KORSZERŰ JEGYZETEK

A legtöbb ember úgy vélekedik, hogy képek megítéléséhez jobban ért, mint a többi művészetek alkotásaihoz. Zenei, szobrászati avagy építészeti művekről alig hallunk oly merészen elítélő vagy magasztaló nézeteket, mint festményekről. Miért? Az összes műalkotások közül egyedül a festészet adja vissza színben és rajzban a természet benyomását; a legtöbb ember ismerni vélvén a természetet: nem egyszer hivatkozik egészséges, normális látására. A fizikumot illetőleg semmi kétség. Csakhogy ez még nem elég a természet oly megismeréséhez, a mint azt a festő, hosszú évek speciális megfigyelése révén, önmagában fejleszti. Eszerint a qualitásos festő szeme többet és sokkal jobban lát; e látás pedig nem is normális, hanem igen is előnyös értelemben abnormis. A kitűnő céllövő is abnormis jó látású, mert sűrű gyakorlattal különösen a célpont biztos látását növeli. Ha ily értelemben vennék az abnormitásokat a laikusok, nem ringatnák magukat ama balhiedelemben, hogy egészséges, de primitív szemük csalhatatlan. S a művészt nem okolnák hibás látással, ha más színekkel fest, amint azt a laikus szemlélő a természetben látja. Nem így vagyunk-e a hallással is? Közönséges életigényeknek kitűnően megfelelhetnek érzékeink, de primitiv, fejletlen hallásunk nem méltathatja érdeme szerint a klasszikus zenét; már pedig, ha a tömegnek az olcsó hatású tánczene Beethovennél több élvezetet nyújt, ez már ugyancsak nem Beethovenen múlik.

Gyakran megesik azonban, hogy valamely kiváló zenemű vagy festmény a laikusnak is tetszik. Ez esetben ki van zárva, hogy ugyanazon okokból tessék neki, amely okokból a szakember élvezi és a mely okok a művet qualitásossá teszik. Tegyük fel, hogy egy kiváló festményen széparcú modellek szerepelnek. Ez mindenesetre mellékes, sőt alárendelt jelentőséggel bírhat a mű kiválóságát illetőleg, mégis legtöbb esetben a laikus csak azért fogja jónak találni a képet, ellenben mindazt, ami annak tartalmasságát, becsét fokozza: nem egyhamar képes úgy megérezni, amint az az alkotót inspirálta.

Ezek után önkéntelenül tolul elénk a kérdés : hát az ambiciózus művész tulajdonképen kinek alkot ? Nem-e a nagy közönségnek?

Határozottan nem. Úgy szólván csakis azért, hogy a kevésszámú kiváló művész és mű-értő legmagasabb igényeinek megfelelhessen. Csak ezután, másodsorban a nagyközönségnek; ez pedig alkalmazkodva a szakemberek hivatott ítéletéhez: él a helyes útmutatással, mely fokozza ízlését és így meg is kedvelteti a műalkotást.

Ezt tapasztaljuk Velazquez, Rembrandt, Hals, Michelangelo, Botticelli, Vinci, Dürer, Holbein, Dyck, Massys, Memling műveinél, hol az egyéni kifejezés, az interpretáció elüt a hagyományos modor és felfogástól; ennélfogva a laikusnak ezek kevésbbé felelnek meg és — mint a szokatlant általában - - nem is kedvelik. De a művészek nagyrabecsülésének befolyása révén, korlátozva ugyan, kezdik ezeket a korifeusokat is bizonyos fokig elismerni, élvezni.

Az úgynevezett iskolák, a melyek erős egyéniséget alig tartalmaznak és leginkább egy hatalmas egyéniség befolyásából vagy ellaposodott utánzásából alakultak, közelebb állanak az általános felfogáshoz, mert azokban a sablonszerű, modoros előadás pótolja a tulajdon-képeni úttörő, egyéni jelleget. Mennyivel fényesebb volna pl. Rafael, ha tartalmas, hatalmas koncepciója, bámulatos termékenysége jellegzetesebb egyéni előadással párosulna. Mindenféle egyéb kiválóságon kívül szükséges még az is, hogy a kifejezés és előadás egyéni, tehát egészen új és eredeti legyen; enélkül egy műalkotás sem kelthet állandóan érdeklődést és értéke megcsappan.

Az "iskola" kifejezés különben sok félreértésre alkalmas. Gyakran alkalmazzák azt egy nemzet összes, egymástól egészen eltérő felfogású művészeire, avagy egy kisebb-nagyobb művészi központban működő művészekre (pl. a barbizoni iskola), akár közös vonással bírnak, akár elütnek egymástól az illető művészek. Sokkal kevesebb félreértést okozna, ha ehelyett így beszélnének az emberek: "hollandi, barbizoni vagy olasz művészet". Az "iskola" kifejezés voltaképen csak akkor volna használható, amidőn olyan művészekről beszélünk, akik nyilvánvalón egy vagy több más mestert követnek.

A napi életben is gyakran halljuk ezt a kérdést: Mi a művészet célja? Hogy gyönyörködtessen. Sokszor azután ehhez azt a téves véleményt fűzik, hogy mindegy, akár megértjük a művészt, akár nem, akár jó a kép, akár rossz; csak tessék. Igen ám, de művészet csak művészi, azaz kiváló műalkotásban nyilvánulhat, gyönyörűséget, igazi műélvezetet pedig csak úgy okozhat, ha képesek vagyunk a művet átérezni. Ha rossz a kép, ha nem művészi alkotás és mégis gyönyörködtet valakit: úgy ez az érzés homlokegyenest ellentétben áll ama disztingvált, benső műélvezettel, amely a legeszményibb gyönyörök egyike és amelynek előfeltétele, hogy művészi ösztönünket mélységes természetismerettel és ízléssel fejleszszük.

Mindezek után ezt kérdezhetnék: tulajdonképen melyik hát a jó és melyik a rossz kép? A művészet nem lévén reális tudomány: elméletben ezt meghatározni bajos. Tudományos apparátussal, mérlegeléssel nem becsülhető meg egy kép kiválósága. És ha az esztétika a már meglévő művészi alkotásokból fölépitet te sok tekintetben megállapodott teóriáit: lángeszű művész eme esztétikai szabályokat soha, de sohasem kisérte figyelemmel, hisz érzéseinek és gondolatainak kifejezése szinte öntudatlanul, ösztönszerűleg, a vulkánikus kitörésekhez hasonlatosan szülemlik meg. Egyéniségéről, új felfogásának létjogosultságáról egy lángész sem mond le, még a görög vagy renaissance művészet méltatása és elragadtatása mellett sem. Rembrandt szokta volt barátainak mondani, rámutatva a zsibárusok-nál vásárolt régi, keleti fantasztikus turbán-és kaftán-darabjaira: "Ezek az én antikjaim". Mint minden életképes folyamat, a művészet is átalakulásnak van alávetve; így átalakítólag hatott a későbbi művészetekre az ó- és középkor művészete, az örökbecsű művek nem zárták el az útját újabb és más felfogásban nyilvánuló feltétlen műbecsű művek létjogosultságának, sőt ezt előmozdították s a jövőben is előmozdítani fogják.

Állapodjunk itt meg egy pillanatra s térjünk vissza az imént felvetett kérdéshez: miről ítélhető meg a jó kép? Csak az igazságot keresve, oda lyukadunk ki: műértők és különösen a festészeti métierben kiváló, elfogulatlan művészek többsége képes megközelítőleg helyes ítéletet adni, a kiválóságokat, hibákat, tetszést és nemtetszést helyesen motiválni. Ez alapon indulva, a közönség is fejlesztheti ítélőképességét. A festészetben egyedül a rajz abszolút, minden egyéb a relativ érzések kifejezése. Ezért egy kép alig becsülhető fel feltétlen biztossággal, sőt megesett, bár kivételesen, hogy kiváló művészek többsége is tévedt ítéletében. Whistler anyjának arcképét huszonöt év előtt sokan még azok közül is elítélték, kik most abban gyönyörködnek s ma már kiválóságai közt elenyészik az a valőrhibája, hogy az alak kissé a háttérhez tapad. Elég esetet hozhatnék föl, de ezek mégis kivételek; e kivételek pedig megerősítik a szabályt és a közönségnek még se marad egyéb hátra, mint a kiváló művészek és műértők többségének útmutatásával élni. így legalább a minimumra csökkennek téves ítéletei.

Sok szó esik napjainkban a nemzeti művészetről. Tisztázzuk a. fogalmakat tárgyilagosan. Mi hát a nemzeti művészet ? Talán az benne a fontos elem, hogy nemzeti motívumok, ősi hagyományok, népszokások, népviseletek inspirálják egy-egy nemzet művészszülöttjét? Kell-e, hogy ihletségét szülőföldje motívumai korlátozzák; akár alkalmasak ezek, akár nem a művészi előadásra ? Vajjon a politikai határokhoz nem kötött, bárhol lelkesíteni képes végtelen természet nem lelkesítheti-e? Helyes volna-e, ha a szerb vagy bolgár művész, Pettenkofen példáját követve, az egyéniségének esetleg megfelelő magyar motívumokat azért kerülné, mert hazája közvéleménye dogmatikusan elítélné, mint nemzetietlen művészt, hacsak nem népe életéből merítené inspirációját? Képzelhető-e, hogy az efféle megszorítások az alkotó művésznél számításba kerülnek? Sem a múltban, sem a jövőben. Hacsak nem tényleg tisztán hazai motívumokban találta alkotásainak legmegfelelőbb anyagát, mint nálunk pl. Bihari, Csók, Fényes stb. Alexander Bernát Kantról írt szép értekezésében mondja: Kant volt az első, ki megmagyarázta a művészi alkotóerő titkát: azt, hogy az nem a tudós gondolkozásból fakad, hanem olyan, mint a természeti erő: öntudatlan, — és mégis egyszersmind olyan, mint az ész: bölcs célszerűséggel alkot. Nehezen képzelhető el, hogy Kant a bölcs célszerűséggel való alkotásban kizárólag vagy általában egy-egy ország nemzeti motívumaira, felfogására gondolt volna. Szerény véleményem szerint a nemzeti művészet fogalmát más alkotja. Kétségtelen, a nemzeti művészet egyike a nemzetek legnagyobb kincseinek. Ámde nem szabad azt hinnünk, hogy csak az a nemzeti művészet, ha a művész hazájából meríti motívumait. Rembrandt a nemzetének adta át saját egyéni felfogását és azt első sorban hazájában tette közkincscsé; mert hisz fia a nemzetének. Hangsúlyozni óhajtom, hogy itt az önmagából merített, teljesen új felfogásban nyilvánuló úttörő alkotásokra gondolok, tekintet nélkül arra, vajjon szerepelnek-e abban hazai motívumok, vagy sem. Így alakul a nemzeti művészet. Ezt az állítást legméltóbban igazolja Rembrandt egyénisége. Mit vett Rembrandt a hollandi faj és nemzet tipikus motívumaiból és felfogásából ? Vajmi keveset. Elődjeinél, kortársainál vagy utódjainál alig látjuk ama felfogások nyomát, melylyel műveit eredeti egyéniségével környezetéből alakította, vagy amelylyel gondolatainak alkalmas kifejezésére kereste típusait. Pedig telivér hollandus volt. Hazájából ki se mozdult. Csak az arcképnél volt kötve a hollandi fajtipusokhoz és viselethez; egyébként pedig mindig előszeretettel fordult orien-tális modellekhez, akiket fantasztikus ruhában ad elő, még ha ez motiválva sem volt. Tudósait, koldusait és egyéb alakjait kortársaitól elütően fogta fel. Egész új oldalról, sőt etnografice helytelenül térnek vissza alkotásaiban az éppen nem nemzeti típusok. Színezésében is más: meleg, zöldes, aranyszínű félhomály ömlik el képein, holott kortársai a karakterisztikus hollandi levegőt és különleges interieuröket festettek. És Rembrandt mégis az úgynevezett hollandi iskola dísze, bár erősen kiforrott egyénisége kizárta, hogy iskolához tartozzék. Sok követője nem akadt. Növendékeit elkülönített műtermekben dolgoztatta, hogy egyéniségük a közös vonástól és közös felfogástól ment legyen. Mégis Hollandia nemzeti művészetének dísze. Miért ? Mert Hollandiában született, ott nevelkedett. Ha véletlenül magyar vagy olasz földön születik: ugyane műveivel hazánk vagy Olaszország nemzeti művészetének dicső tagja lett volna. Ha Munkácsy angol témáknál (pl. Milton) avagy Krisztus életéből vett képeknél egyebet nem festett volna: akkor is nem az angol és palesztinai, hanem csakis a magyar művészet nimbuszát növelte volna. Viszont Pettenkofen -- osztrák létére — csakis az osztrák művészetet gazdagította, bár a tősgyökeres magyar életből vette impresszióit. Benjamin-Constant orientalista művészetével épp úgy a francia művészet előkelősége marad, akárcsak ha francia anyagot dolgozott volna fel. Az ú. n. nemzeti művészetben nem is lehet ezek szerint közös vonás, felfogás, mert a művészek, bármily különböző felfogásúak is legyenek: összességükben saját nemzeti művészetük támogatói, megalkotói. Rembrandt, Hoogh, Hals, Ruisdael stb., bármennyire is eltérők egymástól felfogásukban és témáikban — épp ezért is nagyok — mind együttesen a hollandi nemzeti művészet képviselői. Eme adatok talán elégségesek ahhoz, hogy eloszlassák a félreértésekre alkalmas szólamokat, mint pl. a nemzeti művészet. Sokkal helyesebb és egyszerűbb ezt magyar, francia, spanyol művészet jelzővel pótolni.

Hátránynak tartom, ha a tárlatokon a magyar művészek által festett képeket persze, valami közös vonás által - - felismerhetnők. Csakis különálló egyéniségek kellenek; minél nagyobb számban olyanok, kiknél semmi közös vonást, felfogást nem találunk. Úttörők, feltalálók, iránymutatók kellenek és nem utánzók. Utánzásból keletkeznek az iskolák, melyekkel uralomra jut a középszerűség és beáll a hanyatlás.

A témákra, sujetre hajdanában nagy súlyt fektettek, különösen az esztétikusok, midőn a mű magas szinvonalat mérlegelték, így a történelmi festészetet a legmagasabb helyre emelték; ma már ezen a téren is változtak a nézetek. Hals, Velazquez, Holbein stb. inkább arcképeik révén foglalnak helyet a legnagyobb mesterek között. Egy arcképet épp oly magas színvonalon álló műremeknek ítélhet a művész, mint bármely más genret, ha a lefestett személy hasonlatosságát és az alkotóművész lelkiportréját hangzatosán tükrözi vissza. Ebben is különbözik a fotográfiától, mely csak hasonlatosságot nyújt és nélkülözi a művész felfogását. Goethe helyesen jegyzi meg: "Ha a szeretőm kutyáját olyannak festi le, mint amilyen, két kutyám lesz, de nem művészi alkotásom". Nézetem szerint az események megfestése, mivel szűkebb körre korlátozza az ideák kisajátítását, nem is képezheti annyira a művész ambícióját, mint épp oly tárgyak feldolgozása, a melyek úgyszólván tárgytalanságuk dacára is számtalan ideára képesek ébreszteni a szemlélőt. Pl. Whistler, Israels műveiből sok gondolatot lehet kisajátítani; ez különös varázsa a művésznek. Jean Paul Laurens, az élő történelmi festők egyik legerősebbike, az eseményeket szerencsével kerüli el; csakis az eseményeket megelőző vagy követő psziho-logiai hatásokat festi meg alakjaiban (Luxembourgi képei, vagy "Orleánsi szűz "-e). Ilyen felfogásban a történelmi festészet tényleg a legmagasabb színvonalat éri el.

Sok szó esik a modern művészetről is, még pedig olyformán. hogy az épp divatban lévő előadásmódokat s egyéb külsőségeket mondják modernek. Gyakran halljuk a tépelő-dést: vajjon mivé alakul át a jövőben?

A modern szónak ily értelmezése kizárja a művészi tartalmat, a mennyiben pusztán múló divatot jelent. Az igazi művészet pedig soha sincs divatnak alárendelve. Minden feltűnő, kiváló tehetség új felfogásban nyilvánul. De korántsem oly értelemben modern, hogy divatos, hanem oly értelemben, hogy X. Y. új, egyéni alkotást tudott teremteni; így volt ez a múltban s így lesz a jövőben is. A közhasználatban forgó "modern" fogalom esztétikailag hátrányos megjelölés. A körülbelül harminc év óta, első sorban a franciák által kultivált pleinair-festészet különösen alkalmat szolgáltatott a "modern irány" kifejezés helytelen használatára. Helyesebb volna, ha pleinair, szimbolista, dekoratív, prerafaelista irányokról beszélnénk, vagy egyes mesterek követőit, példái Puvis de Chavannes, Brangwyn, Claude Monet stb. iránya vagy iskola követőinek mondanók. Alkalmasint azért kultiválták oly kevéssé a régiek a pleinairt, mert sok hálátlan időveszteségnek, időjárási szeszélyeknek és fizikai megpróbáltatásoknak teszi ki a művészt. Sajnos, már ma is tetemesen csökken a természet gyönyörű és kiapadhatlan változatainak e visszaadása. Lakásunkon kívül majdnem mindent pleinairben látunk; a tömeg mégis a kivételes atelier-világításban festett arcképeket (sokszor fekete vagy sötét háttérrel) természetesebbnek találja, mint a mindig látott lakásvilágítást a szoba hátterével vagy különösen a pleinair-világítást szabad hátterével. A városi közönség esztétikai látása még romlottabb, mint a parasztoké, a mit a régi, befeketedett s gyakran rossz képek okoznak. Nem a természetben látottak szerint ítélik a képeket, hanem a már ismert rossz vagy hibás képek hatása által befolyásoltatva alkotják meg nézetüket arról, hogy mit tartanak természethűnek és mit nem. Ezért talán túlzás nélkül mondhatom, hogy a legtöbb ambiciózus művész buzdításnak veszi a tömeg nemtetszését és lehangoltság vesz erőt rajta ellenkező esetben. Természetes, hogy aki anyagi előnyöket keres: annál fődolog a nagyközönség tetszése. Igaz művészet nem fér meg az anyagisággal; az igazi művész képtelen a meggyőződés ellenére való engedményekre. Műve csak az igaz érzések kitörése lehet. Ha ez így meg nem állana, akkor Shakespeare, Beethoven és annyi más lángész után nem maradhattak volna fenséges alkotások az utókorra ; mert csak anyagi haszonért, a nagyközönség tetszésének elnyerésére, kevesebb lelki befektetéssel, kevesebb szép iránt rajongó áhítattal üzletileg bizonyára sokkal többet érhettek volna el.

Iparkodjunk, hogy a legnemesebb gyönyöröket válthassuk ki és egyre magasabbra fokozhassuk a legnagyobb igényeket is. A közönség pedig igyekezzék, hogy megközelíthesse és megismerhesse ama hatalmas gyönyörérzetet, melyet a művészet okoz.

TANULMÁNY NOVÁK SÁNDOR RAJZA