LÁTHATATLAN MŰEMLÉKEK

Irodalmunkban még nem igen esett szó arról, hogy művészeti emlékeinknek egy igen tekintélyes része hozzáférhetetlen. Ennek oka azonban csak az, hogy nálunk a mindenkinek hozzáférhető műkincsekkel is eddig csak kevesen s többnyire csak alkalomszerűen, például kiállítások rendezésekor törődtek.

A pusztulások miatt láthatatlanná vált, rövidebben : megsemmisült műemlékeinkről már igen terjedelmes bűnlajstrom szól. A közművelődés iránt való kellő érzék hiánya, vagy túlságos aggodalom miatt elzárt műkincsek hozzáférhetetlen volta miatt azonban, azt hiszem, eddigelé mindössze Mihalik József panaszkodott, a kassai ötvös-céhről szóló jeles könyvében. Ezt az alapvető művet az Akadémia adta ki, szerzője évek fárasztó munkája árán felkutatott minden adatot, a mi a kassai ötvösökről a város levéltárában s a szomszéd városokban fenmaradt. Csak az általa méltatott mestereknek a. kassai dómban őrzött java alkotásait nem tanulmányozhatta, mert semmi áron sem tudta módját ejteni, hogy a székesegyház kincstárát tüzetesen átvizsgálja.

Az ország különböző vidékein folytatott kutatásaim közben számos félig vagy egészen magánjellegű gyűjteményt kerestem fel, amelynek gazdagsága részben a közelmúlt évtizedekben rendezett kiállításokból, részben néhány szűkszavú publikációból ismeretes, amelyek behatóbb tanulmányozása azonban még a szakemberre nézve is többnyire a lehetetlenséggel határos vállalkozás. Nem egyszer szereztem tudomást olyan gyűjteményekről is, amelyeknek irodalmunkban még nyoma sincs meg, amelyek kincseinek mesés hírével azonban az egész vidék tele van. Ősi magyar nemzetségek századok folyamán halomra gyűlt kincsei és művészeti ritkaságai itt-ott egész kastélyt töltenek meg. A várszerű ódon épület ablakait vastáblák zárják el, jól ellakatolt vasajtajának kulcsait jó távol innen, egy másik kastélyban, vagy a külföldön a család feje őrzi. Egy magyar grófi család ilyen kincses kastélyában évtizedek óta nem járt halandó s a benne felhalmozott régi emlékeket a családnak rendszerint külföldön utazó tagjai maguk sem ismerik. Aki külföldön járt s az idegenforgalom főbb vonalaitól távolabb eső vidékeken is megfordult, bizonyára nem egyszer boszankodott a magángyűjtemények miatt, a melyekre akár úti könyvei, akár útitársai figyelmét felköltötték. Különösen Németországban találunk sűrűn néhány ócska bútorból, törött cserépből és régi fegyverből álló Familiensammlungot, amelyet a család egy-egy bizalmas cselédje némi borravalóért bárkinek megmutat. Ha gyakran csak a családi büszkeség túltengése is a magángyűjtemények mutogatásának az oka, egy-egy vidék, amelynek népe magát a családot s ennek történetét is ismeri, még mindig sok tanulságot meríthet a merőben helyi érdekű, jelentéktelen régiséggyűjtemény megtekintéséből.

Hogy mily mérhetetlen kulturális haszon kerekednék abból, ha nálunk legalább dúsgazdag régi családaink kincseiket az év bizonyos szakában közszemlére bocsátanak, azt e folyóirat olvasóinak alighanem fölösleges bebizonyítani. Ismerek családi kincstárakat, amelyek emlékei közszemlére téve, fölérnének bármelyik vidéki múzeummal s amelyek kiállítása számottevő nehézségekbe alig ütköznék. E kincsek zöme most ládákba vagy ódon, nedves, boltozatos szobákba zárva gondozatlanul romladozik, holott kiállításuk megóvásuknak is leghathatósabb eszköze lehetne. Azt hiszem, politikai és gazdasági harcaink közepette a kulturális érzék nálunk általában jóval nagyobb mértékben tompult el, sem minthogy társadalmunk egész rétegeit átható közművelődési mozgalom is egyhamar eredményre vezetne. Bizonyos, hogy sok idő múlik el addig, amíg magángyűjteményeinket tulajdonosaik, pusztán családi büszkeségből is, a nagy közönség okulására közszemlére bocsátják. Azon azonban lehetetlen föl nem akadni, hogy olyan világhírű gyűjteményeink is vannak, amelyekhez talán a nagy nyilvánosságnak is volna némi köze, mégis csaknem teljességgel hozzáférhetetlenek. Feljebb láttuk, hogy egyik vidéki székesegyházunk kincstárát e nemben legkiválóbb szakembereink egyikének nem volt módjában megtekintenie, holott annak idején ott helyben lakott. A jogászok nyelvén szólva, a holt kéz birtokában levő művészeti emlékeink sok helyütt még ma is holt kincsek, amennyiben a nyilvánosság szeme elől gondosan eltemetkezve őrzik ezeket.

Vajjon hányan vagyunk, akiknek az esztergomi székesegyház világhírű kincstáráról fogalmunk lenne, ha java tárgyait az ezredéves kiállításon be nem mutatták volna ? Budapesthez közel, Esztergom valósággal bucsújáró helye lehetne a székesfőváros művelt közönségének, ha székesegyházának kincstárát megnyitnák s ebben Mátyás király páratlan kálváriáján, a renaissance-kori ötvösség e remekén kívül egyebet nem is őriznének. Ám a kincstár őre a székesegyház egyik érdemes kanonokja, méltóságos úr, a kinek közönségünk szerényebb része nem igen mer alkalmatlankodni, hogy a gyűjteményben kalauzolja. Azon felül a kincstárt még szakember is csak akkor tekintheti meg, ha huszonnégy órával előbb jelentkezik. E rendszabályról az Esztergomban megforduló idegennek rendszerint fogalma sincs s a művészet iránt való érdeklődés nálunk még korántsem oly nagy, hogy akadna ember, akiben akkora önmeg-tagadás lakoznék, hogy székesegyháza kincstárának kedvéért, az ezen kívül egyéb érdekességgel nem igen szolgáló kis városban egy egész napot halálos unalomban eltöltsön. Szakköreinkben is már nem egyszer hangzott fel a panasz a miatt, hogy gyakran pusztán egyetlen összehasonlító adat kedvéért Esztergomba tett kirándulásukat e félszeg rendszabály meghiúsította, avagy rengeteg időpazarlást és bosszúságot szerzett nekik.

Az aacheni dóm kincstáráról aligha mondhatná valaki, hogy az esztergominak mögötte áll, mégis a nap bármely szakában bárki megtekintheti a megszabott díj fejében. Aachen idegenforgalma Esztergoménál mérhetetlenül nagyobb s nemzetközi jellegű; mégsem veszett el a székesegyház magyar kápolnája üvegszekrényeiből eddigelé semmi.

Tagadhatatlan, hogy műkincseink őrzésénél a legnagyobb óvatosság is helyénvaló; de ha mindenütt oly túlzásba mennének ezzel, mint Esztergomban, a világ összes múzeumaiban csak néhány kiváltságos lélek gyönyörködhetnék. Jól tudjuk, hogy Mátyás király kálváriáját illetékes köreink az ezredéves kiállításra csak óriási erőmegfeszítések árán tudták megszerezni. Bármily méltánylandó az aggodalom, amelyly el a véletlen esélyeitől óvták, túlhajtása könnyen oly színben tüntethetné fel egyházi köreinket, mintha ők is csak anyagi értékük szerint becsülnék meg műtárgyaikat. Mátyás király kálváriájának s az esztergomi kincstár egyéb emlékeinek anyagi értéke kétségtelenül óriási, a művészi tartalmukban rejlő erkölcsi értékkel azonban össze sem mérhető. Ha ez utóbbinak szívet-lelket nemesítő hatásától következetesen távol tartják nemzetünk dicső korszakainak emlékei iránt joggal érdeklődő közönségünket, e körülmény nemzeti kultúránk szempontjából tekintve nem sokkal kisebb hiba, mintha a kincseket beolvasztanák s anyagi értéküket takarékpénztárban kamatoztatnák.

Az oly sokáig elhanyagolt művészeti emlékeink iránt sok helyütt még csak félszeg módon ébredező érdeklődés szintén növeli a láthatatlan műemlékek számát. Nem egy középkori templomunk van, amely valóságos tárháza a régi művészeti emlékeknek. Roskadozó falait is ez utóbbiak kedvéért állították helyre hivatalos hozzájárulással. A helyreállításoknak többnyire az a bajuk, hogy a nálunk közkeletű értelemben véve túlságosan stílszerűek. Amidőn a középkor embere templomait a képírás és szobrászat szebbnél-szebb emlékeivel kezdte megtölteni, ezek érvényre juttatásának kedvéért sok helyütt eltávolította az ablakok jóval régibb, primitív technikájú üvegfestményeit, amelyek a templomot elsötétítették.

A mi tanult ízlésű restaurátoraink, megfeledkezve minden logikáról, egy-egy alkotásukban lélek nélküli utánzatok képében mindent összegyömöszölnek, amit egy-egy művészeti korszak alkotott, oly esztelen következetességgel azonban, mint mi ma, egy helyen sohasem alkalmazott. Fenmaradt régi templomaink szobrászati emlékei és festményei javarészt a középkor végéről valók, amidőn az emberek és művészi alkotások egyaránt egyre -több világosságot kerestek, mert nem szorultak többé arra, hogy a képeknek és szobroknak addig nyers vonásait, kinagyolt részleteit és színhatását a félhomály jótékonyan enyhítse.

A napjainkban restaurált templomok ujjá-építői nem igen törődnek azzal, van-e az építészeti emlékben architektonikus vonásain kívül egyéb látnivaló is ?

Minthogy vannak régi templomok, amelyek üvegfestésű képeiket mindmáig megőrizték, az általuk helyreállított emlék hatását csak akkor tartják igazán stílszerűnek, ha még a középkorinál is sötétebb üvegfestmények rakatnak ablakaiba s az imigyen elsötétített templomokban az építészeti részletek, a régi és új művészeti felszerelés érvényesülése lehetetlenné válik. Újabban restaurált templomaink közül egész sor valóságos sötétkamra, amelyben mesterséges fény nélkül fogalmat sem szerezhetünk magunknak az itt elhelyezett szobrok és festmények mivoltáról. Sőt még a templom külsején levő emlékeket is nem egyszer láthatatlanná teszi a félreértett stílszerűség keresése, amely a lényeget a formával összetéveszti s minden művészi alkotást csak az épület stíljének megfelelő harmonikus keretben vél helyénvalónak. Hogy mily szomorú dolgok történnek e tekintetben nálunk, arra vonatkozólag példának csak Donner Rafael pozsonyi szent Márton szobrát említem fel.

E legszebb barokk-korbeli lovasszobor, mely szent Mártont egykorú magyar viseletben ábrázolja, hajdan a pozsonyi dóm főoltárán állott, amely egyéb ólomszobraival egyetemben a barokk-kor e világhírű mesterének főműve volt. A dóm restaurálásakor a gyönyörű oltárt egyszerűen szétszedték, architektonikus részleteit eldobálták, két szobrát Nemzeti Múzeumunk mentette meg, ólomból öntött főalakját a templom háta mögött az apszis két pillére között állították fel. A világhírű remekmű helyére hazug gót stílben, ízléstelen új oltárt rakattak s Donner szent Márton szobrát évek hosszú során át zavartalanul verte az eső, rongálta a hó és fagy, míglen a Magyar Iparművészet megóvása érdekében síkra nem szállott.

A felszólalásnak csakhamar lett is eredménye, sok köszönet azonban nincsen ebben.

Kezdetben azt tervezték, hogy e pompás szobrot bronzba öntik, amint ez Donner bécsi díszkútjának alakjaival is történt.

Halhatatlan emlékű Fadrusz Jánosunk vállalkozott arra, hogy szülővárosa iránt való kegyeletből a szobrot díjtalanul mintázza meg. Az átöntés költségeit múzeumaink egyike viselte volna, az eredeti ólomszobor átengedése fejében. A pozsonyiak azonban, úgy látszik, most már nem akartak megválni Donner remekétől, amelyet pedig csak oly későn tanultak meg becsülni. Inkább ne gyönyörködjék benne senki, gondolhatták, mert a szobrot világ csúfjára gót stílű vasbódéba rejtették, amelynek megvakult üvegablakain keresztül semmit sem látni, így gyarapította a félreértett stílszerűség itt is láthatatlan műemlékeink számát, lett régi szobrászatunknak egyik leg-remekebb emléke azok legrikítóbb példája, mely, sajnos, aligha lesz az utolsó, mert bár vannak ezekre őrködő testületeink, művészeti emlékeink megóvása és helyes megbecsülése első sorban a kultúra áldásai iránt a mainál fogékonyabb közönségtől függ.