HORVÁT MŰVÉSZET
Zágráb is rohamosan épül-szépül, mint Budapest. De, sajnos, szintén Bécs jegyében, akár csak a magyar birodalom székesfővárosa. Ha már a renaissance és barokk formákból összeragasztott házak magukban véve is gyötrő látványt adnak Zágrábban is Budapesten is, még bosszantóbb, hogy e formák összeragasz-tása a bécsi pacience játszó akadémia szabályai szerint történik. Olasz művészet horvát városban bécsi recipe szerint nem valami lélekemelő látnivaló. Zágráb utcáit végigjárva elenyésző csekély kivétellel bécsi ízű jó-rossz építkezést látunk. Remélhető, hogy ez ott épp oly átmeneti, múló jelenség lesz, mint amilyen nálunk. A helyi építőművészek csak megtalálják majd a hely számára való, a hely körülményeiből kialakuló építészetet. És a szobrászatot is.
Mert Zágráb három terének szoborművei szintén német művészetet jelentenek. Fernkorn igen közönséges öntvényei. Zágráb a bécsi direktorhoz fordult ezekért, mert abban a percben ő volt az "összmonarchia" hivatalosan nagynak kijelentett szobrásza. Ha igazságosak vagyunk, úgy csak az öntő technikus derekasságát becsüljük benne. Ami Fernkornon kívül látható plasztikai művek dolgában, az nagyob-bára Rendic Iván műhelyéből került ki. De Rendic ezekben nem mutatkozott kimagasló tehetségnek. Helyi vonást e művek már azért sem mutathatnak, mert nem is legjobb produktumai egy külföldi iránynak. Hagyomány alapjául aligha fogják ezeket a horvát művészek elfogadni, épp oly kevéssé, mint például mi Ferenczy István műveit
Az utca tehát Zágrábban ezideig nem mutat a külföldiektől eltérő helyi vonást. Nincs mit csodálkoznunk: Zágráb sem teremthet magának máról-holnapra tősgyökeres művészetet. Ha végignézzük a Stroszmajer-képtárt, a festészet is ilyen tanulságokkal szolgál. Bécs és München lóg a falakon, a képek között a különbség mindössze annyi, hogy e festők hol hívebb, hol csak hű tanítványai voltak német mestereiknek s tehetség dolgában az egyik talán többet jelent a másiknál. De nem sokkal többet. Majdnem mindenütt a romantikus és érzelgős tárgy a legfontosabb a képen. De nem is itt kell a mai horvát művészet tükörképét keresnünk, hanem a nyár elején megnyílt kiállításban.
Most ülte huszonötéves jubileumát az odavaló művészegyesület egy kiállítással, amely "Jubilarna izlozba drustva umjetnosti" címmel bemutatja a horvát művészek újabb nemzedékét. A jubiláris kiállítás, nem tudjuk, mi okból, nem volt teljes Egész sor név hiányzik belőle. De mégis bizonyos képet adott a horvát művészet mai állapotáról. Hálásak lettünk volna, ha e kép teljesebb lett volna, de a kiállítás így is tanulságossá alakult.
Ennek a kiállításnak is vannak konzerva-tivjai, akik akadémiai tanároknak születtek és van ellenzéke, amely a festészetben a plein-airt hangsúlyozza. Körülbelül a küzdelem és keresés amaz állapotát látjuk itt, amelyről mi is beszélhetnénk, ha visszagondolunk a nyolcvanas, kilencvenes évek Budapestjére. És sajátságos : a professzor-stílus és a modern áramlat egyaránt Münchenre és talán Bécsre utal. Ismerjük e típusokat: a budapesti tárlatokon is ezek viaskodtak egy darabig a falakért és aranyérmekért. A publikum tetszése még nem igen eshetik latba, mert a publikum Zágrábban még ma is azok pártjára áll, akik nagy történeti baleseteket vagy keleti háremszépségeket festenek. Egészen így volt ez nálunk is ezelőtt egy évtizeddel. Okát is tudjuk ennek. A zágrábi közönség is elsősorban a témát keresi a képen s ha a téma lendülő frázisokban szónokol, meg van nyerve a karzat. Hisz oly félreérthetetlen biztonsággal olvasható le a Stroszmajer-képtárban egy-egy vászonról, hogy íme most egy levente súlyos kardja alatt meghalt az ádáz török. S vér folyik, még pedig a szabadságért. Holttestek hevernek a sziklákon, hősök áldozzák fel magukat. Ez érthető, ez lelkesítő. Aki ilyen képet vesz, hazafias cselekedetet gyakorolt. Egy bibije mégis van a dolognak: soha sehol ily képek révén nem fejlődött a művészet. Még kevésbbé nemzeti művészet.
A Krafftok ezerszer megfesthetik Zrínyi kirohanását, a Geigerek az Árpád-kor fontos epizódjait: bécsi munka marad az örökké.
Zágrábban is az a helytelen felfogás uralkodott eddig, amely nálunk még a millenáris időkben kisértett: nagy operajelenetekkel szerkeszteni nemzeti művészetet. Nem tudjuk, hogy azok az öles vásznak, amelyek ily tárgyakkal szolgálnak a horvát közönségnek, egy kihaló, vagy egy még mindig ápolt irány szülöttei-e. Csak az bizonyos, hogy ezeken a képeken nincs egyetlen horvát vonás. München és Bécs nyelvén folyik itt az artisztikus beszéd. Ezek nem úttörők, hanem epigonok.
Az odaliszk- és hárem-festőkről talán fölösleges egyetlen szót is szólnunk.
A modernek sem honosodtak még meg eléggé a hazájukban, bár jobb csapáson haladnak, mint a régiebbek. Művészi kifejezésmódjuk még sűrűn emlékeztet a külföldre. Festői nyelvükben még nincs helyi és egyéni dialektus. Ezt azonban ily rövid idő alatt nem is lehet követelni. Bizonyára sok küzdeni valójuk van a régiekkel, a közönség közömbösségével. Úgy tudjuk, hogy a horvát publicisztika sem segíti az újabb törekvéseket. Ne várjunk tehát e küzdőktől remekműveket, hanem elégedjünk meg azzal, ha egészséges fejlődést látunk. Többjük a hazájában dolgozik, mások még mindig a külföldön, külföldi piac számára munkálkodnak. Az előbbiek azon az úton vannak, hogy a maguk földjének jelenségeit dolgozzák fel, ami reményt ad arra, hogy különleges festői stílusuk fog fejlődni. A mi szempontunkból épp ezt tartjuk értékesnek. Nyilvánvaló, hogy azok a modern képek, amelyeket ezek a festők déli környezetükben festettek, a legjobbak. Hosszan együtt éltek a szerzőik e tájjal, ez emberekkel, kitörölhet-len emlékeket hoztak onnan. Utalunk itt például Krizman Tomislav vagy Crncic Menci Klemens képeire, ezek nagyobbára közvetlenek, szerzőik jól átérezték, s mert együtt éltek a tárgyaikkal, módjukban volt meglehetősen elfogulatlanul festeniök. A Karszt vagy a dalmát hegyek sivár, de érdekes képeit kapjuk: alkonyatkor finom kékes tónus ül a rideg kősziklákra, hátul megcsillan egy darabka a tengerből. Tónus- és foltművészet ez, bizonyos fiatalos, jóleső erővel előadva. Crncic valamivel erőteljesebb vagy valamivel dekorativebb. Tüzes eleven színek, vastag festés; tengerparti képek, ahol tömör azúr a víz, szikrázik a napfényben a fehér szikla, s a kócos karsztnövények hosszú, vékony lila árnyakat vetnek a kiégett talajra. Sokkalta óvatosabb Vidovic Emanuel festése. Legtöbb képe zöldeskék fátyolba merült lagunát vagy tengerpartot mutat, amely felett árnyként suhanni egy nagy vitorla. Némely darabjaiban Segantini technikáját utánozza. Iskolaszerű becsületes plein-air tanulmány Becic Vladimír képe ; öreg asszony ül óriási ablak előtt, ami fontos valőr-és silhouette-tanulmányokra ad alkalmat. A problémát meg is oldotta. Fiatalosnak látszik Brankovic Dusán, arcképei gyorsjártú, igen széles ecset egynéhány kövér vonalával vannak a vászonra teremtve: az egyik oldal egy árnyéktenger, a másikra szinte rázuhan a napfény. Merész hévvel kerülnek ebbe a világításba a szinte túlerős szín-pacsmagok.
Fernkorn és Rendic szobrászata, úgy látszik, egészen a múlté : követőjük nincs. Akik e kiállításon figyelmünket lekötötték, inkább a modern szellem tanítványai. Franges Róbert kedves dolgokkal van képviselve, azt hisszük, hogy igazi tere a kisplasztika, amiről jó próbát ad itt egy pulykája. Annál inkább a hatalmas, a súlyos, a monumentális felé tör Mestrovic Iván. Annyi bizonyos, hogy jól ismeri Rodint, sőt egy helyütt még a motívum is rokonra talál a francia mester oeuvrejében (egy óriás méretű kéz). Természetes, hogy mégis egész világ választja el Rodintól. Két-háromszoros életnagyságú fejek és testek kerültek itt össze, a legtöbbjüket valamely benső vihar vagy extázis forgatja, csavarja, lendíti. Minden óriási. Az erő már-már durvasággá válik. Ugolino gróf nagy arcán az izmok úgy eltorzultak a kíntól, mintha szemünk láttára démonok tép-desnék minden idegszálát. Ahol a téma nem szolgál ilyen konvulziókkal, ott kárpótlásul a kezeken óriási módon megdagadnak az erek, mintha vér helyett a Vezúv lávája hömpölyögne ott által, vagy pedig az ujjak bütykei szegletesen merednek ki: egy-egy veszedelmes szirt. Egy női arcképen a ruha viharosan lobog, szinte önállóan kanyarog minden redő. Ez már nem Rodin, hanem talán inkább Bernini felcsigázott temperamentumossága. Szilaj erőt látunk ebben a szobrászban, aki bizonyára a legkiválóbb ebben a nemben Horvátországban.
Mindezek a művészek teljesen ismeretlenek nálunk : nem tudjuk azt sem, mily állomásokon át jutottak mostani tudásukhoz, milyen- az eddigi munkásságuk. Sőt kérdés, hogy azok a munkák, amelyek véletlenül épp e kiállításon kerültek együvé, egyáltalán híven jellemzik-e szerzőiket. Mégis érdemes a zágrábi művészet kialakulását figyelemmel kisérni, mert nem egy egészséges tehetséggel ismerkedünk meg. Természetes, hogy sokkal hívebb képet kapnánk a horvát festészetről, ha nem csupán egyetlen tárlat véletlenül összehordott darabjai, révén szerezhetnénk róla tudomást.
LYKA KÁROLY
