EGY-EGY SZÉKELY HÁZRÓL, FALURÓL
Görbe Székelyföldünk egyik üde, vonzó tája a fakó hegyek között kanyargó Fehér-Nyikó völgye.
Eleven zöld kaszálók, hullámzó aranykalászos búzaföldek követik kétoldalt a füzes partot. Sötét lombjai alatt bujkál, oson a víz. Nem is látszik, csak ha az övező hegyekre hágunk s búcsúzóul visszatekintünk : úgy csillan ki, fehérlik ki a Fehér-Nyikó.
Hogy átalmegyünk a siménfalvi fedett dobogó hídon, kiszélesedő, kanyargó oldalvölgybe jutunk.
Ennek végében van Medesér. Távol a világtól, kicsi völgyben, annak is a legvégében. Itt vége van az útnak. Nincs ezentúl semmi se, csak meredek hegy, meg erdő, amire csak a kicsideszű csitkó meg a kecskolló szalad fel, ha hajtja a vére, vagy télbe kapaszkodik fel a szegénység egy kis száraz ágért.
Lenn a völgyben olyan csendes megelégedés, boldogság ömlik el az egész falu képén : menedékes, gyümölcsös kicsi útain, a fehér házak muskátlis ablakain meg az előttük üldögélő embereken.
Olyan bizalmasan előrehajolva, naiv jóakarattal firtatják: Honnét jő lelkem, hová ügyekszik, mijárásbali ?
Ezeket nem rontotta meg a kultúra, ide nem jut el az a sok rossz, ami a világban esik, nem is jut ide más, csak akit itt hoz a szülő anyja világra.
És találunk mindenfelé ilyen helyet, ahol csak magyar nép lakik, és mentül inkább távolodunk a vasúttól s vele a még idegen kultúrától, antúl szebbet, kedélyesebbet és magyarosabbat.
Völgy, oldalvölgy tele van barátságos, virágzó községgel, szinte egymást érik, oly közel esnek.
Mondjak egyet a sok közül: Kobát-Demeter-falva. Ezelőtt két falu volt, az egyik református, a másik unitárius. Azért került olyan is, aki a másik falu hitén volt. Ezek aztán átjártak, mivelhogy egy faluban csak egy templom volt. így esett, hogy az idegenhitűek inkább a másik falu felé építkeztek, és essent, amíg ippen összeértek. Most együtt vannak.
Jómódú, ügyekvő gazdaemberek. Három malom is van a falu alatt, két kőre jár mindenik.
Ott állongált egy legényke, a malomhiú alatt, bementem véle.
Nagy szívességgel mondta el, mutatta meg apróra minden kerekít, darabját, a vízbujtatótól kezdve egészen addig, ahun a hajtófa mozgásba veszi a tej két, meg ahun a garatban a kislapocka megrántja a csergetőt, hogy elfogyott a török búza vagy miegymás, hogy öntsék fel esmét.
Beesteledett. Feljött a vacsoracsillag, hazaverődött az aratónép is. Elsőben gyanakodva kérdeztek, szemléltek. Elmondtam nékik, hogy felirogatom ami szépet, ügyeset találok, de csak úgy, a városiak meg a magam okulására. Másnap már hívogattak: Gyüjön be, ha akar. Úgy a, nohát ma nézze meg a mű kücsüd házunkat, és mondja az öreg ángyó, mű cs'átuk az urammal, a jó isten nyugosztalja, de ügyes ember vót. Fel és van írva ide az úc'ajtóra, azt betűzi: Isten segedelmével építette E K P e kaput Bálint Mózes tulajdon kezével 1871-be.
Azzal megyünk be az életre, úgy mondják errefele az udvart.
Rajt az életszerek: a gabonás, a csűr, a pajta, tova a sütő, benne a gogán vagy kemence, véle egy fedél alatt a favágó, az árnyékalja, ahová a szekeret tolják be, esmét tova a betakarított szénaösztörükben, a törökbúzakas, minden a ház körül, hogy közel essék. Azután meg, ami olyan kellemetes a nagy nyárba, a terebélyes vadkörte-meg a diófa, a tornác előtt. Széles árnyékot fog, hogy kiülhessenek alája gondolkodni. A tisztára meszelt tornácon, az eresz alatt ott lógnak a gyümölcsös kosarak, a laskalapító, a kicsi tekenyő, meg a kalapakasztó.
És mindez nyitott kapu mellett ott van egész nap, amíg a háznép oda van aratni.
Maga a lakóház két házból — szobából -áll: az elülső pados a nagy ház, a hátsó meg a kicsi ház. Amint kérdem, hogy mirevaló a két ház, magyarázza az ángyó :
Télbe jő be a sok gyerek, a mienkek meg a másé és, oszt fölrontják a ház fődjét. Azért megyünk az elülső pados házba. Ilyenkor erősen sokan vagyunk, négy háló ágy is kell. A kicsi házba meg főzünk, sütünk.
Nyárba künn vannak a gyerekek, csinálnak magoknak helyet a pajtában s ott hálnak. Mü megtérünk a kicsi házban es, főzni meg a nyári tüzelőben szokunk.
A két ház között van a tőszomszéd felé a kamra, közbül a nyári tüzelő, azután a bedeckázott tornác --az eresz --s kétoldalt a virágos, nyitott tornác a ház hosszában. Ide nyílik a leppentő - - a macskalyuk -ahun a macska jár ki be, hogy ne veszedelmezzen, ha igyekszik ki. Alatta van a pincetorka, ott áll a dobonka vagy légely, amibül az aratók isznak, aztán a hordó vadalma ecetnek, meg a vizeskártya.
Hogy kimentünk a házból a "kieresztésen" átal, meg nem állhattam, hogy fel ne vázoljam a deckás tornáccal - - az ereszszel.
Aki nem járt náluk, nem tudja elképzelni, milyen helyes és költői gondolat, milyen igazán építőművészi ötlet nyilatkozik meg abban, ahogyan a zárt lakóházból a szabadba való átmenetet megoldották. Tán önkéntelenül, a szabad természet nevelte szépérzékükkel.
A vázolt alaprajzból is látjuk, hogy az elülső meg a hátulsó kicsi házból az ereszbe lépünk: A csinos, magyaros cifrával áttört deszkafalon beszűrődik a napsugár, itt-ott el-eltünik, játszik, amint a szellőtől a körtefa ágai hol elhajlanak, hol meg elkapják.
Már érezzük a szabadságot, a természetet, noha még zárt helyiségben vagyunk.
Innen a kieresztésbe lépünk.
Rányúlik a ház fedele, olyan egyszerűen, szélesen, de oldalai kereken szabadok, látjuk a kertet, az utcát, már éppen csak hogy fedél alatt vagyunk
A kieresztés garádicsán az életre jutunk, az egyenes kőfokokat szabálytalan terméskövek váltják fel, künn vagyunk az életen s még mindig nem vagyunk teljesen a szabadban : a vadkörte árnyas lombjai alá lépünk, azok intenek utolsóra búcsút a távozónak.
A kieresztés felépítésében is igen tanulságos. A garádicsot kétoldalt egyszerű, sima fal fogja közre, jobbról, balról ülőkével. A környezethez képest széles, vaskos, tagozatlan fal már külső alakjával is elárulja, hogy nehéz kő, hogy teher viselésére való : a forma, az anyag és a cél talál.
Erre a nehézkes falra állítják a könnyű, karcsúra faragott ügyes faoszlopot, ebbe ültetik az eresz éle szerint a lábfát, ahogyan a lehúzott fedél kívánja. Ha az oszlopot közelebb teszik a tornáchoz, magasabb kell legyen, ha kijjebb állítják, rövidebb. Tiszta dolog, hogy szándékkal állították ennyire ki, hogy minél alacsonyabb, minél könnyebb legyen az egész faalkotmány a fal tömegéhez képest, hogy annál ügyesebb legyen a magasságuk között való arány. És itt is megvan a szerkezet anyaga, célja meg az alakja között való helyes összefüggés. Ez a jó hatás titka, ez kapja meg érzékünket és minél egészségesebb és fejlettebb ez, annál inkább. Az említett összefüggés nem olyan gyakori, mint amilyen természetes. A hazugság világában, városban és kastélyban bőven találunk olyan vas- és farészeket, amelyekről a hírneves építők el szeretnék hitetni, hogy kő, vagy a görög márványoszlopokat megcsináltatják fából, vagy bronzba öntetik. És erre a hamisságra több fáradságot áldoznak, mint amivel egy igaz megoldást találhattak volna.
A nép közelebb van a természethez, s nem csak testben, hanem érzékben is egészségesebb. Egyszerű alkotásait, ha sohasem is látta az ember, egyszerre megszereti: olyan józan, őszinte, magától értetődő minden, annyira jó és igaz, hogy a legegyszerűbb kivitelben is szép.
Szemléljük meg ezt a törökbúzakast, amit idevázoltam. Igen egyszerű valami, gyalulatlan lécből, gerendából van összeácsolva, de látszik rajta, hogy kedvvel faragta az öreg molnár, ügyesen kieszelte a maga javára. Azokkal a kötésekkel, amint az oszlopokba beköti a hevedert, még tréfálkozott is: felül domborúan, alul homorúan tette be a kötést — könyököt — lássák, hogy így is tudja, meg amúgy is. És az öreg nem vétette el: alul, ahol nagyobb az igénybevétel, oda tette az erősebb kötést, a homorút.
Mi városi építők, akik az egyetemen belénk gyömöszölt tudománynyal utólag szépen be tudnók bizonyítani az utóbbi kötés erősebb voltát, bizton elvétettük volna, mert nem érezzük úgy a szerkezetet, mint a természet szabad levegőben és napsugárban nevelkedett józan fia, akinek alkotásaiban mégis több egészséges költészet van, mint megunt idegen sablonjainkban vagy erőltetett magyaros gipszhímzéseinkben.
Hogy a magyar népben igen erős, és pedig alkotó építőművészi tehetség van, azt további kutatásaim során bő gyűjteménynyel fogom bebizonyítani.
Hogy más vidékről is essék szó, mutassak pár házat a Homoród vidékéről.
Teszem azt a Jakab András házát. Errefelé bőven van kő, jobbára emeletesek a házak.
De csak az alsó sort rakják kőből, aztán fából felette.
Hogy mint rakják, hogy kötik egybe, szépen elmondotta apróra a Felsőfalváról való Szél János, aki ügyes mester, s még több házat is csinált :
- Elsőben is körülszemléljük a benvalót, a háztelket, hol lesz jó helye a gabonásnak, a csűrnek, hogy ne kellessék kapaszkodni a szekérrel, ha takarodáskor hozzák haza a gabonát, a szalmát, a szénát, meg miegymást. Ha nem nagyon kapaszkodó a telek, legügyesebb mégis az utca fele építeni a házat, de olyanformán, hogy közbül legyen még a kiskert virágnak.
Mikor most már kiszemeltük a házhelyet, meglépjük, hogy elég tágas legyen a bentájék, a szegeletjire cöveket verünk, oszt kisinórozzuk. Akkor már gyühetnek és az emberek és áshatnak.
A kőfalnak egy lábnyira kiássuk a földet, oszt rakjuk be a követ a helyibe sárral. Akinek nagy a módja, az mészbe meg porondba rakatja egyelesen. így falazunk tovább egészen addig, amíg gondoljuk, hogy no most mán elég es leszen.
A kőfalra fektetik fel a talpgerendákat, jó erőset minden fal alá. Ajtó meg ablakfélnek sasfákat aligatnak a talpfába. Erre rakják a falat rakőfából - - vízszintes gerendákból fel, amilyen magasra akarják a házat.
A szarvazatot -- fedélszéket — a koszorúfák tartják és a kakasülők meg a szélkötők fogják össze. Amikor már belécezték a tetőt, drenicával — afféle rövidebb deckával — vagy cseréppel fedik be, s a csúcsára cserépgombot tesznek.
Így csinálódik errefele a ház.
Fönt van aztán a tiszta ház vagy a felső ház, ebben ritkán ha laknak.
Nyárba csak alul vannak, ott főznek s künn hálnak. Ha a ház az országúira szolgál, mint ez is, akkor zárkozottabb. András gazda nem ül ki a háza elé, hanem az alsó rostélyos tornácot béfuttatja vadszőllővel, aztán ha vesze-delmeznek, onnan ügyel az országúira, hogy senki se veszi észre.
A két szegleten ügyes az a falazott, zömök pillér, amint az emeleti tornácot tartja.
Hogy egy cifrább házat is lássunk, nézzük a Máté András házatelkét.
Ez is az országútra szolgál. Arrafelé nem is olyan hímes, de befele, az életre, az életszerek fele már erőssen kicsinosították.
Csak ketten. Az András gazda meg a piros felesége.
Igaz, hogy a kőhordáshoz kalákába hittak a falut, meg úgy is rakták, de már a felső sort, a gerendákat meg a szarvazatot egy öreg molnárral ők csinálták most harmadéve. Nyolc piculát kapott az öreg minden napra, rajt is van a neve a kapu szemöldökfáján.
Hogy a tornác közbülső részén magasabb a padolás, azért van, hogy a pincetorka elférjen alatta, azután meg ügyesebben is adódik így: a kicsi karfával elől, a ház hosszában meg a kiugró tornáccal.
Sok érkezésük lehetett, nagy szeretettel működtek, mert még a lábfatartó — a tornácoszlop - kötését is megcifrázták s ahun a kötés peterkéje benyulik a vésett lyukba, rózsát kovácsoltattak, oszt úgy verték bele a szeget. Csinos is az, erősen csinos.
BENKÓ ISTVÁN