APRÓ BRONZ
Mázsás szobrok csak nagyritkán kapnak bebocsáttatást a családi otthonba. Nemcsak a szoba mérete, de világítása sem kedvez nekik. Érzékeny emberek nem tartanák kívánatosnak egy életnagyságú bronz-embernek jelenlétét szobájuk bizalmas falai közt. Előkelő, de kellemetlen idegen volna az. Szerencsére, ősidők óta értenek a szobrászok ahhoz, hogy öt-tíz kilogramm bronzba is véghetetlen mennyiségű művészetet lehet önteni. Az ilyen apró bronz otthonunkba való, annak számára, készült, csak ott érvényesül. Mi több, az efajta apró bronz külön plasztikai kiváltságokat élvez, ezek közt nem a legutolsó az, hogy megtapintható. Talán kicsinyesnek látszik ez az ötlet, de mi azt valljuk, hogy igen fontos. Tapintási érzékünk alapjában véve mostoha nevelésben részesült, alig fordítunk rá gondot, szinte számba se vesszük. Művészeti élvezet és megértés alig siklik belén k tapintás révén s ezzel egy külön kis világot zárunk ki életünkből. A mázsás plasztika nem engedi meg, hogy rajta fejlesz-szük, gyakoroljuk ezt az érzékünket. Régtől fogva ismert dolog ugyan, hogy a látás is egy abstrakt fajtája a tapintásnak, de a dolog bibije épp az "abstrakt" szóban van kifejezve. A szobrászok világszemléletének bizonyos előnyei épp abban rejlenek, hogy a formát, amely tapintás révén érthető meg legközvetlenebbül, állandó tapintási munkával állítják elő. Mi többi emberek csak belekóstolhatunk ebbe az ő külön világukba s a legjobb médium erre az apró bronz, amelyet szívesen fogadunk otthonunkba, vesszük asztalunk s almáriomunk díszítőjéül.
Míg az a boldog világ elkövetkezik, hogy gyermekeink legalább is annyit mintáznak az iskolában, mint amennyitgrammatizálnak, addig az apró bronz lesz a mi természetes tanítómesterünk a plasztikai érzék művelésében s a plasztikai világ megismerésében. Természetes, hogy ez a tanító-kurzus csak a legjava munkák révén válhatik ránk nézve hasznossá. Van a kereskedelemben forgatott apró bronzok közt ezer meg ezer, amelyet egyenest ki kellene tiltanunk otthonunkból. Mint ahogy több a hitvány festmény, mint a kitűnő,'úgy az apró bronzplasztika katalógusai is rengeteg kontármunkát ölelnek föl. Ezek értéktelenek és semmit sem adnak nekünk. Legfeljebb a plasztika betegségeit tanulmányozhatjuk rajtuk, ismereteink tehát negativ jellegűek lesznek. Amióta a kereskedelem árúcikknek ismerte fel az apró bronzot, sok selejtes holmi került a jóravaló közé. Nem érdemes, hogy szót vesztegessünk erre a kategóriára, mely kívül áll a művészeti szemlélődés határain. De ha már hibás bronzról beszélünk, úgy e plasztikai munkáknak arra a fajtájára terelődik figyelmünk, amelynél olykor maga a különben ügyes szobrász is elveti a sulykot.
Sok olyan apró bronz van, amelyen első tekintetre meglátszik, hogy nem közönséges tehetség koncepciója. Az öntés, a cizellálás is pompás lehet a maga nemében. S mégis érezzük, hogy valamely oly elem rejtőzik benne, amely tulajdonképpen nem odavaló. Néha nem akad rá az ember egykönnyen, máskor az első pillanatra evidenssé válik.
Ilyen idegen elemet érzünk a legtöbb olyan apró bronzban, amely voltaképpen egy eredetileg nagyméretű szoborműnek kisebbített kiadása. Képzeljük el Michelangelo Dávidját öt centiméter nagyságúvá redukálva: menten megérezzük az ily munka fonákságát. Hány szenzibilis embert tesz idegessé az a római képes levelezőlap, amelyen az egész szixtusi kápolnabeli mennyezet látható. Amit az óriási freskónak parányivá redukált képén mint idegen elemet érzünk, az jelentkezik az eltörpített óriási szobrok láttára, is. Hiába, azok a maguk dimenzióival együtt születtek meg a művész agyában s itt a dimenzió is lényeges és elhagyhatatlan jellemvonás. Némely ily redukált szobor már alig különbözik a játékszertől. Mi az oka, hogy az ily kisebbítés rosszul hat?
Az ok sokféle és esetről-esetre változhatik. Néhány általánosabb jelenségre mégis felhívhatjuk az olvasó figyelmét.
Mondjuk, hogy az eredeti szobron a mezítelen kar két méter hosszú. E hatalmas darabon a formák egész serege sorakozik egymás mellé s e sok forma a keménység és lágyság fokozataival is különbözik egymástól. A szobrász súlyt vet erre, jellegzetesen aláhúzza., gondol arra is, hogy az árnyék mint fog kiemelni, mint fog tompítani egyes részeket. Ha e kar az apró bronzon öt centiméterre redukálódik: a formák legnagyobb része kimarad, mert egyszerűen nem fér el a szűk felületen. A koncepció eredeti plasztikai szándékaiból tehát kivetettünk egy egész sort s ezzel megcsonkítottuk a művet. Hiába hangsúlyozta, hiába húzta alá a szobrász az eredetin ezt vagy azt a jellegzetes részt: miután minden parányivá lett, az aláhúzás, a hangsúlyozás is semmivé zsugorodik. A mű megmásult.
Vannak szobrok, s nem kis számban, amelyeket eredetileg valamely tér vagy park díszéül szántak. A szobrász jelentékeny súlyt helyezett itt a tömeg-hatásra, a silhouette-hatásra. Ennek fokozására a jó szobrász kész megváltoztatni mintájának koncepcióját is, átalakít egy-egy gesztust, átformálja a test tartását, sőt esetleg arányait is. Képzeljük most már az így fejlesztett művet kicsiny méretűre redukálva. Itt silhouette-hatásról már szó sem lehet. A tömeghatást nem érezhetjük .oly tárgynál, amely már kicsinysége miatt sem képviselhet tömeget. Az ilyen mű redukálásával tehát olyan elemet teszünk tönkre a szoborban, amelyet a szobrász eredetileg oly fontosnak tartott, hogy miatta kész volt száz meg száz változtatást végezni szobrán. Látnivaló, hogy a legtöbb nagy szobornak apró bronzzá való redukálása a művészi szándékok egész sorának megsemmisítését jelenti. Nem átalljuk állítani, hogy nem is kitűnő szobor az, amely lényeges erényeinek megsértése nélkül kisebb vagy nagyobb méretben reprodukálható.
Ezzel azt is mondottuk, hogy az igazi apró bronz egyenest apró bronznak készül: ez is él-hal a maga eredetileg megkoncipiált méretéivel.
Ha így elvi különbséget állapítunk meg a tér vagy park számára készült nagy szobor és az otthon számára öntött apró bronz közt, úgy bizonyára találunk oly plasztikai sajátságokat is, amelyek szinte összenőttek az apró bronzzal vagy legalább ezen érvényesülnek a legvilágosabban.
Legfeltűnőbb jellemvonása első sorban a kicsiny méret. Az, hogy kicsiny, nem redukció következménye, hanem a szobrász eredeti szándéka. Sajnos, a "kicsiny" némely műhelyben egyértelművé válik a kicsinyessel. Nincs művészietlenebb előadási forma a miniatűrnél, mert szinte lehetetlenné teszi a kézírás, a manupropria érvényesülését. Sok apró bronz ily miniatűr. Minimális részletek halmozása minimális téren. Száztagú orkhesztrum zenéje, amely azonban oly halk, hogy csak mikrofon n ál vehetjük észre. Kínos keresése hajszálnyi formakülömbségeknek, ujj és mintázófa helyett a khirurgus acéltűjével megmintázva. A szobor, amely így keletkezik, nem egy művésziélek meggyőző megnyilatkozása, hanem térképfelvétel. Az óvatosság és olykor a birkatürelem diadala. Érzések, lelki hullámzások hogyan nyomhatnák friss bélyegüket a műre, amelyen a szobrász csak a leghiggadtabb órákban, csak a legfékezettebb hidegvérrel mer dolgozni ? A bronzból formált miniatűr nem ad nekünk semmit, mert nem tükröz türelemnél egyéb emberi vonást.
Ilyen bajok származhatnak abból, ha a szobrász összetéveszti a kicsinyt a kicsinyessel. De hát ki tudja az ő számára bizton megállapítani a kettő közt a határvonalat ? Hol az esztétikai paragrafus, amely idevágó rendelkezést tartalmaz ?
Módszerünkhöz híven itt sem hivatkozunk akadémikus szabályokra, puszta gondolatmunka eredményeire. Itt is egyenest a szobrász műhelyéből indulunk ki, nézzük az anyagot, amelyet formál, az eszközöket, amelyekkel dolgozik, végre technikai eljárását. Ezek fix pontok. Ezek szemlélete után könnyű megállapítanunk, hogy tulajdonképpen a "részletek kidolgozása" csak oly fokig végezhető helyesen, amily fokig azt az anyag és a szerszám megengedi, minden külön raffinement nélkül. Hozzávehet-jük még a nézőt is, vagy akár a szobrász két szemét: a "kidolgozás" céltalan, mihelyst oly dolgok részletes előadására törekszik, amelyeket a fegyverzetlen szem sehogy vagy csak megerőltetéssel tudna észrevenni. Mindig emlékezetünkben van egy miniatűr-olajfestmény, amelyet egy müncheni kiállításon láttunk: pár lepke volt rajta, az utolsó pórusig "kidolgozva", de holt munka, mint minden miniatűr. Mellette nagyító-üveg lógott: tessék a képet megnézni, utolsó pórusáig "meg volt csinálva", még a nagyítón át sem lehetett rajta hiányokat, kihagyott részeket felfedezni. Az egészséges elméjű ember a nagyítóüveg célzatos mellékeléséből bizonyára épp az ellenkező meggyőződést merítette, mint amit az a szánalomra méltó lepkefestő vele bizonyítani akart.
Talán nem hibázunk, ha ezt a tanulságot átvisszük az apró bronzra is. Számos példából merített meggyőződésünk az, hogy fonákká és művészietlenné válik minden apró bronz, mihelyt előállítására nem elégségesek a mintázás rendes eszközei, amelyek formáit maga a mintázó-eljárás teremtette. Ezek között persze legelső rangú a szobrász ujja.*
A szobrász nem kénytelen előadási nyelvén változtatni, midőn nagyméretű szobor helyett apró bronzot formál. Csak a mondatfűzése és a mondanivalója más. Az új lehetőségek egész sora nyílik meg előtte, amidőn ily munkával foglalkozik. Ezeket sorra meghódítani, rögtön értékesíteni nem csekély feladat.
Csak egy példát említünk illusztráció gyanánt. A közönség a kereskedésből is jól ismeri az apró bronzalakoknak azt a fajtáját, amelyek felülete végig simára van csiszolva. A csiszolás egyaránt kiterjed a kisebb és nagyobb formákra is, velejárója az egész szobornak, különleges, a többitől elütő jellemet ad neki. Senki sem emelhet ellene kifogást, mert szorosan egybefügg a bronzanyag egyik sajátságával. A jó szobrász eleve számol ezzel a lehetőséggel. Ha azt kívánja, hogy műve ezeket a sajátságokat mutassa, úgy a főbb formák: elrendezésénél, tehát már a kompozíciónál, ügyet vet erre a szempontra. Természetes, hogy az egyes részek megmintázásánál figyelnie kell arra, hogy lehetőleg a nagyobb, jellegzetes formákat domborítsa ki s kerüljön minden apróságot, amelyeken a bronz csiszolása nem végezhető. A hozzáférhetetlen és minimális mélységek előre ki vannak zárva. A részleteket lehetőleg szélesen kell összefoglalnia, hogy pár döntő formával kifejezhesse forma-szándékait. Erre már azért is szüksége van, hogy töredezett apró részletekkel ne szakítsa meg a fénynek a csiszolt felületen való szabad futamát. Hisz a csiszolás célja éppen .az, hogy a fény határozottabb szerephez jusson a felületeken. S mi lehet ennek fénynek stiláris szerepe? Az, hogy rajzolja, erőteljesebben pointirozza a formát. Nézzünk meg egy ily szobrocskát, forgassuk bármerre: mindig fénycsíkok szaladnak végig a nagy formákon, szélesedésükkel meg hirtelen keskenyedésükkel hol megrajzolják, hol pedig sz.uggerálják nekünk a formát, amelyet a sötét bronz talán nem mutat eléggé feltűnően. Ha ezt a szobrász megérti, bizonyára úgy alakítja formáit, hogy azok hatásában szerep jusson e magától kínálkozó elemnek is. Ez csak egy példa. De szinte azt mondhatnók, hogy valahány művészi apró bronzot nézdegélünk, megannyi új meg új sajátságot veszünk észre, amelyek jórésze a méretben, a célban, az anyag sajátságainak különleges kihasználásában gyökereznek. Örömmel teljes felfedezések jutalmazzák, aki ily szempontból tanulmányozza az apró bronz javát.
Könnyedsége, kis mérete révén arra is alkalmas, hogy megszólaltassa a szobrásznak oly plasztikai ötleteit, amelyek nern bírnák el egy életnagyságú szobor méreteit. Azzal, hogy az egész darab munkaközben jóformán folyton a szobrász két marka közt van s hogy fizikai megerőltetés nélkül folyton az egészen dolgozhatik egyszerre, a kockázatosabb mozdulatok, különlegesebb kísérletek számára bő tér nyílik. Talán nem utolsó erénye ennek a kis méretnek az is, hogy a kis bronz átlag rövidebb ideig foglalkoztatja a szobrászt, mint a mázsás szobor: a koncepció hangulata még friss, míg a munkát be nem fejezi, holott a nagy szobornál esetleg évek szükségesek az elkészítéshez s évek alatt ezerszer más és más hangulat, lelkiállapot, élmény gyúrja át a szobrász lelkét. A kis méret és a gyorsabb mintázás révén tehát hívebb tükrét adhatja a kis bronz a művész belső világának, mint a nagy. Mi többi emberek sok minden egyében kívül épp ezt is élvezzük a kis bronzon: míg ujjunk végigsiklik rajta, míg tekintetünk körüljárja, szinte résztveszünk a munka keletkezési processzusában, formálunk a szobrász formáló kezével, belénk sugallódik az a hangulat, amely a szobrászt e munka megalkotására bírta, továbbfejlesztésére tüzelte. Az apró bronz igen közvetlen dokumentum s szólhat akkora művészi értékekről, annyi emberi érzésről, mint bármely monumentum.
LYKA KÁROLY
* A plakett és emlékérem természeténél fogva kívül esik e szemlélődésünk határain. Ezeknek stiláris érdekességeiről külön tanulmányt közölt a "Művészet".
