Tekintsünk most hazánkra: múzeumi gyűjtésekkel kezdődött a művészi élet, - - hála Istennek, - - most már sok helyütt a családi tűzhelyhez is férkőzött, - - de az utcát még nem foglalta el.

Az utcát, a nyilvánosságot kell meghódítani a művészet számára. Az utca művészete alatt nem értem a nagyszabású szobrokat vagy az építészetet, mert mindez más kategóriába tartozik, hanem igenis értem ez alatt azt, hogy esztétikai módon szólaljon meg az utcán, ami igazán az utcán van: az üzlet és a házak meg közterek díszítése. Az utca lélektana akként fejlődött, hogy mindaz, ami az utcán van, tulajdonképpen némán, de evidens szimbólummal mutatkozik be a nyilvánosságnak. A bolt a címtáblával tesz tanúságot önmagáról; a ház külső díszítéseinek természetével árulja el célját; kertek és közterek szintén bemutatkoznak a maguk módján.

De ennek a módnak feltétlenül művészinek kellene lenni. Az utcának ezt a művészi átalakulását egy „Gyakorlati Művésziskola" segedelmével kellene megoldani, a melynek tervezetét a következőkben akarom röviden kifejteni:

Már régen foglalkozom a gondolattal, miképpen lehetne a művészetet igazán népszerűsíteni, akként, hogy ennek nemcsak a művészet lássa a hasznát, hanem — üdvös művészi benyomások révén -már a gyermek is. Célom : az ifjúság segedelmével megcsinálni az utca művészetét és az utca művészetének segedelmével a művészet szeretetére oktatni az ifjúságot. Törekvésem tehát körvonalban önmagába tér vissza. Mindezt el lehetne érni a „Gyakorlati Művésziskola Akadémia" segedelmével, a mely három osztályból állana.

I. A festészeti osztály. Előrebocsátom, hogy az iskola tisztán praktikus célnak szolgálván, minden tehetségnek nyitva állna, tekintet nélkül az előtanulmányokra. Nem a reál- vagy gimnázium, -nem az iparművészeti iskolából várom azokat, akik az utca művészetét megcsinálnák, hanem úgyszólván az utcáról. Eddigelé csak a plakátok képviselték az utcán a művészi törekvést. De ezzel nem merül ki az a mindenképpen jogos irányzat. Véleményem szerint például a maradandó cégtáblák festése és az üzletek külső díszítése, sokkal fontosabb a nappal elmúlandó plakátnál. Az iskolában erre oktatnák a fiatal tehetségeket és ezáltal elérnők, hogy e praktikus iskola elvonná a művészettől a szerencsétlen fél- és negyedtehetségeket, az igazi tehetségeket pedig --ha megnyilatkoztak — feljebb adná a művészeti iskoláknak. Ez az iskola alig kerülne költségbe, a praktikus életnek szolgálván, táplálná maga-magát és tanítványait részben anyagi biztonsághoz is juttatná, az államot pedig fölmentené nem egy ösztöndíj adományozásától. Mert azt mondhatom, hogy nem egy művészietlen cégtábla ma több pénzébe kerül az üzletembernek, mint amennyiért hébe-hóba egy-egy kitűnő piktorunk festményét vehetné magának. Eltekintve a művész-pedagógiai célzattól, hasznát látná az ügynek a város esztétikája is, a melynek külső megnyilatkozása művészi formákra tenne szert. Azt pedig nem kell külön fejtegetnem, minő kitűnő hatással lenne a gyermek fogékonyságára a művészi formák és ötletek ilyen közvetlen befogadása. Bevallom, hogy első művészi impresszióimat jó magam is cégtábláknak köszönhetem. Gyermekkoromban sokszor szöktem a Kristóf-térre, hogy megbámuljam Than festményét, vagy a Koronaherceg-utcába, ahol Barabás menyasszonyát láthattam. Holbein, Watteau, Rahl stb., - - mind foglalkoztak ezzel a mostanában kissé lenézett műfajjal, sőt nemcsak a nagyok, hanem a jóval kisebbek is készítettek cégtáblákat. Én például — engedelmet a szubjektív vallomásért - - a világért sem merek elutazni Kápolnásnyékre. Ott t. i. tizenhárom éves koromban egy trafik-cégtáblát festettem, és mert nem volt olajfestékem - - közönséges hajolajhoz fordultam segítségért. A cégtábla még máig sem száradt meg.

A művészi cégtáblák Budapest kissé sablonos fiziognómiájának egy sajátságos, jellemző vonást adnának, és ismétlem - - sokkal olcsóbban állíthatók elő, mint a mostani sablonos avagy groteszk munkák. Azonkívül a festészeti iskolában e tantervnek — a szabad rajzon és festészeten kívül -egyéb tárgyakra is kellene kiterjeszkednie, és pedig az anyagra, festékre, lakkra, vászonra, fára, fémre, stb., vagyis a tanítványok praktikus úton racionális festékkémiára is tennének szert. - Persze e tervezet kivitelére szükségünk volna a kultusz- és kereskedelmi minisztérium segítségére, továbbá a fő- és székváros támogatására.

II. A gyakorlati művésziskola második osztályában az idevágó plasztikának fejlesztését kellene célul kitűzni. Vannak szobrásziskoláink, sőt mesteriskoláink, ahol a tanítványok olyan föladatokra aspirálnak, amelyeknek végbevitelével csupán teljesen kiforrott művészeket lehet megbízni. Pedig a vázlatot a kész munkától akkora távolság választja el, hogy csak a kifejlett művész tudja meghatározni spáciumát! Ennek a félreértésnek számos művészi balfogás a következménye, ami nem egy közterünket teszi visszás művészi állapotaink szomorú tanujává. Az iskola második osztályának keretében parkjaink, sétányaink és köztereink rendszeres plasztikai kifejlesztését kellene feladatul kitűzni és pedig akként, hogy a kivitelnél tisztán csak hazai anyag jöhetne tekintetbe. Itt is fölemlítem, hogy nem gondolok szobrokra, a melyek egészen más kategóriába tartoznak, hanem például közkutakra, óriási vázákra, művészicsen megoldott kőpadokra stb. Minden ilyen plasztika sokkal több pénzbe kerül, mintsem gondolnók, de az iskola segedelmével igen olcsón állítható elő és az ilyen szervezeteknek tudom be, hogy egyes olasz városok közterei oly

pazar gazdaságra tettek szert az ilyen dekoratív plasztika tekintetében. Bizonyos, hogy az anyagi gondtól ment szabad alkotás lehetősége a legnagyobb buzgóságot ébresztené fel az ifjakban, akik abban találnák legszebb sikerüket, ha egy-egy művüket nyilvános téren felállítanák. Mely művészi serkentés ! És akkor sokkal nagyobb alapossággal és igazságossággal lehetne ösztöndíjakat adományozni, amelyeknek sorsát eddigelé a protekció döntötte el.

III. Fejtegetésem végéhez sietek és azért csak röviden konstatálom, hogy az iskola harmadik osztályának tantervébe az architektúra e célnak megfelelő részét venném fel. Az ifjúság, amely jelenleg a művészeti proletariátus martaléka lesz, az iskola segedelmével tisztességes kenyeret adó pályára tenne szert.

Befejezésül még a következőket akarom megjegyezni. Fejtegetésem szűk kerete kizárja, hogy e kérdést minden oldalról megvilágíthattam volna, azért csak konstatálom, hogy 1. a „Gyakorlati Művész-Iskola" minden nagyképűségtől eltekintve, tisztán csak praktikus céloknak akar szolgálni, 2. hogy alig kerül nevezetes anyagi áldozatba, mert úgyszólván maga magát fogja táplálni. Meg akarja teremteni a művészet harmadik állomását, az utca művészetét. Jelszavam : művészetet az utcának és utcát a művészetnek ! Eddigelé ezzel a művészi ötlettel jómagam sétálok az utcán, de ezennel megállók az illetékes körök kapujánál és kopogtatok. Ha kidobnak vele, akkor egy művészszel több lesz az utcán, de ezzel az utca művészete nem lesz megoldva.

MÁTRAI LAJOS GYÖRGY

VASÁRNAPI FŐKÖTŐ KNOPP IMRE FESTMÉNYE A TÉLI TÁRLAT RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE

HAJLÉKTALANOK GÁRDOS ALADÁR MŰVE A TÉLI TÁRLAT RUDICS JÓZSEF-FÉLE DÍJÁNAK NYERTESE

BAB-PIRGÁLÓK VESZTRÓCZY MANÓ FESTMÉNYE A TÉLI TÁRLAT RÖKK-DÍJÁNAK NYERTESE

PÁHOLYBAN HERRER CÉZÁR FESTMÉNYE A TÉLI TÁRLAT LIPÓTVÁROST-KASZINÓ-DÍJA NYERTESE

ALKONYATI CSEND PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE A TÉLI TÁRLAT NEMES-ÖSZTÖNDÍJÁNAK NYERTESE

A szabadkai városház-pályázat 2400 koronás első díjat Komor Marcel és Jakab Dezső nyerték. Az 1200 koronás második díjat Bálint Zoltán és Jámbor Lajos kapták, az 1000 koronás harmadik díjat pedig Reich S. Ferenc.

A Mérnök- és Építész-Egylet ajánlatára a lévai vigadó-épület tervpályázatára beérkezett l 7 pályamű közül az első díjat, 1000 koronát, a „Centrális" jeligéjű terv szerzőinek, Hoffmann Alfréd és Fürst Ulriknak ítélték oda. A második díjat Földes Ede, a harmadikat Román Miklós kapta.

A Beregszászon emelendő törvénykezési épület építési terveire hirdetett pályázaton az első 2000 koronás díjat Jablonszky Ferenc, a második 1400 koronás dijat Rainer Károly, a harmadik díjat pedig (800 kor.) Orth Ambrus és Somló Emil nyerték. Megvétetett a 16. számú terv, amelynek szerzője K. Császár Ferenc.

A Batthyány örökmécs-emlékpályázat. Ebben az esztendőben lesz a századik évfordulója annak, hogy gróf Batthyány Lajos, a halhatatlan emlékű, vértanú miniszterelnök született. A székesfőváros tanácsa az évforduló alkalmából a Szabadság-téren, ahol Batthyányt-kivégezték, nagyszabású, díszes emléket állíttat, melyen állandóan, éjjel-nappal égni fog az örökmécs. Az emlékre a Magyar Mérnök- és Építész-Egyesület pályázatot hirdetett, amelyen az első díjat és az Ybl-érmet Pogány Móric tervének ítélték oda, a második dijat Förk Ernő kapta.

A besztercei pénzügyigazgatósági épület tervpályázatán 8 terv közül az első díjat Pfaundler Ottmar, a 300 koronás második díjat Römischer Gusztáv nyerte.

A Herkulesfürdői szálloda-és vendéglő-pályázaton az első díjat Hoepfner Guidó és Györgyi Géza, a második díjat Sebestyén Artúr, a harmadik díjat ifj. Nagy István kapták.

Az erzsébetvárosi törvénykezési épület tervpályázatán a bíráló bizottság az első díjat Stolbe Adolfnak, a II. díjat Töry Emilnek, a III. díjat Löhlbach és Reichel tervének Ítélte oda.

A KÖNYVES KÁLMÁN műkiadó társaság jogosításával közöltük múlt számunkban Poll Hugó következő képeit: Vásár, A búcsúsok hazajövetele, Öregek, A vizsga, Villamoson, e számunkban pedig Knopp Imre Vasárnapi főkötő, és Deák-Ébnernek Lacikonyha és Baromflvásár című képeit, ugyancsak a Könyves Kálmán jogosításával.

EST
PRAVOTINSZKY LAJOS SZÍNES RÉZKARCA

UNDI S. MARISKA színes rajzát közöljük egyik mellékletünkön. E rajzlap mutatvány abból a gazdag díszű sorozatból, melylyel Undi Mariska, Szikra: Régen című kötetét díszítette. A mű nemsokára megjelenik a Franklin-Társulat kiadásában, a mi mellékletünk is a Franklin-Társulat műintézetében készült.

BODOR ALADÁR rajzolta a 73., 82., 86., 99. oldal fejlécét.

MUHITS SÁNDOR rajzolta a 98-ik oldal záró-díszét.

LAKATOS ARTÚR rajzolta a 106., 119-ik és 127 ik oldal fejlécét.

Néhány év előtt a champs d'élyséei nagy Salonból kivált egy hatalmas művészgárda, élükön Carriére, Besnard, Gaston La Touche, Lucien Simon és többekkel; megalakították a champs de marsi szalont, kiszélesítve a művészi egyéniség szabadságait.

A régi Salon továbbra is megmaradt tradiciói mellett s lett belőle egyszerűen a „tekintélyek szalonja" ; e jelzővel teljesen megelégedettnek látszik. Itt találkozunk a múlt történelmének, az elvonult, elavult forradalom meséivel; tábornokokat, szenvedő királynékat és kardinálisokat láthatunk viszont, felváltva büszke családi portrait-kkal és súlyos tájképekkel.

Szinte kíváncsian kérdezzük: miként kerültek ez ensemble-ba Henri Martin, Hoffbauer, Knigth és Léandre ? Mind oly egyéniségek, kik nem hasonlítanak senkihez az ezidőszerinti mesterek közül

A Henri Martin nagy művéért is már érdemes volt megnyitni a kiállítást. A tökéletes technika itt szerencsésen találkozik a nagy, egységes stílhar-moniával, rajzban és színezésben. Minden, amit ad, a művész teremtő érzésén jut elénk. Nemes egyszerűségeit átértjük, szinte beleképzeljük magunkat e művészi világba. Kilenc mezőre osztotta művét Martin. Az egyik rész jelképezi a mezei életet, a másik a szellem embereiét. Az első napfény özönétől elöntött vidék, az éltetadó gabona művelőivel, kik görnyednek a munkában, családjuknak élnek és szeretkeznek. A másik részen költők, művészek és tudósok vonulnak el a folyó partján, nézve egy távol feltűnő csillagot, talán azt, melyet Castelar az élet éjszaki csillagának nevez; némelyeknek lehullani látszik, másoknak feltűnik . . . Ezek az idealisták beszélgetnek és eszmét cserélnek; a folyó partja rózsákkal és violákkal szegélyezett, a másik oldalról Toulouse kapitolja és középületei látszanak. A nagy dekorativ panneaun szereplők között, az idealisták részén, szülőföldje nagyjait szerepelteti a művész. A kilencedik mezőbe mintegy bezáróan, egy kolostori szögletben, magát festette oda a művész, a misztikus és pietásos várakozás helyzetében és megjelenik előtte a minden szépség szimbóluma, a nő ... Mindez oly üde, természetes és életteljes, mintha egy komor, napsütés nélküli erdőből derűben és színben dúskáló mezőre jutnánk. Színei, beállításai kitörő vidám avagy melancholikus dalok. Toulouse, a művész szülőföldje, díszítteti fel e művel kapitolja dísztermét.

Egy másik nagy mű, kevésbbé szimpatikus, Rochegrosse óriási vászna a „Vörös öröm" (La joie rouge). E műbe legfőképpen abból a szempontból kell elmélyednünk, hogy ismét oly egyéniséggel van dolgunk, ki magacsinálta úton halad. Barbár férfiak törtek be egy női csapat közé, szinte halljuk az állatias kéjvágy vad rivalgását, mely mindent letiporni és legyilkolni kész, hogy célját elérje. Középen geniális kompozícióban a Vörös Öröm szimbóluma: a hátsó két lábára ágaskodó, toporzékoló ló hátán egy elvadult barbár óriás, lent a földön mesteri női testek hevernek szanaszét. A sok nyers kék, narancsszín, kirívó vörös színek utalnak az eszmére.

Mondhatnók, hogy éles a kontroverzia a modern festőnél, ha a középkorba nyúl a témáért; Hoffbauernél korántsem az; talán inkább játék avagy atelier-szeszély. „A condottiere diadalútja" Firenze harci középkorából való; a vezér, katonáinak sora élén, bevonul a városba. A fegyverek, lándzsák, sisakok fénylenek a napsütésben, az oszlopcsarnokok között. Egész tömegek mintha egyetlen ritmusban mozognának, úgy az intim vagy tüzes színfoltok is.

A szegény emberek életéből vett egy jelenetet Jules Adler; mesteri művészettel jellemzi alakjait. Rajza fölöttébb erőteljes és finom, színezése csupa intimitás. Aston Knight Parist, Londont és New-Yorkot jellemzi egy-egy ismert detail visszaadásával hármas képben. Antoine Thivet, a kitűnő művész, ki leginkább kisképet fest, Baudelaire egy versére festette képét. A költő leírja, mi a miliője egy meggyilkolt nő testének. Thivet képe misztikum és élet egyszerre. Az éjszaka halvány fénye sejtelmesen szűrődik be a hollandi ablakon; a boudoir nehéz vörösbársony kerevetén levágott fejű női test hever vértócsában; a bizarr sujet-t mesteriesen oldotta meg Antoine Thivet.

Kép és szobor aránytalanul több itt, mint a másik szalonban, mégis csak kevés itt a feljegyezni valónk. A szoborművek közt sok a generális avagy bourgeois-buste; a nagyobb törekvések közül Paul Landovski „Kain fiai" csoportozatát említjük; művét erővel és tudással komponálta, az ifjúság, a munkás és az agg költő szimbólumaival.

Magyar művészek tekintélyes számban vannak képviselve, László Fülöp vajai Vay Péter gróf arcképe a művész legkiválóbb művei közül való; Jean de Castellane grófnő arcképét már kevesebb kedvvel adta vissza a művész. Mesteri nuditás Csók István „Thamar"-ja, tudással és ízléssel megkomponálva. Knopp Imre egy intim, életteljes leányarcképet küldött; a verseci Joannovics Pál ismert „kakasviadal"-át állította ki; e mesterművet ezúttal másodosztályú éremmel tüntették ki; a művész fia, Svetislav, egy szép akttal szerepel. Blaskovits Ferenc érdekes kompozícióban egy keleti fegyvertánc jelenetét festette meg; Berény Rezső előkelő felfogásban jellemez két portrait-t; igen karakterisztikus Józsa Károly két sorozat eredeti fametszete. Weisz Adolf, ki egyébként a katalógusban „naturálisé Francais"-ként szerepel és „hors concours" két keveset mondó genret küldött; Ferraris Artúr Erzsébet román királyné arcképét festette meg; báró Lekow Hedvigtől két finom gravuret látunk. Különösképen hangulatos „Heloise és Abélard sírja". Sóos Anna, a párisi Colarossi-iskola tanítványa, a magyar népéletből vette témáját „A katona meséje" művén. Érdekes kompozícióban. Sóos Elemér nyolc szép és karakterisztikus rézkarcot állított ki.

Május második felében egy magyar művész mutatkozott be a párisi közönségnek a Georges Petit-szalonban: Szenes Fülöp. Az előkelő magánszalon két termét foglalta le a művész tizenöt képe. Már az első napokon adtak találkozót itt ama művészek, kik a műcsarnoki nemzetközi kiállításon annakidején szerepeltek és érdeklődést éreznek a magyar művészi élet iránt. Mind a tizenöt képet előnyösen ismerjük a budapesti tárlatokról, itt csupán arra utalunk, miképpen fogadta a műveket a párisi kritika; úgyszólván egyöntetűen a „Mea culpa"-t emelik ki, melyben „mélységes pszichológiai tudás és költői rezignáció nyilvánul", továbbá a ,,Napsugár''-vázlatokon általában a mester erős rajztudását és jellemző erejét méltatták. Előkelő közönség látogatta a tárlatot. Szenes Fülöp művészete a műbarát Georges Petit figyelmét is magára vonta és megbízta arcképe megfestésével.

A Szenes-kiállítás alkalmával fölmerült az eszme, hogy a modern magyar művészetet érdekes volna bemutatni Paris közönségének. A világ e szivében még nem jelentkezett együttesen a modern magyar művészgárda, pedig föltehető, hogy nagy erkölcsi sikert érne el művészi erősségünk. És pedig leginkább a téli időszakot vélik erre alkalmasnak. Más kérdés, miként gondolkoznak erről az illetékes körök. Egészen tőlünk függ, hogy észrevegyenek bennünket.

Aránylag hosszú, húsz éves festői múltba' mélyedhetünk a Georges Petit-szalon Sorolla y Bastida kiállításán; lépésről-lépésre figyelhetjük, mint fejlődött nagygyá az egykori kovácslegény. Megejt bennünket már a valenciai festőiskolái korszaktól a tizenkilencedik évéig leírt útja is, midőn legelső dicsőségéhez jutott: a spanyol állam megvásárolta művét, „Május második''-át. E műből is kiolvassuk már, mily fontosnak tekintette a rajztudást, mint nélkülözhetlen alapot s később mint kerítette hatalmába. Midőn elnyeri a római díjat, nem téveszti meg az örök város klasszicizmusa, hű marad önmagához.

Már kezdettől fogva keresi az igaz beállításokat, a színek tiszta átérzését, de mindenekfölött a napfényhatásokat. Mert ki kell emelnünk különösképpen, hogy Sorolla a legspanyolabb a honfitársai között s a legelsők közül való a jelenkor modernjei között. Csak keveseknek adatott meg a színek és vibrálásaiknak, a fény lelkének átérzése oly verve-vel, mint azt sziklás s a napfénytől szinte égő hegycsoportjain, mezőin és egyéb beállításain látjuk. Különös harmóniában vonulnak el előttünk a vörösek, lilák, zöldek és kékek; sehol egy visszatetsző akkord e csodás igazmondásokban. Nem kevésbbé impresszionáló a könnyed, tétovátlan természetessége s egyéniségének nagy stiljét két évtized alkotásai fokozatosan tükrözik vissza.

Festi a tengerparti jeleneteket, mindenütt megkapó mozgalmassággal és életteljesen; leginkább vonzzák a gyermekcsoportozatok, bájos mozdulatukban : fürdőző avagy játszadozó gyermekek.

A modellek majdnem mindig ugyanazok, hisz e víztől irtózó, játszadozó, nevetgélő kicsinyek az övéi; ismeri, átérzi mozdulataikat s mily erővel! E tárlat legbecsesebbjei közé tartozik egyik legutóbbi müve a mesternek: „Gyermekeim — tizennyolcadik századbeli valenciai kosztümben." Ezt magával a nap-fénynyel festette tán, egyetemben a színek kivételesen mély őszinteségével.

És még egy-két hasonló plein-air, mindenütt a szerettjeivel. Otthon, a tengerparti sziklákon, a szabad természetben.

A művész több kiváló portraitjével is találkozunk itt, Spanyolország élő nagyjai közül. Rendkívül beszédes szeretettel festett Jósé Echegaray, Castillon, Jimenez, Perez Galdoz stb. képe.

Sorolla művei közt igen sok van magántulajdonban, elszórtan a világ minden részében. Legtöbbet Amerikába vittek; európai múzeumokban kevés van. Parisban is eddig egyedül a Musée Luxembourgban találkozunk egy művével. Ma mégis mindenfelé ismerik s a legelsők közé helyezik.

A jelen tárlaton kiállított műveknél a legkisebb ár tízezer frank volt; mégis rövid két hét alatt úgyszólván valamennyit megvásárolták.

Egy másik tüneményes művészi egyéniség, de a precizitásra jobban hajló és ellentétes légkörben élő: Anders Zorn, ugyanegy időben rendezett kiállítást a Durand-Ruelben. Sorolla a nap égő színeit, a beállítások pillanatnyi ötleteit érzi át, Zorn a skandináv fények átható, derűs poézisét s elgondolásai is sokkal temperáltabbak, modelljei úgyszólván pszichológiai tanulmányok. E tárlaton igen sok aquarellel találkozunk; a mester, saját bevallása szerint, mintegy tizenöt éve fest olajba. És eme aquarellek telítve vannak fénynyel s Éjszak vizeinek külön karakterével, hol a tengert festi. Nála nem misztikum az óceán, mint a Kalevala földjének sok művészénél: meglepő életerővel adja vissza a tenger csöndjét avagy félelmetes brutalitásait; alapjában ismeri Svédország levegőjének és földjének minden atomját, haldokló napjának fényeit, földjeit és szőke nőit. Legerősebb ott, hol nincs témához kötve a szárnyalása; így a por-trait-kban, különösen az olajba festetteknél, találkozhattunk kevésbbé jelentősekkel is, mint Coquelin cadet, Károly herceg, Liljefors stb. arcképei. Viszont szülőföldjéről, Dalekarlienből való genrejei dúskálnak az életben és fényben, minőt csak hozzá, hasonló nagy mesterektől látunk. Számot ad Anders Zorn sokoldalúságáról itt még több száz elsőrangú metszet, túlnyomóan arcképstudiumok; mint faszob-rász is több mesterművet küldött: a művész nagyanyja, egy nimfa és szatir stb. mindegyik végtelen szeretettel alkotva. Valóban, nem más a művészet, mint a természet lelke; csak így mélyedhetünk el Zorn nagyságában is, ki a dalekarlien-i egykori pásztorgyerekből jutott ily eszményi magas piedesztálra, a jelen modern mesterei között.

A Petit-Palaisban Jean-Jacques Henner műveinek egy ensemble-ját szemlélhetjük. Az elhunyt nagy művész egy rokona és örököse ajánlotta föl e fejedelmi kollekciót Paris városának. Az elszászi mester e műveiért nagy összegeket ígértek életében, de mint mondotta: maga körül akarja látni azokat. Jólétéhez mérten könnyen gondolkozhatott így. Nem látta a realisztikus életet, az árnyakat és szomorúságokat, csak bőséget és pompát. Mintegy tizenhat vászon mesél Henner külön világáról, sötét hátterreiben, fehér nuditásaival, titokzatosan, mégis sok lelkiismeretességgel. Az itt kiállított művek reprodukcióból többé-kevésbbé ismeretesek, milyen a „Magdolna a barlangban", „Krisztus", „A kék főkötős leány" stb. és több tájkép a mester római éveiből.

Henze, Robert Ernst szobrásztanár (szül. 1827ben) meghalt Drezdában. Hintsche, Ferdinánd műépítő (szül. 1846-ban) meghalt Münchenben.
Keszler, August tájfestő (szül. 1826-ban) meghalt Düsseldorfban.
Millet, Jean Baptiste festő, a hírneves Miilet egyik testvére (szül. 1831-ben) meghalt Parisban,
Moppert, Franz festő (szül. 1865-ben) meghalt Baden-Badenban.
Mussotov, Viktor festő (szül. 1871-ben), meghalt Péterváron.
Müller, Paul szobrász (szül. 1843-ban) meghalt Stuttgartban.
Nieper, Ludwig, a lipcsei műipariskola igazgatója (szül. 1826-ban) meghalt Lipcsében.
Noak, August festő (szül. 1822-ben), meghalt Darmstadtban.
Petersen Angeln, Heinrich tengerfestő (szül. 1850-ben) meghalt Düsseldorfban.
Petersen, H. C. tájfestő (szül. 1822-ben), meghalt Schleswigben.
Renault, Edmond festő (szül. 1837-ben), meghalt Parisban.
Rodde, Gustav Karl, tanár és festő (szül. 1830-ban) meghalt Gross-Lichterfelde-ben.
Sacconi, Giuseppe műépítő (szül. 1856-ban), meghalt Collegigliatoban.
Salomon, Simeon festő (szül. 1843-ban), meghalt Londonban.

GYÖRGYI ALAJOS ÖNARCKÉPE

Dr. Ferenczy József kassai re f. lelkész levele Bődön Ábrahámhoz, Gömör- és Kishont-vm. alispánjához.

Tisztelt Tekintetes Úr, Kedves Barátom Uram !

Felette nagyra becsülöm, az előttem ismeretlen Findura úrnak nagy buzgalmát, néhai kedves Testvérem életírásának megkészítésében. De megvallom, hogy az ő eseménygazdag s szomorúságában is igen tanulságos életének leírását még most nagyon idő előttinek tartom. Mert a mint én akarnám pragmatice leírni vagy megiratni Bátyám életét, úgy nem lehet: a mint pedig sajtó- s tán más por félelme nélkül lehet, úgy meg én nem akarhatom. Kezeim közt vannak az Idvezültnek 1814 — 56-d évek közt hozzám írt bizalmas Levelei, körül belül 150 számmal; a ki halálom után azokat kiböngészi, 's azok mellett felhasználandja az adatokat is, melyeket az ő szája után Írásba tettem, az írhatja meg méltóképen az ő életét: de mint mondám, annak ideje még nem jöt el. Végrendeletemben intézkedtem róla, hogy mind a Levelek, mind jegyzeteim, halálom után jó kézbe jussanak, azután évek multával kiaknáztathássanak.

A' Széchenyi rokon egy időben lakott ugyan Bécsben jó Testvéremmel: de alig hiszem, hogy valami fontosabb események tudásával bírhatna, minthogy akkor vele nem sok fontos eset történt.

Igaz, hogy Türiet örömest elfogadta volna vejének: de ebben semmi nevezetes nincs. Azt azonban alig lehetne mondani, hogy ő az ajánlatot (ha ugyan olyan világosan történt) hidegen utasította volna vissza; sőt inkább melegen a művészet iránti szent hévvel tette s tehette azt. Mint nyilván megtetszik azon körülményből, hogy midőn 1817-ben a' Reformátio 3-d százados Ünnepe lehető legnagyobb pompával tartatott Bécsben, azon alkalommal volt esküvője Türiet Vilmának egy kereskedővel, akkor a Menyasszonyt mint Vőfély testvérem vezette az oltárhoz. De én részemről ezt nem nagy dolognak tartom. Sokkal nagyobb áldozatot tett ő a hazai művészet oltárára akkor, midőn a Nagy Művész Canova, az ő Nagy Mestere l 823-ban meghalálozott. Canova ugyanis műtermét s házát, kész és készülőben levő Műveit, Baruzzi nevű rokonára hagyta, sok más dolgokkal együtt azon föltétellel, hogy testvéremet társul vévén, együtt folytassák tovább a művészséget. Ez már igazán művészi s nagyszerű ajánlat volt! És mégis a szerény, de honszerelemtől lángoló művész kötelesnek érezte magát, azt visszautasítani ily szavakkal: „Rómának s általában Olaszhonnak annyi művésze van, hogy nincs szüksége az én művészetemre : de Hazám szegény mind Művészekben mind Művészetben, oda kell hát visszatérnem, hol reám nagyobb szükség van, hol nincs senki, ki szobrászattal foglalkoznék." Vissza jött hát hazájába, hol legelsőbben is sok fáradsággal 's nem kevesebb költséggel Márványt keresett azt hivén, hogy a föld mely művészt szült, adni fog márványt is! Ebben nem is csalódott, mert a Magyar Erdély s Oláhországot határozó Ruszkahegyben valósággal oly márványt talált, mely nem oly fejérségű ugyan, mint a Carrarai, de jóságára sokkal felülmúlja, azt s hasonló a párosihoz. Ám de a Nemzet nem adott munkát a Művésznek, sanyarogni s éhezni engedte azt. A' mit midőn római barátai megtudtak, a jószívű Baruzzi nem késett ismét meghívni Rómába, nagyon előnyös Ígéretekkel: de a Magyar Művész nem ment, nem akarván hazáját s hazafi társait a külföld azon gúnyjának kitenni, hogy nincs érzéke s értelme a művészethez. Nem kétlem, hogy ha visszament volna, most Olaszhon büszke lenne műveire. De a magyar szellem s jellem nem ismeri az ubi bene ibi patria elvét, legalább nem örömest követi.

De legyen ezekből ennyi elég.

A mi pedig Findura Úr azon kérdését illeti : hol van az Üdvezült lélek' emlék felállítva ? azt írhatom Vaálban Fejér Megyében. Édes Anyánk pedig 1831. Aprilban halt meg. Édes Atyánk pedig szinte 1831. Júliusban.

Bocsánatot kérek Levelem hosszúságáról: de ha szeretett testvérem jön szóba: alig tudok mértéket tartani a beszédben.

Egyébbiránt bátor vagyok én is a tudós ifjútól azt kérdezni : Olvasta-e a' gróf Széchenyi Kelet' népe czimű munkáját, és azon könyvnek az 184I-d évi Athenaeum 42-d számában megjelent Bírálatát? Abból meg fogja tudni annak okát, miért kellett szegény Bátyámnak annyit szenvedni még pedig méltatlanul.

A' mit e Levélből jónak lát közölni a tudós Ifjúval: közölje kérem szívesen, miután én nem tudhatom, hogy a' nagy Pesten hol találhatná meg Levelem. Azt is méltóztassék tudtára adni, hogy az Életírással ne siessen ; Nonum prematur in Annum, Mondja Horátz. Pesten jó alkalma van az egyetemi könyvtárban végig lapozni a Tudományos Gyűjteményt 1817-től kezdve, melynek Mártiusi füzetében találja az első említést Testvéremről. Nem lessz az sok munka; mert hiszem a Mutatótábla minden füzetben ott van, az könnyen útba igazítja, mert vagy világosan ki van téve a Ferenczy név, vagy pedig a Nevezetességek, vagy a Művészet rovatában talál itt ott jeles adatokra. Végig tekintheti az Athenaeum füzeteit is. A' Röszler által kiadott Gemeinnützige Blätter nevű mellékletében is a budai német Újságnak. Birry nevű ember írta le a Mátyás emlékét, ha jól emlékszem 1840. végén, vagy 1841. elején. Megérdemlené még most is a magyarra fordítást. Nagybecsű barátságába ajánlt kitűnő tisztelettel vagyok Kassán, 1866. Oct. 30-d

F. J.

őszinte barátja Dr. Ferenczy József m. k. — 204.

A renaissance kialakulásának történeti folyamatát jeles munkák alapján — Firenze történetén figyeli meg a szerző. A Krisztus után való 570. esztendőn kezdi. Ekkor foglalták el a longobárdok Toscanát s uralmuk megszilárdulásával belefogtak a birtokrendezésbe. A földfelosztás nem a hűbérurak javára üt ki, hanem a városokéra. A városképződés a lakosság individualizálódását jelenti. A renaissance azonban épp az individualizálódás kora. A középkorban az egyén belemosódott a tömegbe : a renaissance-ban feltámadnak az egyén jogai s érvényesülésre törekszenek. Firenze fejlődésének tehát a longobárdok vetették meg alapját. Fejlődésének eszközei a pénz s a munka. Az előbbi a bank-, igazabban uzsoraüzlet, az utóbbi a kereskedelem, de nem árú-, hanem pénzkereskedelem alakjában. Az idők folytán Firenze bankárai lettek a pápák bankárai. Üzleteik sokfélesége, elágazó, messze nyúló volta tágította szemkörüket, megnövelte önállóságukat, vállalkozó bátorságukat, mindent összevéve, előmozdította az egyén érvényesülését. A firenzei bankár nem a közösségből meríti erejét, hanem magából. Kenyerét, vagyis vagyonát szellemi munkával keresi s merész tervei kieszelésében nagy része jut képzeletének. Ezt nevezi a szerző gyakorlati rajongásnak, reálfantáziának. Firenzében hova-tovább kifejlődik a kapitalizmus. Tipikus alakjai a járadékélvező s az „üzlet feje". Minthogy teljesen szellemi munkára szorítkozik tevékenységök, bennök fejlődik ki első sorban az, amit „idegélet"-nek nevezünk. „Idegeik állandó feszültségben vannak és újabb izgalmakra van szükségük, hogy munkaképességüket el ne veszítsék. Ahol az üzlet már elvesztette varázsát, ott érzéki izgalmakra van szükség, mígnem mindkét izgalom abban egyesül, amit idegkulturának nevezhetünk. Minden érzéki izgalom azonban, többször ismétlődve, elveszti hatását. Azért gazdagítják őket egyre újabb árnyalatokkal és azért törekednek, hogy egyre újabb formát adjanak neki. Ebből a fejlődési sorozatból áll végül elő az esztéta, az az ember, aki egyre újabb izgalmakat keres s mindent az idegizgalmak szempontjábó1 értékel." Ezekből az „ esztéták"-ból telnek a magán-maecenasok s alkalmasint - - nagyon határozottan ez nincs megmondva Diner-Dénes könyvében — ezeknek a fokozott idegéletet élő embereknek sarjaiból fejlődnek a renaissance kulturnagyságai, gondolkodói és művészei, a Michelangelok, Raffaelek és Lionardo da Vincik.

Körülbelül ebben a gondolatmenetben foglalható össze az az anyag, amely a 246 oldalas könyvnek háromötödnél nagyobb részét megtölti. A történelmi materialisták így képzelik el a renaissance kialakulását. Ezen a folyamaton belül törvényszerűen születnek és fejlődnek a nagy emberek. Lionardonak az élvezetekbe merült Firenzében kellett azzá fejlődnie, ami lett. Ezért nem csodálkozik a szerző azon, hogy sem az előtte való, sem a mögötte elmúlt századok nem termeltek hozzá hasonlót. Imponáló a törvény, ha ellentmondást nem tűrően nyilvánítják annak. De vállalkozott-e volna a szerző Lionardo eljövetelének megjövendölésére, amikor Lionardo meg nem született még ? A históriának nem egy olyan korszaka múlt el, mint a firenzei, olyan nagy emberek nélkül, aminő Michelangelo, Raffael és Lionardo da Vinci voltak. Nem emlékeztet-e sokban Amerika a szellemi munkán gyarapodó Firenzére ? Korunk s valószínűleg az elkövetkező korok egész élete is nem az agy munkájával igyekszik-e mentői változatosabb vonatkozásokban az izom munkáját fölöslegessé tenni ? Még soha az invidualizálódás korát annyira nem élte az emberiség, mint tegnap és ma s minden valószínűség szerint holnap. De nagy embereink csak ezután lesznek még eljövendők. A történelmi materialisták talán meg tudnák mondani, mikor ? Pedig ismerik a csillagok járását s tudnak horoscopumot olvasni. Mert ezeket a jelenségeket törvények szabályozzák. De nincsenek törvények ! Éppen a lángelme felbukkanását nem szabályozzák törvények. A tömeg, vagy az apró emberek, még a közepes méretűek is, talán paragrafusok szerint születnek, élnek és halnak meg. Az ő tetteiket, alkotásaikat, egész mivoltuk alakulását befolyásolhatja a kor, amelyben élnek s koruk áramlatai. De a lángelme csak véletlenül hasonlít korára, ha hasonlít. Az ő léte mindig „ugrás a természetben", sohasem szükségképen való következése adott apró körülményeknek. A lángelme inkább aberrációja a világrendnek, olyanféle, aminő a nap gömbének fényes protuberanciája. Minden lángelme, ha lényegét vizsgáljuk, megannyi nagyszerű szabadulás a törvény fojtogató karjából, megannyi a törvény fölébekerekedés. Aki a nagy embert szinte a geometria módján akarja „meghatározni'', az eleve elvétette célját.

Diner-Dénes József könyve nagyobb részében azt a módszert ismerteti, amely — úgy véli — Lionardo da Vinci megértésére visz Végre azután eljut magához Lionardo da Vincihoz is. Előbb az életéről beszél s ezt a részt így kezdi: „Ami itt következik, az e könyv legfölöslegesebb része". Tudniillik Lionardo élete történetének megismerése nem könnyebbíti meg Lionardo művészi és tudományos munkásságának megértését, mert „bizonyos szellemeknél sem egyéni nagyságuknak, sem alkotásaik nagyságának semmi köze a külső eseményekhez". A történelmi materialista íme ellentmondásba kerül önmagával : lemond a megismerés pozitív elemeiről. De hát az az egész hosszú fejlődési folyamat, amelynek lezárójaként szerepelteti a szerző Lionardot, nem pusztán külső körülmények elemzéséből alakult ki ? A történelmi materializmus nem éppen külső eseményekből szedi anyagát és érveit ? Mi egyéb ez az ellentmondás, mint önkéntelen megvallása annak, hogy a történelmi materializmus s a kutatásnak minden hozzá hasonló „pozitív" módszere tehetetlen, amikor egy nagy élet rejtelmének megfejtésére kerül a sor. Mit tudtunk meg Lionardora vonatkozólag abból a 152 oldalnyi fejtegetésből, melyben a szerző a renaissance kialakulását magyarázza ? Azt, hogy Lionardo megszületését olyan gazdasági alakulások előzték meg, amelyek kedveztek a szellemi természetű munkálkodásnak, vagy pontosabban: hogy Lionardo olyan korban fejlődött, amelyben Firenze hanyatlásnak indult már, a munka városa az élvezetek városává kezdett elfajulni. Kétségtelen, ezt tudni is hasznos; de magát Lionardo egyéniségét s művészetét mindez nem világítja meg. Mindez csak körüljárása a problémának. A problémát (problémának vallom, aminthogy lényegében minden emberélet megannyi probléma, amelyekben semmi sem értetődik magától) módszerekkel, rendszerekkel és törvényekkel legföljebb kerülgetni lehet, de beléje világítani csak az intuíció képes. Akár a tudós, akár a költő intuíciója. Diner-Dénes József gúnyosan nyomja meg a szót, amikor ideológusoknak nevezi azokat, akik inkább észlelnek és rátalálnak, semmint kutatnak és tapasztalnak. Pedig ő maga is inkább ideológus, mint empirikus. Persze ideológusa válogatja. A következtetésnek nem szabad önkényesnek, a rátalálásnak nem szabad találgatásnak lennie.

Látnivaló, a könyv túlnyomó részt nem művészeti kérdésekkel foglalkozik. -- A képelemzőket megveti a szerző, az úgynevezett stiluskritikusokkal, akik egyazon kor különböző művészeinek munkái között az egymásra való hatás s a különbségek jeleit keresik, szintén eléggé fölényesen bánik el. Hogy milyennek képzeli hát tulajdonképen a nem „hivatalos műkritikát, vagy bár csak a műtörténetet is, az ebből a könyvből, sajnos, nem derül ki. Lionardonak, a művésznek, alig néhány lapot szentelt a szerző, az is inkább hevenyészett sommázás, amelyet hébe-korba a maga eredeti megfigyeléseivel tarkít. Amikor például Lionardoval, az emberrel foglalkozik, megemlékezik arról a sajátságos viszonyról is, amely fiatal tanítványai, de általában szép alakú ifjak és Lionardo között volt. A „fajtalanság" vádja ellen megvédelmezi a mestert, azután így folytatja: „Csupa szép és ifjú emberrel véteti magát körül, de nem őket, hanem a szép és ifjú nőket festi. E női arcokat azonban nem modellek után festi ... a szép és ifjú nőarcképe-ket bensejéből alkotja s mintegy belső élményeit festi le. Ha azonban közelebbről nézzük őket, észrevehetjük, hogy szent Anna, a Madonna della rocca, fővonásaikban szép és ifjú férfiak, akiknek csak a hajviseletét kell megváltoztatni, hogy Bacchust, vagy az ifjú Johannest formáljuk ki belőlük. Sőt a Mona Lisában és az estei Izabellát ábrázoló kartonon, az orr- és száj részeken könnyen föl lehet ismerni a Lionardo-féle szép ifjút, főleg, ha e részeket a többiektől elkülönítve szemléljük. A nőnek és férfinak e kissé perverz összevegyűlésében van a Lionardo-féle női képek varázsa". Ezt az elméletét azután részletesen kifejti, sőt visszatér reá, midőn Lionardo festményeit külön-külön tárgyalva, a Mona Lisá-ról beszél. Ennek a képnek készülése módjáról az a nézete, hogy Lionardo modell nyomán festette meg, a modell minden részét azonban a legkitünőbbb megfigyelésekből gyűjtötte össze. Elmondja, hányszor állt töprengve a Louvreban, e rejtélyes kép előtt és kereste a rejtéty megoldását. Végre részleteire kezdte bontani Mona Lisát s ez a módszer rávezette a rejtély nyitjára. Mona Lisa szája, orra és orrcimpái nem nőié, hanem férfiéi. A szomszéd teremben függ egy Bacchus- s egy János-kép; Diner-Dénes József az ő lírai meggyőződésével kétségtelennek látja, hogy Lionardo művei. -Szájuk és orrcimpáik ugyanolyanok, mint Mona Lisáé. Hasonló fölfedezésre különben már számos évvel azelőtt is rásegítette intuíciója a szerzőt. A drezdai Madonna Sistina előtt is kínzó rejtélyt érzett, amígnem egy közelében álló ifjú, szép vétkes nő nagy, tudó szemeire ismert az angyalfejecskék szemeiben. A vétkes nő szeme az ártatlan angyalfejecskékben : ez adta meg az angyalkáknak megfejthetetlen bájukat, íme, Diner-Dénes eredeti megfigyelései. Meggyőzőknek az ő előadásában — ha volna is bennök valamelyes igazság — éppen nem mondhatók. Vagy elhiszi az ember, vagy nem. A mi szintén csak annak bizonysága, hogy ez már még sem történelmi materializmus, hanem tiszta ideológia, hogy ne mondjam, költői divináció.

Diner-Dénes József azzal a hittel fogott munkájába, hogy új utat tör a műtörténetnek. Csalódott abban, hogy új az út, amelyen megindult és sajnos abban is, hogy az ő útja egyáltalában célra vezet. A történelmi materializmus gyönge szerszám, ha nem segíti munkájában egy sereg más disciplina, a történetfilozófia, a lélektan s ami ezeknél is fölebbvaló: a biztosan következtető intuitiv tehetség. A „Művészeti Könyvtár" — úgy képzelem — annak a célnak szolgálatában indult meg, hogy eligazítsa a magyar nagyközönséget a képzőművészet ismereteiben, hogy gyakorlati módon tmítsa meg arra, mint kell a képzőművészet remekeit élvezni és értékelni. Ezzel a céllal Diner-Dénes József nem törődött, nem is volt szükséges törődnie, mert hisz a vállalat szerkesztője sem vetett reá súlyt. Van egy harmadik szempont is : író és gondolkodó ember lírája a könyv. Naivul, őszinte hangon számol be kétségeiről, reményeiről s megindítóan beszéli el benne világnézete fejlődésének történetét. Ha ebből a szempontból nézzük, érdekes, sőt mulattató is ez a könyv; az előadás fogyatékosságait és a homályos helyeket, a sűrű ismétléseket, az elég gyakori ellentmondásokat is megbocsáthatjuk érte. Líra ez a könyv. Már a bevezetés is előkészít reá. Sejteti, hogy szokatlan munkával lesz dolga az olvasónak.

De elolvassuk az előszót, melyben keserű szavakkal emlékezve meg Turner haláláról, kit kartársai rosszakaratú meg nem értése vitt sírba, tudomásunkra hozza., hogy e kötetének nem lehet más célja, mint egyrészt újabb adatokkal bizonyítani, mily nagy és nemes volt Turner művészi tevékenysége, másrészt anyagot gyűjteni a korunkban uralkodó művészeti irányok legalaposabb bírálatára; mely irányok azonban 1856-ban tehát kerek 50 év előtt keltek szárnyra.

Igazibb cím e kötetnek: Mindenféléről. Többet beszél a költészetről, erkölcsi világnézetről, mint a festészetről és különösen gondos megfigyelése tárgyává teszi az ember viszonyát a természethez, kezdve az ó-koron, végig menve a középkoron egészen napjainkig. Mivel pedig úgy az ó-korból, mint a középkorból nem igen maradtak ránk tájképek, tehát a költészet megvilágításánál keresi adatait, apróra láncolva Hómért, Herodotost, majd Dantet végül Walter Scott-ot.

Első három fejezetet azon kérdésnek szenteli: «Mi tulajdonképpen a «grand style», amit annak idején a nagyszabású történelmi festményekre alkalmaztak. Szerinte a magasabb és alacsonyabb művészet közt nem az előadás módja, a téma megválasztása, vagy a festői kezelés vonja meg a határt, de a cél, melyet a festő szeme elé tűzött. Fessen hát illatos rózsát, vagy egy mélység borzalmas szirtjeit, fáradjon hát hónapokig egy-egy hüvelyknyi vásznon, vagy fedje egy nap alatt festékével egy-egy pompás palota homlokzatát; keresse bár képének tárgyát parasztok vagy nemesek közt, ha szeretet vezérli, ha nagy és nemes cél hevíti szivét, ha szomjazva a szépséget és égő gyűlölettel van eltelve a durvaság és bűn ellen, akkor ő a grand style mestere.

És most paragraphusokba szedi a grand style feltételeit: I. A tárgy nemessége (ha megválasztása őszinte lelki szükségből ered). II. A szépség iránti rajongás. A lelki szépség megfestésének nagy mestere Angelico áll e tekintetben a legfelső fokon; Veronese és Correggio az érzék, szépség rajongó bámulói a második fokon, és Dürer, Rubens, valamint az északi mesterek valamennyien, kik a szépség figyelmen kívül hagyásával csak az igazságot keresték, állanak a harmadik lépcsőfokon, és végül Teniers, Salvator, Caravaggio is a bűn és rossz többi tisztelői szerinte első fokán állanak azon létrának, mely az örvénybe visz. III. Az őszinteség, vagyis a lehető legtöbb igazságot a lehető legteljesebb harmóniában adni. E szempontból aztán elitéli Rembrandtot, ki azon egy kockára tette fel egész tehetségét, mily erősen emelkedik ki a fénysugár által megvilágított tárgy e kép árnyékban maradt részeiből is, hogy e nem lényeges igazságot visszaadhassa, feláldozza képének öt hatod részén nemcsak a fényt és színt, de az anyag visszaadásának lehetőségét is. IV. Az eredetiség, vagyis a teremtő fantázia.

Midőn így képét nyújtja a grand style fogalmának, áttér az igazi és hamis ideál elhatárolására. Mert szerinte az emberi tevékenység három irányra oszlik:

Először megismerni önmagunkat és a dolgok állását, melyek körülvesznek.

Másodszor magunkban és a bennünket körülvevő dolgokban találni fel a boldogságot.

Harmadszor magunkat és a dolgok jelen állapotát javítani, amennyiben azok nem jók, de a javulásra képesek.

Ennek ellenében az emberek következőképpen járnak el:

Először teljesen tájékozatlanok, úgy magukat, mint az őket környező dolgokat illetőleg.

Másodszor: elégedetlenek önmagukkal és a környező világgal.

Harmadszor: még sem igyekszenek javítani sem magukon, sem viszonyaikon, de hagyják a dolgok állását, úgy a hogy van.

És ezt képzelőtehetségünk helytelen alkalmazásának tulajdonítja Ruskin, mely a távolban, az elérhetetlenben, a lehetetlenben, a hamis ideálokban keresi a gyönyört. Kérlelhetetlen logikával szedi szét Rafael kartonjának „Péter küldetésének", minden szépségét, míg sikerül bebizonyítania, hogy még az írást olvasva tisztán, természetesen, minden kételyünket legyőzve áll előttünk az Úr, amint megjelenik apostolai közt a galileai tónál, addig Rafael szépen göndörített hajú, rőfnyi uszályt hurcoló görög filozófusai és bőredőjű, rojtos leplében kellemmel letérdelő Péter apostola láttára rögtön eltűnik minden hitünk a történet valódiságában.

Az ily hamis ideálizmusnak ellenébe helyezi az igaz, a való ideálját és pedig először a puristák ideálizmusát, kik lelkűk tisztaságánál és nemességénél fogva visszariadnak minden köznapitól, minden rúttól, csak a szépet látják meg, tehát egy képzelt világot, mint valót, festenek meg; ilyenek voltak a XIII. század naiv illuminátorai és később Angelico. Másodszor a naturalista ideált, mely úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak, meglátja a jót és rosszat, a szép mellett a rútat, de elrendezésében, a kontrasztok alkalmazásában, egy szóval az anyag öntudatlan ül művészi feldolgozásában mégis tökéletes szépet nyújt. Harmadszor a groteszk ideálját és e fejezethez csatolva adja képét egymás mellett egy gótikus griffnek és egy antik római griffnek és ragyogó szellemmel, de e mellett nyom-ról-nyomra boncolgatva a római hamis griffet, mely oroszlán és sas természetéből semmit el nem árul, melynek formálásánál nem a való megközelítése, de a tetszetős formák voltak az .irányadók és mely finom kidolgozása mellett is eltörpül, hazug benyomást kelt a nehézkes, durván elnagyolt, de az igazság erejével ható gótikus griff mellett. E nyolczadik fejezet adja legteljesebb képét az aprólékosságig menő, élesen boncolgató kritikusnak éles logikájával és meggyőző magyarázkodásával.

Nagyon érdekesen és bámulatos tájékozottsággal vezet végig az emberiség, boldog ifjú korától kezdve napjainkig a természet iránt való érdeklődés vezérfonalán. A görögök derűs világnézete szerint a természet is az ember szolgálatára, jóvoltára van rendelve. Szerették az üde rétet, mely lovaiknak jó legelőt nyújtott, a tiszta forrást, mely hűsítő itallal szolgált, a gyümölcsfákat, a szőlőlugast, az erdőt hűs árnyával, a szántóföldet ringó kalászaival és a nyugodt tengeröblöt, melyben a hajónak még horgonyt sem kellett vetnie. A középkor lovagja a föld-mívelést, mint minden testi munkát mélységesen lenézi; nem is találunk leírásaikban vagy rajzaikban szántóföldet de gondosan, csinosan megmunkált kertet szép virággal, az ágakon éneklő madarakkal. A fák közül legnagyobb előszeretettel rajzolják a narancsfát és almafát. Hegyes, sziklás vidéket ők sem szeretnek, ők is félve kerülik, mint az ó-kori népek, de náluk a félelem tisztelettel párosul, azt a világtól elvonult, Istennel háboritlanul érintkező remeték menhelyét tudják bennük.

Míg a középkor embere az állandóságot, a tisztán áttekinthetőt, a ragyogó világosságot szereti a természetben, addig mi a homályt, a folyton váltakozó felhőket, ködös távlatot és a levegő hatását keressük a tájképben, úgy hogy Ruskin találóan jellemzi a modern tájképfestészetet a felhők szolgálójának.

Utolsó fejezetét vaskos könyvének Turner tanítómestereinek szenteli. Elitéli persze kegyetlenül az Akadémiát, mely az egyedül megtaníthatót, az olajfesték helyes kezelését sem tanította, de ahelyett oly tévutakra vezette, hogy fél életén át i^lednie kellett, míg magát felismerte és belső ösztöne után indulhatott. Claude Lorrain-t nevezi Turner főmesterének. Korántsem osztja bőkezűen e franczia mesternek a babért, mert korlátolt képességűnek tartja, de egy érdemét, hogy képein jelenik meg először a nap az égen, elvitatni nem engedi. A két Poussin, Gaspard és Nicolas befolyását is feltalálja Turner néhány képén, de a legjótékonyabb hatást szerinte Cuyp gyakorolta egyszerűen és becsületesen megfestett, vibráló levegőjű tájképeivel. De Horghe és Rembrandt utolérhetlen művészete a levegő és fényhatás terén maradandó nyomokat hagyott több képén; végül korának első tengerfestője Vandevelde volt mestere a hullámok megfestésében.

Ruskin e műve korántsem könnyű olvasmány. Agyongyötör aprólékos boncolgatásával, elkábít szédületes olvasottságával és lenyűgöz kegyetlenül éles logikájával. Sokszor nagyon is merész állításokat kockáztat, sokszor megingat oly pilléreket, melyeket az idők végéig rendít-hetleneknek szeretünk hinni, pl. Rafael lekicsinylésében sokszor, igen sokszor túllő a célon angol puritánizmusában, de végül is kibékít és meggyőz kristálytiszta erkölcsével, lángoló szeretetével minden szép és nemes iránt és lenyűgöz hatalmas ékesszólásával. Mindenesetre oly tényező Ruskin a műtörténelemben, akinek ismerete nélkül nem hatolhatunk elég mélyen be a művészi produkció rejtelmes műhelyébe.

A magyar képtár sorsa, írta P—r, Magyar Hirlap jan. 19.
Kőszegi-Brandl Gusztáv kiállítása. Vasárnapi Újság febr. 3.
Szikszay Ferenc képei. Esti Újság febr. 6.
Szikszay-kiállítás. írta Hock János, Magyarország febr. 7.
Szikszay-kiállítás. Összes napilapok febr. 7.
Orosz festőművészet. (Berlini levél.) Budapesti Napló febr. 15.
Szikszay-kiállítás. Hetilapok febr. 10.
Hundert Jahre ungarischer Zeichenkunst, írta dr. Michael Josef Eisler, Pester Lloyd febr. 16. 144
Magyar rajzolók. (Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban.) Napilapok febr. 16.; Pesti Napló febr. 17. Magyar kézrajzok. Hetilapok febr. 24. Telepy hagyatéka. Napilapok febr. 27. Manet és Monet. Temesvári Hirlap, márc. l.

A győri műkiállítás. Pesti Hirlap jan. 22.

A vándorkiállítás tanulságai. Budapesti Hirlap jan. 23.
A fényképezés esztétikája, írta Putzer György, Az Amateur jan. 25.
Művásár a nemzetközi tárlaton. Az Újság febr. 8.
Képzőművészetünk decentralizálása, írta Balogh Bertalan, Pesti Hirlap febr. 10., 17., 24.
Az Iparművészeti és Ráth-múzeum bajai, írta P., Pesti Hirlap febr. 10.
Museen und Kunstsammlungen. (Párisi levél.) Irta Claude Anet, Pester Lloyd, febr. 10.
Művészi formák a penészek világában. Irta Szabó István dr., A Kor (hetilap) febr. 10.
Művészeti szempontok. Irta Darvas A.. Grafikai Szemle XVII. 2.
A magyar nemzeti dísz keletkezése, írta Hampel József, Archaeologiai Értesítő, ú. f. XXVII. 1.
Domborműves bronzládika a Nemzeti Múzeum régiségtárában, írta Éber László, u. o.
Zombori szerb ötvösökről a XVII. és XVIII. században, írta ifj. Frey Imre, u. o.

„Kulatár" művészi sírkövek kiállítása, Az Újság febr. 24. A gyulafehérvári Hunyadi-emlékek. Irta Varjú Elemér, Archaeologiai Értesítő, ú. f. XXVII. 1.

Két műemlék megújhodása. (A veszprémi és a győri székesegyház.) Az Újság febr. 15.
Dalmácia műemlékei, írta Rainer Károly. (Építő Ipar 46—1558., 47—1559.)
Száz év előtt. (Beregszászi Pál „Az építés tudománya" című 1819-ben megjelent könyvének ism.) Irta Lechner Dezső, Építő Ipar 47—1559. sz.