MENZEL ADOLF
Királyi pompával temették az elmúlt februárban, Berlinben,az öreg Menzelt. A császár és császárné, királyi hercegek mentek a koporsója után. Ez a nagy tisztesség a Nagy Frigyes festőjének szólott, a német császár hálája háza dicsőítője iránt. A nagy tömeg sem látott ebben a művészben mást, mint a Frigyes korának és az új német császárság geniális krónikását. Csak kevesen tudták, hogy ő több volt ennél: a modern német művészet egyik megindítója.
Nem azok közül a szellemek közül való volt, akik az újra fölfedezett igazsággal egy egész nemzedékettermékenyítenekmeg, hanem, akik nem apostoloknak születtek, s magános útjukon majd még korán, majd már későn hirdetik egyéniségük sugallatát. Művészetének realisztikus irányát előbb nem követték, majd meg túlhaladták. Mindazonáltal nem tartozott a félreismert nagyságok közé, hetvenéves művészpályáján annyi dicsőség érte, mint amennyiben művész ritkán részesül.
1815-ben született Boroszlóban. Átélte tehát a XIX. század német művészetének összes változásait, s hogy ezekkel szemben mindig megmaradt számottevő egyéniségnek, mutatja már jelentőségét. Autodidakta volt. Az apja litográfus-műhelyében dolgozik előbb Boroszlóban, majd kevéssel Berlinbe költözésük után az apa halálával egészen rászakadnak a megélhetés gondjai. Művészpályája első 20 évének sikerei grafikai munkáihoz fűződnek. Ezek között a legjelentékenyebbek a porosz történetből vett litográfiái, a Kugler-féle "Nagy Frigyes történeté"-hez, majd később a Nagy Frigyes munkáihoz készült fametszetei. Az 50-es években ecsetje is a Nagy Frigyes korának szolgálatába szegődik. A "königsbergi királykoronázás"-sál egyszerre a jelenbe fordul képeinek tárgyáért. Nemcsak az udvari élet, amelynek a koronázási kép óta közeli szemlélője volt, hanem a mindennapi élet hű krónikása lesz. Elhatározó befolyást ez irányban a párisi világkiállításon szerzett benyomások gyakoroltak reá (1867). "Vashámor" képével (1875) pedig a modern munkások életébe markol.
A tárgyak eme nagy változatosságában a rúgó ugyanaz marad: a természetnek éles megfigyelése. Mint a tudós lép a természet elé, s figyeli meg azt minden alakulatában, s mintegy belső szükség kényszeríti rá mindannak a megörökítésére, ami föltűnik neki. Böcklin mondta egyszer Menzelre, akit maga az apja is eredetileg annak akart nevelni, hogy az tulajdonképen "nagy tudós". Maga a dolgozási módja is erre vallont, abból a tömérdek "jegyzet"-bői, melyet ácsceruzájával az életből ellesett, állottak elő a képei.
Mikor ő a múlt század 30-as éveiben megjelent, a történelem járta, mint egyedül alkamas tárgya a festészetnek. És ő itt is specializálja magát, a Frigyes korára veti magát, mint Mommsen a rómaiakra, Curtius a görögökre. Rajzol, rajzol e kor csákójától a sarkantyújáig mindent és a végén úgy beleéli magát a korba, hogy valóságként látja azt maga előtt. Hogy ez az újjáébresztés mennyire sikerült neki, eléggé bizonyítja, hogy a Nagy Frigyes alakját a mai nemzedék számára ő teremtette meg. Mikor ez a múltba tekintés megszűnik, ugyanazzal a pontossággal jegyzi föl saját korának történetét, előbb tényleg a politikait (királykoronázás; a király elutazása a francia háborúba), majd az "adatgyűjtés" közben a köznapi élet egyenrangú fontosságát ismerve föl, megszületnek az utcai, a korcsmai, a munkások életéből vett képei. Realisztikus érzékével, 30 évvel Uhde föllépése előtt, egy bibliai jelenetet jelenkori környezetbe helyez: Jézust a templomba modern zsidók közé.
Hogy az ő műveiben az értelemnek milyen nagy szerepe jutott, erre jellemzők a Nagy Frigyes munkáihoz készített rajzai. Amit ő rajzol, az úgyszólván a szövegben sincs, hanem a sorok között lappang, mintegy parafrázisa az író gondolatainak. Például szolgálhat egy zárórajz, mely a hétéves háború folytatásának nehézségeiről szóló fejezethez készült: egy össze-vissza kötözött kéz, melyre egy másik a páncélkesztyűt készül húzni. Nemcsak a rajzokon, de sokszor a képeken is kifeje-, zésre jut a művésznek ez a szubjektív megjegyzésekrevaló hajlama. Egyik képén, amelyen egy rokokó bált mutat be, szinte moliérei módon gúnyolja ama kor negédességét, vagy a modern udvari életből vett "báli szünet"-en, amelyen a buffetet megrohanó udvari társaság falánkságán mulat. Ezzel a hogarthi célzatosságával gyakran találkozunk.
A gondolati elem, az irodalomhoz való hajlás, ez volt általában a múlt század festészetének a megrontója. Csak miután sikerült attól teljesen megszabadulni, fejlődhetett nagy-gyá a modern festészet. A század elején a Carstensek, Corneliusok, az ő gondolatkeresésükkel, a színek elhanyagolásával, antik, majd allegorikus tárgyaikkal egészen eltávolodnak a valóságtól. A romantikusok nemcsak tárgyaikkal, de színességükkel is közelebb jutnak hozzá. Az úgynevezett realisták a romantikusokat nyelik el. A középkori történelmi tárgyak helyébe egyrészt a genréfes-tészetet, mely az őket környező valóságból meríti tárgyát, másrészt az új alapokra fektetett, legalább a külsőségekben valószerűségre törekvő történelmi festészetet teszik. A gondolati elem még mindkettőben uralkodik. A genreképek elbeszélésre, novellisztikus tartalomra törekszenek, amellett, hogy a valóságot szépítik, idealizálják, a történelmi képek hamis pátoszukkal, mesterkéltségükkel és hatásvadászatukkal nem tisztán az érzékekhez, hanem az értelemhez szólanak.
A Menzel pályája az itt jelzett irányok mindegyikét keresztezte. A valósághoz való veleszületett hajlama azonban emez irányok mindegyik veszedelmén többé-kevésbbé átsegítette. Már első, a porosz történelem egyes eseményeit illusztráló fametszetei történelmi hűségükkel és természetességükkel tűntek föl. A Nagy Frigyes életéből vett rajzaival és képeivel pedig nemcsak a tárgyat tekintve, de a festői fölfogást is a XVIII. század legjobb hagyományait, a Chodoviecki egészséges, realisztikus művészetét folytatta. Ha meggondoljuk, hogy az 50-es évekből származó Nagy Frigyes korából vett képei a Piloty történelmi vásznainak kortársai, szembeszökő lesz, hogy fölfogásában mennyivel modernebb volt kora uralkodó ízlésénél. Ezeknél a modelleknek patetikus farsangi fölvonulása, nála a kornak valósággal élő alakjai. És mikor a Nagy Frigyes korából a saját korába lép, mennyire hű marad egyéni fölfogásához. Nem idealizál, nem mesét mond el mint korának genrefestői, de valóságot ad. Nem a "szép"-et keresi, hanem a jellemzőt, ha az mindjárt a "rút" körébe is vág. Az irodalmi elem halvány nyomát legföljebb a tárgy némi célzatos földolgozásában, vagy egy-egy részletnek nem tisztán festői szempontból való alkalmazásában találjuk. Hogy tárgyaiban, fölfogásában mennyire haladt, sőt korát mennyire megelőzte, elég a "vashámor" képét csak említenünk, melylyel egyenesen a Liebermann közelébe jut.
Újszerű volt Menzel korában nemcsak tárgyaiban, kompozícióiban, de képeinek festői kezelésében is. Ámbár épen ez az a tér, amelyen művészetének a modernség szempontjából leginkább meg volt a határa szabva. A kartonrajzolók korában a fametszetet festői-ségre való törekvésével egészen új alapokra fekteti. A fametszet nála nem egyszerű kontúrrajz, hanem az árnyék és fény elosztásával egészen képszerű benyomást tesz. Hogy a világítási probléma olajképein, víz-és gouache-festményein is fontos szerepet játszik, csak természetes. A "Nagy Frigyes udvari ebéd "-jen a nyitva levő üvegajtón a késő délutáni órák kékes-szürke világítása árad a terembe és öleli átal az ebédlő társaságot. A "Nagy Frigyes fuvolaverseny"-én a gyertyák meleg sárga fénye kelt játszi rokokó hangulatot. A fény játéka, a színek tarkasága, úgy látszik, nem egyszer .a tárgy választására is befolyással volt. Erre vallanak azok a különösen barokk templomok belsejét ábrázoló képek, sőt még inkább az udvari életből vett jelenetek, amelyeken az egyenruhák és a tarka női ruhák a gázcsillárok világánál egészen tüzijátékszerű hatást keltenek. Nemcsak a szoba zárt világítása, hanem az embereknek a szabad természetben, napfényben nyüzsgő tömege is vonzotta, amivel épen a legmodernebb problémát érintette. Ennek a megoldása azonban már nem sikerült neki teljesen. Látjuk ugyan a fák között átszűrődő napfényt, de hiányzik a levegőnek mindent körülvevő, kiegyeztető harmóniája. Menzel csak a tarka lokáltónusig jutott, de a levegő módosító, tompító színhatását még meg nem látta.
A naturalizmust tehát megkezdte Németországban azzal, hogy visszatért minden művészet igaz forrásához, a természethez. Akkor tette ezt, mikor a német művészetnek még hosszú, eltévelyedésektől nem ment utat kellett megtennie visszafelé, hogy odajusson, ahonnan ő kiindult. Az általa megkezdett irányban az utolsó lépést azonban nem ő tette A naturalisztikus festészetnek még a Menzel gondolati elemétől is meg kellett szabadulnia, egyszerűbbé, objektívebbé kellett lennie, ebben állott a tárgyi haladás. Festői szempontból egy új elemet, a levegőt kellett számbavenni. A Menzel munkáját ebben a két irányban Liebermann vitte továbbra.
Menzel és Liebermann, akik között még Leibl képvisel egy fejlődési fokot a természetnek szinte szolgai másolásával, a két végpont a modern német naturalisztikus művészetben. Céljuk egyforma, módszerük külömböző. Míg a Menzel képei a tömérdek részletek összeállítása által jöttek létre, a Liebermann képei a természet egyszerűsítésének szülöttei. Csak a legszükségesebbet adják, a mellékest, a másodrendűt mellőzik; ezért életteljesebbek az ő képei és mesterségesebbek, kevésbbé élők a Menzeléi.
Ily szempontból nézve a Menzel művészetét, Nagy Frigyes csak epizóddá lesz benne, alkalom a természet megfigyelésére, egy a saját környezetét látni nem akaró korban. És sajátságos, hogy ennek a művésznek, aki a modernség annyi elemét hordta magában, tulajdon-képeni hatása korára nem volt. Nemcsak az életben, de a művészetében is a negyedik emeleten lakott és eltekintett az emberek fölött. Mindent lerajzolt, csak egyet nem, az emberi lelket. Úgy járt vele, mint az asszonyokkal. Egy látogatója egyszer három apácafejet pillantva meg nála, nevetve kérdezte: "Kegyel-mességednek is volt valaha szíve a szép asszonyok számára?" "Nem, nem, szívem soha, csak szemem" — felelte a művész. Igen, a szíve hiányzott és szeme nem pótolta azt. Mert alkotásaiból hiányzott a termékenyítő melegség, előbb nem követték különben is nagyon egyéni útjait, később pedig másoknál többet találtak.
Ezért környezte mindig hideg tisztelet a művészek részéről, anélkül, hogy követendő példának tekintették volna. A szorgalom, a józan ész, az éles megfigyelés zsenijének tartották. Mi hozzátehetjük, hogy a tudás zsenije is volt és mint ilyen mindig élni fog abban a világon szerteszórt vagy 10,000 rajzban, mely az ő leggazdagabb művészi hagyatékát képezi. Nyolcvanéves korától kezdve nem festett többé, csak rajzolt, sokszor reggeltől estig. Naiv, művészi hittel kereste a valóság minél hívebb visszaadását, melyről azt vélte, hogy még mindig nem sikerült megtalálnia. Két évvel ezelőtt történt, hogy egy 1901-és jelzéssel ellátott rajzára azt mondta: "Az árnyékok nagyon durvák. Ezt két év előtt rajzoltam és azóta nagyon, sokat tanultam. Ezután jön csak az igazi".
FÓNAGY BÉLA
