A HUSZADIK SZÁZAD SZÍNPADJA

Hatalmas léptekkel törtet előre minden téren a modern társadalom. A múlt század közepe óta valósággal forradalomszerűen alakult át az emberi élet külső képe. Új erők, új szerkezetek, régi erők új alkalmazása új formákat is teremtett a technika terén s a huszadik századba még nagyobbralátó reményekkel, még rendkívülibb fejlődés vártában lépett be az egész emberiség Rohammal törtet előre a fejlődés hágóján minden, csak éppen egy téren állt meg az emberi lelemény szinte tehetetlenül: a színpadi technika terén. Igen, megállott, bárha sok aprólékos fogással, bizonyos eszközök és felszerelések ügyes és ötletes alkalmazásával egy-egy pillanatra talán azt a látszatot tudja kelteni, mintha alaposan fejlődött volna, mintha egyideájú lenne a modern technika egyéb terein mutatkozó roppant haladással.

A külsőségek azonban senkit meg ne tévesszenek. Művelt ember kívülről, a nézőtérről is, ahonnan pedig nem nyílik bepillantás a színpad műhelyébe, megállapíthatja és meg is állapítja, hogy: a huszadik század színpadja semmi lénye gesben sem különbözik a XIX. század hagyományos, régi színpadától.

A technika egyéb tereken való vívmányai hiába vonultak be a színpadra. Bonyolult sülyesztő- és emelő-gépezetek, villamos világítás, reflektorok s a velük járó fényhatások, vetítő-készülékek, az aszfaleia s más egyéb, mivel a modern gépészet a színpadot felszerelte, mindmegannyi részlet, többé-kevésbbé hasznos, célravezető és hatásos: de mégis csak részlet, mely a modern színpadot nem különbözteti meg a régitől, ezen küszöböli ki azokat a hibákat, melyek a régi színpadot jellemzik s amelyekből a színpad hazugságai és képtelenségei kényszerűen következnek. Szóval: a modern színpadon a régihez rendelkezésünkre állanak új erők, de eddig nem találtuk meg az új formát, amelynek keretében ezek az új erők méltóképen szolgálhatják a színpad külső célját: a természetesség és valószerűség látszatának művészi felkeltését.

Mert mi a modern színpad, ha szerkezetéről leszedjük a díszítő kulisszaruhát s a rész-letbeli technikai felszereléseket ? Teljesen azonos a régi színpaddal: négyszögletes, kétoldalt egy-egy fallal elzárt terület, amelyen e falak el burkolására szuffitákat és kulisszákat kell alkalmazni. Az igazi természettel, az életvalóság adta képpel szemben így a falak elleple-zésének kényszeréből jő létre egy külön világ, egy természetellenes, a valóságtól eltérő és festői szempontból is művészietlen és hazug világ, amely minden képben a falakat elfedő kulisszaívek stereotip és szimmetrikus eloszlásával untat.

Ahhoz, hogy a színpad is a huszadik századhoz méltóvá váljék, gyökeres átalakulására van szükség. A színpad konstrukciójának kell megváltoznia, hogy a kulisszakényszertől megszabadulva, a rendező szabadon követhesse a természetesség és a művészi képhatás parancsait. Több mint egy évtizede működöm színpadon s ez idő alatt száz meg száz esetben éreztem a mai színpad elégtelen, hibás és ezernyi képtelenséget termelő voltát. Nem álltam egyedül. A külföldön is számos kísérlet történt az általánosan érzett technikai hibák megigazítására. Míg én a toló színpad szerkezetét eszeltem ki, melyről néhány év előtt már esett szó a nyilvánosság előtt, azalatt a külföldön megcsinálták a forgó színpadot, mely azonban szintén nem bizonyult megfelelőnek s csak egyes színpadi problémák valamely megoldására vezetett. Az általános, az alapvető hibát, a kulisszakényszert azonban nem küszöbölte ki, az artisztikus, a festői szempontot észre sem vette, sőt előnytelen alakjánál és szűk voltánál fogva egyéb bajokat és nehézségeket zúdított a rendezőre.

Színpadi munkám nehézségei közben, amikor egyre-másra éreztem, hogy az író, a költő látomásait a színpad alapszerkezetének kezdetleges és hibás volta miatt nem bírom művésziesen valóra váltani, végre hosszas tanulmányozás után sikerült megtalálnom azt az elvet, mely a színpad konstrukcióját lényegesen átalakítja s lehetővé teszi a színpad összes artisztikus, technikai, építési, tűzbiztonsági és pénzügyi problémáinak megoldását.

Ennek az elvnek alapján el is készítettem az új, a természetes színpad szerkezetének tervezetét.

Hitem - - s ezt megerősíti számos elismert színpadi férfiú véleménye is, --- hogy sikerült megtalálnom a huszadik század színpadjának, az új színpadnak nyitját, mely teljesen, alaprajzban és szerkezetben eltér a múlt századok színpadjától s a színpadi technikusok legfontosabb kérdéseire megadja a választ.

Az elvnek és az elv alapján készült új színpadi szerkezetnek ismertetését adja ez a cikk utóbb következő fejezeteiben. Itt csak az újítás jelentőségét kívántam röviden vázolni.

Hozzáteszem, hogy e munkámban nem vezetett anyagi előnyök gondolata. Csak a színpad jövője lebegett előttem s az a büszke gondolat, hogy a színpad reformja - mint remélhetőJg sok egyéb újítás is - Magyarországból induljon ki : a huszadik század színpadja magyar alkotás legyen.

A RÉGI SZÍNPAD. A régi színpad régi a szó szoros értelmében. Ma sem egyéb, mint egy nagy teremnek egy elrekesztett és kissé felemelt része, melyben egymástól bizonyos távolságokra kapualakú, befestett vásznakat (íveket) akasztanak fel avégből, hogy az oldalfalakat eltakarják; leghátul pedig egy telefestett nagy függönyt (prospektus), mely az íveknek háttérül szolgál. Minden ív közt van egy hosszú csatorna, ellátva világító-testekkel, ezeket nevezik világító-szuffitáknak.

Hogy aztán ezeknek fölhúzására és lebo-csátására primitívebb vagy tökéletesebb szerkezeteket alkalmaznak, az a lényegen nem változtat, valamint az sem, hogy a sülyész-tőket kézzel, vízzel vagy villamos erővel emelgetik vagy mélyesztik.

A kép, amit a közönség lát, a végeredmény ugyanaz, ami XIV. Lajos korában volt: vászonkapuk sorozata, melyre majd fák, majd levegő, majd barlang van festve. Tulajdonkép nem lehet csodálkozni rajta, hogy ez mai napig így van, mert hiszen mindig így volt és mindenki már szokásból tudja, hogy az a festett vászonív alatt erdőt, eget vagy barlangot kell érteni.

Senkinek eszébe nem jut, hogy a szereplők máshonnan jöhetnének, mint a festett kulissza mögül és máshova is tűnhetnének el, mint a festett ív mögé. Pedig, ha az ember egy kissé gondolkozik felette, észre kell vennie ennek képtelen és természetellenes voltát, nem is szólva az anesztétikus képhatásról, amely minden artisztikus felfogással ellenkezik.

Pedig az artisztikus rész nagyon fontos. A színház tulajdonkepeni célja nemcsak az, hogy a közönség néhány unalmas órát kellemesen eltöltsön, hanem iskolának kell lennie, ahol a közönség szellemileg művelődik a szépművészetek minden terén. Az összes művészeti ágak egyesülve kell hogy közrehassanak abban, hogy a közönség jó ízlését és a szép iránti fogékonyságát gyarapítsák. A jó és nemes ízlésnek főképen a jelenetek képhatásában kell megnyilatkoznia, azaz mindennek, amit a színpadon látunk, olyannak kell lennie, mintha jó művész által alkotott kép lenne. A színpadra nézve fennállnak mindazon szabályok, melyek a kép komponálására mérvadók: az egyszerű, nemes folthatás, mely által éppen a kompozíció leglényegesebb része, az emberi alak központjává lesz a képnek és értelmes, könnyen felfogható összbenyomást ad. Legtöbben nem is tudják, hogy miért szép egy kép, csak érzik, hogy szép, mert azonnal megértik.

A mostani színháznál, főkép ha tájat kell ábrázolni, igen nehéz artisztikus, egyszerű képet csinálni, mert valami úton-módon el kell takarni a színpadot határoló falakat. Ezt csak az ívekkel, kulisszákkal érhetjük el; tehát minden dolgot egy nyugtalan hatású lombsátorba kell komponálni, akár erdőt, akár szabad vidéket, csatateret vagy várost kell ábrázolni a színpadon. Igaz, hogy lehet az ívre eget is festeni, de ebben nincsen köszönet, mert a gyűrött vászonkapu csak annál kellemetlenebbül hat. Ilyenformán aztán bármely képhez már eleve adva van egy kapualakú nehéz és tarka folt, többnyire többé-kevésbbé négyszögű kivágással. Négy-öt ilyen lombsátor után aztán jön egy tájkép, amely a legtöbb esetben semmiféle összefüggésben nincsen az összeboruló fasorral. Legnagyobb a baj olyankor, ha alföldet, sivatagot vagy tengert kell ábrázolni.

Mit tehet az ember ? A falakat és a világító szuffitákat valahogy el kell takarni. Tehát vagy fasort, vagy levegőt kell festeni a vásznakra. Ezért vannak a csaták mindig a sűrű erdőben és ezért jönnek a hajók a nyilt tengeren a levegőből olyanformán, mintha egy harmonika belsejében valamelyik ráncból bújnának elő. Síkságnál, ha az ívekre is síkság van festve, a fellépő személyek úgy néznek ki, mintha a megnyíló földből jönnének elő, és ezen segíteni nem lehet. Mi, akik csináljuk, legjobban meg vagyunk győződve róla, hogy ez képtelen és ízléstelen dolog, de nem tudunk segíteni rajta és úgy kell tennünk, mintha ez jól volna csinálva, viselnünk kell a felelősséget érte. Ez azonban még csak a valószerűség rovására elkövetett hiba. De legalább is hasonló nagy baj az, hogy az ember a legjobb akarat mellett is kénytelen vetkezni a festői kép rovására. Szép képnél a folthatásnak összefüggőnek kell lennie, a nehéz foltnak természetszerűleg a kép alapján kell nyugodnia és az aranymetszésben (Goldschnitt) (nem a középen és nem is a szélén) kell kulminálni.

Tájképnek tehát a színpadon tulajdonképpen nem olyannak kell lennie, mint a 112. lapon látható rajzok, hanem olyan folthatásúnak, mint a 113. lapon levők.

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA, LUCIFER ÉS ÁDÁM AZ ŰRBEN, A RÉGI SZÍNPADON	LOHENGRIN, ELSŐ FELVONÁS, A RÉGI SZÍNPADON	A SASFIÓK, A WAGRAMI CSATATÉR, A RÉGI SZÍNPADON
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA, LUCIFER ÉS ÁDÁM AZ ŰRBEN, AZ ÚJ SZÍNPADON	LOHENGRIN, ELSŐ FELVONÁS, AZ ÚJ SZÍNPADON	A SASFIÓK, A WAGRAMI CSATATÉR, AZ ÚJ SZÍNPADON

Mindenesetre azonban nem lehet szabályul felállítani, hogy minden színpadi képet okvetlen egekig érő fák összenőtt lombsátorának kell határolnia. Általában nem valami esztétikus dolog, ha minden kép úgy néz ki, mint ha egy fényképező kamara belsejére volna festve. Még rosszabb, ha hátsó színpadot is használunk, mert akkor a harmonika-redők száma még szaporodik és a mély, négyszögű lyuk csak annál bántóbban tűnik fel.

A színpad túlságos mélyítése különben nem is szükséges. Módot kell azonban találni arra, hogy a távoli díszleteket ne kellessék a világító szuffita eltakarása végett égig érő magasságra festeni, hanern alacsonyra, amint -azt a perspektíva megköveteli. Csak akkor lehet természetes hatást elérni, ha a színpadon is úgy mint az életben, minden fölött a mérhetetlen nagy égboltot látjuk.

A fal és mennyezet eltakarása céljából rengeteg mennyiségű felesleges, sőt bántó hatású vásznat kell tehát felfüggesztenünk, és pedig ahány változása van egy darabnak, annyi garnitúrát. Maga a színpad tele van a sok vászonnal, a színpad fölött pedig a zsinórpadláson vászon vászon mellett lóg és irtózat rágondolni, mi történik, ha valami tüzet talál fogni. Olyan ez, mint egy gyaluforgácscsal telerakott kályha, egy szikra kell csak és egyszerre lángban áll minden.

Szép dolog a vasfüggöny, meg a színpadi zápor, de tény, hogy ezek még soha sehol égő színpadot el nem oltottak és szerencsétlenséget meg nem gátoltak.

A BOLYGÓ HOLLANDI, ELSŐ FELVONÁS, A RÉGI SZÍNPADON	SÁBA KIRÁLYNÉJA, SIVATAG, A RÉGI SZÍNPADON	A PELESKEI NÓTÁRIUS, ALFÖLDI KÉP, A RÉGI SZÍNPADON
A BOLYGÓ HOLLANDI, ELSŐ FELVONÁS, AZ. ÚJ SZÍNPADON	SÁBA KIRÁLYNÉJA, SIVATAG, AZ ÚJ SZÍNPADON	A PELESKEI NÓTÁRIUS, ALFÖLDI KÉP, AZ ÚJ SZÍNPADON

Természetes és igaz hatásokat el lehet érni szoba- és teremdíszleteknél, ahol zárt a helyiség és alkalmazkodik a színpad alakjához. Ezt semmiféle színpadon jobban megcsinálni nem lehet, különösen manapság, mikor plafondot, plasztikus ajtó- és ablakmélyedéseket, valódi bútorokat, szőnyegeket, függönyöket és csecsebecséket használunk és a legnagyobb minuciozitással mindent bele rakunk a szobába, éppen úgy, mint a való életben. Itt azonban egy más nehézség lép fel. A színváltozásnál előbb mindent el kell hordani és aztán elkezdeni a következő nem kevésbbé komplikált sceneriát építni és berendezni. Ha a közönség tudná, hogy milyen munka folyik a leeresztett előfüggöny mögött, nem zúgolódna a 10—15 perces szünetek miatt. Ezen azonban segítni nem lehet, még ha meg is háromszorozzuk a díszítő személyzetet, akkor csak egymást fogják gátolni a munkában, mert szűk a hely.

Legnagyobb bosszúság, ha valamely sceneria egy-két felvonás után megismétlődik. Akkor tessék a már egyszer berendezett és szétszedett színpadot ismét megcsinálni.

Hogy az ide-oda kapkodás és dobálás, a bútoroknak csapkodó ajtókon való hurcolása nem szolgál javára, az természetes. A díszlet olyan sok, hogy lehetetlen a színháznál tartani. Össze kell sodorni, kocsin egymás tetejébe rakni, megkoronázni lépcsőkkel és emelvényekkel, ezek tetejébe felül 8—10 munkás csizmástól és így szállítani a raktárakba vagy vissza, gyakran esőben, viharban. Képzelhető, hogy az egy párszor ide-oda hordott díszlet, hogy néz ki. Szóval ha valamely díszletet háromszor-négyszer ki- és behordoztak, akkor már le van törlődve róla minden festék, ráncos és lyukas minden vászon és össze-vissza van törve rajta minden léc. A sok és sűrű díszletnek nagy hátránya továbbá az, hogy nem lehet jól világítni. A reflektorokat akárhová állítjuk a sűrűn egymás mögé akasztott vásznak közé, a fénykéve mindig érinteni fogja a díszletet, nagyszerűen kiemelvén annak lapos voltát és ráncait. Ez a hiba mindaddig kikerülhető nem lesz, míg a színpad sok díszlettel dolgozik, úgy hogy a világítást nem alkalmazhatjuk derékszög alatt, hanem a felakasztott vásznak közt, azokkal párhuzamosan vagyunk kénytelenek világítani.

A mostani színpadnak tehát a következő fogyatkozásai vannak:

1. Lehetetlen jó tájképet ábrázolni rajta, mert kénytelenek vagyunk minden tájat őserdővé átalakítani.

2. Az elért képhatások modorossága, ter-mészetellenessége és festőietlen folthatása.

3. A kezelés lassúsága.

4. A díszletek, bútorok hiábavaló és gyors rongálása.

5. A világítás tökéletesítésének lehetetlensége.

6. A nagy tűzveszélyesség.

7. A kulisszaközök szűk volta miatt nem lehet nagyobbszerű bevonulásokat rendezni. A nemzeti színházban például nem tudunk az első utcákban sem kocsit sem lovat behozni.

*

AZ ÚJ SZÍNPAD. Mindezen a bajon csak a színpad teljes új reformjával lehet segíteni. Ezzel eleve tisztában voltam.

Tizenkét évi színházi működésem alatt állandó küzdelemben voltam a tökéletlen színpaddal. Mindennap beleütköztem valami olyan akadályba, amit a színpad szűk volta és im-praktikus szerkezete állított elém Ezen hosszú idő alatt nem volt nap, amikor ne kellett volna arra gondolnom, hogy hogyan lehetne ezeken a hibákon segítni.

Már évek óta próbálgattam olyan színpadot kigondolni, mely a felsorolt fogyatkozásokkal nem bírna, melyen a természetszerűség, a festőiesség, a gyors és könnyű kezelés, az ideális világítás, az olcsóság és tűzbiztosság sokkal nagyobb mértékben elérhető volna.

Eredetileg arra gondoltam, hogy három egymásmelleit fekvő színpadot kellene építni, melyen két tolható egy-egy egész színpadot elfoglaló talapzat van. Ezekre a platformokra egy időben két sceneriát lehet építeni, változásnál aztán egyiket félre lehet tolni és a másikkal, melyen a következő díszlet már fel van állítva, helyettesíteni. Ez eszme aztán később még jobban tökéletesült és most már azt hiszem, hogy teljesen megfelelő új színpad-tipussá fejlődött ki.

Eszmém a következő :

A színpad jobb és bal oldalán köralakban szélesedik ki és pedig oly körszelvény alakjában, melynek középpontja körülbelül a színház bejárója előtt volna (1. a rajzot) A kör belső része 3-szor oly hosszú, mint a színpad nyílása és a két oldalt szükséges kulisszakör (DC,) tehát mintegy 36 méter (CDC^DJ A külső kör (XXt) mintegy 17 méterrel van hátrább. Ezen tér-alaprajzban a körsugár által három egyenlő részre oszlik (ECDI1 IDC1 KC1D1E1). A középső rész (IDC1K), akkora mint egy rendes színpad, sőt hátulsó része még tágasabb a rendesnél. A színpad mélysége 7 utcára volna osztva, mindegyik mintegy 2'40 szélességben. A nézőtérhez közelebb levő 4 utcán két tolható talapzat áll (ABCD és A1B1C1D1, melyek tetszés szerint a középső színpadra (BDA'1C1) tolhatók. Ezen platformok mintegy 9 60 mélységgel bírnának és így bőven elegendők volnának arra, hogy bármely szobát vagy termet azokra előre fel lehessen építeni és teljesen berendezni.

Díszletváltozásnál a nézőtér előtti plattform félre tolatik és helyét néhány pillanat alatt a másik plattformra készen felállított díszlet elfoglalhatja.

Ezáltal el volna érve a gyors változó képesség, ami drámai színháznál, ahol túlnyomó sok az interieur, igen fontos szükség, sőt ezen megoldás annyival is előnyösebb, hogy ugyanazon díszlet megismétlődése esetén a félretolt díszletet szét sem kell szedni, csak a kellő pillanatban ismét a nézőtér elé tolni. Mialatt az egyik szobadíszlet játszik, a díszítő személyzetnek ideje van a másikat a nem használt platformon fölépíteni, plafonddal, csillárral, bútorral és kellékekkel teljesen berendezni, vagy ha nagyobb teremről, vagy templom belsejéről van szó, akkor az egész díszletet annyira el lehet készíteni, hogy a középtérre való tolás után csupán a szuffitákat (mennyezeteket) kell lebocsátani és a díszlet teljesen készen áll.

A színpad hátsó, gömbölyű fala hátul oly magas, hogy a legelső sorban ülő sem láthatja a tetejét és horizontul szolgál, azaz, tiszta égbolt van reá festve olaj festékkel, kellő légperspektíva színezéssel, hogy a látóhatáron távolságot mutasson. Körben menvén a színpadnyílás mögött egyszersmind olyan széles is, hogy a legszélén ülő néző (Z és Z1 sem láthatja a végét. Ha tehát alföldet vagy tengert akarunk ábrázolni, elegendő egy mintegy 2 méter magas díszletsort elébe állítani, hogy a természetes végtelen távolság és üresség hatását elérjük. Ebben az esetben a két toló színpad a két oldalon állna. Tájképet egyáltalán egészen más módon kellene csinálni, mint eddig. Lombsátor nélkül. Elől egyes fákat vagy épületeket kellene felállítani, melyek felett a szabad eget látni, hátul pedig alacsonyabb, külön felállítható egyes díszleteket, de csak annyit, amennyi a szép kép megalkotásához okvetlen szükséges. Itt ugyanis nem volna sem ív, sem kulissza, mert nincs szükség arra, hogy akár a falakat, akár a mennyezetet díszlettel eltakarjuk, tehát a kép foltját is tetszés szerint alakíthatjuk, nem lévén kényszerítve, hogy a nehéz és tarka kapu-formájú íveket használjuk. Az ilyen, egészen nyílt színpadon aztán elérhetjük a legtökéletesebb pano-rámikus hatásokat, mert éppen a távoli tájképből ötször-hatszor annyit lehet mutatni, mint a rendes színpadon, hol a folyton szűkülő fasortól a tulajdonképpeni panorámából legjobb esetben hét-nyolcz méternyit lehet látni.

Az új színpadon a díszletet olyanformán kellene alkalmazni, mint a diorámákban szokás. Ha ugyanis az előtérben néhány plasztikus tárgyat alkalmazunk, annyira összhangba hozhatjuk a festett távolsággal, hogy észre sem lehet venni az átmenetet a valóság és a festés között. Fő előnye ennek a rendszernek

a síkság, sivatag és tenger ábrázolásánál mutatkozna, mert ameddig a szem ellát, (X—X1) mindenütt csak a végtelen űr állna előtte. Némi fantáziával el lehet képzelni, hogyan nézne ki ezen a színpadon Ádám és Lucifer repülése az űrben az „Ember tragédiájában", a sivatag a „Sába királynőjében", az alföldi jelenet a „Peleskei nótáriusban", a „Bolygó hollandi" hajója vagy a wagrami csatatér az „Aiglonban" (lásd a képeket a túlsó oldalon).

Az elmondottakból tehát két dolog konstatálható.

Az egyik a gyors kezelhetőség. Ha valamely darabban sok a változás, mint Shakespearenél és Maeterlincknél, nem kellene, mint mondani szokás, kihűlni hagyni a közönséget a hosszú szünetek által. Nincs többé díszítési akadály, akár az egész darabot egyfolytában lehet előadni, nyílt változásokkal.

A másik a festői és valószerű díszletezés lehetősége.

Továbbá ki fog tűnni, hogy a világítás és tűzbiztosságtekintetében is nagy előnyök mutatkoznak, de erről később.

A többi már tisztán a konstrukció dolga. Erre nézve nem mehetek el a legapróbb részletekig, de nagyjában elmondom, hogy a szerkezetet hogyan képzelem.

*

- A FELSŐ SZERKEZET. A láthatár (Alaprajz XX1 keresztmetszet RRR), mint említettem, falból, esetleg vékony Rabitz-falból van, nem vászonból. Dacára ennek, lehet bele tölcséralakú lyukakat fúrni, melyek hátul kis tolóajtókkal vannak elzárva. Ha aztán a mögötte levő keskeny űrt (keresztmetszet PPjP-j . . .) bevilágítjuk és az ajtócskákat kinyitjuk, csillagos égbolt hatását fogja tenni.

A legelöl ülő néző mintegy 45°-nyira (keresztmetszet R12—23) lát fölfelé a színpad menye-zetét képező drapéria alatt (keresztmetszet B).

A KÖZÉPSZÍNPAD KERESZTMETSZETE

Ezen vonalon felfelé haladva, minden utcában volna egy híd lépcsőzetesen felfelé minden következő megfelelőleg magasabban, úgy hogy az első sorban ülő néző se láthassa (keresztmetszet 10, 14, 16, 18, 20, 22, 24, 26). Ezen hidak rácsszerkezettel volnának szilárdítva és a tetőzethez erősítve; irányuk pedig követné a színpad körformáját. Előfelé természetesen mindig szűkebb körben. A hidak alatt világító szuffiták volnának alkalmazva, természetesen csak addig, ameddig a színpadra be lehet látni (keresztmetszet 9,11,13,15,17,19, 21,23; alaprajzon OX és OX1 vonalak közt). Céljuk egyrészt az volna, hogy bármely pontról bárhova lehessen hatásvilágítást alkalmazni, de másrészt arravalók volnának, hogy azok karzatain dupla vágányon futó kerekek horgaira díszleteket lehessen akasztani és azokat jobbról balra, vagy balról jobbra húzni, így aztán egyszerű módon meg van oldva a vándordíszlet kérdése, minden speciális, bonyolult szerkezet nélkül. Ezek a díszletek legnagyobbrészt láthatatlan hálóban függnek és miközben elvonulnak, az ég, ha kell, látható fölöttük. Ködök, fátylak ilyenformán oldalról jöhetnének,, sőt néhány ilyen függönyt állandóan bekötve kellene tartani a külső fal (EFG és E1F1G1) mentén levő elzárt cellákban, melyekbe a hidak végére alkalmazott váltókitérőkön be lehet húzni anélkül, hogy azokat leszerelni kénytelenek volnánk. Ezen a módon egész hosszú, földigérő, húzható díszletet lehet minden híd végén készletben tartani.

Nem szükséges azonban mindenhez külön vándordíszletet csináltatni, mert az első utcákban, amennyiben .például erdőre van szükség, beakaszthatunk néhány fát és pedig minden alkalommal más sorrendben és más helyre,' úgy hogy néhány fával a legkülönbözőbb képek variációit állíthatjuk össze, holott az eddigi erdőívekkel mindig ugyanazon képet kaptuk.

A hátrább levő díszletdarabok, hegyek, dombok, fagruppok, házak stb. úgyis perspektívában kisebbek és masszás szilhouettel bírnak, ennélfogva rámákra feszítve, mint állódíszletek alkalmazhatók, sőt amennyiben nem túlmagasak, egyszerűen kis kocsikra erősítve, bárhová tolhatok.

A mellékszínpadokon alkalmazott hidak felett 45 °-ú irányban plafond van, ellenben a középső színpad feletti űr olyan magas, hogy oda díszleteket, mennyezeteket stb. lehessen felhúzni és pedig elegendő, ha minden két híd között 3—4 ilyen, a híd enyhe görbületét követő, díszletfelvonó van alkalmazva, hogy szükség esetén ne csak oldalvást, hanem felülről lefelé vagy megfordítva is lehessen díszleteket változtatni. Véleményem szerint azonban az utolsó utcában már nem is szükséges, sőt az előttevalóban is elég egy vagy kettő.

Közvetlen a proscenium és a redőny közt négy függöny kellene : a vasfüggöny (keresztmetszet és alaprajz 1), egy leereszthető előfüggöny (2), egy szétnyíló, úgynevezett bayreuthi függöny (3) és végül egy vízszintes irányban húzható függöny (5), mely egyszersmind a színpad esetleges szűkítésére is szolgálna, amennyiben csak annyira lenne széthúzandó, amennyit éppen a sceneria szélessége megkíván. Legelöl állandóan egy felhő- vagy fátyolfüggönyt kellene alkalmazni (8), mely egy csapdán (6) át lefelé is elsülyedhetne, de felhúzható is volna. Természetesen egy, az utolsó széthúzó függönyhöz hasonló drapéria is kell az első utcában (4), hogy szükség esetén a kép rámáját lefelé is szűkíteni lehessen.

Meg kell még említenem, hogy ú. n. repülőgépekre nincs szükség. A m. kir. opera repülőgépei igen sok pénzbe kerülhettek, de hasznavehetetlenek. Hét ember kell minden géphez, de ezekkel nem lehet közlekedni, mert négy emelet magasságban működnek, a repülés mégis döcögős és nehézkes. A Rajna kincséhez és Psyche ballethez nem is vettük ezeket a gépeket igénybe, két csiga és két felcsavaró dob segélyével képes vagyok bármely irányban bármit gyorsan vagy lassan röpíteni a legkisebb veszély nélkül két ember segélyével, akik a színpadon vannak és kiknek közvetlen közelből utasításokat lehet adni. Az új színpadnál a repülést nemcsak az utcák irányában, hanem bárhol keresztül-kasul meg lehet csinálni, mert nincsenek ívek, melyek a drótzsinórok útjában állnának.

Az alaprajz bárminő is legyen, mindenesetre lehet a két oldalszínpad mellső és külső oldalain egy-két méternyi széles helyet meg-takarítni, hova az előadáshoz szükséges díszletek félretehetők legyenek. A szoffita-felvonók zsinórjait és ellensúlyait szintén a falak mentén, vagy a horizontfal mögött lehet elhelyezni.

*

AZ ALSÓ SZERKEZET. Nagyobb területeket elsülyeszteni vagy emelni a színpad előrészén majdnem sohasem kell. A magyar kir. Operánál meg van csinálva az aszfaleia minden utcában, de nem emlékszem, hogy használtuk volna. Mélyítés és magasítás az 5—6—7-ik utcában szükséges és ezt olyanforma beosztással lehetne csinálni, mint ahogy az Operában van, csak azzal a különbséggel, hogy ezek a sülyesztők mellesleg díszlet- és bútorfelvonókként is szerepelnének és pedig úgy a középső, mint a két oldalszínpadnál. Az első négy utca alatt csak a középen kellene sülyesztő-szerkezet és pedig az egész középső színpad egy darabban volna annyira emelhető és mélyíthető, hogy a nívókülönbséget (keresztmetszet E, F) a két oldalszínpaddal ki lehessen egyenlítni. Ugyanis ha oldalszínpadot nem használunk, a középső rész a két oldalszínpad magasságára volna emelendő. A szerkezet ugyanolyan lehet, mint az operánál, t. i. hogy csak az egyik, vagy csak a másik oldalon is lehessen emelni. Ennek segítségével meg lehet csinálni a hánykolódó hajót, mint például az Afrikai nőnél. Azonban ehhez tán nem is szükséges aszfaleia-szerkezet, meg lehetne oldani excentrikus hengerekkel is.

A középső színpad alatt elég 2'50—8 m. mélység. Az utcákban tolócsapdák vannak, melyek alá hordozható kézi emelőgépeket lehet alkalmazni és bármely ponton használni, még akkor is, ha a toló platform játszik, mert ezen is lehet a megfelelő helyen tolócsapdákat nyitni.

A színpadot tehát mindig ugyanazon magasságban lehet használni, akár a középső, akár a két mellékszínpad bármelyikével játszunk.

A két mellékszínpad külső széle A, C és B', D'-nél kifelé hosszúkás ékalakban végződne, mely az F, G, A, C és F, G, B', D' között levő padló alá futna és erre szolgálna, hogy a mozgó platformok használata esetén, oldalt a két különböző magasságú nívó össze legyen kötve.

A szobákhoz, termekhez a toló platformokat használjuk, a nyilt tájképekhez a középsőt, annyival is inkább, mivelhogy függő díszletek leeresztése, a hidakon eszközölt oldalról behúzása, vagy pedig a három utolsó utcába betolható, vagy eleve megerősíthető díszletdarabok által pár pillanat alatt elő lehet varázsolni a legkomplikáltabb szceneriát. Ha dombok, emelvények szükségesek, akkor legjobb a szabad platformot használni, melyen ezek már használatra készen előre összeállíthatók.

Ilyenformán egy darabhoz szükséges díszletsorozat megfejtéséhez a rendezőnek a legkülönbözőbb módok és kombinációk állnak rendelkezésére, miáltal frappáns hatásokat, furfangos díszletváltozásokat csinálhat, mert megszűnik minden technikai nehézség és azok a problémák, amelyek eddig a legnagyobb nehézségekbe ütköztek, nem is számítva a nagy költséget, melyet okoztak, gyerekjátékká válnak.

Eddig például a vándordíszlet egyike volt a legnagyobb nehézségeknek. Az ehhez való költséges gépezeteket esetről-esetre fel kellett állítani és ismét leszerelni.

Ezen a színpadon pedig bármikor nehézség nélkül meg lehet csinálni azáltal, hogy a hidakon függő díszleteket egyszerűen bizonyos irányban húzzuk. (Urvasi, Szentivánéji álom, Borkman, Varázsfuvola.)

A sülyesztők részletes szerkezetét hosszadalmas volna e szűk keretben részletezni. Ezek a dolgok már régen meg vannak oldva és alkalmazásuk nehézséget nem okoz.

Az alsó szerkezetről lévén szó, talán itt van a helye megemlíteni azt, hogy a középszínpad sülyesztő terme (keresztmetszet G, H, I. stb.) alatt, bútorkellék és emelvényraktárak volnának, háromnégy sorban egymás alatt, melyek az orcheszter és nézőtér alá is terjedhetnének. Ez utóbbi hely eddigelé igen kevéssé volt kihasználva. Ide jöhetnének még az asztalos- és lakatos-műhelyek, fűtési és szellőztetés} eszközök, valamint a világítási raktárak is. A színpadtól hátrafelé pedig a földalatt nagy 9-10 m. magas betonirozott raktárak volnának építendők (N körfolyosó, O raktár), melyekbe a legmagasabb díszletdarabok is elhelyezhetők és pedig a 7. utcában levő mély- és gyorsjáratú sülyesztő segélyével (M). Ezen raktárak szakaszokra volnának osztva és egymástól elzárhatókra volnának csinálva, úgy hogy az esetleges tűz továbbterjedése meggátoltassék.

Különben tűzeset alig fordulhatna elő, mert a betonfalak nem égnek le és levegő hiányán a tűz magától kialszik.

Ezen földalatti raktárak által egyrészt óriási költségmegtakarítás volna elérhető a fuvarozásnál, de másrészt és ez a legfontosabb, a díszletek kímélése volna elérve, úgy hogy tízszer annyi ideig is lehetne a díszletet jókarban tartani, ha azt nem fuvarozzuk és az előbb említett módon nem hordozzuk a színházból a raktárba és vissza.

Egy díszlet, ha nem hurcolják és dörzsölik, ezer esztendeig eltarthat, mert a közönség a festéket le nem nézi a vászonról. Ez a megtakarítás évente sok ezer koronát tesz ki, azért, ha megközelítő számítást teszünk az előálló nagyobb építési költségre nézve, úgy fogjuk találni, hogy a megtakarított fuvarozási és díszlet elhasználási költség sokkal nagyobb a túlkiadás kamatjánál és amellett a színháznak módjában lesz tiszta és ép díszletekkel játszani. Végre is egy színház építésénél nem öt vagy tízesztendőre kell számítni, hanem legalább egy évszázadra.

A bútor raktározásánál épp oly fontos, mint a díszletnél, az az elv, hogy a raktárak nagyok, kényelmesek és kéznél legyenek. Bútort, véleményem szerint, nem kellene szűk helyeken csapkodó ajtókon át hordozni. Ezért van minden bútorunk össze-vissza verve és tördelve. Sokkal jobb azokat a pinceraktárakból lifteken (sülyesztőkön, K) a színpadra hordani. Ezen raktáraknál szintén óriási költség takarítható meg a gyors rongálódás meggátlása által.

Öltözőkbe a láthatár aljában vágott ajtókon lehet jutni. Ezek egy-két sorban egy másfeleit volnának elhelyezhetők a láthatár mögött. (Q, Q1) Felettük azután kartermek, szabóműhelyek, ruhatárak, festő, kasírozó és hivatalos helyiségek volnának (Q.2, Q4 stb.). A színpad hátsó része úgy is igen magas és a tért jól ki lehet használni.

Természetesen úgy lefelé a sülyesztőkbe, mint felfelé az előbb felsorolt helyiségekbe, kényelmes lépcsők és liftek volnának építendők, megfelelő helyen, mely a színházra szánt terület alakjától függ.

Ezt természetesen csak akkor lehet megoldani, ha a terület alakja és nagysága adva van.

*

VILÁGÍTÁS. Már előbb jeleztem, hogy a világító szuffiták elhelyezését a hidak alján képzelem és pedig csak addig, amíg be lehet látni a színpad üregébe, hogy a közönség által látható díszletek megvilágíthatok legyenek. Szobadíszletnél természetesen egy a piafond elé bocsátott kis szuffita és a rivalda világítna csupán, esetleg még az ablakokon bevilágító reflektorok.

Leereszthető szuffiták csak a színpad felett és csakis az első négy utcában szükségesek (9, 11, 13, 15, 17), hogy mennyezetes termeket kellő intenzivitással lehessen világítni. Az egyszer-mindenkorra láthatatlan területen (OXG ésO1X1G1) aztán akár emelvényekről, akár hidakról lehet a legkülönbözőbb hatásvilágításokat eszközölni, a felhőket 3—4 felhővetítő-gépből lehet egyszerre vetítni a láthatárra és ezzel a legkülönbözőbb hangulatokat és átváltozásokat megcsinálni. Hajnalt, napfelkeltét vagy naplementét, holdfényt, futó felhőket, vihart, villámlást stb., a képzelhető legköny-nyebb módon meg lehet csinálni, mert elég hely van hozzá és emellett a sugárkévét mindig derékszög alatt lehet a díszletre vetni, miáltal elkerülhető az a kellemetlenség, hogy a fénysugár olyan díszletet érintsen, amelynek megvilágítása nem szükséges. Megköny-nyíti a dolgot még az is, hogy bármely híd bármely pontjáról le lehet világítni a színpadra.

Egészen új hatásokat is lehet elérni. Igen szép hatásnak képzelem azt, hogyha nap vagy hold játszik az égen, akkor a tárgyak és alakok előre vetnének árnyékot vagy hogy egy társaság verőfényes napon egy fa árnyékában üljön stb.

Ezek volnának nagyjában az elvek, melyek szerint, azt hiszem, egy aránylag tökéletes színpad szerkeszthető lenne; az apróbb részletek, mint a tolószínpad megszerkesztése rácstartókra és azoknak bemélyesztett kerekeken való zajtalan tolása, valamint az erre felhasználandó erőforrások felhasználása, azt hiszem, hogy semmiféle gépészmérnöknek nehézséget okozni nem fognak. Magam is akárhányféle megoldást ajánlhatok kézi, villamos vagy hidraulikus erőfelhasználás mellett.

*

A TŰZBIZTONSÁG. Egy fontos előnye volna még az új szerkezetű színpadnak és ez a fokozott tűzbiztonság. A színpadi rendes tűzbiztonsági és színpadi záporkészülékkel természetesen ez is ellátandó volna, de mindenesetre a tűz veszélye sokkal kevesebb, mint más színpadon. Először azért, mert aránylag sokkal kevesebb díszlet van alkalmazva, tehát kevesebb a gyúlékony anyag. Másodszor pedig azért, mert a tér sokkal nagyobb és így a menekülés veszély esetén sokkal könnyebb. Nagy területek vannak olyanok, hol éghető díszlet nincsen sem fent, sem lent, ilyenek az utolsó utcák és a két oldalszínpad. Megjegyzem, hogy a régi színpadon nincs egy talpalatnyi hely, mely felett vászon ne lógna, és a tűz első pillanatában az egész színpad minden pontja tele volna lezuhant égő vásznakkal.

Az új színpadon oly nagy a hely, hogy az egyik sarokból veszély nélkül lehetne nézni, ha a másikban az ott levő díszletek égni kezdenének. Világításról lévén szó, el nem hallgathatom, hogy a nézőteret lehetőleg elrejtett világító-testekkel világítanám. Csillárt semmiesetre sem használnék. A csillár tulajdonkép egy kihaló tipus. Gyertyához, lámpához jó volt, mert megfelelt céljának. A gyertya, lámpa és gáz szabadon égő test, melyet úgy kellett elhelyezni, hogy éghessen, de semmit se gyújtson meg. Legjobb helye volt tehát ég és föld közt a levegőben, ott semmi sem gyúlt meg tőle. A villanykörtét azonban akárhol lehet égetni tűzveszély nélkül. Meggyújtása távolból történhetik, tehát semmi ok sincsen arra. hogy csillárt használjunk, mert a látható fényforrás vakít és elhomályosítja éppen azt, amit látni kell. Zavarja, sőt agyonveri a színpadi képet. A színpad legszebb, ha a nézőtér teljesen sötét. Próbálja meg bárki kezével eltakarni a nézőtér csillárját és egyéb lámpáit és látni fogja, mennyivel nyugodtabb, szebb lesz a színpad képe.

Lámpákat egyáltalán nem kellene látni, hanem a páholy-mellvédek díszítései közé úgy helyezni el, hogy azok csak indirekt reflexfény alakjában világítsanak vagy legalább is alsó és a színpadtól elfordított részüket valami úton el kellene takarni, hogy a néző részére az egyetlen fényfolt a színpadi kép legyen és a rendező által kigondolt és produkált folthatást semmi egyéb ne zavarja.

A nézőtér tűzbiztonságát illetőleg szintén volna egy javaslatom. Véleményem szerint a nézőteret nem szabad beépíteni folyosók és hivatalos helyiségek tömkelegébe, hanem két oldalát szabadon kell hagyni, hogy a közönség bármely emeleten pár lépéssel a nézőtérről a szabad levegőre juthasson. A páholyból a páholyfolyosón át erkélyekre kellene jutni, melyekből a ház külsején szabad lépcsőkön is le lehet jutni az utcára. (L. a színházalaprajzot.) Veszély esetén legtöbb embert a füst fojt meg, pedig ha szabad levegőre juthatott volna, bőven lett volna ideje a menekülésre.

Az új színpaddal együtt a színház épületének alaprajza tehát lényegesen különbözne a szokásos formától. Én például a Nemzeti Színház jelenlegi telkén a 110. 1. levő színházalaprajzon mutatott megoldást tartom a legcélszerűbbnek. Már a helyzet megkívánja, hogy a bejárás a sarkon legyen és a színház hossztengelye átló-irányban álljon.

AZ ÚJ SZINHÁZ ALAPRAJZA

A színház ilyen tagolása, azt hiszem, hogy az építésznek is bőséges alkalmat nyújt újszerű és szép megoldásra. Az épület közepén kiemelkedő kupolaszerű zsinórpadlás impozáns befejezése lehetne az egésznek. Érdekesen meg lehetne oldani a két oldalon beszögellő udvarokat is, melyekből nyilt árkádos lépcsők vezetnének le. Elől az első emeleti foyerből szintén lehetne erkélyszerű nyilt verandát kiképezni. Az egészet komoly, széles formákban tartott, kissé magyarosan díszített, impozáns épületnek képzelem és meg vagyok győződve, hogy jelesebb építészeink bármelyike igen érdekes és újszerű dolgot tudna csinálni belőle.

AZ ÚJ SZÍNHÁZ ALAPRAJZA A NEMZETI SZÍNHÁZ TELKÉRE ALKALMAZVA

Természetesen, minden adott területbe más és másképpen kell belekomponálni. A Nemzeti Színház jelenlegi területe a bérházzal együtt elég nagy arra, hogy akár egyenesen, akár átló alakban elférjen benne.

Egy dolog van még, amiről szólnom kell, ez az akusztika. Tudvalevőleg erre nézve nem igen lehet biztosra számítni a tervezésnél. Van rá néhány szabály és tapasztalás, de előre mégsem lehet soha tudni, hogy milyen lesz.

Szobadíszleteknél mindenesetre olyan lesz, mint minden más színháznál. Nyilt díszletnél pedig azt hiszem, hogy a köralakú fal — horizont, mely a hangot a nézőtér felé veti vissza, inkább használhat, mint árthat.

*

ÖSSZEFOGLALÁS. Mindent egybefoglalva, tehát az új színpad nagyjában a következő előnyöket nyújtaná:

1. Gyors és könnyű kezelés, hosszú felvonásközök megszűnése, nyilt változások és mozgó díszletek lehetővé tétele.

2. Az ívek, mennyezetek, prospectusok és kulisszák megszűnése és ezáltal valószerű művészi folthatású képek alkotásának lehetővé tétele. Síkságok, tenger, űr stb. ábrázolásának lehetősége.

3. Menetek, bevonulások nagyobb stílben eddig lehetetlenek voltak a szűk kulisszaköz miatt, az új színpadon akár vágtató lovasokat, kocsikat stb. lehet alkalmazni.

4. Egy időben három próbát lehet tartani, külön házi színpadra nincs szükség.

5. A világítás nagyfokú tökéletesítése.

6. Tűzbiztonság fokozása színpadon és nézőtéren.

7. Megtakarítás, úgy a kevesebb díszletszükséglet, mint a raktározás egyszerű célirányos módja által.

Szent meggyőződésem, hogy a színháznak jelenlegi abszurd formáját meg kell változtatnia és ha megváltoztatja, csakis ilyen formát fog felvenni. Szeretném, ha a reform Magyarországból indulna ki, amire legjobb alkalom volna most, amikor megépíteni készülünk az új Nemzeti Színházat.

FALURÉSZLET REGGELI NAPSÜTÉSBEN
PERLMUTTER IZSÁK FESTMÉNYE
A TÉLI TÁRLAT NAGY ARANYÉRMÉNEK NYERTESE