MŰVÉSZETTÖRTÉNELMI KUTATÁSOK

Maholnap tíz esztendeje, hogy művészeti emlékeink tanulmányozása végett keresztül-kasul járom Magyarországot. Kezdetben pusztán elméleti ismereteim praktikus kipróbálása volt utam célja, valahányszor szabad időmben egy-egy vidék régi épületeit sorra vizsgáltam. Majd egy-egy monográfiám kedvéért egész sor vármegyén utaztam végig s többnyire rohanvást, mert pusztán a magam kedvteléséből kutatva s a magam erejére utalva, sem időm, sem módom nem volt ahhoz, hogy az akkor közelebbről érdeklő dolgokon kívül az emlékek többi csoportjaira is behatóbban ügyet vessek. De már ezen, ugyancsak korlátolt eszközökkel s szinte lóhalálában végzett kutatásaim közben is egészen más színben tárult elém művészetünk múltja, mint ahogy ennek képét művészettörténelmünk úttörő művelői megrajzolták, akik szintén korlátolt eszközökkel s a modern technika nem egy hasznos vívmányát nélkülözve, ugyancsak elismerésre méltó buzgalommal végezték föladatukat, amidőn koruk érdeklődésének és a dolgok logikai rendjének megfelelően, elsősorban középkori építészetünk emlékeire fordították figyelmüket, ezeket mérték föl, rajzolták le s ismertették írásban és képben.

Úttörő műtörténetíróink kutatásának módszeréről igen érdekes képet nyújtanak Henszlmann, Rómer és Ipolyi, valamint kortársaik archaeologiai levelei, amelyeket az "Archaeologiai Értesítő"-ben s az ezzel kapcsolatos "Közlemények"-ben közöltek. A fotografálás primitiv korában érdemes úttörőink javaidejét az általuk fölfedezett régi épületek és ezek részleteinek lerajzolása merítette ki. Ha e mellett az emlék építészeti sajátosságainak tanulmányozására még maradt is idejük, az egy-egy templomban fölhalmozott műkincsek tüzetes megvizsgálása csak ritkán volt módjukban. Ez az oka annak, hogy míg például Henszlmann Imre a Szepességben végzett kutatásai ismertetésében a legjelentéktelenebb falusi templomot is tüzetesen méltatja, az ebben látható szárnyas oltárokat s egyéb emlékeket, amelyek művészi értéke az épületét rendszerint jóval felülmúlja, többnyire nem is említi, vagy csak futólag ismerteti.

A Szepesség egyébként régi műtörténetíróink kutatásainak általában a legkedveltebb színhelye volt s nem buzgóságuk fogyatékossága, hanem pusztán eszközeik és módszerük tökéletlensége az oka annak, hogy amidőn tavaly a "Szepes vármegyei Történelmi Társulat" megbízásából csaknem negyedfél hónapon át e vidéket keresztül-kasul jártam, utam valósággal fölfedező út volt. Igaz, hogy lelket-testet kimerítő s kellő gyakorlottság mellett is csak ritkán megbízható rajzok készítésére nem kellett időmet elfecsérlenem. Ezt jóval tökéletesebben fotografáló gépem végezte el. S miközben sötét falusi templomokban a gép néha óra hosszat is nyitva maradt, elég időm volt ahhoz, hogy a templomot keresztül-kasul vizsgáljam, műkincseit behatóan tanulmányozzam. Még sem merem állítani, hogy a Szepes-ség a műtörténelmi kutatásra nézve most már kimerített talaj. Hogy gyakran mily sajátságos és viszontagságos régi művészetünk emlékeinek sorsa, arra valójában csak ez idén jutottam rá, amidőn múlt évi tanulmányuta-métól eltérő szempontból Sáros vármegyét kutattam át. Szepességi kutatásaim célja anyaggyűjtés volt a vármegye építészeti emlékeiről szóló munkámhoz, amelynek megírásával a fentebb említett társulat bízott meg. Sáros vármegyét Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter úr megbízásából falurólfalura oly célból jártam be, hogy a gondozatlanul heverő s megőrzésre méltó műkincseket összeírjam s ezeknek a Sárosvármegyei Múzeum számara való megszerzését közvetítsem. Azt hiszem, hogy nálunk ez volt az első ilyen természetű megbízás s bízvást állíthatom, hogy kutatásaim eredménye nemcsak kielégítő, de várakozáson felül is nagy. S ha a Sárosvármegyei Múzeum pusztán azokat az emlékeket szerzi meg, amelyek a templomok padlásán, lomtárában használatlanul hevernek, oly érdekes gyűjtemény kerekedik ezekből, aminővel vidéki múzeum nálunk eddig aligha dicsekedik s amelynek egyik-másik emlékcsoportjára fővárosi múzeumaink is büszkék lehetnének.

Mint immár nyilvánvaló, a "Műemlékek Országos Bizottsága" a kultuszminisztérium megbízásából, vidékek szerint, műemlékeink tüzetes összeírását tervezi, elsősorban oly célból, hogy megőrzésükről behatóbban gon-doskodhassék. Hogy ez nálunk ugyancsak égetően szükséges, annak bizonyítása e folyóirat olvasóival szemben, azt hiszem, fölösleges.

Még sem tartom mellőzhetőnek az újabb példák felsorolását sem, amelyek azt bizonyítják, hogy művészetünk emlékeinek megbecsüléséről azoknak, akik megőrzésükre hivatottak volnának, gyakran fogalmuk sincsen.

Már régebben föltűnt, hogy a vasúti vonalaktól távolabbra eső templomok régi szerelvényekben jóval gazdagabbak, mint azok. amelyeket vasúton könnyebb megközelíteni. Kétséget kizáró módon azonban csak most jutottam rá arra, hogy ez utóbbi helyeken s már évtizedek óta, külföldi régiségkereskedők ügynökei vásárolnak meg minden használatlanul heverő holmit. Ezek az ügynökök kora tavasztól kezdve őszig utazgatnak nálunk s mint módomban volt megfigyeltetni, ketten-hárman is megfordulnak egy-egy régibb városunkban, időközönként ismételten is visz-szatérnek egy helyre, bejárják környékét s mindenkor gazdag zsákmánynyal megrakodva térnek vissza. Ha a magánosok birtokában levő műkincsek megvásárlását megakadályozni nincs is módunkban, templomok, középületek régiségeinek elkótya-vetyélését egyházi és világi hatóságnak egyaránt minden törvényes eszközzel meg kellene akadályozni, annyival is inkább, mert a régiségek ez eladásának oka vajmi ritkán a rosszhiszeműség. Egyikmásik szegény falusi plébános azért ad túl templomának gyakran remekművű régi kely-hén, mert megviselt állapota miatt már nem használhatja s újra nem telik. A régiségkereskedő ügynöke szép új kelyhet ajánl föl érte, azonfelül a templom javára némi pénzösszeget is s pár év múlva már valamelyik külföldi múzeum polcain díszlik a tőlünk zsákmányolt remekmű, azzal a megjegyzéssel, hogy származási helye ismeretlen.

Műemlékeinknek egy másik veszedelme az úgynevezett "stilszerű restaurálás''. Ezt a fogalmat a nálunk szinte általános értelemben Németországból csempészték hazánkba s van templomunk, amelyet a stilszerű restaurálás annyira megnyomorított, hogy régi művészetének zománca teljesen elenyészett s így, műtör-ténelmi szempontból véve, hasznavehetetlen romnál egyébnek nem tekinthető. Hogy mily átalakítások folynak nálunk az illetékes fórumok tudta nélkül, arra egész sor tönkre tett középkori szárnyasoltárunk és ötvösmunkánk példa. A szárnyasoltárok megrontásáról másutt lesz alkalmam behatóan szólani. Itt csak a haraszti ciborium és a palocsai monstrancia sorsáról emlékezem meg.

Haraszton a múlt év nyarán a főoltár meggyúladt s a tabernaculummal együtt szinte porrá égett. Az utóbbiba zárt ciborium csodálatoskép sértetlen maradt, csak aranyozása pattogott le. A templom patronusa a fővárosba küldte a ciboriumot s rögtön fölhasználta az alkalmat, hogy stílszerűen restauráitassa. A haraszti ciborium hajdan fedeles billikom volt, amelyből a XVII. században valamelyik földesúr felesége szürcsölhette nádmézes borát. Szőllő-gerezd formájú kupájának fedelét a nyilazó Ámor ezüstszobrocskája díszítette. A jámbor parasztok alighanem valamelyik régi plébánosuk magyarázata alapján az isteni szeretet jelképének tekintették Ámort s sohasem botránkoztak meg rajta, ha papjuk abból a cibo-riumból áldoztatta meg őket. Nem úgy a patronus, egy magasrangú katonatiszt, aki a restaurálás alkalmával letörette a szobrocskát s formátlan bádogkeresztet rakatott helyére.

A mostani palocsai plébános pár éve elhunyt elődje, a felső-magyarországi renaissance stílben épült templomtornyot vetkőztette ki régi alakjából, a középkori főoltárt a padlásra hányatta s minthogy az új oltár tabernaculumába nem fért el a csúcsíveskori úrmutató, egyszerűen letörte a végét s úgy használta tovább. A vandalizmus e példájához fogható garázdálkodásoknál műemlékeinkre nézve nem kevésbbé veszedelmes egyes plébánosaink ama törekvése, hogy templomaik régi fölszerelését mindenáron s talán az idők végeztéig használni akarják. Láttam szerelvényeket, amelyeket a többszöri restaurálás egészen kivetkőztetett eredeti formájukból. Különösen az ötvösmunkák és egyházi ruhák sínylik meg nálunk a stilszerűség félremagyarázását. Eszerint egy-egy régi templomba csak az illik, ami ezzel egykorú, vagy aminek stílje a temploméval megegyezik. Ha eleink magukévá tették volna e fölfogást, még ma is a román stil nyűgét viselné művészetünk. A tévesen magyarázott stilszerűség fogalma valóságos kerékkötője egyházi művészetünknek, de általában művészetünk erőteljes és eredeti irányba való fellendülésére is csak akkor lehet kilátásunk, ha minél szélesebb köröket sikerül meggyőzni arról, hogy minden stilszerű, ami szép s a legkülönbözőbb korok stílje igen jól megfér egymás mellett még akkor is, ha különböző kaliberű mesterek buzgólkodtak s különböző időben egyazon cél érdekében. A forgalmasabb vidékek régi templomaiban a "stilszerű" restaurálások miatt a művészet igazi híveinek nem lesz mit keresniök. A bártfai szt. Egyed-templomot is nagyon megviselte a "stilszerű" restaurálás, fölszereléséből is jóformán csak középkori miseruháinak páratlanul szép sorozata maradt ment ettől. Most e múzeumba méltó kazulákat is restau-ráltatni s tovább viselni akarják. Könnyű elképzelni, hogy fognak festeni a miseruhákat díszítő s leheletszerű finomsággal hímzett alakok, amelyeken egy-egy jámbor apáca a XIV-XV. században talán évekig dolgozott, ha visszakerülnek az egyházi műkereskedőtől, aki szabott áron pár nap alatt új alakokat férceltet a régiek helyére.

Mint a felsorolt példákból kitűnik, a tudatlanság s a műemlékek szakavatott ismertetése egyaránt veszedelmes mindennemű műkincseinkre nézve s mindaddig, amíg egészséges művészi szellem nem hatja át társadalmunknak legalább vezető rétegeit, ingó műkincseinket csak olyan intézkedésekkel védhetjük meg, mint aminőket a monumentális emlékek védelmére hozott törvény biztosít. E törvény végrehajtásának alapföltétele azonban az, hogy ismerjük, mink van. S ha monumentális épületeink sorában is tömérdek az ismeretlen, könnyű elképzelni, hogy mennyi ingó emlék lappang az országban szerteszét. Sáros vármegyében néha igazan oly helyeken bukkantam egész múzeumokra, amelyeken kutatni eddig talán még senkinek sem jutott eszébe. Mint érdemes úttörőink, mindeddig magam is csak olyan templomokba tértem be, amelyeknek már külseje is elárulta, hogy évszázadok előtt épültek. Csak Sáros vármegyében tűnt föl, hogy még a félreesőbb régi templomok fölszerelése is többnyire merőben új, holott az ország más vidékein, Erdélyben még a protestánsok kezére került középkori templomok is telvék régi katholikus egyházi szerelvényekkel. A véletlen vezetett rá, hogyha alig pár évtizedes is egy templom, de régi plébániatemplomnak a filiája, okvetlenül tüzetesen átvizsgálandó. Az anyatemplomból ugyanis a régi kopott vagy töredezett holmit a fióktemplomok számára selejtezik ki s ott tovább használják, amíg csak lehet. S a félreeső falu népe még akkor sem dobja el, ha hasznavehetetlenné vált. Legrosszabb esetben is a templom padlására viszi s ha a templom időközben nem égett le, meg is találjuk ott. A régiségkereskedők ügynökei ily helyekre nem igen tévednek.

Bártfa közelében, egy alig negyven év előtt épült falusi templom padlásán egy szétszedett szárnyasoltárt, egy XV. századbeli, domború alakos hímzésekkel díszített miseruhát s egy ezzel egykorú bronzból öntött tömjénfüstölőt találtam. Ez utóbbi az egyetlen emlék e nemben, amely e vármegyénkben a középkorból fenmaradt. Ugyané templom anyaegyházának egy másik filiájában, mely 1803-ban épült, ismét egy szárnyasoltárból származó három szobor volt a padláson; a torony alatt pedig a nyílt előcsarnokban szent Mihály lován fekete vászonterítő hevert, amelyre a jámbor falusi nép egy talán még a XIV. századból származó kazuláról lefejtett s csigás alapon egész sor érdekes technikájú hímzett alakkal ékes keresztet varrt föl.

Maga az anyaegyház szentélyében boltozott, hajójában deszkamennyezetes, csúcsíveskori épület s architektonikus szempontból véve jelentéktelen. Hogy hajdani kegyurai révén mégis mily élénk művészi életnek volt élesztője századokon át, azt a filiáin szétszórt műkincseken kívül hímzéseinek gazdag sorozata is bizonyítja, amelyet a templom mögötti deszka-színben ládákba zárva találtam s amelyen a XVI. századon kezdve, szinte a múlt százag derekáig és nem egy igazán remek példán, szinte nyomról-nyomra követhetjük e hajdan nálunk ugyancsak pompásan virágzott technika fejlődését.

S ha egy-egy középkori templom filiáin sem találunk régiséget az egyházfi teendőivel megbízott paraszt házában még mindig akadunk nyomokra, amelyek a régi épület hajdani fölszereléséről tájékoztatnak. Egy hosszúréti parasztház külsején középkori szárnyasoltárral való festmény függ, igaz hogy olajfestékkel újabban csúnyán átdolgozva. Nem egy sekrestyés lakásán láthatunk régi szobrokat, amelyeket a templomból kiselejteztek s amelyek sorában középkori is akad.

S ezzel egyelőre befejezem művészettörténelmi kutatásaim közben szerzett tapasztalataim fölsorolását. Kívánatos volna, ha tanulságaikat minél többen fölhasználnák vagy legalább is annyian vállalkoznának régi művészetünk emlékeinek fölkutatására, mint a hányan közülünk napjainkban idegenben, nem egyszer ugyancsak exotikus vidékeken keresnek hasonló feladatokat, bízatnak meg az állam vagy kulturális intézeteink részéről ilyenekkel.