MŰVÉSZI PÁLYÁZATOK

A művészetben nevezetes faktorrá lett a pályázat. Nem tartozik a művészetnek valóságos lényegéhez, hiszen nem tartozik azok közé az elemek közé, amelyekből a műalkotás kialakul, a művész temperamentumán keresztül leszűrődik, formává, kifejezéssé lesz, hanem csak azokhoz a körülményekhez, amelyek közt a művészet a társadalomban érvényesül. A művészet mint társadalmi szükséglet más-más időkben más-máskép fogta szolgálatába a művészetet, mint az alkotó művész tehetségét. Ma a pályázat boronálja össze a kettőt. A gazdasági formák modernné alakulásával a művészetükben érvényesülést keresők is új formáját keresték annak, hogy munkára szert tegyenek. Még szóhoz sem juthattak azok mellett, akik vagy nagy tekintélyük révén, vagy pedig annak a lehetőségnek folytán, hogy mindenfelé domináló erővel fölléphessenek, a köztudatra ránehezedtek. A művészet terén is megnyilvánult az a szociális jelenség, amelyet elkapitalizálódásnak hívnak. És nem csak a valóságos tőke, hanem az egyes tekintélyes művészek nagy hírességében rejlő kapitális már is leszorította az érvényesülés teréről azt a művészt, aki nem ezzel az energiával fölruházottan keresi részét a művészi versengésben. Már-már olyan művész-proletariatus-féle fejlődhetett volna, amely a kis emberek elkeseredésével és egyenlősítő fanatizmusával birálgatta volna a művészet kiváltságosait. Nem is a művészetéit, hanem csak az érvényesüléséit.

A kiegyenlítés a kultúra ereje folytán természeti törekvéssé lesz. Rákényszeríttetik a természetre, amely pedig fejlődése alapjául az erősök diadalát vallja. A kiegyenlítés törekvése nevezetes természeti erélyt érlel. A fejlődéstan hívei beiktathatják abba a természeti kódexbe, amelynek paragrafusait a természet kutatásából és az összefüggések sejtéséből szűrték le. Ez a kiegyenlítés mindenfelé működvén, a művészetben kezdődő elproletalizá-lásnak is útját állni kísérli. De a kísérletek ezen a téren is hiú próbálkozások, és eredménytelenek. A kiegyenlítésnek ez a törekvése konstruálta meg - - a pályázatot. Egyenlő körülményeket statuált a tehetségek számára és módot adott nekik, hogy e körülmények között tehetségüket érvényesítsék. Becsületes versengésben.

A pályázat formája annál inkább hódíthatott, mennél inkább megfogyatkozott a művészetben az egyéniség. Az iskolaiság teljes eluralkodásával kiküszöböltetett a versenygés körülményei közül az egyformaságot zavaró eredetiség. A versenytársak egyforma talajon egyforma súlylyal megrakottan indultak. E súlyok permutálása és variálása volt a dolguk. Ügyességben mérkőztek egymással. Ki volt ötletesebb a megtanultaknak alkalmazásában s a helyi viszonyokhoz módosításában : ez volt a kérdés. S a pályabiróság nem volt kénytelen a mérkőzők munkáit előbb egyforma összehasonlító alapra átszámítani, mert e munkák egy alapból fakadtak és kialakulásuk is egységes megállapított szabályzat szerint történt. A pályázat az iskolaiság termeszeiének mindenképen megfelelt, sőt lényege kikristályosodásának tekinthető.

A művészetben nem erőszakoskodtak nagy egyéniségek, hanem az iskola kiváló képviselői tekintélyre tettek szert. Mikor ez a tekintélyük veszedelmes lett a tekintély nélkül valókra, amikor minden művészi munkával való megbízás nekik jutott, s ők tekintélyük révén ugyanolyan domináló szerepre, mindent lenyűgöző hatalomra tettek szert, mint valamikor a művészetek nagy individualitásai, s mikor ennek folytán szükségessé lett a kiegyenlítés: nagyon könnyű volt a pályázat formájára való áttérés, mert az egyenlítésnek alapkellékei mind megvoltak benne. A mérkőzők az iskolaiság egyforma fegyverzetével léptek ki a porondra. Nem óriások és törpék, nem mesterek és mesteremberek mérkőztek egymással, hanem csak ügyesebb vagy ügyefogyottabb egyformájú művészek. Csakis az iskolának jelesebb vagy csak elégséges tanítványai és tanárai. Ez az állapot ideális volt a pályázatok szempontjából. Azért is, mert - - mint fentebb már említettem -a versenyműveket nem kellett átszámítani az egyéniség szabályozatlan értékéről az iskolaiság egységes és megállapodott valutájára, de főleg azért, mert a pályabírák a szó valóságos értelmében igazságosak lehettek.

Jól különböztessünk az igazságosság és a becsületesség között. A bíráló becsületes lehet, ha elfogultságát vakon követi, amikor tehát nem igazságos. A bíráló ítélkezés közben fanatikusán ragaszkodhatik a maga megrögzött hagyományaihoz, a maga meggyökerezett fölfogásaihoz, és mint a veszedelmet, üldözheti azt, ami nem egyezik meg az iskolaiságával. Ez a biráló igazságtalan, de becsületes. Ezt a bírálót megtámadhatjuk, amiért a művészi szabadságnak, az egyéniség jogának, a meggyőződések mérkőzése korlátlanságának, a tehetségek önálló versengésének ellensége, elnyomója. Ez a biráló veszedelmes lehet a művészet fejlődésére, de semmivel sem szolgál rá arra, hogy becsületességében bárki is kételkedjen. Az olyan bírálókról, akik erre a kétkedésre rászolgáltak, ne essen most szó. Nem azért, mert quae non sünt, nulla fiat mentio, hanem azért, mert az érdekek ilyenfajta érvényesítése nem függ össze az iskolaiság és egyéniség harcával. A nem becsületes biráló nem az ortodox művészet védelmezője, henem egyesek anyagi érdekeit tisztességtelenül erőszakolja. Ilyen biráló nem az ortodoxia sajátos jelensége, hanem helytelenkedhetik akár a modernek táborában is.

A nem becsületes pályázatbiráló kívül esik elmélkedésem körén. Nem elmélkedni kell róla, hanem bizonyítani kell ellene. És az esetét nem szabad általánosítani. Mert nem irányoknak, iskoláknak bűne az ő cselekvése, hanem érdekszövetkezeteké. Ilyen szövetkezetek a művészet érvényesülésében kárt tehetnek, de kártevésükben nem helytelen művészeti energiák nyilvánulnak, hanem a közerkölcs és az egyéni tisztesség ellen való garázdálkodás. Bajnak tartom azt, ha az elkeseredés a rendellenességeknek ebbe a kategóriájába sorozza azt a bírálatot, amely csakis igazságtalan, de máskülönben becsületes. E besorozás folytán eltolódik az egymással szemben álló csapatok hadállása. Nem az igazi ellenségek lövöldöznek egymásra és nem oda lődöznek, ahol sebet ejthetnek. Az elfogultság erőszakossága ellen másképp kell küzdeni, mint az érdekből való mesterkedés ellen. Az elfogultság igazságtalansága ellen a köztudatnak meghódítása, felvilágosítása, a művészet szabadságához való hozzászoktatása s az egyéniség becsületének terjesztése az igazi védelem. Az iskolaiság, az ortodoxia, a párt és tábor egyoldalúságáról, hatalmaskodásáról, művészi nevelést adva kell a közvéleményt fölvilágosítani. Míg ellenben az érdekszálakkal egymáshoz bogozottak visszaélése ellen a közerkölcs fellazításával védekezhetünk. Nagyon rossz taktikus az, aki a panamizmus ellen hatékony lövegeket a becsületes fanatizmusra, a becsületes elfogultságra, balhitre szórja.

Ismétlem, hogy az iskolaiság korlátlan uralmának idejében, amikor a jelesek csak sokkal ügyesebbek voltak, mint az elégségesek, s amikor a művészet kincsének kezelői megszabott, egységes valuta alapján bocsátották ki értékeiket: a pályázat ideális kiegyenlítő rendezkedés volt, s a pályabirák sohasem juthattak abba a helyzetbe, hogy igazságtalanok legyenek. Ebben az időben születhetett meg az a nevezetes pályázati föltétel, amely "abszolút értékű pályaműveket" követel. A szabvány uralkodott, s a históriai klasszikus példák ragyogó mintákul szolgáltak. A mérkőzők útja meg volt szabva. Országút volt, amelynek pihenőin iskolás könyvek, történelmi minták, s a példák alkalmazhatóságának akadémikus törvényei a cél felé törtetőknek rendelkezésére állottak. Intelmül és buzdításul. Azok számára, akik az útról le akartak volna térni, ott volt az országút mély árokja. Abban a nyakukat szeghették vagy a lábukat törhették. Az országút mérföldmutatói pontosan megjelölték, hogy a relativitásukat összemérők hol és mikor érhetnek el az "abszolút becsű" alkotáshoz. A siker megállapítása egyszerű, szabályos dolog volt, a bírálás tulajdonképpen nem volt egyéb, mint egy alapon állóknak mérőléccel való megmérése és annak a megállapítása, hogy a minták után baktatok vagy rohanók közül ki jutott legközelebb a mintához.

A biráló nem lehetett igazságtalan, mert nem volt oka a maga művészi elfogultságát megvédeni. Nem volt senki, aki ezt támadta volna. A pályázók vele egy iskolába tartoztak, vele egy mintát követtek, vele egy bálványt imádtak eleven istenképpen. Az iskolaiság maga egy táborba toborzott mindenkit, még ha az iskoláik különbözők is voltak. Minden iskola a tegnapnak a ma fölött való uralmát hirdette. A tegnap különféle időszakaszéit. Az iskolák eltértek egymástól, de az iskolaiság egymáshoz fűzte a híveiket. Valamennyi azt vallotta, hogy a mai élet közönséges élet, mert hiszen ők maguk élik, míg a tegnapi életet olyanok élték, akiket már csak a histórián keresztül ismerünk. Azt tartották, hogy a mai közön-ségesség nem formálhat művészetet, mert a művészi kifejezésben szükségességeket akar érvényesíteni, már pedig a szükségesség triviális, míg a célszerűségen felül emelkedés: ideális. Az iskolaiság a szükségességtől és célszerűségtől emancipált tegnapi életnek kultusza. Nem értheti meg, vagy ha megérti, gyűlölnie kell szükségességek és célszerűségek a mai életet, amikor az a művészetformáló jogát és kötelességét elismeri.

Az iskolaiság abszolút uralmának idejében, a pályázat ideális voltának korában, az iskoláknak nem kellett sem a célszerűségnek, sem az egyéniségnek művészete ellen védekezniük. Az egyes iskolák úgy viaskodhattak egymással, mint a vívóakadémiákon résztvevők. Összemérték kardjukat, s küzdelem előtt, küzdelem után tisztelegtek egymás előtt. Birálóik is úgy tehettek, mint a vívómérkőzések versenybirái. Nem volt se okuk, se alkalmuk elfogultaknak lenni, nem volt okuk bárkit is gyűlölni. Abszolút igazságosak lehettek. Ebben az időben a művészeti pályázat csakis pályázó művészek versengése volt. Megfelelt mindenképpen a kiegyenlítés törekvéseinek.

De a pályázat egyszerre csak megváltozott. Az iskolaiságot a művészet birodalmában részint detronizálták, részint csak megringatták az uralmát. Az iskolák harmóniájába rikoltó diszharmóniával beleszegett a modernség. Az, amelyet szecessziónak csúfolnak is, és szecesszió gyanánt ünnepelnek is. Az, amelyről százféle elméletet koholnak, s amely maga is theóriák kovácsolásában fáradozik. Az, amely erősek forradalma, de tehetetleneknek éjszakai menedékhelye is. Az, amely az iskolaisággal szembe állította az eredetiséget, a szabálylyal szembe az egyéniséget, a mintával szembe a gondolatot, az ügyességgel szembe az akaratot. S a forradalom is elfogadta intézménynek a pályázatot. Sőt azt tartja róla, hogy a sokféleség érvényesülésének manapság egyedüli módja. A kapitalizált művészetben az elproletalizáltak sokasága új rendezkedésre törekszik. Az érvé-nyesülhetés egyenlősítésére nekik is szükségességük van. És azt hiszik, hogy a rendez-kedéshez új, hatalmas, csudatékony tehetséggel foghatnak. A mérkőzést egyéniségek mérkőzésévé változtatják át. Mindenki a maga eredetiségével vesz részt a pályázatban. Azt hozza, amit maga eszelt ki, és azt vallja, hogy a pályázatban mással nem is szabad előhozakodni, csakis azzal, amit az ember maga eszelt ki. Ez a programm támadás az iskolaiság ellen. És ez a támadás kíméletlen, mert az iskolaiságot nemcsak leverni akarja, hanem léthez való jogától is meg akarja fosztani.

Hogyan bíráljon elfogulatlanul az, aki a versenyző pályamű igaz lényegét olyan nagyon megismerte, hogy megismerte benne— a halálos ellenség üzenetét? A pályázat lehetetlenné lett, mert régi ideális igazságosságának föltételei megszűntek, az igazságtalanság pedig mélységes gyökérszálakat bocsájtott az intézmény talajába s úgy fogódzóit beléje. Amíg az iskolaiság és az egyéniség egymást irtó ellenségképpen állanak egymással szemben, szinte lehetetlen, hogy a pályázatot ne kerülgesse az igazságtalanság. Hiszen a bíró csakis akkor ítélkezhetik, ha pártatlan; vagy ha a párt követelményei fölé tud helyezkedni. De pályázataink bírái pártemberek. Nem versenyző művészeket, hanem egymással életre-halálra viaskodó, az egymás életérdekeit veszélyeztető művészeteket látnak. Ők pedig az egyiknek fanatikus táborosai. És többnyire azé, amely a detronizálás ellen rúg-kapálózik, vagy pedig az uralomtól megfosztatása miatt boszút áll.

íme a pályázatok nyavalyájának magyarázata. Maguknak a kórtüneteknek megállapításával nem lehetett beérni, tisztába kell jönnünk a kórtünetek forrásával. Kivált nálunk, ahol a pályázatok nyomán nemcsak elégedetlenség, hanem botrány is támad. Nálunk majd minden pályázat nemcsak művészeti esemény, hanem társadalmi szenzáció is. Még pedig kínos szenzáció. Meglehet, hogy a botrány izgalma folytán a társadalom érdeklődése a művészetek felé fordul, de én abban az érdeklődésben nem bízom, tőle jót nem várok, amelyet izgató szerekkel kell ébresztgetni. A társadalmi érdeklődés energia legyen, ne pedig medicinális módon életben tartott gyöngeség. A pályázatokat kisérő botrányízű szenzációktól tehát a művészet számára sokat ne várjunk. Egyetlen egy szempontból sorozhatjuk őket is azok közé a körülmények közé, amelyeket milieu-alakítóknak szoktak tartani : a közvéleményt annak a megfontolására szorítja, hogy jogos-e a művészi elfogultság erőszakoskodása ott, ahol tulajdonképpen az úgynevezett tárgyilagosságnak kellene szerepelnie? E társadalmi megfontolás nyomása alatt az elfogultak megdöbbennek a maguk szenvedelmes pártfoglalásuktól. És arra törekszenek, hogy — kiugorjanak a bőrükből. Hogy igazságosak legyenek, amikor minden ízükben előítéletesek.

Hanem a pályázatokra ezután is szükség lesz. Bármennyire megromlottak is az előfeltételei : a pályázat ezután is elkerülhetetlen. Gondoskodni kell tehát róla, hogy a feltételei lehetőleg megjavíttassanak. Majd valamikor, amikor a művészetek kialakulásának ez az átmeneti kora elmúlt, a pályázat ismét természetes mérkőzéssé lesz. Akkor ugyanis a versengés megint csak egy alapon fog történni: a diadalmassá lett egyéniség alapján. De ma, az átmenet korában, az iskolaiság és az egyéniség elkeseredett tusakodásának korában, okvetetlenül gondoskodni kell róla, hogy a pályázat lehetőleg emanci-páltassék a botrány leselkedő uralma alól, s hogy a pártelfogultság lehetőleg neutralizál-tassék. Ismétlem, mindig csak a becsületesen igazságtalan bírálásról, és nem a nem-becsületes ítélkezésről szólok.

Gondoskodni kell az igazságtalanság ellensúlyozásáról. Még pedig nemcsak a pályázóknak, hanem maguknak a pályabiráknak is az érdekében. Lehetetlenné kell számukra tenni, vagy legalább meg kell nehezíteni azt, hogy becsületes elfogultságaikat meggondolás nélkül a végső konzekvenciákig szolgálják. A pályabirák jórészt érdemes szakemberek, nagyrészt pedig a szakemberek szavát leső, és neki súlyt adó, olyan érdemes polgártársak, akik a közélet egyéb terén szerzett tekintélyük révén a pályázatbirálásra is érdemesnek és tehetségesnek találtattak. Ezeket a pályabirá-kat meg kell óvni attól, hogy a maguk vagy vezetőik elfogultságaira meredve, igazságtalanok lehessenek. Hiszen lesve leskelődik rájuk a gyanú, s nekiök ront irgalmatlan vádjaival. Ma-holnap nem fog akadni művész, aki ennek a gyanusítgatásnak kiteszi magát.

A pályázatot az a veszedelem is fenyegeti, hogy nem lesznek pályabirái. Már pedig a pályázatra akkor, amikor a fiatal tehetségek, a befolyás nélkül való, a tekintély nélkül szűkölködő, a tőke nagy erejének híján levő fiatal tehetségek az ő egyéni tudásukat, saját gondolkozásukat és eredetiségüket érvényesíteni akarják, sokkal nagyobb szükség van, mint volt akkor, amikor az iskolaiság kereste az érvényesülést.

Meg kell tehát védeni a pályázókat és a pályabirákat attól, hogy a pártelfogultság döntse el a pályázatokat. Ennek a védelemnek sokféle a módja, és a legtöbbjét nem tudom, még csak nem is sejtem. De tudom azt, hogy a teljes nyilvánosság ellenőrzése nyomasztó hatással van minden elfogultságra. E nyomás alatt az elfogultság valamelyes objektivitássá kristályosodik, mint ahogy a szén a szertelen nyomás alatt gyémánttá jegecesedett. A korlátlan, a tökéletes nyilvánosság a pályázat ellenőrzésében mindenképpen biztosítandó. De gondoskodni kell a pályázó művészek védelméről a pályázati föltételek megszabásánál. Nem szabad, hogy ezek a föltételek hátsó ajtók és kibúvók mechanizmusa legyen. E föltételeknek világosaknak, szabatosaknak kell lenni, és mindenképpen a művészi szükségességek és lehetőségek teljes ismerete alapján kell őket megszerkeszteni. És e föltételeket meg kell becsülnie minden pályázónak és minden pályabirálónak. Az alkotó genialitás se tegye túl magát rajtuk, amikor nemcsak alkot, hanem - pályázik, a pályabíró pedig nem is tagadhatja meg őket, még akkor sem, ha becsületesen igazságtalan akar lenni. Mert azok a feltételek a becsületesség érvényesülését garantálják.

És változtatni kell a bíráló bizottság egybeállításán is. A művészek és hozzáértők elfogultsága a pályázatok eldöntésénél csak akkor veszedelmes, ha a bizottság jórészt olyan tagokból áll, akik csakis becsületes, tisztességes honpolgárok, de se művészeti tudásuk, se gondolkozáson alapuló művészi meggyőződésük nincs, és nincs érzékük a művészet örökkévaló elevensége, fejlődésre termettsége iránt. Azok a laikusok, akik e meggyőződés és ez érzék nélkül vesznek részt a pályázatok elbírálásában, föltétlenül vakon alárendelik magukat azoknak, akikről azt tudják, hogy tekintélyek. Aminek az az eredménye, hogy azok, akik mellé szegődnek: több szavazattal rendelkeznek, mint azok, akik csak a maguk meggyőződését, de nem egyúttal a hozzá nem értők vak bizalmát is képviselik. A pályázatot az elfogult művészektől és hozzáértőktől nem féltem annyira, mint az elfogulatlan hozzánem-értőktől.

A bíráló bizottságok kiküldését az illetékes körök tartsák lelkiismereti dolognak. Legyenek lelkiismeretesek necsak a művészek, ne csak a művészet iránt, hanem azok iránt is, akiket könnyelműen odadobnak a gyanúsításnak, a megvádoltatásnak. S a bíráló bizottságok összeállítását figyeljék meg maguk a művészek is. De előre, még mielőtt az ítéletüknek alá vetették magukat. Ha lehetséges volt az, hogy igazságtalannak vagy méltatlannak tartott bírálat után a pályázó művészek testületileg tiltakoztak a bíráló bizottság ellen, legyen lehetséges az is, hogy a művészek és az ő szervezetük előre is tiltakozzanak az olyan bírálók ellen, akiket művészi versengés eldöntésére méltatlanoknak tartanak.