KŐRÖSFŐ
Hogy a templom dombjára felkapaszkodtam, az utolsó forduló után elém tűnt a kis templom. Meglepődve álltam meg. A derült, erősen kék ég alatt pirosló hegyek és lombok közé oly bájos természetességgel illett bele ez a kis dolog, hogy nem volt se szavam, se gondolatom: csak néztem és gyönyörködtem.
Éppen reggeli gyűlőre harangoztak, csak a közbülsővel, mert dologtevő nap volt. Az istentiszteletre is csak az öregrendű emberek haladtak, sötét és gúnyáikban lassan, komolyan tipegtek fel a dombnak; mögöttük a melegtől kipirult, kerek arcú kicsi lyányok forgolódtak, nevetgéltek helyes vállfűs ingben, a nagyobbak piros muszujjal, piros csizmában.
Az egyik hátratekint s megrántja a társa kötőjét, összesúgnak - jő az ídes - és haladnak rendben tova. Az anyjuk jön imakönyvvel, tisztes, sötétzöld kendőben, sárga muszujjal.
Vázlatkönyvemmel a domboldalban egy vackor lombjai alatt maradtam. A balzsamos őszi szellő odahozta a harangszót, meg elkapta. Innen nézem a festői csoportot, amint haladnak csendesen, ünnepélyesen fel a kígyózó úton, megállanak a cinterem öreg ajtajában, ott a kukra menő hegyes fedél, az erősen kiszökő eresz alatt. Meg mennek be.
A cinterem, a temetőkért, kőfallal van béker-telve, ráhajlik a pirosló meggyfa meg a hárs, a sárga eperfa meg a barnás kőris lombja; és ebből az eleven, szinte lángoló színpompából tisztán, egyszerűen, istennek hazái megillető komolysággal emelkedik ki a fehérre meszelt kis templom, a karcsú torony sugáron menő fedelével.
így elnézegetve, rajzolgatva veszem észre a sok kedves részletet, józan ötletet.
Az ácsolt harangház könnyedén, bizonyos kacérsággal kiszökik a falszintjéből, minden ízében látszik, hogy könnyű, hogy csak fából van. Azokon a faragott fagyámokon ül, kereken a torony falán, azok támasztják alá a deckás karfával bekerített körüljárót is. A dec-kák végei ki vannak cifrázva, a hézagot fedő kéz meg kihegyezve lenyúlik. Ezzel is több a cifrázatja.
A toronyfedél koszorúgerendáját - - vagy ahogy errefele mondják - - a lábfát faragott lábfatartók (oszlopok) hordják. Ezek a kis ferde kötőkkel vannak merevebbé és szervesebbé összekötve, így maguktól kikerekednek a harangház ívei, és ez a három gombbal élénkített ív Kalotaszeg egyik legszebb és legjellemzőbb formája. Fontos dolog, hogy ez a gomb koránt sincs odaragasztva vagy szegezve, hanem csak úgy magától adódik ki: a közepén meghagyják a fa teljes szélességét, a többi helyt meg kivágják az ív szerint. Ezek az ívek a körnél finomabbak: nyomottak.
Szándék-e, vagy véletlen, de a karfa deckái sokkal lejebb érnek, mint a harangház padlója s így a karfa magasabbnak tetszik.
Ez nem véletlen. Lám, milyen finom érzéke volt annak a jó magyar ácsnak: az íveket nyomottnak faragta, a karfát meg magasabbra hagyta, még a hézaglécekkel is függőlegesen osztotta, hogy magasabbnak lássék, hogy elkerülje az itten bizonyosan unalmasnak tűnhető egyenlő osztást. Mind olyan fogás, amelyekkel az ívek és karfa magasságában a nemes arány elérésére törekedett. És most értem meg, hogy az a kis harangház, amit csak a szekeréével meg szaluval, legfeljebb a kupás vésüvel cselekedett össze, amin alig van valami cifraság, csak decka meg gerenda: mért hogy olyan helyes, mért ül olyan jól ott a falon. Nemcsak ahhoz értett az öreg, hogy a józan ötleteket szép formába öntse, hanem hogy azokat olyan nagyságban, úgy helyezze egymás mellé, hogy magukra is, meg együttesen is a legjobban érvényesüljenek.
Erre az íves állásra, a lábfára építette fel a magas toronytetőt, amely oly finom, oly karcsú, mintha nem is falon nyugodna, hanem az égbe törne, oda kívánkozna, hová a jámbor hívők lelkei.
Ez adja meg az épület vallásos jellegét.
Az egészen látszik, hogy mestere Istenének, de meg önmagának is tetsző dolgot akart véle cselekedni, látszik az a szerető gond, melylyel azokat a kis fióktornyokat a négy sarkára odatette, olyan ügyesen, se feljebb, se lejebb, éppen akkorára, ahogy kívánkozott.
Aiásutt az ilyen melléktornyok zavarják az egész összhangját, itten gazdagabbá és érdekesebbé teszik a képet, mert az öreg éppen eltalálta azt a nagyságot, amelyen alul már a távlat miatt és a többi szerkezethez képest kicsinyessé válnék, de amelyen felül viszont zavarná azt az eszményi egységet, amely az egy istent hívők templomának külső megjelenésében is meg kell hogy legyen.
Ezt a könnyű, kedves faalkotmányt fehérre meszelt sima fal hordja. Tán érzi hivatását: komoly és egyszerű. Csak a szegletén vannak sávok, afféle lizénák, felettük és alattuk körülövezi a torony falait egy-egy párkány, jobban mondva barázdás lap, igen sajátságos, egy kicsit a barokk világra emlékeztető tagozassál. De már az a kosszarv-féle díszítés a harangház alatt a fagyámok között, ami olyan szépen és természetesen oldja meg az átmenetet a fal és az ácsolt torony között, az már eredeti magyar ötlet, magyar az az őszinteség is, amelylyel azokat, meg a barázdas lapokat megcsinálta, nem úgy, hogy kőpár-kánynak lássék, hanem egészen könnyen, egykét ujjnyi vastagon, csak úgy vakolatból. És látszik is rajta, hogy csak abból.
Ez gondolkodóba ejtett.
Hogy-hogy, hát ennek a kis templomnak egyszerű építője józanabb, Igazabb lett volna, mint korunk világvárosainak építőművészei? Meg tudta tenni azt, amit a görög és gót mesterek óta alig valaki, hogy művészetében nem hazudott, hogy abban becsületes és természetes volt ?
Igen!
Becsületes volt, mert nem tukmálta embereire azokat az olasz, német és egyéb formákat, melyeket amazok is csak úgy kölcsönbe vettek, nem fejezett ki formáival olyan érzelmeket, melyeket mások, egészen idegen népek és hozzá évszázadokkal ezelőtt éreztek.
Igaz volt, mert nem hazudott gótikus dóm vagy olasz palota külsőt a falusi magyar templomra, és józan volt, mert nem másolta fára, vakolatra az ókor kőbe alkotott idomait úgy, mint mi, hanem csinált a maga érzéke szerint valókat, olyanokat, melyek annak az anyagnak, annak a környéknek, az ő derék magyar híveinek szánt volt.
És ki hinné, hogy emellett az egyszerűség és őszinteség mellett mennyi finomság van ebben a kis műben ?
Ha távolabbról nézzük, még a gyakorlott szem se látja, miért illik olyan jól oda arra a dombra, miért olyan összehangzó, befejezett ; körvonalai miért folynak oly természetesen, oly helyesen össze, azok az egyszerű, egyenes vonalak. Sehol semmi bántó törés, nehézkesség. Mikor közel mentem, akkor vettem csak észre, hogy azok az egyszerű egyenesek nem is egyenesek, hanem görbék, hogy a torony falai alig észrevehetően, de következetesen befelé görbülnek, összehajolnak.
Ez nem ama sudarasítás (enthasis), amelyet az oszlopokon látunk. Ilyen sajátságos és merész eltérésekre a klaszikus művészet fénykorában találunk példát. Hogy a magasan kiemelkedő athéni akropolis remekműveinek főpárkánya egyenesnek lássék, rendkívül finoman fejlett érzékkel és számítással egy bizonyos görbe szerint rakták azokat.
A mi kis templomunknál a torony teste, a fal síkjai erősen befelé görbülő felületek, olyannyira, hogy ez sík földön már észrevehető, sőt zavaró lenne. Itt azonban, a domb lábától tekintve annyira kiemelkedik a szemmagasság felett, hogy ezek a görbék párhuzamos egyeneseknek látszanak. A való egyenesek már szétesőknek tetszenének, miáltal a torony teste nehézkessé válnék.
Íme az egyszerű torony hatásának a titka.
Hogy a szabad égbolt alatt a síkon és a hegyen más és más elveket kell kövessünk, hogy a tömegek csoportosítása, harmonizálása más és más : korunk egyik legnagyobb építőművésze, aki az óriás méretű német emlékműveket tervezte, csak újabban tárgyalta. Emlékezem, mikor mondotta, hogy a műről első pillantásra lássék, hogy az emelkedésre vagy síkra volt-e szánva - - eltekintve a környezethez való egyéb alkalmazkodásától.
Nézetem szerint az előbbeni esetekben a homorú gömbfelületre vetített távlati kép bizonyos törvényei nyilvánulnak meg.
A mi jó öregünk a veleszületett és utóbb a munkában és a szabad természetben fejlődött formaérzékével önkénytelenül érezte, hogy ugyanazt másképen kell építenie, ha magason van, mintha bent a faluban volna.
Szinte elém képzelem azt a jóképű, igaz szavú öreg magyar ácsot, amint építi többedmagával istennek házát: Elsőbben is a templom piacára gondol, hogy elég bő legyen, azután kilépi a padokat, úgy kezdik meg a nagy négyszöges templomtermet, két végén karzattal, tágas bejárókkal: elől a papnak meg a fehérnépnek, oldalt az embereknek meg a legényeknek. A bejáró ajtaja előtt: az a templom portikusa. Kétoldalt pad van benne, hogy üljön le a nyámság karikóba, hogy keresztelőkor köszöntsék fel mézes pálinkával a fűkeresztanyát, vagy ha úgy kerül sora, hogy üljenek össze a nehéz gyászórákban a halotti torra.
Rakat az öreg jó erős toronyfalat, hogy a haranghúzást bizton megállja, azután fedi be.
A templomot egyszerűen, a tornyot karcsúra, csinosan, mert arra sokat tart, abban remekelni akar És hogy megmutassa, hogy lélekben, kedélyben még fiatal, a toronyablak körül, meg lent az ajtónál, itt-ott egy kis zamatos magyar cifrasággal a módját megadja. Csak úgy vakolatból, miből is másból, mikor az olyan természetes.
Ilyen a kőrösfői templom, ilyen lehetett öreg mestere.
Megélénkül a csendes domb. Jönnek már a hívek kifele. Elhangzott az ének, elhalt az orgonaszó is, meghatottan, óvatosan tipegnek az öregek lefelé a kerülőn ; összefogódzva futnak le a kicsi vállfűs ingben a jánykák, olyan futó fehér-piros foltok a zöld gyepen.
Én is elindulok.
- No mén má, lelkem, mondja az ídes, az annyuk, felírta mán a kis templomunkat?
- Fel én, ángyom.
- Erősen szép torony ez, mán négy versen is fel van ez írva. No hát áldja meg a jó Isten, vezesse bátran szerencsés utakon.
Mikor távozóban alant a völgyből búcsúzóul feltekintek, akkor nézem, hogy az a kis dülöngő, görbe körítőfal, amint a templomot békerteli, amint ráhajlanak a temetőkert lombjai: mily bájos egyszerűséggel adja tovább, vezeti a gyönyörködő tekintet a karcsú toronyról a gyepes domboldalra, a derült, erősen kék ég alatt pirosló hegyek felé.
BENKÓ ISTVÁN
