A MODERN NORVÉG MŰVÉSZET

A norvég művészek hosszú időn át Németországot keresték föl tanuló éveik alatt. A múlt század közepe táján Düsseldorfba zarándokoltak; később Karlsruhe volt az a város, amelyben legtöbben — jobbára tájképfestők — összeverődtek. Itt 1863 óta Gude Hans norvég festő és tanár volt az akadémia vezetője s a fiatal művészek leginkább tőle kapták első kiképzésüket. Még későbben, a hetvenes években München lett a központ, ahol a norvég művészek tömörültek.

A hagyományok és a kolorit-, valamint a motivum-választás révén a norvég művészet Németországhoz volt kötve; lényegében német művészet volt, norvég földbe átültetve. Csak kevesen voltak, mint Dahl C. Johan, Fearnley Thomas, Tidemand Adolph és Gude Hans, akik ebben, a szülőföldjüknél jóval nagyobb országban is érvényesülni tudtak és művészetükbe valami egyéni tónust, valami norvég jellegzetességet hoztak, mely meghúzta a határvonalat a német művészet és az ő művészetük között.

Az az esztendő, amelyben a modern norvég festőművészet megszületett, 1878, a párisi kiállítás esztendeje volt. Bár egyesek, mint Collett Fredrik és Nielsen Amaldus már előbb szakítottak a német művészettel és inkább a nagy francia mestereknél keresték impulzusaikat, mégis az egész vonalon való szakítás és a front-változtatás csak 1878-ban következett be és pedig Krohg Christian, Thaulow Fritz és Werenskiold Erik vezetése alatt.

Lehetetlen lesz egy rövid cikkely szűk keretében mindazokról szólanom, akik ott voltak, hogy a harcot végig küzdjék és a diadalt megszerezzék; nem egy név lesz, melyet el kell hallgatnom, amelynek pedig különben elég jó hangzása van. Be kell érnem azzal, hogy felsoroljam a legkiválóbb harcosokat, akik hosszú évek során át ráütötték egyéniségük bélyegét a norvég művészetre, melynek reprezentatív alakjai voltak.

Az 1878-ik esztendő óta vált észrevehetővé az átvedlés, mely csakhamar mint kétségbevonhatatlan tény is jelentkezett. Tömegesen hagyták el a művészek a német műtermeket, hogy Parisban megtelepedjenek. A szabadban való festés, a plein air, mint valami kinyilatkoztatás hatott ezekre a művészekre; siettek palettájukat mindazoktól az aszfalt-barna és feketés színektől megtisztítani és erélyes kézzel dobtak félre mindent, ami őket a német művészetre, a német lelkületre emlékeztette.

Valósággal olyan volt ez, mint a fiatal művészek egész vonalának, egész seregének a megfutamodása. Pálcát törtek minden műteremművészet fölött és mindent természet után akartak megfesteni. Ezek a fiatal művészek a naturalizmus zászlaja alatt hallatták első csatakiáltásukat és ez a zászló volt az, amely alatt végre diadalra is jutottak.

Mikor a nyolcvanas évek beköszöntőitek, valami erőteljes szellemű áramlat hömpölygőit keresztül a mi országunkon. Björnson és Ibsen évek során adták közre hatalmas, problémákkal terhes alkotásaikat, melyek a lelkeket lángra lobbantották. A mi politikai légkörünk soha úgy telítve nem volt villamossággal, mint akkor; a jobboldaliak és a szabadelvűek valóságos élet-halál harcot vívtak egymással. És a jobb oldal volt az, mely a fejlődés folyamán alul maradt és 1884-ben megalakult a mi első szabadelvű és parlamentáris kormányunk.

Annakelőtte a norvég művészek mintegy önkéntes számkivetésben éltek. Bár a szívük hű maradt szülőföldjükhöz, mégis Németország volt voltaképpeni hazájuk és többnyire csak rövid tanulmányutakat tettek Norvégiában. A legtöbben szerették ugyan hazájukat, de szinte átment a vérükbe az a felfogás, hogy lehetetlen abban a kis országban élniök, amelynek a talajából fakadtak. Most egyszerre azonban úgy érezték, mintha hazájuk ezer hangon szólította volna őket, hegyek és völgyek csábították őket, valamint a viharvert tengerpartok és az éjféli nap, mely az év felerészét egyetlen hosszú és ragyogó nappá varázsolta.

A vándormadarak visszatértek hazájukba. És ezúttal mindenkorra.

Eljöttek, szívükben a lelkesedés tüzével és lelkűkben mindama sok újjal, amit láttak. Eljöttek, kezükben tele virággal, s legfőbb vágyuk az volt, hogy ezekkel a virágokkal honfitársaikat teleszórhassák. De otthon hidegség, több mint hidegség, nyilvánvaló ellenséges indulat fogadta őket. Egy kisebb csoport, minden különösebb jelentőség nélkül való festővel állottak szemben, akik otthon tengődtek; de szemben állottak a közönségnek egész tömör többségével is, mely megszokta, hogy a művészetet „made in Germany" pápaszemen keresztül nézze és mely az új irányt minden habozás nélkül, mint durvaságot és dilettantizmust elvetette.

Makacs küzdelem fejlődött ki az ellenséges pártok között. A többség megingathatatlan volt; az új művészetet egyszerűen társadalomellenesnek fogta fel és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy azt megtörje. A művészek közt azonban volt három ember, aki nem adta meg magát, Thaulow, Krohg és Werenskiold. A kathedráról és a lapokban egyaránt küzdöttek a művészetükért. Olyan átlátszósággal, mely valósággal elvakított és olyan fölényes érveléssel, mely tiszteletet parancsolt, szálltak szembe ellenfeleikkel, akiknek az ellenvetései, melyeket a régi idők hírnökei tolmácsoltak, mind bágyadtabbak lettek, aszerint, amint az új emberek támadásai szaporodtak és fegyvereik élesebbekké lettek.

De a leghatásosabb fegyver, amelylyel diadalukat végre is kiküzdötték, a maguk nagy és ragyogó művészete volt. Nem is kellett hozzá valami sok esztendő, hogy a művészek felfogása diadalt arasson. A naturalizmus föltétlen úrrá lett a norvég művészetben.

A modern norvég művészetről szólván, mindenekelőtt az úttörők közül kettőről, Nielsen Amaldusról és Collett Fredrikről kell megemlékeznünk, akik még élnek és előrehaladott koruk ellenére is még fiatalos tűzzel és épp oly lelkesedéssel működnek, mint a küzdelem emlékezetes esztendeiben.

NORVÉG TENGERPART
AMALDUS NIELSEN FESTMÉNYE

Nielsen Amaldus fiatal éveiben Gude tanítványa volt, de csakhamar szakított vele; később csak a természetet vallotta kizárólagos tanító mesterének. Ő is egyike azoknak a keveseknek, akik egész életüket hazájukban töltötték, de kortársaival ellentétben mindjárt nagy rokonszenvvel és megértéssel fordult az új irány felé. A szabadban való festés elvét azonnal a magáévá tette - úgy látszott, mintha ez az elv úgy homályosan az ő lelkében is ott derengett volna, de nem volt elég ereje hozzá, hogy teljes napfényre jöjjön — és későbben sokszor lehetett őt a tengerparton, az ő voltaképpeni birodalmában látni, amint szemeit a csupasz zátonyokon és szigetecskéken, valamint a tengeren pihentette, amely őnála sohasem háborog zord őserejében, hanem szelíd, nyári szellő lehel-letében fodrozza apró hullámocskáit. Egyike ő a legigazságszeretőbb festőknek, akik csak Norvégia földjétől tanultak; soha nem alkuszik a lelkiismeretével. Képein valami nagy, fájdalmas hangulat ömlik el, finom és szépséggel telített érzéke a legnyomorúságosabb tájat is pompás tündérmesévé tudja varázsolni.

Collett Fredrik korán ment Parisba, ő volt az első norvég festő, aki francia akadémiát keresett föl és francia befolyás alá került. Első munkái nem egységesek és nagyon egyenlőtlenek; csak mikor már túl volt a fiatalságon, akkor jelentkezett olyan mesternek, aminő most is. Elmondhatjuk, hogy Collett voltaképpen csak akkor lett festővé, mikor a norvég telet az ő hatalmas hótöme-geivel és a rohanó, jéglepte folyókat az ő habzó, fekete örvényeivel fölfedezte.

A norvég művészet „charmeur"-je Thaulow Fritz volt. Most ő is elhagyott bennünket; sohase fogjuk többé látni az ő óriási alakját, szép magasan fölszegett fejét, sohase fogjuk hallani többé, amint lelkesen beszél a művészetéről, amelynek egész életét szentelte. 1890 óta Thaulow nem Norvégiáé többé, hanem Európáé, Amerikáé, az egész világé. Csak nagy ritkán küldött egy-egy képet a hazájába. De a küzdelem éveiben természetesen ő volt a fiatal művészek feje, akinek a festőállványa köré valamennyien csoportosultak és akinek minden legkisebb elejtett szavára esküdtek.

TÉL NORVÉGIÁBAN
FRITZ THAULOW FESTMÉNYE

Thaulow tengerfestőnek indult, de csakhamar szakított a tengerrel. A norvég tél volt az, mely őt is, mint később Collett-et vonzotta. De ellentétben az utóbbival, aki a havat csak sűrű, alacsony, borús és zivataros égboltozat alatt szereti, Thaulow a magas, felhőtlen égért s a nagy hatalmas hómezőkért rajong, amelyet a nap aranyos fénynyel, finom, kékes és átlátszó árnyékokkal hint be. Az első években, amikor még egészen a miénk volt és mielőtt általánosan elismert világhírnevére szert tett, Krohg-gal és Werenskiold-dal, Munthe Gerhard-dal és Petersen Eilif fel ő volt az, aki a mi művészetünkre rányomta annak az egyénien norvég jellegnek a bélyegét, melyet az mind máig megőrzött. Krohg Christian volt talán a legmodernebb e tehetséggel gazdagon megáldott emberek sorában. Művésztársai közt nem volt egy sem, akit a mi nagy költőink alkotásai any-nyira mcgihlettek volna. Egész szenvedéllyel sietett ezeknek a segítségére. Egyik képet a másik után festette, melyek mind a társadalom igazságtalanságát illusztrálták. Es ha úgy találta, hogy az ecsettel nem tudja mindazt kifejezni, ami a lelkét nyomta, tollat ragadott, írt egy „Albertina" című regényt, mely egyike az újabb norvég irodalom legnagyobb port fölvert alkotásainak. Jobban ismeri mint művésztársai közül bárki a halászok és a tengerészek életét.

Krohg Christian egyike a mi legerőteljesebb művészegyéniségeinknek, egyike azoknak, akik otthon a legmaradandóbb nyomot hagyták maguk után. Ez idő szerint a párisi Colarossi akadémián egyike a legnagyobb tiszteletben és becsülésben álló tanároknak.

A HAJÓKALAUZ
CHR. KROHG FESTMÉNYE

Egyike azoknak, akiket a naturalizmus új evangéliuma a legkorábban s a legerőteljesebben megkapott, Werenskiold Erik volt, aki egyúttal azoknak is egyike, akik a legnagyobb hévvel buzgólkodtak, hogy az új irányt biztos révbe vezessék. Illusztrátoraink között ő áll a legelső helyen; senki a norvég néphumort a maga legbelsőbb lényegében úgy meg nem értette, mint ő. A mi népmeséinkkel úgyszólván azonosította magát; ezekhez készült rajzai szinte folytatják és kiegészítik a meséket s egyedüli és tökéletes kifejezői annak a szellemnek, mely a mesékből felénk árad. És a mi régi királymondáinkat, Sturla-sons Snorre mondáit, a maguk komor vad-ságában olyan tisztán és nemesen adta vissza rajzaiban, hogy soha még Norvégiában ezeknél különb illusztrációk nem készültek. De azért Werenskiold mint festő is kimagaslik művésztársai közül. Az ő „Paraszttemetés"-et, mely a mi Nemzeti Múzeumunkban függ itthon, még ma is, mint a nyolcvanas évek művészetének a megtestesítőjét csodáljuk.

PARASZTTEMETÉS
E. WERENSKIOLD FESTMÉNYE

Ibsenről festett arcképének a sokszorosításai Magyarországon sem ismeretlenek; csodálatot gerjesztő lélektani éleslátással, mely semmiben sem áll a Lenbaché mögött, adta vissza ennek a rejtelmes, nagy és magános költőnek szédítő mélységeit. Werenskiold, ötven és néhány éves kora ellenére is fiatalabb, mint akár a legfiatalabbak, épp oly lelkes, mint volt ifjú éveiben, rajongó azzal szemben, amit helyesnek tart, nagy művész, nagy ember, egyeneslelkű, de a természettel szemben, mely minden igaz művészetnek a dajkája, alázatos és imádattal teljes.

Az említettekhez csatlakozik csakhamar két, velük egyívású művész, Petersen Eilif és Munthe Gerhard.

Petersen Eilifre nézve az átmeneti időszak a többiekénél valamivel tovább tartott; lehet, hogy ő valamivel mélyebb gyökeret vert a német talajban, mint ezek. Ő már húszas évei kezdetén feltűnést keltett Németországnak a művészet iránt érdeklődő köreiben figurális képeivel és Németországban biztos jövőnek nézett elébe. De ő is csak úgy járt, mint művésztársai valamennyien: mikor megszólalt a hazája hangja, habozás nélkül követte, csomagolt és megindult hazafelé. Ragyogó technikájával, biztos, festői modorával, erős és megingathatatlan támaszává lett az új iskolának. És lassanként teljesen megszabadult a müncheni iskola barnás tónusaitól, úgy hogy az, aki most az ő derült, napos képeit látja, aligha fogja felismerni benne az egykor ünnepelt müncheni festőt, aki előtt Németország bármely akadémiájának a tanári széke nyitva állott. Petersen, mint táj- és arcképfestő is kiválót alkotott, egy arcképe, mely Garborg költőt ábrázolja, s mely a mi Nemzeti Múzeumunkban függ, úgy ragyogó jellegzetessége, mint festői beállítása révén a skandináv arcképfestészet legjobb alkotásai közé tartozik.

ARNE GARBORG
EILIFF PETERSSEN FESTMÉNYE

Munthe Gerhard mint festő, kizárólag a tájképfestészetnek szentelte magát, s rendesen a tágas völgyeket, a széles térségeket festi, ahol a szem messze elkalandozhat, ahol a természet nem rémületet kelt hatalmas erejével, hanem kedvesen, mosolyogva gyönyörködtet. Az a képessége, amellyel a terep legapróbb részleteit is ábrázolni tudja, valóban csodálatraméltó, színei derűsek és erőteljesek. Legkiválóbb tájképfestőink közé tartozik. Emellett azonban Munthe mint dekorativ művész is előkelő helyet foglal el művészeink sorában. Az ő dekorativ rajzai, szőnyeg-tervei és ékszer-vázlatai valósággal forradalmat támasztottak a norvég ízlés terén s a mi mű-iparunk és díszítő művészetünk előtt egészen új utakat nyitottak meg. Dekoratív művészeink sorában ma a legelső helyen áll és eredetiség dolgában tán egész Európában ritkítja párját.

NORVÉG TÁJ
G. MUNTHE FESTMÉNYE

Ez az öt művész képezi a mi fiatal művészeink „stock"-ját, s ez az oka annak, hogy velük egyenként aránylag oly bőven foglalkoztam.

Korra nézve az eddig említettek mindenikénél idősebb Sinding Ottó, aki az északi világ és a Lofoten-ek festője. Az ő képei az észak meredek sziklákkal övezett szűk fjordjaiba vagy a halász-helyekre vezetnek el bennünket, ahol szorosan egymás mellett sorakoznak az észak halászbárkái, melyek karcsú tartásukkal Venezia gondoláira emlékeztetnek. Sinding Ottó művészete jórészt Németországban gyökerezik. Sok, sok év óta ott van a hazája s ez idő szerint is Münchenben tanároskodik.

Ennek a nemzedéknek született festője Heyerdahl Hans, aki úgy meg volt áldva tehetséggel, hogy abban a korban, amelyben mások még az iskola padját koptatják, ő, látszólag minden megerőltetés nélkül, feljutott a mesterek közé. „Ádám és Éva" című festményével már húsz éves korában megkapta a párisi Salon aranyérmét és nem sokkal ez után a francia állam megvásárolta egy másik, „A haldokló gyermek" című festményét, mely ezenkívül még egy két évi firenzei tartózkodásra szóló ösztöndíjat is szerzett neki. Heyerdahl Hans a mi legfinomabb koloristánk és egyik legtartalmasabb tehetségünk, aki a figurálás és a tájkép terén egyaránt kiváló.

A norvég tájképfestésről szólván, nem mulaszthatjuk el Skredsvig Christian és Glöersen Jacob nevét, akik mind a ketten jelentékeny és önálló alkotásokkal gazdagították a norvég művészetet, különösen az első, a mi festőink lírikusa, aki kivált régebbi képeibe olyan költői hangulatot lehelt, mely valami halkan zümmögő dal varázsával hatott reánk.

Soot Eyolf kevéssé termékeny, de nagyon is számottevő művész. Legjobb képeiben — amelyek mind figurális alkotások vagy arcképek - - bensőséges erőt és feladatai iránt való teljes és szenvedélyes odaadást árul el.

Kitteisen, Werenskiold-dal együtt illusztrálta a mi népmeséinket; ezen a téren mélységes intuícióval értette át a groteszk elemet és úgy festi előttünk az ördögöt a falra, hogy azt hisszük, valósággal látjuk őt. Az északvidékről festett vízfestményei finom és költői kedélyről tesznek tanúbizonyságot.

A fiatalabb nemzedék, mely ezután következett, elődeinél könnyebben jutott hozzá festői meggyőződéseihez. Ez a nemzedék közvetlen utóda az előzőnek, mely könnyű szerrel tette a magáévá azokat a sikereket, melyekhez az öregek csak kemény küzdelem árán juthattak hozzá. A fiatal művészeknek nem kellett kerülőt tenniök Németországon keresztül. Legott, mint telivér naturalisták ugrottak ki a versenytérre.

TAVASZ
EDWARD MUNCH FESTMÉNYE

Ennek a közbülső nemzedéknek legtehetségesebb és legsokoldalúbb tagja, Munch Edvard. Mint valami bőség - szaruból, úgy ontja tarka egymásutánban a tájképeket és figurális alkotásokat, arcképeket és kőrajzo-kat, rézkarcokat és fametszeteket. De egyetlen más norvég művészről sem voltak any-nyira eltérők a nézetek és egyik körül sem folyt oly makacsul a harc, mint ő körűle. Talán a magyar közönségnek is van róla tudomása, hogy Munchnak egy Berlinben rendezett kiállítása volt az, mely a német művészvilágban bekövetkezett szakadásnak az utolsó lökést megadta. Azóta a küzdelem hullámai elsimultak és Munch az ő nemzetének az öntudatában már rég elfoglalta a legeredetibb, legszenzitivebb norvég művészek egyikének a helyét. Eleinte tanárának, Krohg Christiannak a nyomdokain haladt, előadása, modora azonban lélekkel teljesebb, tartalmasabb és idegesebb volt. Legjobb képeit valósággal minden idegszálával és egész leikével festi. Olykor úgy rémlik, mintha képeiben szét akarná robbantani a festészet határait, így mikor ecsetjével és színeivel az aggodalom, a féltés, a lelki egyedülvalóság lelkiállapotát akarja festeni. De olyan széles a látóköre ennek a művésznek, olyan mélyen be tud hatolni az emberi lélek redői közé, hogy talán éppen azok a képei, melyek látszólag a festő művészetének a legszélsőbb határain is kívül esnek, éppen azok a képei a legfeledhetetlenebbek előttünk. A mi Nemzeti Múzeumunk, alkotásainak egész sorozatát őrzi, melyek méltán, mint a gyűjtemény gyöngyei élnek a köztudatban.

Munch Edvard hatalmas művészegyénisége mellett egy Wentzel Gustav s egv Ström Halfdan művészete könnyen halványnak látszhatik. Pedig az alsóbb polgári osztály és a szegényes viskók világából vett interiőrjeikben nem egy erőteljes és megdöbbentően igaz alkotással gazdagították művészetünket. Ström Halfdannak van a párisi Musée de Luxembourgban egy „Gyermekét szoptató anya" című festménye, mely kifejezésének a benső-ségével, érzésének a mélységével és biztos technikájával ellenállhatatlanul magával ragadja a nézőt. Valósággal szerencsétlenség, hogy ez az alkotás reánk nézve elveszett.

Ebből a közbülső nemzedékből fel kell még említenem a széptehetségű, de sajnos, korán elhunyt Sörensen Jörgen-t, aki művészetében tanító mesterének, Thaulownak a nyomdokain haladt és Krohg Odá-t, Krogh Christian feleségét, aki, különösen az utóbbi években mint arcképfestőnő nem mindennapi tehetségnek adta jelét. Eiebakke August is kiváló tehetséget árult el figurális képeiben, mely előkelő helyet biztosít számára a norvég figuralisták között.

Ha most rátérünk a legfiatalabb nemzedékre, arra, amelynek tagjai a harmincas évek körül vannak, de a harmincat még meg nem haladták, úgy azt találjuk, hogy ennek a nemzedéknek az arculata sok tekintetben különbözik elődeiétől.

Munch Edvard, aki - - az ember akár esküt tehetett volna rá - - nem is gondolt arra, hogy iskolát alapítson, csaknem valameny-nyiükre ráütötte a maga egyéniségének a bélyegét. Azok közül, akik mentek maradtak Munch befolyásától, fölemlítem Egedius Halfdan-t, aki, bár már 22 esztendős korában elragadta a halál, mégis ráért arra, hogy maradandó becsű műveket alkosson és Sohlberg Haraldot, aki az ő izzó képeinek bensőséges rajzával olykor a japánokra emlékeztet. A legfiatalabbak közt Astrup Nikolai látszik olyannak, aki a jövőben a mi művészetünkben vezetni fog.

Norvégia kicsiny és szegény ország, mely művészeinek nem mindig nyújthatott kedvező viszonyokat, szobrászaival azonban a szó szoros értelmében mostohán bánt el. Éppen azért jelentősebb szobrászainknak szerfölött csekély a száma.

Sinding Stefan korán elhagyta hazáját és megszerezte a dán állampolgárságot. Az utolsó emberöltő óta Kopenhágában lakik állandóan és művészete inkább Dániáé, mint a mienk. Nemzeti Múzeumunkban több szoborcsoport látható tőle, melyek mindenike jól átgondolt kompozíciójával és nagy plasztikai tudásával kelt feltűnést.

Eredetibb és erőteljesebb, sokkal inkább norvég és jóval eredetibb Utsond Gunnar. Az a nagy csoportja, melynek tárgya a mi mithologiánkból van merítve s mely a legutóbbi párisi világkiállításon látható volt, örökre megmarad mindazok emlékezetében, akik csak egyszer is látták.

De mint a legnagyobb, a legsajátszerűbb, egészen külön helyet foglal el szobrászaink között Vigeland Gustav. Úgy tetszik, mintha nemzetünknek minden plasztikai tehetsége ebben az egyetlen emberben tömörült volna össze. A meztelen emberi testet ízről-ízre ismeri. Gigászi erővel, ideges szenzibilitással ábrázolja az embert örömében és bánatában, szerelmi mámorában és fájdalmában. Vigeland Gusztáv egy külön monográfiát érdemelne. A mai kor szobrászatában egyenértékű ő a legnagyobbakkal, és egy sincs, aki őt felülmúlná.

RÉSZLET ABEL MATEMATIKUS MOST KÉSZÜLŐ EMLÉKÉRŐL
GUSTAV VIGELAND MŰVE

Végezetül még egyszer ismétlem : nagyon sok olyan művészünk van, aki kiváló műveket alkotott, s akinek a nevét nem volt alkalmam megemlíteni. Kénytelen voltam a legnagyobb művészegyéniségekre szorítkozni, akik markáns egyéniségükkel az utolsó két évtizedben Norvégia művészetére a legjellemzőbbek voltak.

ÁR A LOFOTEN-SZIRTEKNEL
THOROLF HOLMBOE FESTMÉNYE

IMÁDKOZÓ ASSZONYOK
HEGEDŰS LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

BATTHYÁNY-ÖRÖKMÉCSES
POGÁNY MÓRIC TERVE
A MAGYAR MÉRNÖK- ÉS ÉPÍTÉSZEGYLET NAGYDÍJÁNAK NYERTESE