődésünket. S mégis a minden idők patinája, a feledés ráborúlt az ő nevére is. Elfeledtük, bár már akkor sem tudtunk felőle, mikor még élt.

Csak születésére magyar, meg érzelmeire, különben külföldön töltötte egész élete sorát. Kora ifjúságában megválik hazájától és bejárja a külföldet. Azt hiszem, ennek tudhatjuk be, hogy mi magyarok vajmi keveset tudunk róla. Mintha csak nem is lenne hazánkbeli. Elkerült tőlünk, igaz, korán, de ahol megfordult, ahol járt-kelt, ott becsülést szerzett a magyar névnek.

Becsülést szerzett akkor, mikor még nálunk kevés volt a számbavehető szobrász, mikor hazánkban, a múlt század közepén, még alig bontakozott a magyar művészet iránt az érdeklődés.

Élete tragédia.

Nélkülözések sora, láncolata, mit csak itt-ott aranyoz be a dicsőség sugara. Már kora ifjúságában megismeri az életet, a szenvedést, a lemondást, de szívós vasakarata, tehetsége mindig megvigasztalja, ösztökéli.

Mikor 13 éves korában (1828) egy fegyverkovács műhelyébe került szülővárosában -Aradon — nem is gondolt arra, hogy valamikor még szobrászattal is foglalkozzék. Olyan volt az ő ifjúsága, mint annyi másé. Műhelyben töltötte, sokszor tűrve gazdája különcségeit.

Mikor felszabadult, elvágyott otthonról. Bátyjával, ki szabómesterséget tanult, elindultak világot látni. Akkor még igazán szegény vándorló legényszámba ment a munkát kereső iparos. Az volt ő is. Bejárta Pestet, Esztergomot, Pozsonyt, munkát keresve. Meg-megállt rövid, időre, hogy néhány hónap után folytassa útját. Bécsbe vágyott, mintha sejtette volna, hogy itt más jövőt is teremthet.

1833-ban került az osztrák fővárosba. A Kofranogasseban egy fegyverkovácsnál, Mayer Mártonnál kapott alkalmazást.

Itt ébredt fel tudásvágya. Egy alkalommal, mikor fegyvert igazított, feltűnt előtte a fegyver díszítése. A nyers fába vésett virágguirlandok, ékítések megragadták figyelmét és nem nyugodott addig, míg ezeket nem sikerült utánoznia. Mikor aztán látta, hogy a vésés nem is oly nehéz tudomány, elhatározta, hogy most már ez lesz majd ambíciója.

1834-ben már önálló mester, vésnök, Bécsben. Dolgozott, hogy kenyere legyen. De a véletlen egy alkalommal segítségére jött.

Ez évben iparművészeti kiállítás volt Bécsben. S ezen részt vett egy fegyverkovács is, ki a graveur-munkálatokat Guttmann által végeztette. A fegyver maga nem volt valami kölönös. Közönséges munka, de annál meglepőbb, annál szebb az ékítménye, a vésés. A prágai fegyverkovácsok eleinte nem is akarták a fegyvert valami díjjal jutalmazni, mert úgy mondták, hogy a mi szép, meglepő a fegyveren, az nem a mester, hanem a graveur érdeme. De egy alkalommal Metternich herceg is ellátogatott a kiállításra és mikor a fegyvereket nézegette, a legnagyobb elragadtatás hangján szólott arról a fegyverről, melyen az argonauták útja volt bevésve. Érdeklődött az iránt, hogy ki készítette ezt. A mester elismerte, hogy ez nem az ő műhelyében készült, hanem van neki egy graveurje, az készítette.

Metternich herceg, mikor meghallotta az előtte teljesen ismeretlen nevet, határozottan kívánta, hogy ennek készítője neki bemutat-tassék. Érdekesen írja le e látogatását Guttmann, atyjához intézett levelében. Félve, bátortalanul kopogtatott a hatalmas államférfiú előszobája ajtaján. Dobogó szívvel lépte át a küszöböt. Amikor szemben állt a büszke herceggel, úgy tetszett neki, mintha a mesék világában járna-kelne.

Metternich igen kegyes volt hozzá. Érdeklődött sorsa, helyzete iránt és mikor értesült, hogy minden előzetes tanulmány nélkül készítette e mesteri munkát, megígérte, hogy gondoskodni fog róla. És szavát állta.

1838-tól kezdve, ösztöndíj élvezete mellett, Guttmann, Metternich herceg határozott óhajára, a képzőművészeti akadémiába járt. Otthagyta mesterségét, hogy egyedül művészetének éljen. Az a 200 forint, mit ösztöndíjként kiutaltak, bizony vajmi kevés volt a megélhetésre, de mindezzel nem törődött. A művészi pálya vonzotta. Levelei ezidőben vegyesen írják le örömét haladása és bánatát nélkülözése miatt. De minden nehézség ellenére dolgozik és az első, mit kiállít az 1841-ik évi kiállításon, jótevőjének: Metternich hercegnek képe. Volt e kiállításon Metternichnek még négy szobra, de a hozzáértők elismerték, hogy mind között az övé a legjobb. Ugyanakkor még egy viaszkból készült szobrát is kiállította, mely a mitológiai Parist ábrázolta.

Az elért sikertől még jobban buzdítva 1841 augusztus 29-én kelt levelében azt írja bátyjának, hogy majd eljön ő Pestre, hol még nem igen van szobrász s ott akar letelepedni. De ez a terve sohasem valósult meg.

1842-ben újabb nehézségekkel kellett megküzdenie. A képzőművészeti akadémia igazgatósága kimondotta, hogy további segélyben, ösztöndíjban nem részesülhet. Ez nem vette el munkakedvét, sőt még fokozottabb buzgalommal dolgozott. Az akadémiában egymásután nyeri el a díjakat. Az első díjat egy plakettel nyeri, mely II. József császárt ábrázolja - - mely ma is megvan a család birtokában. - - A másik Metastasio, az olasz költő arcképe. E két díjazott szobrászati művön kívül ki volt még állítva egy tizennyolc éves leány göndörfürtös feje is. Mind a három alkotás feltűnést keltett.

II. JÓZSEF CSÁSZÁR GUTTMANN JAKAB VIASZ-DOMBORMŰVE GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL
II. JÓZSEF CSÁSZÁR
GUTTMANN JAKAB VIASZ-DOMBORMŰVE
GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL

1843-ban egy kapott arckép után elkészítette Rothschild Salamon bronzszobrát. Wert-heimstein Lipót, a bankár titkára, volt az, ki mikor e szobrot meglátta, mindjárt felköltötte a szobrászra Rothschild figyelmét. E bronzszobor megragadta a szemlélőt. Igazi mestermunka volt. Amikor Rothschild megismerte Guttmannak egy akkor készült gyermekfejét is, elhatározta, hogy szívesen ül egy újabb szoborhoz.

De mielőtt Guttmann hozzáfogott, látni akarta Rothschild, hogy valóban művész-e ? Behozatta a konyhából vén, töpörödött, kiaszott szakácsnéját s azt kívánta, hogy e bo-szorkánytipust örökítse meg előbb próbaképen. A konyha melletti cselédszobából műterem lett és két nap alatt oly mesteri eredményt ért el, hogy Rothschild elragadtatással szólott művészetéről.

Most már nagy kedvvel fogott Guttmann Rothschild márványszobrához. Beleöntötte lelkét, minden tudását. S valóban mesteri munka is lett. Rothschildnak annyira megtetszett, hogy huszonnégy példányban rendelte meg. De ami fő: elhatározta, hogy gondoskodni fog Guttmann továbbképeztetéséről. Ezer forintot utalványozott évi segélyképen s felszólította, hogy utazzék Rómába. Ezenkívül még 250 forintot adott a márványszoborért.

Képzelhetjük Guttmann boldogságát. Háláját akkép vélte kifejezni, hogy egy pidesztá-lon elkészítette a Rothschild-ház címerét. Ennek kivitelét egy 1844 februárjában kelt levelében le is írja és így némi fogalmat alkothatunk e munkájáról. E pidesztálon balra a bőségszarút tartó istennő volt elhelyezve. A jobboldalon levő nőalak pedig a vallásosságot ábrázolta. Kezében könyv, melyben olvas, míg felette pálmaágak hajolnak össze. A nő lábainál a tízparancsolat hever.

Ez volt a hála munkája, s úgy látszik, megnyerte ezzel is Rothschild kegyét, mert ez midőn szó volt arról, hogy Guttmann most Rómába utazik, azzal bocsátotta el őt:

- Ha én szerencsés lettem, hadd legyen ön is az!

Mielőtt Bécsből távozott, még két szobrot készített. Az egyik a híres humoristáé : Saphiré, a másik a vígjátékíró Bauerleé. Különösen ez utóbbi bír becscsel, mert ez az egyedüli, mi ez íróról - arckép híján - fenmaradt.

Mindkettő mesteri munka volt s úgy látszik, Guttmann hálából készítette, mert ez írók az általuk szerkesztett "Wiener Theaterzeitung" hasábjain nagy elismeréssel írtak művészetéről. Egyáltalán az egyidejű bécsi lapok úgy szólottak felőle, mint kire fényes jövő vár. Guttmann iratai közt — jelenleg családja birtokában - - van egy kritika, amely a bécsi "Orient"-ben jelent meg s ez is a magasztalás hangján emlékezik meg róla a kiállításokon szerepelt művei nyomán.

1845 június 3-ikán érkezik Rómába. De útja odáig is folytonos tanulmányozás. Megáll Grácban, -- hol a rendőrséggel volt kellemetlensége, - - útjába ejti Velencét, Firenzét s azt írja haza atyjának, hogy csak most nyíltak meg szemei, csak most látott igazi művészetet.

Igy ér Rómába. Az örök város az ő fényes, dicső múltjával nagy hatással volt reá. Csak olvasni kell leveleit, melyeket barátainak ír, hogy fogalmat alkossunk arról, mint gondolkodik a látottakról. Reá minden, amit műtermekben, múzeumokban lát, az újdonság ingerével hat. Michelangelo, Rafael s az olasz iskola műremekei csak fokozzák ambícióját.

CHORIN ÁRON SÍRSZOBRA GUTTMANN JAKAB MŰVE
CHORIN ÁRON SÍRSZOBRA
GUTTMANN JAKAB MŰVE

Ehhez járult, hogy szülővárosában is nagy örömet keltett, hogy Rothschild lett pártfogója. Az ottani zsidó fiatalság ennek hatása alatt nála rendeli meg az akkor elhunyt zsidó főrabbi : Chorin Áron síremlékét. A megbízás, mely váratlanul jött, szinte elbizakodottá teszi, annyira meglepi. Nagy örömmel fog hozzá s mikor elkészül, úgy mondják a római mesterek, hogy valóban igazi mestermunka.

De e mellett kisebb munkákkal is foglalkozik.

Igy készült akkor Mózese, melyben a törvényhozót, a vallásalapítót, a zsidóság vezérét akarta megtestesíteni. Azt a jelenetet örökítette meg, midőn lejön a Sinai hegyéről s a népet a bálványok előtt találja. Jobbját mintha átokra emelné, míg másik kezében a tízparancsolatot nyújtja a megrémült zsidóságnak.

Az ó-testamentumból meríti "Sámson és Delila" tárgyát is. De ez sok gondot okoz neki. Mert nehéz feladatnak tartja a nőt rossznak ábrázolni. A nőt ő csak mint ideális lényt ismeri.

Két szobra a mitológiából van kikapva. Az egyik "Psziché és Ámor". Itt Psziché leplezetlen szépségében áll a néző előtt, mikor Ámor észrevétlenül közeledik feléje s fejére virágokat hint. A másik, "A genius és az ifjú", mintha csak saját törekvéseinek lenne rajza. A genius kezén vezeti az ifjút, de ez azokra a tövisekre mutat, melyek lépten-nyomon útját állják. A genius azonban bíztatja, fáklyával kezében mutatja az utat: előre!

S valóban Guttmann haladt is előre. Ekkor egy jeles szobrot készített, mely mai nap is megvan a Rothschild-család birtokában. Ez egy gyermeket ábrázol, ki felfogva ingét, ebben virágot tart s egy ibolyát kiragadva, nyújtja a néző felé. E szobor Rothschild születése napjára készült s meglepetésnek volt szánva.

Rothschild e szobor láttára — bár eleinte azt nem akarta elfogadni - - újabb ezer forintot utalványozott ki Guttmannak és felszólította, hogy küldené be adósságai jegyzékét, hogy azt is kiegyenlíthesse. Közben az aradi zsidó fiatalság is nagyobb összeget gyűjtött Chorin Áron szobrának viszonzásaként és így Guttmann jövője némileg biztosítva volt.

Ekkor történt, hogy 1848 februárjában műtermében felkereste őt a nápolyi Rothschild s azt óhajtotta, hogy számára is készítsen valamit.

Négy tervet készített ekkor Guttmann. Az egyiknek címe: "Galambposta", ez egy leányt ábrázol, ki kedveséhez galambbal küldi levelét s kérdően néz a madárra, vajjon el-viszi-e sorait oda, kinek szánta. - - A másik egy pajkos fiút ábrázol, ki madarat lop, míg a többiek ott sipognak a fészekben és nehezen tudnak megválni testvérüktől. A másik kettő Ámort ábrázolja. Az egyiken Ámor vadászik, büszke sast lő, míg a másikon Ámor sír mert íja visszapattant. Melyiket készítette el Rothschildnak, az leveléből ki nem tűnik, csak az bizonyos, hogy benne ujabb mecénást talált.

Ezidőben Bécsben is nagy pártfogóra talált az ismert íróban, Frankl August Lajosban, ki Rössnernek, a képzőművészeti akadémia elnökének figyelmébe ajánlotta őt. Kilátásba is helyeztek részére újabb segélyt az akadémia részéről, de vajjon elnyerte-e, annak későbbi levelezésében semmi nyoma.

A jövő év nagy, váratlan sikert hozott Guttmannak. Ez időre esik a pápaválasztás Rómában. IX. Pius pápa személye, egyénisége megragadta még a zsidó fiú lelkesedését is. S mikor egy ízben a nápolyi Rothschilddal IX. Pius pápáról beszél, ez azt a megbízást adja, hogy készítse el részére a pápa szobrát.

Nem is volt ez oly kis feladat. De Eszterházy, az akkori magyar-osztrák nagykövet kieszközölte Guttmannak, hogy Pius pápát audiencia közben észrevétlenül mintázhassa, így történt, hogy mikor a népek ezrei járultak a pápa színe elé, egy spanyolfal mögött formálta szobrát Guttmann.

Mikor ez a pápa tudomására jut, őt is kihallgatáson fogadta. Meglepődve hallotta, hogy Rothschild rendelte a szobrot. Azt hitte eleinte, hogy Magyarországba készül e szobra. Tudakozódott akkor Rothschild után és annyira kegyes volt iránta, hogy a művész nem tudta sohasem feledni, hogy nem engedte előtte térdelni, hanem felállásra szólította fel őt.

A szobor fényesen sikerült. Rothschildnak megnyerte tetszését s sok ezer másolatban terjedt el akkor Rómában, Olaszországban. E mellett újabb munkát kapott Rothschildtól, ki azt kívánta, hogy a forradalom történetét készítse el szoborművekben. Guttmann hozzá is fogott és tervrajzaiból tudjuk, hogy a következő jeleneteket akarta megszemélyesíteni: Az első szoborcsoport a római lázadást ábrázolta, a másik Rienzi forradalmát, egy tervezet Fülöp Lajos idejéből örökít meg egy lázongó csapatot, a negyedik és ötödik pedig a francia forradalom s az akkor lezajlott magyar szabadságharc egyes jeleneteit ábrázolta. Sajnos, ez a munkája sohasem készült el.

Ezzel párhuzamosan — mint leveleiből olvassuk — még egy csoportozatos szobrászati művön dolgozott. Ez IX. Pius pápáról szólott s a konklávét, IX. Pius pápa küldetését, első tettét, a nép lázadását és ennek következményeit ábrázolta. Hová lett e műve, arról sem tudunk semmit.

E sikerek nem hagyták nyugodni. Elvágyott másfelé, első sorban hazájába. Pestre készült s írta is bátyjának, hogy hoz magával egyet-mást, így "A megláncolt Ámort" ; két női szobrot — ezek közül az egyik a görög költőnőt ábrázoló, most a család birtokában van, továbbá a pápa szobrát és apró terrakotta-szobrokat.

GÖRÖG NŐ GUTTMANN JAKAB SZOBORMŰVE GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL
GÖRÖG NŐ
GUTTMANN JAKAB SZOBORMŰVE
GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL

De alig volt itthon, Londonba ment. Egy 1853-ban kelt levele — körülbelül utolsó ama nagy levélcsomóban, mit ma is kegyelettel őriz családja - - arról szól, hogy több szobron dolgozik, így "A paraszt az eke mellett" már vevőre is talált. De azt maga is elismeri, nem megy oly fényesen dolga, mint remélte. Mégis bízik jövőjében, mert kilátásai vannak.

Azonban csakhamar elhagyja Londont és Parisba megy. Itt ismerkedik meg Rachel-lel, a "Theatre Francais" művésznőjével s ez lett végzete. A művésznő nem hallgatta meg rajongó szerelmét s ez megőrjíti a szegény szobrászt. 1857-ben úgy hozzák haza Parisból Pestre, mint kire figyelni kell, mert kitör rajta a téboly. Egy évig itthon is volt, még beszélt terveiről, eszméiről, készülő szobrairól, de aztán mégis csak fel kellett adni Bécsbe, hol dr. Joffe vette gondozás alá.

Mi lett párisi szobra ból, azt ki tudná megmondani ; állítólag maga Guttmann zúzta volna szét műremekeit egy őrjöngő percében. Ekkor készen volta "Ceres" szobra, melyet 800 franknyi házbér tartozásáért árvereztek el Parisban ; gipszben készen állt a hit, remény és szeretet csoportozata és Ling Péter Henrik szobra, mely svéd orvos szobra még ma is a Nemzeti Múzeumban látható.

LING PÉTER HENRIK KÉPMÁSA GUTTMANN JAKAB MŰVE A NEMZETI MÚZEUMBAN
LING PÉTER HENRIK KÉPMÁSA
GUTTMANN JAKAB MŰVE
A NEMZETI MÚZEUMBAN

Dr. Joffe, mikor Guttmann 1861-ben elhalt, még Pesten lakó családját sem értesítette. Megtörtént, mikor meg akarták őt látogatni, bizony a családnak csak azt mondták lakonice: hisz az már rég meghalt. Még azt sem tudták, mi történt vele, hol temették el, hol domborul sírja.

Igy végződött a fényesen indult pálya. Igazi tragédia. De ez nem ok arra, hogy tehetségéről, művészetéről ne emlékezzünk meg az elismerés hangján s ne gyújtsunk fáklyát emlékezetének, ami első sorban a magyar művészettörténetírás feladata.

NAMÉNYI LAJOS

GUTTMANN JAKAB ARCKÉPE 1848-BÓL KOVÁCS MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL
GUTTMANN JAKAB ARCKÉPE 1848-BÓL
KOVÁCS MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE
GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002