Harmadik évfolyam, 1904    |   Ötödik szám    |    p. 316-319.    |   Facsimile
 

 

DUNAISZKY LÁSZLÓ

Az utolsó húsz esztendő már nem az ő ideje : szinte elfeledtük, hogy az "öreg Dunaiszky" még él, sőt dolgozik s nekiszánja magát, hogy résztvegyen az erőmérkőzésben, mit legerősebb talentumaink vívtak az Erzsébet-szobortéma körül. A pihenni vágyó és régóta pihenő emberben a lelkesülés, a nobilis téma megmozgatta a szobrászt, még egyszer és utoljára. Mielőtt meghalt, meglepetést csinált: azt, hogy esztendővel ezelőtt újra beszéltek róla, kritikában és intervjukban, s a fehérhajú öreg úr, a magyar szobrászok nesztora, egy kicsit, pár percre divatba jött. Jól esett, hogy a zsűri szeme észrevette, s megjutalmazta, ha nyilvánvaló is, hogy ez a pietasnak szólt, s nem annak a plasztikának, mely Dunaiszkyval együtt öregedett, gyengült és elmúlt. A más szobrász-célokat kereső, új utakon járó, friss hajtások közt az ő pályamunkája rámutatott arra, hogy milyen fejlődő vonalban haladt előre, s mit váltott ki az utolsó ötven esztendő a gyermekkorát élő, még kezdetleges magyar szobrászatban.


Ez a kőbe formált hattyú-dal illusztráció volt a magyar műtörténelemhez, ahhoz a fejezethez, mit az úttörők fejezetének szokás nevezni. Formanyelve elárulja nekünk, hogy kik és miképen akarták megcsinálni a magyar plasztikát abban az időben, amikor még az első reveláció számba menő jelenség: Izsó, nem jelent a színen, s Dunaiszky az. akitől mellszobrot mintáztatni divatos. Elárulja ugyancsak, hogy ez a próbálkozás menynyire nem sikerülhetett, aminek okát megint nem írhatjuk csak a millieu rovására, akkor, midőn csak közepes munkásaink voltak, s nem nagystílű talentumaink, kik beszélhetnének arról, hogy áldozatokat hoztak abban a nyomott, művészi lendületekre leg-kevésbbé hangolt milieuben. A Világos felől szálló bús és kesergő akkordok napjaiban, bizonyos, hogy hiába kívánkozott a magyarság monumentumok után, amik nagyvonalú formáikkal a história egy-egy darabját dicsőítsék. Ilyenforma célt legfeljebb az ecset szolgált, melyre ráült a történelemszeretet: azok a lelkesítő vagy tragikus jeleneteket előadó rajzok és vásznak, amik metszetben vagy olajnyomatban reprodukálódtak, hogy bevonuljanak a magyarság hajlékaiba, - - ezek mind azt cselekedték, mit a sajtó tett volna meg a vezércikk helyén: az ecset publisztikai toll lett. A véső számára nem igen kínálkozott ilyen szerep. Az emlékszobor fehér-hollószerű jelenség volt, s akkor is egy-egy költő vagy színész csizmás és mentés alakjára szorult, kisszerűén, mint a Lendvay-szobor, melyet 1860-ban mintázott Dunaiszky a Nemzeti Színház számára. A szobrászok olyat csináltak, amit lehetett, s kellett, hogy megélhessenek : javarészt képmást, ami annak idején legszaporábban Dunaiszky műterméből került ki. Az a minimum, mit az éppen nem sűrű időközben rendezett tárlatokon ezenkívül kívánt az ízlés, - Diánák és Apollók voltak, igen rövidskálájú változatban, olyan stílusban, melyet számunkra Bécs diktált, s ami a kritikai keresztvízben "klasz-szikus" jelzőt kapott. Érthető, hogy ebben az arra nemvalóságban, e hiányos környezetben nem kelhettek ki ragyogó hajtások, s hogy szinte a hetvenes évekig Dunaiszky művei reprezentálták a magyar plasztikát. Dunaiszky s a hozzá hasonló szabásúak töltik be azt a szerepet, amit kulturszerepnek szoktunk hívni: ők a magyar szobrászok, ami bizonyos, hogy nem bőséges állapot e művészeti előidőben. De ma, műtörténelmi szemmel viszszapillantván, beillesztve a talentumokat helyeikre, s képességeiket értékelve, - nem mondhatni, hogy egészen más milieube valók, s mivelhogy itthon maradtak, mindenkitől közömbös sorsban, áldozatokat hoztak: mű-történelmi közhely, de túlzás, hogy a dolgos és önzetlen emberek sasok voltak, elnyisszan-tott szárnynyal. Csak név, ami belőlük maradt, s e neveket a kortörténeti aláfestés teszi jelentőssé: maguk a művek, a véső és ecset e kísérletei nekünk alig jelentenek valamit. Ebből a szempontból közeledhetünk Dunaiszky felé is, s ezen az állásponton művei becses dokumentumokká lesznek a historikus szeme előtt : magyarázzák önmagukat, s rávilágítanak keletkezésük okaira.

1822-ben született Dunaiszky, Budapesten. Az apja szintén szobrászember volt, s az aprányi László tőle kapta a mesterségbe való első bevezetést: korán kezdett faragni, mintáz-gatni, miről egy kis szobor tanúskodik, ebből a korból való. A címe "A gyászoló múzsa", s első etude-je a későbbi szobrászéveknek (1833). Mire legénysorba került, kisült, hogy apja gyenge professzor ahhoz, hogy szobrásznak nevelje: komolyabb stúdiumok vonzották, s az akadémiába vágyakozott. A negyvennyolc harcos napjai alatt ő külföldön járt, a müncheni akadémián. Hosszabb ideig tanult és dolgozott itt, s a tanára Schwanthaler, akkoriban tekintélyes nevű professzor. E sorok írója olvasta azt az ajánlólevelet, melyet az öreg Dunaiszky őrzött régi írásai közt, s melyben a müncheni professzor elismeréssel szól tehetségéről. Münchenből rövid időre Bécsbe ment Dunaiszky, majd innét tanulmányút céljából olasz földre, s egy darabig Rómában állomásozott. Végleg 1863-ban telepedik le Budapesten s a Sas-utcában rendez be magának műtermet. Csakhamar feléje irányul az érdeklődés és mindenfelől kap megrendelést. Az akkori tárlatokon gyakori kiállító, sőt külföldre is küld műveiből, így a "Keresztelő szt. János" szobra Amerikában járt, egy kiállításon. Az 1871. évi londoni kiállításra .is küldött műveiből, hol kitüntetést kapott, s a "Sámson és Delila" szobrát megvették. A hetvenes évektől kezdve már ritka vendég a kiállítók közt: egy ifjú, erősebb művészi generációt látott felnőni maga mellett s ő szerényen kitért az útból. 1898-ban, a Barabás-kiállításon az elhalt művész büsz-téjét állítja ki, s utoljára az Erzsébet emlékműpályázaton s a Vörösmarty-szoborpályázaton ad magáról életjelt.

Műveit az alábbiakban jegyezzük ide: Holly János szerb költő szobra Dobra-Vodrán (1854), Katona József szobra Kecskeméten, id. Lendvay Márton, Sámson és Delila, Keresztelő szt. János, Judit, Madonna, Tavasz, Centaurus Nessus, s a következő mellszobrok: Deák Ferenc, Liszt, Jókai és Lendvay Márton, Szentpéteri, Erkel Ferenc, Horváth Mihály, Petőfi, Széchenyi stb.

Csöndes munkásságú élet fejeződött be július 3-án, mely híjján van a meglepő változásoknak, művészi szenzációknak, s ha nem is próbálkozott erején felül, azzá lett, ami lehetett: érdeme s elért sikerei helyet juttatnak neki a magyar művészet históriájában.

D. I.

JUDIT - - MÁRVÁNY-KÉPMÁS - - DUNAISZKY LÁSZLÓ MŰVE
JUDIT - - MÁRVÁNY-KÉPMÁS
DUNAISZKY LÁSZLÓ MŰVE

PETŐFI - - KERESZTELŐ SZENT JÁNOS - - DUNAISZKY LÁSZLÓ MŰVE
PETŐFI - - KERESZTELŐ SZENT JÁNOS
DUNAISZKY LÁSZLÓ MŰVE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002