APRÓSÁGOK A KERETRŐL

Ősidőktől fogva, amióta rajzolnak, építenek és faragnak az emberek, a keret változatlanul megtartotta jelentőségét. Ez a határvonal a fizikai világ és a művészet világa között, követelő, határozott, energikus stílusban fejezi ki azt, hogy amit ő elválaszt a környezettől, az a terület a művészet területe, egy teremtő lélek kozmosza, az egyetlen magánbirtok, amelynek tulajdonjoga föltétlen és el nem pörölhető. Lapidaris egyszerűséggel jelöli meg a jó keret azt a pontot, ahol megszűnik a valóság és egy különös lélek különös látásának az eredményei kezdődnek, ahol föllebben a szaiszi fátyol egy csücske és belelátunk olyan rejtelmekbe, amiket magunktól sohasem vettünk volna észre, kiszakítja a művész alkotását az eleven világ zűrzavarából és önmagában zárt egységgé tömöríti. Emellett szerény a jó keret és ha elvégezte ezt a kötelességét, szépen visszahúzódik, nem akar önálló hatásokat kiváltani s mindig gondosan kifejezi azt, hogy ő csak alárendelt segítője a művész munkájának és ha túllépné precízen meghatározott feladatát, megzavarná a művészi hatás tisztaságát s belekotnyeles-kedve a művész beszédébe, annyit ártana, hogy inkább ellensége lenne a művésznek, semmint hűséges segítőeszköze. A jó keretnek tehát külön esztétikája van, amelynek alapkritériuma az, hogy mennyire tudja szolgálni ezt az izoláló tendenciát és ha így értelmezzük a keretet, hogy az elszigetelő valami a valóság és a művész alkotása között, akkor a keret fogalma egyszerre nagyon kibővül s a négy lécből összerótt képkereten kívül magába fogadja a szobortalapzattól a könyvfedélig mindazt, ami a művészetek kezdete óta megvan és tendenciájában nem változott. Ha tisztában vagyunk a. keret, illetve az elszigetelő objektumok jelentőségével érdekes hatásokat tudunk megmagyarázni és rájövünk a keret akkora befolyására, amely már a stílusok kialakulásában is érezhető.

A legjobb képet is elronthatja a rossz keret és viszont keret nélkül egyetlen kép sem tetszik teljesen befejezettnek. És látunk szobrokat, amelyek a műteremben, alacsony állványon zavarosan hatnak és amint fölkerülnek megfelelő talapzatukra, rögtön külön való egyéniségekké erősödnek. A könyv borítólap nélkül mindig befejezetlen és csak kelletlenül vesszük az ilyen könyvet kezünkbe, a szobafalak ornamentikája elszigetelő friz nélkül határozatlan zűrzavarban oldódik fel, a homlokzatfalnak még várjuk a folytatását, ha nem szigeteli el a környező tértől az oromzat vonala, vagy a párkány, a talapzat és sarokpillérek vagy a függőleges sarkokra húzódó rusztika, fontos dolog ez az elszigetelés és mindig izgatja a művész fantáziáját, hogy ennek az izoláló tendenciának művészi kifejezését megtalálja.

Ezerféle szempont befolyásolja ebben a munkában a művészt, de végeredményben egy mondatba bele lehet foglalni a jó keret esztétikáját: fejezze ki határozottan, hogy hol végződik a valóság és hol kezdődik a művész szubjektív birodalma, s ezt éppen csak akkora hangsúlylyal tegye, hogy ne kiabálja túl a művész beszédét. Rossz tehát az a képkeret, amely dúsan meg van rakva önálló műalkotásként ható figurákkal, esetleg egész berakott tájképekkel vagy rokokó pásztoridillekkel. A szőnyegszerűen síkba stilizált képet agyonveri a nagyon plasztikus keret, amely nyugtalan árnyékfoltjaival meghazudtolja a festő beszédét, aki éppen azt mondja el, hogy milyen széles, nagy foltokból áll az egész természet; a keskeny lapos keret viszont csak fogyatékosán tölti be feladatát ott, ahol a képen szenvedélyes vonalak kúszálódnak össze és ezeket kell befejeznie a keret ornamentikájának. A könyvfedél leesik a könyvről és a falra kívánkozik, ha naturális kép van rá pingálva és elrontja az esetleg komor belső tartalom hatását, ha derült hangulatával vidám dolgokra készíti elő az olvasót. A függőleges vonalakkal a magasba szökő, álló szoboralak mindig benne lesz féllábával az utca elevenségében és nem fejeződik ki különváló szoboregyénisége, ha a talapzat kelleténél alacsonyabb és nem képes tökéletesen véghezvinni izoláló munkáját; a szobor függőleges vonalaitól élesen el fog ütni a szétterpeszkedő pie-desztál vonalainak vízszintesen haladó rithmusa és egy barokosan elrészletezett talapzat képes tökéletesen elvonni a figyelmet egy nagy síkokból összerótt szobor monumentalitásától. A jó keret tehát nem olyan egyszerű valami, amint azt az ember első pillanatra képzeli. És amíg eljutottunk a keret szerepének preciz felismeréséig, valóságos harc folyt a keret és a műalkotás között s gyakran megtörtént, hogy az adott keret és az a területdarab, a melyet a művész számára kihasít a térből, a stílusok alakulásában is észrevehető hatásokat fejtett ki.

A román templom frontális tornyai, amelyek élesen bekeretelték és meghatározták a homlokzat síkját, mindenesetre nevezetes szerepet játszottak abban, hogy ezt a másképen bekeretelt, tehát mástermészetű homlokzatsíkot egészen különböző módon oldotta meg a művészet, mint közvetlen elődét, az ó-keresztény bazilika frontját, amelyet csak a fal talpa és az orom végződésvonala kereteit be. A toszkán architektúra a védelem gondolatából indult ki, itt a ház egyúttal vár volt s lehető élesen kellett hangsúlyozni, hogy a palota belseje megóv-hatatlanul el van zárva minden külső támadás elől. így jött létre a rusztika, a nyers sziklákból összerótt falazat, a mely például a Pitti-palotánál az egész falat karakterizálja, tehát itt izoláló tendenciát szolgál még az egész fal. De a későbbi differenciálódás folyamán a rusztika leszorult a földszintre, kifejezvén azt, hogy az alsó, tehát a legkönnyebben támadható tagoknak kell a legenergikusabban dacolni minden támadással, így létrejött egy bekeretelése a falnak, melynek súlypontja a fal alsó részén nyugodott, létrejött egy keret, amelynek alsó része a rusztika széles síkja volt és felső részét a párkány markáns vízszintes vonala alkotta. Látnivaló, hogy ez a bekeretelés megjelölte a falnak alulról fölfelé haladó tömegrithmusát és íme, a palazzo Strozzin már kibontakozik a toszkán-homlok-zat, amely emeletről-emeletre egyre könnyebb, finomabb tagozódásban bomlik fel. Mikor azután a rusztika kiszorul a fal két függőleges élére és az egész homlokzat a párkány, a talapzat és a rusztikák négy merőleges vonalán belül egy sajátságos jellegű négyzetes sikot ad, természetesen ezt a derültebb, szabadabb síkot ismét másképen kellett tagolni, mint a földszinti rusztika széles tömegével összeszorított korábbi falazatot.

A szobrászművészet stílus-fejlődésében is akadunk ilyen nevezetes vonatkozásokra. Mindaddig, amig a szobrászművészet szorosan egybe volt forrva az architektúrával a román és a gótikus plasztika természetes keretet kapott a dekorálandó épületben. Az a falrészlet, vagy az a fülke, amely helyet adott a szobornak ; egyszersmind meg is szabta stílusát. Miután a szobrot nem lehetett minden oldalról megközelíteni, a szemközti nézet jutott egyedül érvényre, a néző szeme hozzászokott, hogy csak egyféle képet lásson a szoborról s ön-kénytelenül belestilizálta ezt a látott képet egy síkba. A művészt is kötötte ez a reliefszerűség és egész energiáját a mellső sik kiképzésére fordította s így jöhetett létre a drapériának az a túlgazdag pompája, amely a gót szobrok formáit egészen elburkolja és festői vonaljátékokat keres a drapériától alaktalanná torzított tömeg felületén. Magát a reliefet is úgy lehet elképzelni, mint egy adott keretbe bestilizált szobrot, vagy csoportot, ahol a relief háttere és be-keretelése megfelel a kibővített fülkének. Vannak olyan plasztikus témák, amelyeket nem lehet szabadon álló alakokkal megoldani; például a sok alakból álló csoportok; az egy tömegbe kapcsolódó sok ember együttes mozgását csakis úgy lehet plasztikusan megrögzíteni, ha a szobrászat terének három méretéből feladunk egyet, feladjuk a mélységet, hogy a lapos síkban tisztán előtűnhessenek a karakterisztikus mozgásvonalak. A szabadon álló csoport bizonyos számú alakon túl elveszti plasztikai tömörségét, kell tehát valami, ami összefogja, s erre való a relief háttere, amely elszigeteli a külső világtól a kőbe faragott életet és láthatóan megjelöli azt a síkot, amely a térben álló alakból vagy csoportból a reliefet alkotó részletet kimetszette, így kapunk egy új szempontot annak az igazolására, hogy a tájképes vagy építészeti perspektívákkal berajzolt relief-háttér hazug és nemcsak festői hatása miatt hibás, mert ha elszigetelő, összefoglaló keretnek tekintjük a hátteret, akkor annak nem szabad önálló hatásokat kiváltani, nem szabad egyenlő fontosságot vindikálnia magának a tulajdon-képeni műalkotással, hiszen a keret érvényesülése mindig a műalkotás rovására történik.

A festőművészet is az architektúrából indult ki és amig kiszabadultak a képek a falfestmény kötöttségéből és leszállottak a vásznakra, a szabadon elmozdítható alapokra: a piktor területét pontosan kiszabta az a keret, a melyet az architektúra által nyújtott, befestendő felület formája alkotott. És másnak kellett lenni a festőművészet stílusának, mikor adva volt a keret és másnak, mikor a piktor szabadon választhatta meg a kép alakját és méreteit, sőt még a függőképek stilusváltozataira is befolyással bírt minden időben a befestendő terület nagysága és alakja, a melyet a festő szabadon határozhatott ugyan meg, de ha egyszer kiszabta vásznát, tehát megjelölte azt a vonalat, amely izolálja az ő világát a valóságtól, egyszeriben érvényesülni kezdett a keret különös hatása. A kicsi területek minizáló részletbravurokra csábítják a művészt, a nagyobb síkok rákényszerítik a folytonos áttekintésre, az egységesebb, szinthetikusabb látásra s a kolosszális vásznak ismét lehetetlenné teszik ezt az egységes áttekintést és óriási méretekben újra megjelenik a miniatűrök pepecselő részletkultusza. Nem véletlen tehát, hogy a modern festőművészet, amely a szinthetikus egység és a szerves összefoglalás gondolatára van fölépítve, nem tűri sem a túlkicsi, sem a túlnagy vásznakat, mert céljainak egy bizonyos határok között tartott méretezés felel meg legjobban. És ezeknek a méreteknek a megválasztása nem is történik olyan korlátlan szabadsággal, mint az ember hinné, hiszen például az empire arisztokrata művészete, amely főúri és fejedelmi csarnokokra gondolva dolgozott, egyenesen rá volt kényszerítve az öles vásznak telepingálására, míg a művészet modern demokratizálódása a polgári lakások szobáiba vezet és ezek ismét rákényszerítik a festőt az intimebb méretekre. A keretnek ezt a nagy fontosságát minden időben felismerte, sőt sokszor túl is becsülte a művészet. Mindig igyekeztek azt a vonalat, amely a művész világát elszigeteli a valóságtól és pontosan körülhatárolja, lehető szembetűnően érvényre juttatni és a primitiv négy vonalból, amely a grafikus művész munkahelyét el szokta választani a holt papirostól, gazdag ornamentikával megrakott keretek és dúsan tagozott talapzatok fejlődtek. Ma azonban lehiggadt már a művészetnek a keretekről való felfogása és elismervén nagy jelentőségét, egyúttal szerepét és kötelességeit is precizen meghatározzuk, amiket, ha hűségesen betölt és nem vágyik önálló imponálásra, jó, becsületes és mindenekfelett nélkülözhetetlen segítőtársa a művésznek.