A RÉGI BUDAI HALÁSZBÁSTYA
 
   Ötödik évfolyam, 1906    |   Negyedik szám    |    p. 217-231.    |   Facsimile
 

 


TÖRTÉNETI MŰVÉSZET A HALÁSZBÁSTYÁN


Abban a nagy háztengerben, melyben a Duna két oldalán a mi fővárosi életünk máról holnapra kava-rodik, ideges és emésztő munka és mulatság hullámverései között, alig maradt emlékjel a magyar nemzet ezeréves múltjából. Nincsen egy oly épület sem, amely szembeszökően, a maga eredetisegében, a. régi kövek beszédes nyelvén hangulatot ébresztene a régi dicső hagyományokban gyökerező közös érzésnek ápolására. Az a sok viszontagság, amely hazánk történeti emlékeinek nagy részét elpusztította, csak messze, az ország határszélei táján kímélte meg a középkornak néhány nagyszerű alkotását. A jáki apátsági templom és Vajda-Hunyad vára, a román egyházi és a csúcsíves fejedelmi építkezésnek e két elsőrendű remeke, a világtáj ellentétes távolságában tanúsítja régi köveinek egykorú hitelességével és hamisítatlan ékességével azt a magas színvonalú művészeti fejlettséget, mely az Árpád véréből való királyaink és a Hunyadiak korában hazánk földjén virágzott.

Ezekből a határszéli emlékekből meríthetünk csak kellő fogalmat arról, hogy az ország szívében, ott, ahol királyaink fényes udvart tartottak, ahol temetkeztek, ahol a pompa és a fényűzés okvetlenül az építőmesterek legkiválóbbjainak még sokkal hatalmasabb és tündöklőbb művészi alkotásokra nyújtott alkalmat, milyen nemzeti kincsünk pusztult el a török hódítás idején. Szent Istvánnak székesfehérvári bazilikája, melyet az egész középkor folyamán átalakítottak, gazdagabbá és ékesebbé bővítettek, ahol királyainkat koronázták és eltemették s melyhez még Mátyás király is fényes kápolnát csatolt, a magyar nemzetnek ez a királyi pantheonja, elenyészett a föld színéről.

Mátyás budavári palotáját az egykorú leírásokból, vagy a Schedel világkrónikájának fogyatékos rajzából lehet csak elképzelnünk, hogy minő volt régi dicsőségünk fénykorában.

Milyen más volna a mi fővárosunk szívverése, ha a budai várdomb ormán a Duna széles tükre fölött ennek a sokat magasztalt palotának legalább egyik erkélyes, merész-fedelű tornya büszkélkednék, mint ott székelt utolsó nemzeti királyunk nagyságának egykorú hírmondója.

Mily magasztos búcsújáró helye volna a magyarságnak Székesfehérvár, ha csak any-nyira ép volna még, mint Saint-Denis, vagy annál inkább, ha oly érintetlenül őrizné nemzeti ereklyéinket, mint Krakóban a Wawel-vár templomát övező tizenhat királyi kápolna a közép- és renaissance-kori remek síremlékek egész sorozatát.

Sajnos, a mi fővárosunkban nemzeti királyaink alkotásaiból épségben nem maradt semmi sem. A törökök sokat romboltak és elpusztítottak. A mohácsi vész után megszakadt a mi fővárosunk nemzeti fejlődésének folytonossága. A törökök nyomába lépett hatalom Bécsből intézte az ország sorsát s hazánk századokon át a meghódított tartomány alárendelt szerepére volt kárhoztatva. Nemzeti szellemünkkel ellenséges befolyás alatt alakult át a főváros képe. Amit a török pusztítás még el nem enyésztetett, azt továbbrombolta vagy a felismerhetlenségig átformálta az osztrák barokk korszak könyörtelen építkezési szenvedélye.

Nem lehet elvitatni azt, hogy a barokk művészetben megvan az a nagy vonás, mely a művészeti fejlődésnek legmagasabb emelkedését jellemzi. Hű tükre volt a maga korának. Hivalkodó és túlcsigázott, de amellett nagyszabású alkotásokra is képes formakincsével meghódította az egész művelt világot. Magával ragadta az összes művészi munkásságot és az új meggyőződésnek erőszakosságával sütötte rá a régi épületekre is a maga bélyegét. Európában alig van olyan középkori templom, melyen több vagy kevesebb rombolást és átalakítást ne vitt volna véghez a barokk mesterek fanatizmusa. Nálunk ez az új stílus az osztrák hatalmi befolyással párhuzamosan terjedt el az egész országban. Nem csoda, hogy még inkább hiányzott újítási és rombolási féktelenségéből a múltak nagy emlékei iránti kegyelet. — Mátyás palotájának helyén Mária Terézia, Fischer von Erlach tervezése szerint, az ifjabb Hildebrandt-tal építtetett új királyi lakot, kik a legjellemzőbben képviselik az osztrák barokk művészetet. Aulikussá lett főuraink Schönbrunn és a Belveder mintájára építkeztek. Templomainkat Maulpertsch, Krakker, Schöpf s más osztrák festők lepték el fali képeikkel. Gyakorlott és hozzáértő mesterek voltak. Általában a XVII. és a XVIII. század alatt sok kiváló építkezés létesült hazánkban. De valamennyi annak a zsibbasztó idegen szellemnek visszatükröződése, mely Bécsből szakadt reánk.

A budavári Nagy Boldogasszony templomát osztrák jezsuiták szorították ormótlan nagy klastromuknak tömege közé s ismert ízlésük szerint eredetiségéből tökéletesen kiforgatták.

A mai nemzedék ebben a siralmas állapotban láthatta még fővárosunknak ezt a legnevezetesebb templomát. 1867-ben még ily elrontott keretéül szolgált a koronázás nemzeti ünnepének. Csak a hozzáértők fedezhették fel alapvető szerkesztésének elburkolt vázát, megcsonkított és meghamisított középkori ékességének eredeti alakzatát.

RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL SCHULEK FRIGYES MŰVE
RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL
SCHULEK FRIGYES MŰVE

Elévülhetlen érdeme Trefort Ágostonnak, hogy mihelyt 1872-ben vallás- és közoktatásügyi miniszterré lett, egyik első gondja volt a műemlékek orsz. bizottságának javaslatára ennek a nagy történeti becsű templomnak a helyreállítása. S a gondviselésnek igazi kegy elme, hogy ezt a nemzeti ereklyét egy oly kiváltságosán hivatott nagy művészre bízhatta, aminő Schulek Frigyes.

A régi alkatrészekből oly kevés maradt meg épen, hogy a helyreállítás műve a legnagyobb mértékben problematikusnak bizonyult. Nem egy korból való, egyöntetű szerkezet megújításának egyszerű és előre megszabott feladatát tárta fel a gondos kutatás. Schulek kezdettől fogva tisztában volt vele és Schmidt a bécsi "Dombaumeister" tekintélye is megerősítette azt, hogy ezen a templomon három nagy építési korszak, a román átmeneti s — amint a franciák elnevezik — a sugárzó és a lángoló gót stílus egyenrangú kiválósággal érvényesült.

A kutatásnak ehhez az eredményéhez az a nagy nemzeti gondolat fűződött, hogy ez a templom régi, középkori alakjában, három építkezési korszakot kidomborító jellegzetes szépségében, egyszersmind dicsőséges nemzeti királyainknak, IV. Bélának, Nagy Lajosnak és Mátyásnak uralkodói nagyságát remek és egységes foglalatban örökíti meg.

Ezt a helyreállítási munkát csak nagy művész és minden ízében lelkes magyar hazafi oldhatta meg sikerrel.

A művészi megoldásnak rendkívüli nehézséget okozott az, hogy a XIII. század végéről való román átmeneti alapozás, a bazilikális elrendezés, a kimagasló középhajó s a két alacsony mellékhajó — mint IV. Béla királynak alkotása, — szembetűnően kifejezésre jusson a XIV. században foganatosított későbbi átalakulás megtartása mellett is. Akkor ugyanis a mellékhajókat, csúcsíves nagy ablakokkal a középső hajó magasságára emelték s ezzel a csarnoktemplom szerkezetére tértek át, amely átalakulás viszont Nagy Lajosnak jellemző osztályrésze. Ki kellett építeni a templomnak elrontott déli tornyát; a remekművű déli kapucsarnokot, amelyet a jezsuiták elfalaztak és a timpanon nagyérdekességű középkori domborművén nagy rést ütöttek; a szentély északi falához csatlakozó Gara-kápolnát, mely most a Szent Jobb nevét viseli, Mátyás király korának a XV-dik század végéről való emlékeit.

Ezeket a leglényegesebb s a számtalan alá-rendeltebb részleteket a megmaradt régi köveknek, — egy-egy pilléren felismert gyámoknak és ívtöredékeknek, — gondos felderítése nyomán ki kellett egészíteni, a művészi tudás és clivi-nálási képesség megfeszített és szeretetteljes odaadásával. A régi kövek rejtélyének megfejtése után, amikor az egyes alkotó részek törvényszerű kiépítéséhez meg volt adva az útmutatás, a feladatnak talán legnehezebb része következett: a részletek fontosságának teljes megóvása mellett közbevetett szervekkel azoknak szintetikus egybekapcsolása, hogy amit századok halmoztak egymásra, az egymástól elütő formák és szerkesztések, eredetiségök báját külön hangoztassák, de egybeolvadjanak az egésznek uralkodó és egyöntetű szépségében.

Csak oly istenadta művész, aminő Schulek Frigyes, mélyedhetett el e szövevényes munkába, aki nem csak a kövek hordozó és támasztó szerepét vizsgálta, de koruk és jelentőségük szellemét is a lelkébe szívta. Csak izzó hazafiasság nem fáradt bele, kutatni, tapogatni a régi töredékek minden oldalát, nincs-e rajtuk nyoma faragásnak, ékítésnek, melynek IV. Béla, Nagy Lajos vagy Mátyás korából volna valami mondani valója.

Csak igazán nagy és igazán magyar mesternek a teremtő ereje tudta annyira beleélni magát ezeknek a rejtélyes köveknek, nagy idők örökségének a századaiba, hogy amit a sok pusztítás rajtok rombolt és elrontott, azt visszaálmodja és eredeti szépségének teljességében kialakítsa úgy, mintha a középkori mesterek kortársa, velők egyformán érző és gondolkozó művész volna maga is.

Menjünk csak végig a templom déli oldalán. Ott szökik fel legelöl Mátyás királynak karcsú tornya; milyen természetesen változnak át egészen újból épült felsőbb szakaszai a négyszögű alapból könnyedebb nyolcszögre ; mindig csipkésebben és légiesebben törekszenek az egymást szelő hajlított, késői csúcsíves alakzatok fölfelé, a Duna túlsó partjának minden pontjáról felötlő, élesen metszett sisak erőteljes keresztrózsájáig. Mellette gyönyörködtet a Mátyás korát szintén fényesen ragyogtató remek bejárati előcsarnok. Ehhez csatlakozik a Nagy Lajos uralkodása alatt felemelt oldalhajó, erőteljes támasztó pilléreivel. A kereszthajó nagy csúcsíves ablaka alatt IV. Bélának kezdő építkezése bukkan fel: egy vízszintes karajos ívsorozattal elszigetelt kapu, mely a román átmeneti stílusnak kis remeke, befelé szűkülő, változatosan csúcsos és félkörű ívekkel ékesített bélletével. A kereszthajó és a szentély által képezett sarokba illeszkedik az eredeti román templom alacsony mellékhajójának tömören alakított záró szakasza; míg a szentélyen túl, e legrégibb részletnek ellensúlyozója a Mátyás korabeli, késői csúcsíves Gara-kápolna. Ennyi különböző motívum és mégis semmi kirívó ellentét. Három századnak a formanyelve, egyenrangúan hangsúlyozottan és amellett a legtermészetesebb összhang. Minden úgy kapcsolódik egy máshoz, hogy az erőlte-tettségnek még csak nyoma sem látszik meg sehol. Hiába akarná ennek a csodálatos, egységes hatásnak titkát adott elvek és szabályok szerint elemezni valaki. Az, hogy a tető alatt erőteljes karajos ívekből szőtt övezet foglalja egybe a falakat; az, hogy a tagolás arányos és ritmikus elosztása a fények és árnyak játékában kiemeli és élénkíti a részleteknek egymásba olvadó, egymást ellensúlyozó teljes összhangját, még távolról sem meríti ki annak a szívet melegítő, a letűnt századok dicső emlékét elővarázsló ékesszólásnak megfejtését, mely e templom minden oldalán, minden részletén mindig más és más, de szervesen és következetesen egymásból kifejlődő korhű művészi elemeket szólaltat meg és a művészi igazság meggyőző erejével támasztja fel romjaiból elejétől végig a templom építésének magasztos történetét.

RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL SCHULEK FRIGYES MŰVE
RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL
SCHULEK FRIGYES MŰVE

Ehhez a művészi remekléshez nem lett volna elég a megtanult, az utánzó jártasság a középkori művészet formakincsében. A mi fővárosunkban építenek mindenféle kornak és ízlésnek mintái szerint. Van itt elég templom, nyilvános és magánépület az ó- és középkori, a renaissance és a barokk építkezés minden fajából. Láthatjuk az értelmetlen utánzás összevisszaságát, de eredeti, átérzett és megraga-dóan kifejezett művészi gondolat a főváros háztengerében alig jut felszínre. Különösen elszomorító az, hogy alkotmányos szabadságunk negyven éve alatt a mi építészeink főleg a bécsi áramlatok követőinek bizonyultak. Onnan boldogítottak bennünket a szörnyűséges "Zinspalais" otromba típusával, mely a régi formák hivalkodó hamis játékával ékteleníti a főváros képét. Vagy ha nagyobb erőfeszítést kivannak, egyszerűen átültetik, soványán és kijózanítóan a Bevilacqua- vagy a Strozzi palotákat Olaszországból. Templomainkon és középületeinken úton-útfélen a közkézen forgó mintalapok lelketlen kizsákmányolásán ütközik meg a szemünk. A román és a csúcsíves építkezésnek is vannak szomorú, óriási méretű példái, de jobbára csak a külsőségekben, a kor szellemének halvány árnyalata híján, minden belső művészies szükség nélküli alkalmazásában. A középkori művészetet annyira jellemző szeretetteljes elmélyedésnek és a részletek kidolgozásában akkor annyira érvényesült egyéni szabad felfogásnak még csak szerény próbálkozása sem fedezhető fel sehol. Visszásan és sértően terrpeszkednek e középkori alakítások és ékítések, a vállalatba kiadott munkának rideg unalmasságával. A középkori szerény építő és kőfaragómesterek áhítatos munkájából valóságos gúnyt űz a mai kor utánzási ügyeskedése és árlejtési versenye. A tervező megrajzol egy mérműves ablakot, kipróbált minta szerint; kiadja a vállalkozónak, hogy százszor faragtassa ki ugyanazt, így aztán lehet, hogy óriási csúcsíves épületek megkötött időre, úgy ahogy, elkészülnek, míg a középkori dómokat olykor századokon át sem tudták befejezni. Nagyon érthető, hogy a regi stílusoknak ez a lelketlen kifosztása a nemesebb becsvágyú építészekben a gyökeres újítás vágyát ébreszti fel. A nyugati államokban folytonosan kísérleteznek, hogy a mai kor építkezését egészen új irányba tereljék. Ezeknek a modern törekvéseknek a hullámai elverődtek hozzánk is. Sajnos, megint csak Becsen át -- és az a szertelen s bizonyára nagyon mulékony divat, amely a bécsi szecesszió nevén ismeretes, sokszorosan ismétlődik ujabb építkezéseinken. Lehangoló benyomást kellett gyakorolnia annak, hogy a legnemzetibb feladatok egyikére versenyző művészeink, a Kossuth Lajos síremlékére hirdetett pályázaton, túlnyomóan a bécsi újfajta sütőkemencékkel állottak elő, itt-ott valamely félénk magyaros vonást, Attila kincséből valamely motívumot alkalmazva. Ezekkel sikeresen nem gátolhatták meg azt, hogy a város bölcsei az elcsépelt ál-görög oszlopoknak és kockáknak adtak előnyt, melyek persze nem mondanak sokkal többet az ismert összerakó gyerekjátékoknál.

*

Nem is szabad kicsinyelni az új törekvések jogosultságát. Vannak biztató jelek, hogy a mi modern művészetünk idővel ki fog bontakozni a külföldi divatos áramlatok nyűge alól, életerőssé fog válhatni a saját emberségéből. Lechner Ödönnek, az ő pezsgővérű eredeti tehetségének érdeme, hogy az elernyedt másolgatással szemben az ő elmés és leleményes művészete megindította a magyar építkezés függetlenségi harcát. Eddig korlátolt területen mozog még. Nem azért, mintha a magyaros fazék és szűr népies díszítéséhez kötné magát, ahhoz a primitív síkornamentikához, melyből a magyar stílus fogalma táplálkozik. Ehhez a szűk forráshoz csak annyiban kapcsolódik az ő díszítési rendszere, amennyiben a sík felületen fejleszti és gazdagítja a maga egyéni művészetének készletét. Nála nem valamely szerves építőművészeti gondolat az alap, melynek mintegy természetes kivirágzása a külső díszítés. Pedig ha építő művészeti stílusról beszélünk, nem a homlokzati sík felületekben, hanem az alaprajzban, a tömegek plasztikus tagolásában rejlik annak lényege és az ornamentikának egyedül jogosult, vele egybeforrt művészeti jelentősége. Mindamellett Lechner művészeti törekvései a legmelegebb érdeklődésre tarthatnak számot. Aki csak kicsit foglalkozik építő művészeti problémákkal, tudhatja, hogy a nehézkes, sokoldalúan megkötött és a megszokottságban annyira megrögzött építő művészeti formai gyakorlatba mily nehéz a legcsekélyebb újítást, az egyéni művészetnek eredeti és üde zamatját beleszivárogtatni. Az igazi tehetség követi a maga útját s váratlanul cáfolja meg gyakran a történeti fejlődésből leszűrt okoskodást. Ki tudja előre, vajjon a sík felületről az alapokra, a virágról a gyökérre, tehát a természet életrendjétől eltérő, fordított irányban Lechner Ödön tehetsége meg nem fogja-e még találni a magyar építőművészet teljes felszabadulásának Ariadne-fonalát ? Alkotásai mindig érdekesek és művésziesek, ha nem is egyenlő értékűek. A sík felületeken vonalmenetének és díszítő motívumainak egyéni bája gyakran gyönyörködtet, bár néha szembeötlő a laza összefüggés a szerkezet és a takaró lepel között. S azt tartom, inkább árt, mint használ az ő nagy érdekességű művészi törekvésének, melyről ő maga is nagyon helyesen mondja, hogy az úttörés kezdő kísérletein túl még nem jutott, csak szaporítja az elcsépelt gyakorlathoz ragaszkodók kicsinylő táborát, az a túlzott harsonázás, hogy íme van már magyar stílus, dobjunk félre minden mást, tagadjunk meg minden történeti hagyományt s derűre borúra minden, ami épül, új "magyar stílusban" épüljön.

Ennek a reklámnak azok vették főleg üzleti hasznát, kik Lechner Ödön művészetét felületesen és értelmetlenül kiaknázzák, a bécsi sze-ceszió kacskaringós vonalrendszerébe beleoltják és aztán a magyar stílus megvesztegető jelszavának segítségével nem csak a fővárosban, de sok jó hazafias vidéki városunkban is förtelmes ízléstelenségeket követnek el.

Éppen az új irányokkal művésziesen és komolyan foglalkozó tehetségeknek érdekében kívánatos volna, hogy a magyar stílus ne legyen szemfényvesztő jelszava minden parányi újításnak, még ha az csupán éretlen kísérlet is, minden mesterkélt fogásnak, még ha az a gombhoz varrott ruhánál sem jelentősebb.

Különösen nem lehet jogosnak elfogadni azt, hogy egy ki nem forrt művészi törekvés csak magát akarja illetékesnek és hivatottnak elismertetni minden kínálkozó feladat lefoglalására.

RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL SCHULEK FRIGYES MŰVE
RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL
SCHULEK FRIGYES MŰVE

A mi vadonat új fővárosunk nemzetközi egyvelegében a magyar nemzet ezeréves múltjának emlékeit csak a művészet támaszthatja fel. Nem az a művészet, melynek legfőbb elve az, hogy szakítsunk a múlttal, a múltnak egész művészeti örökségével. Mely lehet a jövőben valamely magyar stílus megteremtője, de a nemzeti történet hagyományaiban nem gyökerezik. Az a divatos áramlat, mely a történeti stílusok követői ellen irtó háborút folytat, bárhol inkább jogosult, mint éppen nálunk. Parisban a Notre-Dame, aSainte-Chapelleésa nemzeti történetnek annyi remek más emléke; vagy Olaszországban minden városnak a művészet nagy korszakaiból; épségben átöröklött felülmulhatlan építkezési dísze fölöslegessé teheti azt, hogy a mai kor művésze a letűnt századok alkotásaival versenyezzen. Nekünk azonban nagy szükségünk van arra, hogy legyenek művészeink, kik élethivatásuknak tekintsék nem csak a meglevő műemlékek fentartását és helyreállítását, de képesek legyenek olyan alkotásokra is, melyek a magyarság dicső hagyományait, nemzeti királyai alatt átélt fényes múltját, elpusztult emlékeinek szelleméhen és formanyelvén elevenítenék lel. Mit nyernénk vele, ha történeti hagyományainkkal teljesen szakítanánk, ha a művészetben csak a jövő zenéjét tartanok egyedül üdvözítőnek, ha a mi fővárosunk csak a legutolsó divat szerint épülne tovább ? Ugyanazt a kegyeletnélküli irányzatot követnők, mint ahogy a mohácsi vész óta az osztrák hatalom századokon át elenyésztette a főváros területén minden nyomat annak, hogy itt "hajdan szebb élet volt", amikor a magyarság úr volt a maga földjén, amikor a budai vár művészi ékessége a nemzettel egybeforrt magyar királyi hatalomnak volt ország világ előtt büszke hirdetője.

Más, szerencsésebb nemzetek romlatlan szépségökben bírják ma is a középkori művészetnek nagyszerű emlékeit. Bennünkct csak a művészet kárpótolhat mindazért, amitől hazánkat századokon át ellenséges rombolás megfosztotta. Más országokban kitombolta magát már a történeti művészet. Nálunk még a feladatok egész sora várja tőle nemzeti hivatásának teljesítését. Valóságos elemi csapás, hogy a modern hamis jelszavak a mi művészeinket is elriasztják a történeti művészet feladataitól. Váltig állítják, hogy a történeti tartalom megölője minden igazi művészetnek. Ez a a dogma annyit jelentene, hogy a Parthenon szobrászati díszétől fogva Rafaelnek a stanzái-ig művészeti szempontból értékteleneknek tekintsük a nagy mesterek legmagasztosabb alkotásait. Igaz, hogy a fenséges eszmék nem adják meg a művészi munka becsének a mérteket. Remekművek keletkeztek, melyeknél mellékes, hogy mit ábrázolnak. De a történeti tartalom szükségképen nem volt fékezője, ellenkezőleg az arra hivatott tehetségnek a legjobb időkben legerősebb ösztönzője volt, hogy a színek és a formák varázshatalmát ragyogtassa.

Minden a művészi megoldástól függ. A történeti alkotás üres és érdektelen, ha csak a külsőségeknek, az erőltetett korhűségnek, a jelmezeknek és egyéb archeológiái limlomnak a készletét tárja elénk. Amely fölött nem uralkodik, megragadó, egyéni kiválósággal a művet önmagában becsessé nem avatja a teremtő képesség. De ámítás az a divatos okoskodás is, hogy a mai történeti művészet a letűnt századok egykorú formanyelvét többé nem elevenítheti fel. A mai művész akkor is, ha Szent István, Mátyás, vagy Rákóczi szellemét idézi, mai keletű magyar stílusban oldhatná csak meg feladatát. A formanyelvet illetőleg fel lehet vetni azt a kérdést, hogy miért volna magyar csak az, mely a modern szecesszióval együtt kapott lábra, asszir, perzsa, hindu s más messzefekvő régi műveltségi forrásokból merít s nálunk a modernség s a nemzeti irány monopóliuma után törekszik? S miért nem magyar az a formanyelv, mely középkori emlékeinkből, azoknak hazánk földjén meghonosult készletéből veszi fel újra nemzeti hagyományainknak megszakadt fonalát?

A döntő mégis csak az, hogy akár modern, akár történeti formanyelven alakul ki a művész munkája, tud-e rajta fellétlenül uralkodni; nem gépies utánzó-e; vagy igazi művész-e, aki eletet és lelket lehel a nyers anyagba, a részleteket ügy foglalja össze szerves egészbe, a vonalak ritmikáján úgy rezegteti végig a maga érzését, hogy amit létrehoz, az a teremtés csodás műve, egyéni és egyetlen a maga nemében.

S ebből a szempontból a magyar földön meghonosult középkori stílusok felújításának jogosultsága fölött azt hiszem vitázni sem szükséges, amióta Schulek Frigyes a budavári koronázási templomot befejezte s teljes művészi szabadsággal a templom környezetét is vele egybehangzóan kialakította.

Életének a java részét szentelte a templom helyreállításának. Míg szerencsés vállalkozó kartársai hevenyészett munkákkal nagy vagyont szereztek, Schulek az igazi művész önfeláldozásával, szinte hihetetlenül szerény díjazás mellett, 1878-tól, az építkezés megkezdésétől fogva a millenniumig, a mikorra a templom nagyjában elkészült, a lelkesült alkotási kedvnek soha el nem lankadó, izzó szenvedélyességé-vel, a nemzet oltárára rakta le tudásának és képzeletének összes kincseit. Veszendőben vannak nálunk ezek a nagy és nemes idealisták. Olyan volt Lotz Károly, kinek magas szárnyalását nem akasztotta meg az, hogy annak idején a Nemzeti Múzeum lépcsőházának kifestésére, az övezeti képek ára fejében, "kurrensölenkint" 300 forintjával szerződtették. És Schulek Frigyesnek nemcsak hogy anyagi jutalma vajmi kevés volt, de a templomra magára is csak csekély részletekben volt fedezet. Schulek feladatát mindenesetre nagyon megnehezítette, hogy évenkint 100.000 forintnál több sohasem állott rendelkezésre a templom építésének összes költségeire. Ebbe a szegényes keretbe kellett beletörődnie, több mint tizenöt éven át. Trefortnak és utódainak minden jóakarata, a Havas Sándor és később báró Forster Gyula elnöklése alatt állott építési bizottság buzgó támogatása mellett sem lehetett bővebb pénzforrást megnyitni. Nem megdöbbentő-e az az egybevetés, hogy a budavári Boldog Asszony templomának felépítése kerek összegben egy millió és hatszázezerforintba került, míg a bécsi fogadalmi templom (jórészt magyar pénzen) éppen tízszer akkora összeget, tizenhat millió forintot emésztett fel. Holott az a lelkes művészi munka, mellyel Schulek a mi templomunk minden részletét külön érdekességgel és szépséggel ruházta fel, egyenesen megfizethetetlen.

Ugyan azzal a mondhatnám örök ifjú hévvel fogott hozzá a Halászbástya pazar ékesítéséhez. Ehhez a feladathoz képest is aránytalanul csekély volt az összeg - - mintegy 900.000 korona - melyet az állam és a főváros együtt arra fordított. És Schulek csak teremtett és lelkesülten dolgozott tovább. Hogy csak egyet említsek, a nagy lépcsőzet korlátain végig alkalmazott rozettákon több mint 90 eredeti és különböző motívumot alkalmazott. Ő maga szegény maradt, de a hazáját megbecsülhetetlen művészi kincscsel gazdagította.

A templomon kötött kézzel kellett követnie a középkori mesterek nyomdokát. De a környezet kialakítása egészen az ő legsajátabb műve.

A szükséglet a tér rendezését csak annyiból szabta meg, hogy koronázási templomunkhoz, mint a nagy nemzeti ünnepek színhelyéhez az odasereglő sokaságnak felvonulására és távozására nem csak a homlokzat felől, de az Albrecht-út lejtőjén is tágas közlekedés váljék lehetségessé. Ez volt a feladatnak célszerűségi alapja. A déli Halászbástya sarkáról levezető régi jezsuitalépcső szűk sikátora erre a célra elégtelen, sőt veszélyes lett volna. Schulek ezért a templom főtengelyének irányában, a kiugró falsíkok ferdeségét kiegyenlítő csekély elhajlással, egy monumentális lépcső-zetet tervezett, az Albrecht-út szintjétől, közvetlenül a templom szentélyéig.

Ennek a lépcsőzetnek a kialakítása, a meredek lejtőnek elágazásokkal és közbevetett nyugvó síkokkal mérséklése nem csak a kényelmes feljutásnak vált előnyére, de az egymásfelé sorakozó lépcsőfokok unalmasságát eltünteti s felépítését az első nyugvó sík alatt díszes kútcsarnokkal s feljebb lendületes ívezetekkel élénkíti.

RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL SCHULEK FRIGYES MŰVE
RÉSZLET A BUDAI HALÁSZBÁSTYÁRÓL
SCHULEK FRIGYES MŰVE

A lépcsőzet legfelsőbb két ága a déli és az éjszaki Halászbástyára vezet. A templommal állunk szemben, melynek minden köve, ékességének egész gazdasága, a középkori színmagyar nemzeti uralom fényét ragyogtatja reánk. Érezzük, hogy nagy hagyományok szentelt helyén állunk. Megértjük a mesteri alkotásban rejlő mély gondolatot. Színről színre látjuk a maga tisztaságában középkori nemzeti életünknek romjaiból feltámasztott egyik legérdekesebb tanuját, úgy amint a művész lángelméje azt az ellenséges hatalom által reáerőszakolt hamis burok alól felszabadította, s régi szépségében a mai és a jövő nemzedék számára a dicső hagyományok őréül helyreállította.

Nincs a fővárosban megragadóbb emlékeztetés arra, hogy a legrégibb keresztény nemzetek egyike vagyunk s vérbeli magyar nagy uralkodóinknak köszönhetjük azt az ellentálló erőt, amellyel nemzeti létünket közel négyszáz éven át a reánk nehezedő idegen járom alatt megtudtuk őrizni a megsemmisüléstől. Mily méltó és magasztos a templom kőbe-faragott történeti ékessége vonatkozásban a mi megszentelt évezredes hagyományainkkal. Szt. István napján ott hordozzák a nép sokasága előtt első nagy királyunk jobbját. Ott nyugszanak az egyik kápolnában III. Béla és az első neje antiochiai Anna, Árpád-házi királyaink közül az egyetlennek reánk maradt testereklyéi. Minden a magyarság régi dicsőségére emlékeztet e falak között, ahol a koronázás a nemzet és királya közötti frigyet az átöröklött és eltörülhetetlen nemzeti szabadság jegyében szentesíti. Hódolunk a nagy ősök szellemének; nekik köszönjük azt, hogy ezen a darab földön a magyar faj gyökeret verhetett s dacolva a a reá mért csapásokkal, életerősen fejlődik tovább. A múlt és a jelen benső kapcsolata tárul fel a maga egész nagyszerűségében, ha a templom lörténeti szépségétől eltelve, a főváros háztengerére tekintünk alá. A Duna hatalmas árján füstölgő, sivító gőzösök siklanak tova, Óriás hidak kötik össze a partokat, a házsorok elvesznek a messziségbe, a nagy magyar Alföld párás levegőjébe. A magasból káprázatos ez a nagyvárosi kép. Közlekedési erein mindenütt látni a zsibongó, versengő élet pezsgését. Mindenfelé a folyton terjeszkedő, egymásra torlódó építkezések tömkelege ejti bámulatba a szemlélőt, afölött az óriási fejlődés fölött, amely alig két nemzedéken át amerikai sietséggel, szemünk láttára teremtette meg az osztrák nyomás alatt századokon át sínlődő szegényes városkából Európának egyik legnagyobb emporiumát. Vezető és szervező szellem nem nyilvánul e nagy fejlődésben. A házak zsúfolt tömegében nélkülözzük a terek és az avenuek nagyszabású távlati hatásait. Az építkezéseken túlnyomóan uralkodik az utolsó évtizedek el-ernyedt, utánzó modorossága, mely alig emelkedik itt-ott a nemzetközi színtelen sablonok átlagossága fölé. De a Halászbástya magaslatáról inkább a rengeteg kiterjedésű város összbenyomása érvényesül, melynek a természet páratlan szépsége, a Duna nagy és szeles vonású kanyarulata s a Gellérthegynek merész sziklatömege határozza meg jellemző arculatát.

Szerencse, hogy a Dunát beépíteni nem lehet és hogy a Gellérthegyet kicsinyes piszkálással a törpe epigonok egészen eltorzítani nem képesek. A természetnek e két maradandó tényezője nélkül a mi fővárosunk csak olyan felcseperedett nagyság volna, mint akárhány hirtelen épült tömeges elszállásolási telepe az új világnak.

Ennek a gyönyörű fekvésnek első művészi felfogását, a távlati beállításnak remeklését csodálhatjuk a Halászbástya szerves és mélyen átgondolt díszítésében.

Schulek Frigyes az első építő művészeink között, aki a várdombon kínálkozó páratlan szépségű helyzetet képzeletének és alkotási képességének teljes diadalával ki tudta aknázni.

Kettős célt követett. A koronázási templomot hozzá, méltó, vele összhangban álló keretbe foglalta, hogy semmi se zavarja közelben a történeti szellem ünnepies hangulatát. Amellett ugyanez a keret úgy szegélyezi a régi bástyafalakat, hogy a Duna túlsó partjáról is erőteljes benyomást gyakoroljon a várdomb festői dísze s a szegélyezés nyílásain át s még inkább végigfutó terrasszán a remek kilátás minden oldalról szervesen beleilleszkedjék az architek-tonikus körvonalak közé.

A déli és az éjszaki Halászbástyának szabálytalan, egymástól ferdén elhajló régi alakján Schulek nem változtatott. Valamint a lépcsőzet, úgy a bástyákat szegélyező folyosók is hozzá simulnak az adott helyzethez. Oly elmés és mérlegelt a tömegek elosztása, hogy ez a szabálytalanság még csak fokozza a művészi megoldásnak eredeti, festői üde hatását.

Az egész alkotáson a román művészet formanyelve érvényesül. Csatlakozik a templomnak legrégibb részleteihez. Schulek a templom környezetének művészi díszítésénél szabadon válogathatott volna bármely más, akár modern művészi alakítást. De megtagadta volna az ő művészi hitvallását, ha nem fűzte volna tovább a templomon oly lelkesen követett történeti hagyományt. A román művészet virágzott az Árpád-házi királyaink alatt. A templomban alussza örök álmát III. Béla, egyike legkiválóbb uralkodóinknak, kinek úgy első, valamint második neje francia vérbeli hercegnő volt.

Ezen a réven még nagyobb arányban terjedt el s az Árpád-ház kihalásáig gazdagon virágzott az az építkezési stílus, melyet a román művészet vezető mesterei, a francia szerzetes barátok, a magyar faj művelődésével maradandóan egybeforrasztottak. Legszebb emlékeink tanúsítják, hogy a román átmeneti stilus hazánkban jóval előbb honosult meg, mint nagy Németországban. Az ornamentika sok érdekes példáit bírjuk, melyek normann-román eredetre vallanak. Hazánk földjén alaprajzi és díszítési sajátságok érvényesültek az idők folyamán, melyekről a művészet története is elismeri, hogy azokat az önállóságra való törekvés szelleme lengi át. Idegen mesterek voltak ugyan középkori építőink, de a színmagyar államiság és művelődés szolgálatában. A dicső Árpád-házi uralom századaival eszerint a román művészet benső kapcsolatban áll. Amikor tehát Schulek Frigyes a budavári koronázási templom környezetét a román művészet felújításával ékesítette, a török és az osztrák uralom alatt megszakadt nemzeti művelődésünknek a jogfolytonosságát juttatta diadalra.

A román művészet a középkor, folyamán főleg az egyházi építkezésekben - - a templomokban és a klastromokban valamint a fejedelmi várakban fejtette ki teljes erejét és jellegzetes szépségét.

Az adott helyzetnek a legtermészetesebb s azért a legszerencsésebb művészi kialakítása volt az, hogy Schulek Frigyes a meglevő régi bástyafalakhoz símuloan, kifelé, a távoli hatásra számított homlokzatokat a román fejedelmi várnak, - - és befelé a templom ihletés közelségében, a körülzáró, lelki békességre hangoló klastromi udvarnak, a középkori építkezés legbájosabb motívumának, a nyitott árkádokkal ékes keresztjáró folyosónak a szellemében oldotta meg művészi feladatát.

Abban nyilvánul a legérdekesebben az ő teremtő képessége, hogy a középkori román építkezési rendszer az ő kezében a maga régen múlt idejének hamisítatlan jellegzetességét megtartja, a művészi feladat megoldásának gerince mégis az adott helyzet és a célszerűség, a közlekedésre szánt tágas lépcsőzetnek s a meredek bástyakon végig futó korlátnak mai szükséglete.

Sehol sem lépi át ennek a modern szükségletnek a keretét, sőt azt szervesen kidomborítja mindenütt. Formanyelve, bár a letűnt száxadokról regél, sehol sem válik fölösleges túláradó bőbeszédességgé. Gazdag a változatosságában, de az egységes művészi gondolat világosan, egyöntetűen, monumentálisan vonul végig az egész alkotáson.

Fokról fokra el lehet merülni, meg lehet csodálni az egyes alkotó részeknek szerves kapcsolatát, a maga helyén, mindenütt ritmikus mérséklettel, hangsúlyozott jelentőségét.

Ilyen a többek között a déli és az éjszaki Halászbástya kiugró két oldalának s a közbeeső bemélyített falsíknak erkélydísze, kerek nyílásokkal áttört korlátokkal, szokatlanul hosszúra nyúlt félkörívesen kivájt mélyen rovatkolt támaszokkal. Egyik példája annak, hogy Schulek mily szabadon kezeli a régi formát, ha mint itt művésziesen kiszámított fény- és árnyjátékkal akarja megélénkíteni a puszta nagy felületet és ugyanakkor szellemesen rejti el a síkok ferdeségét. így egyenlíti ki azt az aránytalanságot is, mely a déli és az éjszaki Halászbástyának hosszaságán bántóan felötlenék, azzal, hogy a másfélszer hosszabb éjszaki ágnak a végső sarkára helyezi a legmagasabb s tömegében is legimpozánsabb tornyot.

Ezek a magasból lenéző erkélyek s a bástya fokait díszítő saroktornyocskák felidézikalovagkornak romantikáját.

Viszont belülről, a szentélytől jobbra és balra fekvő, szintén nem egyformán nagy és szabálytalan alakú két teret a csipkézetten áttört közbeeső korlát és a falak szegélyein terrasszal födött folyosók foglalják egybe. A folyosókról befelé és kifelé folyton változó kilátást enged a sok félköríves nyílás, melyeket kettesével és hármasával, ritmikus egymásutánban, végig futó ívek öveznek. A merre tekintünk, meglep a díszítésre pazarolt óriási művészi munka, mely ismétlésekbe sehol sem esik, kifogyhatatlan a motívumok gazdagságában. A hány páros oszlop választja el a folyosók nyílásait, mindegyiknek más a feje és a törzse. A régi jezsuita-lépcsőnek kiválóan szép nyitott előcsarnoka teljesen sajátszerű; mindegyik toronynak, minden ívezetnek az ékitése különböző. Mindenütt a szeretetteljes és lelkes művészi odaadás szól a szívhez. Minden motívum korhű és mégis eredeti. Rokon formákat lehet látni normann és lombard emlékeken, azonosakat sehol. Annyira vérévé vált Schuleknek a román formanyelv, hogy őt a mintákhoz való szolgai ragaszkodás nem feszélyezi. Eredeti és egyéni műve ez Schuleknek minden ízében. Annyira egyéni, hogy nem csak a megrajzoláskor, hanem, amint azt nem egyszer magam is gyönyörűséggel néztem, egy-egy oszlopfő vagy törzs agyagmintáján is, felgyűrt ingujjal, maga a mester formálta ki nekihevült kedvteléssel a díszítő részleteket. Minden darab külön művészi teremtés eredménye, mindenütt ott van a mester kezének az egyéni vonása s minden szerve és ékessége ennek a nagy alkotásnak szerkezeti jelentőséggel is bír. Ezért él minden rajta. Ezért emelkedik annyira minden hamis utánzás fölé.

És magyar művészet az övé, valamint a Tisza is magyar folyó és a Balaton is magyar tó, ha vannak nagy vizek másutt is a világon.

A középkori román mű vészét virágzott nálunk régen úgy, mint Európa többi államaiban. De hogy Schulek Frigyes ezt a történeti stílust, ott ahol az a mi történeti hagyományaink helyén annyira kifejező, felújította és pedig felújította oly egyéni művészettel, amelytől eredetiségét senki el nem vitathatja, az mindenkor a magyar művészetnek lesz el nem idegeníthető dicsősége.

Sajnos, a város rendezése körül uralkodó fejetlenség a Halászbástyának a Dunára néző homlokzata elé is több bosszantóan elfödő építkezést engedett meg. Az éj szaki oldalon a régi pénzügyminisztériumi épületnek lomha, ormótlan tömegét is, ha már lerombolni nem lehet, legalább a legfelső emelet részleges lebontásával, élénkebb és kevésbbé nyomasztó sil-houette-vel kellene a templomnak alárendelni. Úgyis barbár gondolat volt, hogy a pénzügyminisztériumnak új épületét annyira közelébe engedték a .Szent Háromság terére néző homlokzatnak és az építész gotizáló, túlhajtott erőfeszítéssel egyenesen felül akarta múlni a templom térbeli hatását.

A déli Halászbástya a régi jezsuita klastrom kisebbik szárnyépületének lebontása után szabaddá lett.

Lesz-e az odatervezett primási palotából valami? Valami árkádos elkerítéssel megóvják-e legalább a déli oldalon a templomnak és környezetének ünnepies elzártságát ?

Nem volna szabad megengedni, hogy ezen a helyen kontárok nyúljanak bele Schulek egységes remekművébe.

A helynek történeti jelentősége újabban még egy nagy alkotással növekedett. Nem régen leplezték le a déli Halászbástya kis terén Szent István első királyunk szobrát. A lovas alakot Stróbl Alajos mintázta, talapzatát Schulek tervezte. A talapzat a környezettel teljes összhangban áll. Az antik befolyástól még nem ment, korai román tömör formákkal hangsúlyozza a szent király korát. Alsó része hosszúkás kocka, melynek sarkait az átlók vonalába eső, erőteljesen kiugró rovátkolt pillérek tompítják. A pilléreken négy heraldikus oroszlán őrködik. A felső rész két lépcsőfokkal, lényegesen megszűkül, melyet négyesen párosított, változatosan díszített, tömör oszlopok vesznek körül; a közökben aranyozott médaillonok alapján az agnus dei, az evangélisták jelvényei és a kettős kereszt reliefjei láthatók. Az oszlopokon architrávos párkányzat nyugszik, mely fölött még két lépcsőfokkal kiemelkedve áll a lovas szobor. Stróbl mester helyesen fogta fel a maga feladatát, amikor a szent királyt és a lovat is szinte merev nyugalomban ábrázolta. A komolyság és a fenség kifejezésére törekedett. Lelkiismeretesen tanulmányozta az egykorú viseletet, évekig gyűjtötte a hozzávaló anyagot, hogy a külsőségekben is hódoljon a történeti igazságnak. Azt az anachronismust, hogy Szent István fejét a szent korona jóval későbbi - - a Szilveszter pápa és a Dukasz császár által küldött koronák összeforrasztása utáni — alakjában ékesíti, csak helyeselni lehet, mert hiszen a szent korona ebben az alakjában ismert jelvénye a magyar királyi hatalomnak s a szoborban az időt és a fogalmi kört összefoglaló, jelképes ábrázolás még a történeti hűség rovására is jogosult. Nem egészen tudok megbarátkozni a ruházatnak, a ló dísénet túlságos csillogtatásával. A ruházatnak, a díszletnek csak alárendelt szerepe lehet a művészialkotáson. S nekem úgy látszik, hogy Stróbl mester kissé elfogult buzgalommal igyekezett minden apróságot szembeötlően érvényesíteni, a mivel a korhűségnek véli adózhatni. A sok pityke és függő dísz alatt elhomályosult a nagy érzés, a "grand style", mely a monumentumnak felépítésében és vonalmentében melegebb életet, meggyőzőbb igazságot juttat felszínre, mint a felöltöztetett modell, a műteremben "természetesen" redözött palást és a beállított ló tárgyilagos ábrázolásának leggondosabb részletessége. Ez a "grand style" valamikor a vérében volt a művészeknek. Ott a Halászbástyának a tövében van annak egyik kiválóan érdekes példája : Kolozsvári György és Miklós XIV. századi mestereknek remekműve, Szent György lovas szobrának prágai eredetije után öntött mása. Az Alpokon innen a középkorban nem jött létre ennél a magyar alkotásnál kiválóbb lovas-szobor. Nagyon üdvös gondolat volt Schulek lépcsőzetébe ezt a régi magyar mesterművei beleilleszteni.

Nemi kifogásoló megjegyzést Stroblnak művéről annál inkább meg lehet kockáztatni, mert vannak másfajta szobrai, melyekkel méltán elismert hírnévre tett szert. Műtermében nem régen láttam a kis Albrecht főhercegnek élettől csattanó egész alakját, amint egy szintén mesterien mintázott orosz agárhoz támaszkodik. Oly egy csapásra készült, előkelő és egyöntésű szobormű ez, hogy megállaná a helyét Van Dyck-nak, vagy Gainsboroughnak fejedelmi gyermekcsoportjai közelében is.

Szent Istvánja pedig magasan fölötte áll legtöbb szobrainknak — amivel sajnos nincs sok mondva -- s ha szó is fér hozzá, örüljünk annak, hogy ha nem is érte el, de legalább komolyan megközelítette a művész a feladat nagyságát.

Sikerültebbeknek tartom a talapzat alsó mezőin Stroblnak négy relief-művét a síkból élesen kiemelt, de a talapzathoz stílszerűen illő, lapos kidolgozásával. Ezek a reliefek a homlokrészen Szent Istvánt mint uralkodót, az egyik hosszoldalon koronáztatását, a másikon Bécs meghódolását ábrázolják, míg a hátsó mezőn az építőmester Székesfehérvár négytornyos bazilikájának kis mintáját mutatja be a szent királynak. Rokonszenves ötlet volt, hogy Stróbl a középkori mesternek arcvonásaiban a Halászbástya nagy művészét, Schulek Frigyest örökítette meg. Szellemes kifejezése ez annak a benső kapcsolatnak, mely a jelent és a multat századok után ismét összefűzi, úgy amint a középkori mesterek nyomán régi dicsőségünket felújítja Schuleknek a remek alkotása.

Az új eszmék, az új törekvések, az árúcsarnokok, a vasúti indóházak, a tőzsdék hadd fejlesszenek újabb művészeti áramlatokat. A szövevényes modern élet bőséges teret nyújt a tehetségek egész rajának, hogy az új szükségleteknek és az új anyagoknak megfelelő formanyelvet teremtsenek.

De ha a nagy hagyományok nemzetfentartó erejét a mostani és a jövő nemzedékek számára az elernyedéstől meg akarjuk menteni, úgy a történeti művészetre is még nagy feladatok várnak, hogy óvja meg a romlástól megmaradt emlékeinket s újabb alkotásokkal tartsa ébren ezeréves multunknak kultuszát.

A történeti hagyományok által megszentelt helyeken csak a történeti művészet lobbant-hatja fel a régi dicsőség lángját.

Amennyire irodalom és képzőművészet között analógiát keresni lehet, van valami szellemi rokonság Schulek Frigyesnek a Halászbástyán kifejtett epikai művészete és Arany Jánosnak a Toldi-trilógiája között. Tőzsgyökeres és régies a nyelvezete mind a kettőnek. Történeti multunkat eleveníti fel a költő és a művész is. Korhű és anachronizmustól ment mindkettőjük előadása; - - de azért korunknak fiai ők, felfogásban és érzésben egyek vagyunk velők. Csakhogy az ő gondolat- és érzésviláguk a nemzet életének századait képes felölelni és remekműveikben minket, a mai nemzedéket, felemelnek a rég porladó nagy elődöknek eszményi közelségébe.

Hódoljunk hálásan az ő teremtő és feltámasztó nagy szellemüknek.

SZMRECSÁNYI MIKLÓS

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003