MŰVÉSZ ÉS MŰKEDVELŐ

Van-e egyáltalában abszolút kritériuma a művészi igazságoknak a képzőművészetben ? erre a kérdésre a választ megadni vajmi körülményes és nehéz.

Vajjon a szemlélőre gyakorolt hatásból, tehát az alkotásból, vagy magának az alkotó művésznek művészi gondolkozásából való nézetleszűrődés adhatja-e meg a választ a fenti kérdésre ?

Míg a színművészetnél, mint alakítóművészetnél, a művészi elem jelenlétét egyesek a megjátszott, mások az átérzett emóciók alapján fogadják el, a képzőművészetben a művészi őszinteségek eredőjét meghatározni már körülményesebb. Itt az alkotó maga mintegy háttérbe vonul s csak a műveiből vonhatjuk le a következtetéseket.

Az a körülmény továbbá, hogy a művész a tudásával, a technikai fogások sokféleségével, raffinementjével, kialakult készségével fedezheti — még pedig anélkül, hogy azt a szemlélő közvetlen láthatná - mindazt, ami a művészi hevületnek, az ihletnek, az inspiráció közvetlenségének hijján nincs meg benne s a fentebbi tulajdonságok által is keltheti a művészi nagyszerűség hatását, szintén körülményessé teszi annak elbírálását, hogy ki tehát a művész, ki a dilettáns?

Próbáljuk meg ezt a kérdést megvilágítani.

Dilettáns az, aki arra adja magát, hogy a művészet bármelyik ágával kizárólagosan saját szórakozására, lelki gyönyörűségére foglalkozik, anélkül, hogy azt élethivatásává, vagy behatóbb tanulmányozás tárgyává tenné: ez nagyjában a lekszikonszerű meghatározás. Nézzük közelebbről ezt a definíciót. Vajjon a művész nem egyszersmind szórakozásból, lelki gyönyörűségből űzi-e művészetét? És a dilettáns, aki ebből a szórakozásból élethivatást csinálna, vajjon művész volna-e? Megfordítva: az a művész, aki elhagyja foglalkozásszerű művészetét s azontúl csupán szórakozásból foglalkozik vele, dilettánssá válik-e? A fenti meghatározás tehát nem éppen találó.

Nézzük most: mi a művészet. Lekszikonszerűleg körülbelül így definiálhatjuk: művészet mindazon tökéletességig fejlesztett képesség, bizonyos képesség tökéletesítésére irányuló törekvés, hajlam, amely felmagasztal, nemesít és az emberi érzelmeknek gyönyört szerez.

Művész tehát e szerint az volna, akinek megvan a képessége, hogy szépet s nemeset alkothasson. És vajjon nincs-e meg a dilettánsnak is ez a képessége ? A lekszikonszerű okoskodás nem is cáfolja meg ezt a feltevést, de azt mondja, hogy a dilettáns kizárólag a maga, míg az igazi művész a maga és a mások gyönyörködtetésére űzi művészetét. A dilettáns továbbá nem él ebből a képességből, míg az igazi művésznek ez a hivatása.

A lekszikonszerű okoskodások tehát sántítanak. Az a hivatásos művész, aki például később, hosszabb időn át nem csupán a megélhetés érdekéért foglalkozik művészetével, mint például a híres Watts, dilettánssá vedlik-e?

Dilettantizmus magasabb művészi szempontból: csekélyebb értékű foglalkozás, sőt néha a művészet affektálása. A tapasztalat is amellett tanúskodik, hogy a műkedvelők között igen sok értékes kvalitású művész van, míg a hivatásos művészek között nem egy a kontár.

Elfogadhatjuk azt a tételt is, hogy a dilettantizmus és művészet egy és ugyanaz. Ez esetben a művészet, mint olyan, önmagában véve objektíve, abszolút értékben nem létezik a külső meg-okolás szempontjából.

A művészet ily értelmezésben vágyteljes forrás, amelynek mélyébe bele kell látni, egy érzés, amelyet, aki nem úgy érez át, mint az átlag ember: az művész. Akiben nincs meg ez az intuitív képesség, az soha igaz művész nem lehet.

Lehet hírneves ember, élethivatásává teheti a művészetet, de mindez nem kritériuma igazán művész voltának.

Mert a dilettáns is alkothat szépet, nemeset, csak nem oly tökéletest, mint a hivatott művész, aki már hivatásánál fogva is - hogy úgy mondjuk - - gyakorlottabb, biztosabb kezű alkotásaiban.

Ennek az érvnek elfogadása egy másik kérdést vet az előtérbe.

Állítsunk például a szemlélő elé egy képet, amelynek alkotóját nem ismeri, vajjon meg tudja-e mondani biztos ítélőképességgel, hogy hivatott kéz vagy műkedvelő ecsetje készítette-e? Azt mondja rá: jó, vagy rossz kép, kezdő ember munkája, de összehasonlításában mintegy elejti a művészet és dilettantizmus közötti párhuzamot, disztinkciót.

A művészet igazságának, nemességének s valódi értékének mértéke tehát az az érzés, melyből a művészet fakad, vagy helyesebben az átérzés, a melylyel a művész intuitíve lát. Mennél mélyebb, őszintébb ez a benső látás, mennél ösztönszerűbb ez a benső lelki szükségérzetből jövő kinyilatkoztatás érzete, annál tisztább, igazabb, művészibb maga az alkotás.

Ez a megokolás talán a legközelebb jár az igazsághoz, de gyakorlatilag a legnehezebben érvényesíthető.

Aki a művészet bármely ágát csupán időtöltésből, esetleg talentumának fitogtatása céljából, számító észjárással űzi: az dilettánskodik.

A modern kor életfeltételei, mellett a fentebbi definició szerint értelmezett művészet majdnem lehetetlen. Szuverén hatalommal, ellentmondást nem tűrő érvekkel szól e kérdésbe - a kenyér.

Sok ezer ember tódul a művészet szabad s széleskörű területére. Egyiket a művészi pálya szabad világa, a másikat a sajátságos szellemi élete vonzza, sokat meg ebbe a hangulatos miliőbe takargatott kenyér hív, amelynek kigöngyölítését, ha nem is könnyen elérhetőnek, de nem is éppen fáradságos munkának vél a művészi pályára induló vándor. A végén azután legtöbbször eloszlik a hangulat s megmarad a kenyér, mely igen gyakran kemény harapású.

A megélhetésre irányuló tényezők gyakran -az erőszakos viaskodás alatt - - lenyomják a művész nemesebb, fenköltebb érzéseit, lelkesedését, az ambíciót s amire keresztülgyűri magát s a megállapodás nyugodt révébe ér, a művészet színehagyottá lesz s alatta marad - a foglalkozás...

Aki meg tudja érteni a művészet igazságait, bele tud hatolni szivével, érzéseivel annak titkaiba, önmagáért szereti, bár józan gondolkozással megalkuszik, számadást is csinál az anyagi oldalával, az művész, a szónak tisztűltabb értelmezésében.

Ezek a lelki és szellemi képességek avatják őt azzá.