A MODERN SZÍNPAD

A színpadok bedíszletezése egyszer már volt művészet abban a hellenista korban, mikor a Pompejiben ránk maradt falakat festették és a színpadi hátsófal volt az architektúrában az egyetlen homlokzat s ezen az egyetlen helyen talált szabad játszóteret a festői eltagolásokban és szegélyes árnyékhatásokban kedvüket lelő építőművészek fantáziája. A legújabb időben újra külön művészetté differenciálódott a színpadok berendezése s ezúttal nem az építészetből, hanem a pikturából alakult ki ez a sajátos művészet, amely elvegyülve a rendező roppantul kiszélesedett művészetével, egészen külön színpadi pikturává fejlődött. Az evolúció körülbelül párhuzamosan halad a színészi játék, tehát a drámaírás evolúciójával is s ezeken át férkőzhetünk legkönnyebben azokhoz a belső okokhoz, a melyek egészen új csapások keresésére kényszerítették a színpadok művészetét.

A Corneille és Racine precieus klasszicizmusához a színész-művészet klasszikus stílusa formálódott ki az örökéletű drámák folytonos, megszakítatlan, generációkon át egyre tartó kultusza folyamán és abban az időben, mikor a Dávid színtelenségbe merevedett művészete a francia piktura egyetemes érvényességével végigjárta egész Európát s a tájkép a Claude Lorrain hagyományain heroikussá stilizált érzések hordozója maradt, ez a francia színészstílus körülbelül úgy készen volt, mint ahogy ma készen van. Az egész klasszicizmus általános szépség-ideálok felé törekszik s ez a törekvés típusokba nivellálta ez egyéniségeket. A "nagy stílus" hagyományos pózai apáról fiúra, elődről utódra öröklődött, mozdulatai és hangsúlyozásbeli szabályai mind arra való eszközök voltak, hogy általános karaktertípusokat állítsanak be velük és általános érzés-tipusokat produkáljanak az ő segítségükkel a koturnustól nehézkes járású hősök és hősi asszonyok. Még azokban a ritka esetekben is, mikor a klasszicizáló írók alakjából valamelyes egyéniséget hozhatna ki a színész, abban az esetben is a színészek lipizáló hajlandósága visszavitte az alakot egy általánosságra s például Phaedrát, akiben egy modern színésznő érdekes embert, a tiltott szerelem gyötrelmein átvergődő elkeseredett, elszánt és gyilkos elhatározásokra képes perverz asszonyságot látna, a nagy stílus emberei egyszerűen királynénak látták a grandiózus, széles gesztusú, mélyhangú, patetikus királynénak, aki ünnepélyes és széles gesztusú heroina az emberi fellángolások legemberibb pillanataiban is. A színész felvett egy jelmezt s teljesen függetlenül a szituációktól, dallamos hatásokra törekvő sza-vallással elprodukálta a színdarab szavaiban megírt általános érzéseket s ehhez képest a színpad koncert-pódium volt, szólóprodukciók színhelye volt, amelyen egymástól függetlenül szeriózus áriakat énekeltek le teátrális páthosz-szal a nagy stílus nagyhangú pózolói.

Amint a drámaírás tisztára mosta magát az élet vizeiben a klasszikus hagyományoktól, lassanként a színész-stílus is megifjodott, elérkezett az olasz felfrissülés Rossival és eljutott a legnagyobb eredményig: Duseig. Brahms megcsinálta a naturalizmust s amint szimbolikus elemek is lopóztak a drámaírásba, a Kleines und Neues Theater szimbolikus stíluskeresésében folytatódott az új kialakulás. A sematikus beállítás helyett megjött a szerepekben rejlő pszikologiai folyamatok felismerése, az érzések kiprodukálása helyett az érzések átélése, a típusok helyett egyéni karakter keresése a színpadi alakokban, szavalás helyett a szituációkhoz simuló beszéd, a szolóproduk-ciók helyett megjött az ensemble, a szerepek és jelenetek szigorú értékelése s a színpad koncert-pódiumból valóságos kert, valóságos interiőr, valóságos utca lett, ahol egyének élnek, hatnak egymásra és érzik egymást.

A színpad reformja már a meiningeniek naturalizmusával kezdődött. A renaissance és a bárok színpad után Talma a jelmezek korhűségét hozta be s ezzel egy részről befejezte a színpadnak, mint koncert-pódiumnak a fejlődését, másrészről megtette az első lépést a valósághoz közeledő átalakulás felé. A meiningeniek valóságos embertömegeket vittek a színpadra s a díszletekben is kísérleteztek a naturalizmussal, természetesen, mint minden kezdődő naturalizmusnál, a külső részletek pontos másolásával fojtván meg a döntő fontosságú elemek kiválasztására törekvő, a valóság illúzióját keltő igazi naturalizmust.

Egészen azt az utat járta be ettől fogva a színpadok művészete, mint amit a festőművészet Piloty óta. A lokális színek egymásmellé, halmozásától eljutott a tónusegységekig, a theatrális felvonásoktól, a csillogó drapériáktól eljutott a foltok egymásra hatásának s az egységes tömegmozgásoknak a felismeréséig és amint az igazi piktor azt a lirikus diszpozíciót rögzíti bele képébe, amely őt festésre kényszerítette, éppen úgy a színpad művészei a díszletek és a ruhák színfoltjaiban, a csoportok vonalainak rithmusában azt az érzést fejezi ki, amelyet a színdarab az ő lelkében kiváltott. Olyanforma itt a viszony, mint a poéta és az illusztrátor között. Mindig érzéseknek egy művészet nyelvéből a másikba való átfordításáról van szó, bizonyos rezonanciákról, amelyeket egy műtárgy szemlélete egy másik művész lelkében kivált s amelyek éppen úgy alkotásra ingerelnek, mint a rezonanciákat kiváltó eredeti érzések.

A modern törekvések első és főcélja a képszerű hatás. Megismervén azt, hogy mentői nagyobb külső természethűséggel kopirozzák rá a színpadi falakra a valóság milliónyi apró végletét, annál inkább előtűnik ezeknek a vászonfalaknak kasírozott volta, megismervén azt, hogy mentői többet akarunk adni a valóságból, annál kevesebbet tudunk adni, végre elérkezett az a megváltó gondolat, hogy itt ugyanazok az igazságok érvényesülnek, mint a képeket festő piktorok művészetében. Ha mindent megmutatunk a nézőnek és nem ingereljük a fantáziáját, hogy tovább egészítse azt, amit a piktortól kapott, akkor nem ébredhet fel a lelkekben az a benső részvétel, a művész érzéseinek az az utánérzése, ami a művészi munkák hatásának talán legértékesebb eleme. A természet pillanatról pillanatra változik, lélekzenek a vizek és nyugtalan vibrálásban bomlanak fel a lombok tömegei; a szobák félhomályában titokzatos árnyékok húzódnak meg és el változtatják a dolgok külső formáját; új színek gyúlnak ki és hamvadnak el a tűnő pillanatokkal és mozgások villannak át füvek felett egy láthatatlan légáramlat nyomán. Ennek a lüktető életnek a természet benső elevenségének kell kiáradni a képekből, ezt kell a képek szemléletekor megéreznünk és nem fogjuk megérezni, ha a művész fagyos precizitással, éles, apró kontúrok közé börtönöz be minden árnyékfoltocskát, minden falevelet, ha szigorúan meghúzott vonalakkal szorít körül minden formát precíz, élettelen vonalakkal, amelyek nem mozdulnak meg a maguk határozottságából és mereven ellentálla-nak, ha a néző fantáziája meg akarja mozdítani őket. A természetre nem ismerünk rá, ha a dolgokatnem úgy festjük meg, ahogy látjuk, hanem ahogy tudjuk őket, ha egy futó embernek kipingáljuk minden izomdudorodását, ha berlini kéknek festjük azt a szövetet, amelyről tudjuk, hogy olyan színű, de amelynek a színe folyton változik a levegőben elszórt reflexek és a világítások hatása alatt és csak úgy kapjuk a megfestett valóság helyett a folyton forrongó és változó valóság teljes illúzióját, ha kiérezzük a természetből azt, ami lényeges és változatlan s ezenfelül annyit adunk, amennyi egy pillanat alatt lelkűnkbe lopódzik. A természet élete sohasem áll meg, sohasem áll be modellnek merev mozdulatlanságban s még a nyugvó alakból is érezzük a mozgás folytatására képesítő energiát. Erezzük a színfoltok momentán elrendeződéséből, hogy a következő pillanatban egy másik elrendeződésbe fog átolvadni és csakis úgy lesz élet a képekben, és csakis úgy fog eleven lehellet elsimulni a vizek és földek felett, ha a fontos és lényeges részleteken belül a lényegtelen apró részletek a néző szemében alakulnak ki. Az örök változékonyságot éppen az érezteti, ami el van hagyva, ami az objektív tények helyén szabad teret enged a néző határozatlan elképzeléseinek. Végképpen kitűnt, hogy a kínos részlethajhászásba fulladó primitív naturalizmussal semmit sem lehet elérni a színpadon s így kezdődött el a színpadok művészei között az a törekvés, hogy a vászonból kasírozott valóság helyett képeket komponáljanak a . színpadra és közvetve a piktura eszközeivel ébresz-szék fel a valóság illúzióját Egy jól berendezett színpad olyan, mint egy jó kép, amelyben ráismerünk egy valahol látott és valahol érzett jelenségre. Kolorisztikus naturalizmus a szin-padok naturalizmusa s nem a dolgok külső képét, hanem egymásra hatásuknak és egymáshoz való vonatkozásuknak azokat a reflexeit dolgozza fel, amelyek a dolgok és az események szemlélete nyomán támadnak.

Az elmult szezonban itt voltak a Kleines und Neues Theater művészei és elhozták hozzánk a színpad modern értelmezésének egyik igen érdekes inkarnációját. Hugó von Hoffmannsthal Elektráját merőben újszerű díszletekkel és olyan rendezésben mutatták be, amelyből ki lehetett érezni egy piktor festői gondolatait. A görög barbár kort láttuk, a Homerosz előtti időknek primitiv görögjeit, akik nagy kövek között laknak és a feszülő erők hevességével éreznek primitiv, monumentálisan vad érzéseket. A bosszú lappangó, halk lépesű démona volt ez az Elektra s körülötte a mykenei királysírok köveinek szürkeségéhen borongott az egész színpad. Egyszerű, alig megfaragott nagy kövek tornyosultak itt egymásra s félelmes, apró ablakokból az Agamemnon házának belsejéből villogott ki egy kevés izzó világosság. Odabent a lelkiismeret gyötrelmeivel vívódtak a király gyilkosai, szo-rongó félelem, az ismeretlen, fenyegető fátum közelsége kínozta a gyalázatos királynét, s abban a kísérteties vörös világosságban a belső harcok tüze villogott ki az apró ablakokon, Szürke volt az egész színpad, a lokális színek lemondóan simultak bele ebbe a vigasztalan, nyomasztó túnusba s itt láttuk először a maga teljességében való érvényesülését annak a modern megismerésnek, hogy tónusokkal kell dolgozni a színpadok művészetének és széles foltokkal, amelyek sohasem szabadulnak ki a a tónus egységéből. Mi hozzá vagyunk szokva a Periklesz korabeli görögség derűs színeihez S megszoktuk azt, hogy a lokális színek tarkaságában felbomlik a színpad egysége. Látunk egy ruhán cinóbervöröset, cinóberzöldet, jéghideg feketéi és langyos rózsaszínt, látunk széteső apró foltokat a színpadokon és disharmoniák bántják a szemet, ha a drámai események folyamán egymást agyonverő, durva színek kerülnek egymás mellé. A németek egységes tónusában, bármilyen csoportokba verődtek a ruhák megtört barna, zöld és lilaszínű színfoltjai, a színpad meg nem bontható harmóniát mutatott s ezzel ki volt mondva a legfőbb modern princípium, hogy mindazokat a színfoltokat, amelyek a dráma menetében helyüket változtatják s folyton változó csoportokba rendeződnek, össze kell hangolni egy tónusba a díszletek és a kellékek színeivel. Amint a fokozatosan differenciálódó ensemble művészet minden szereplőnek és minden jelenetnek kijelöli a helyét és meghatározza a jelentőségét, éppen úgy a színpadi piktura a tónus ensemblejébe kényszeríti a színeket és nem enged semmi külön érvényesülést a szinthetikus egység rovására, így lettek a modern színpadok festményekké, és a lélektelen, a dolgok külső képét kopizáló díszlet-vásznakra így került a kifejező színek hangulatát ébresztő arrangementja. Heyermans kegyetlen igazságérzete Israels naturalizmusával jelenik meg a színpadokon és a "Remény" jelenetei alatt Hans Bartels halászai és hollandus kikötő vidékei alakulnak ki a színpadi képekben. D'Annuzio drámáját, a "Jorio leányát" láttam Romában s az utolsó felvonás feketekendős parasztjai a lejtős udvarban, a terebélyes hársfa alatt, a gyászos barna földszínek harmóniájában folytonosan, megszakítás nélkül benne maradtak egy gyönyörűen megkomponált képben, amely olyan volt, mintha a worpswedebeli Mackensen ecsetje alól került volna ki. Itt láttam először s azután a Reinhardék Elektra-előadásában, hogy micsoda jelentősége van az embernek a modern színpadi piktorok előtt. Többé nem a rivalda fele kitörekvő szóló-színész, vagy a katonai glédában felvonuló statisztahad a színpadi ember, hanem a szerves része egy festői kompozíciónak, hordozója az összehangolt színfoltoknak s ha sokan tömegekké verődnek össze, egységes mozgásuk rithmusából vonalharmóniák alakulnak ki. Figyeljük meg, hogy nálunk, ha csak erre nézve külön instrukció nincs a darabban, csupa egykorbeli emberekből áll a színpadi tömeg: sem öreg ember, sem gyermek nincsen közöttük. A modern színpadi festőnek a termetek és életkorok szerint különböző mozgásformák változatossága kiváló segítségére van abban, hogy a szereplő emberekből mozgalmas, eleven rithmusú csoportokat komponáljon. A meiningeniek naturalizmusa még csupán azt látta meg a tömegekben, hogy azok sok embert foglalnak egymás mellé és ebből a külső sajátosságból kiindulva lehetőleg sok statisztát vonultattak fel. A modern piktúra kolorisztikus és lineáris összetartozást lát a tömegekben, egy sajátos közös energiát, amely az összeverődött alakokat mozgatja s keresi a közös érzéstől megindított mozgás vonalait, amelyek lendületében a tömegek közös élete lüktet. A színpadi piktura ugyancsak ezekre a lényeges vonalakra figyel és a ruhák rajzában arra törekszik, hogy a redővetés vonalai simuljanak az emberi testek mozgásához. Tehát lehetőleg kerüli a dekorativ sallangokat, a ruhák apró részekre való tagolását, és a nyugtalanul össze-vissza futó apró redőket. Egy nagy foltnak látja a ruhát, amelyet nem hálóz be a kicsi vonalak tömege ns amely így nem zavarja meg a kompozició vonalainak tisztaságát. A szövetek megválasztásában is éppen a nagyvonalú redővetés az egyik lényeges szempont, a másik pedig a szövet textúrája, amelytől a világítás eloszlása függ a szövetek felületén. Maga a világítás is érdekes problémákat állít a művész elé s a stereotip kék, piros és zöld reflektorok felhasználása helyett ma egész külön művészi feladat a levegő telítése a reggel, a tiszta nappalok s párás, eső utáni idők, az alkonyatok és az éjszakák színeivel. Ezek a világítások elváltoztatják a díszletek és a ruhák színeit s a színek egymásra-hatásának nehéz problémáit kell megoldani a festőnek, hogy ezek az elváltozások meg ne zavarják a tónusok és a foltok szükséges harmóniáját. Egy jó színpad, ha bármely pillanatban megállítjuk a dráma menetét, egy színben és vonalban jól átkomponált képet fog adni, amelyben érvényesülnek mindazok a törekvések, amelyek a modern pikturát áthatják és amelyhez ugyanazzal az esztétikával közeledhetünk, mint a modern piktorok festményeihez. Egészen sajátos festőművészet alakult így ki, amely egy képszerűén festett miliőben eleven emberek mozgásának vonalaival, változatos rendben egymásmellé helyezkedő színfoltokkal és egymásba átolvadó világításokkal dolgozik. Izgató feladatok merülnek fel ennek a munkának folyamán a piktor előtt és sok új felfedezés örömében lesz részük a mi művészeinknek is, ha követvén a Márkus Géza példáját, neki látnak ennek az új művészetnek.