Mintegy hatvan művészeti kiállítást látott az elmúlt esztendőben Budapest. Új dolog, amely teljesen lekötné érdeklődésünket, ha ugyancsak ebben az imént lezárt szezonban nem történt volna olyasmi, a mit egész mai művészeti életünk legfontosabb eseményének tartunk. Még pedig azért, mert egy életerős, derék gondolat első megtestesülését láttuk benne, olyan gondolatét, amelyet nemcsak lehetne, de kellene is folytatni, ha komolyan vesszük a művészeti politikát.

Ez az esemény a vándorkiállítás volt. A gondolat Balogh Bertalané, aki azt először egy könyvvé dagadt röpiratban vetette a felszínre. Fejtegetései oly meggyőzők voltak, hogy a Képzőművészeti Társulat belement a kísérletbe s létrejött a vándortárlat, amely Egerben, Miskolcon, Kassán, Sátoralja-Ujhe-lyen, Debrecenben és Gyöngyösön bemutatta a Társulat válogatott kép-anyagát az odavaló közönségnek. Külön ki kell emelnünk, hogy e tárlatok anyagi kockázatát a maga teljes egészében Balogh Bertalan vállalta.

A „Művészet" olvasói részletes jelentéseket kaptak e vándortárlat sorsáról, sikeréről. Legegyszerűbb volna kurta statisztikába foglalni azt a sikert: 62.000 korona ára műtárgy kelt el. Sokkalta fontosabb azonban ennek a mérlegnek morális háttere. Mert bármily kívánatos is, hogy művészeink piaca idehaza megbővüljön, maga a puszta pénzbeli nyereség még sem szerepelhet előttünk vezető-motívum gyanánt. Fontos például, hogy sok ezer oly ember láthatta ezt a kiállítást, a ki külömben nem juthat érintkezésbe a művészettel. Fontos, hogy a vidéken eladott képek most már maguk csinálnak állandó propagandát a művészetnek. Fontos, hogy nem szedett-vetett holmi, hanem a megszerezhető legjobb anyag jutott e városok közönsége elé. Fontos, hogy a vármegyék, községek, bankok, honoráciorok maguk adtak példát a művásárra, hogy múzeumok alapjait vetették meg itt is, ott is az efféle vásárlások, hogy haldokló művészeti egyesületek merítettek belőle új erőt s végül, hogy az apró közönség is, a jövendő közönsége: az iskolák növendékei most először jutottak érintkezésbe azzal a művészettel, amelyről nekik oly sokat mesélnek olvasókönyveik, tanáraik. Messzire vezetne, ha itt részletesen ki akarnok mutatni ezeket az egyenkint is fontos, összességükben megbecsülhetetlen hatásokat. Tény, hogy jelentékeny eseményt jelent a vándonárlatok ez első sorozata.

Első sorozatnak mondottuk, abban a reményben, hogy követi ezt egy második, egy tizedik, stb. Mi több: fontosabbnak tartjuk a vándorkiállítások rendszeresítését sok-sok egyéb művészetpolitikai tennivalónál. S meg vagyunk róla győződve, hogy e kívánságunkat magáévá teszi a művészet minden barátja.

Oly természetesnek látszik nekünk, hogy ezeket a kiállításokat folytatni kell, hogy szinte csak a puszta szervezésről eshetik még szó. S nagyon kívánatos volna, hogy ezt a szót mihamarább tett is kövesse.

A szervezet pedig nem lehet olyasféle, mint amilyen az első kísérleté volt. Ekkor egy buzgó magánember, aki egészen más életpályán mozgott eddig, puszta lelkesedésből magára vállalta az összes szervezési, előkészítési munkálatokat, s mi több, magára, vállalta még az anyagi felelősséget is. Mindenki be fogja látni, hogy tőle, a magánembertől, akinek elvégre egyébb dolgai is vannak, nem kívánhatjuk, hogy ezt a rengeteg munkát ezentúl évről-évre egyesegyedül s a saját érdekei rovására újra elvállalja.

Csak egy gondtalanul élő milliomos engedhetne meg magának ilyesmit, de milliomosaink díszes sorában még eddig nem bukkant föl egy ilyen férfiú. Szó, ami szó, lehetetlen kívánság volna, hogy a vándorkiállítás eddigi igazgatója, Balogh Bertalan, ily módon folytassa sikerdús akcióját. Viszont alig tudnók elképzelni, hogy hasonló eredményt érhetnének el a jövendő vándorkiállítások ő nélküle. Ez ugyanis azoknak az akcióknak, a széleskörű munka ama fajába tartozik, amelynek sikere teljesen egy-egy arra termett ember személyén múlik, amelyet nem lehet bürokratikusán, társulatilag, vagy hivatalosan végezni. Szomorú tapasztalatokból merítettük ezt a meggyőződést s a siker érdekében fontosnak tartjuk azt, hogy épp oly ember intézze a maga legjobb belátása szerint az ilyen akciót, aki e téren már bevált s aki szerény eszközökkel is ily kiváló sikert tudott biztosítani az első ciklusnak. Ezt az okfejtést bizonyára elfogadják mindazok, akiknek módjukban van áttekinthető képet formálniok a legtöbb eddig rendezett vidéki műtárlat sanyarú eredményeiről.

Nézetünk szerint ennek az áldásos akciónak folytatására meg kellene nyerni az első ciklus igazgatóját olyképpen, hogy minden idejét és erejét e célnak szentelhesse. Balogh Bertalan eredeti propoziciójában olvastuk, hogy mily arányban gondolta ő a vándorkiállítások szervezését. S most, az első ciklus sikerével kézzelfogható módon bebizonyította, hogy számítása bevált, terve egészséges s nincs egyéb hátra, mint a kivitelről gondoskodni.

E kivitelnek az volna a módja, hogy az ország tizenkét kerületre osztódnék, hetvenöt várossal, amelyek, mindegyikét 3 — 3 évi turnusokban felkeresné a vándortárlat, a Képzőművészeti Társulat által rendelkezésére bocsátott műtárgyakkal. A tennivalók ekkora szaporodása szükségessé tenné, hogy az igazgató mellé néhány, pusztán adminisztratív munkát végző közeg osztassék, mert egyetlen ember nem birkózhatik meg ekkora feladattal. Talán mondanunk sem kell, hogy szent Bürokrá-ciuszt mentől távolabb kellene tartani az egész ügytől.

Okunk van hinni, hogy a Képzőművészeti Társulat nagy örömmel váltaná valóra ezt a széles alapú tervet. De bizonyos, hogy a Társulat egymaga anyagilag nem elég erős a vállalat biztosítására. Országos érdekű dologról lévén szó, helyén volna, ha a Társulatot ebben a kormány hathatósan támogatná. Az érdekelt megyék és városok szerényebb mértékben bizonyára szintén hozzájárulnának a vándortárlatok költségeihez. Még attól sem riadnánk vissza, ha a kormány az állami vásárlásokra szánt összegből vonná el a vándorkiállítások állandósításához szükséges évi 20.000 korona támogatást, mert megvagyunk róla győződve, hogy ez az összeg a művészeknek tízszeresen megtérülne, úgy hogy itt nem a művészek megrövidítéséről volna szó, hanem az őket megillető összeg busásabb kamatoztatásáról. Ha a mostani egyetlen ciklus 60.000 koronát jövedelmezett, úgy az évi kettős ciklusra bizton lehetne számítani a 100.000 koronát meghaladó eladásra, ami ily egyszerű befektetésnek soha nem álmodott kamatozását jelentené.

Meg kell jegyeznünk, hogy az e célra kivetett pénzek korántsem tekinthetők a művészet oltárára letett könyöradománynak. Mint ahogy a „művészetpártolás" gyakran használt kifejezést is felette fonáknak tartjuk. Aki csak pártol művészetet, akinek az tehát nem szükséglet, az semmi vonatkozásban nincs a művészettel. Kormánynyilatkozatokból tudjuk, hogy a művészetet a politika is kulturális tényezőnek tartja. Nos, hogy ez a nyilatkozat hitelre találjon, felette helyén valónak tartanok, ha az akadémikus értékű pártolást éppen a kormány megtoldaná egy ily mélyjáratú terv megvalósításával. Ha csakugyan kulturális szükséglet a művészet, akkor minden művészeti politikának egyik fontos célja, hogy ez a művészet láthatóvá váljék, ne csak a budapesti tárlatokon, hanem az egész országban. Mert a művészetről beszélni: semmi. A művészetet adni, mutatni, nézni, látni kell. Hogy az egész ország láthassa, arra csak egy mód van: meg kell mutatni az egész országnak. Most már azt is megtudtuk, Balogh Bertalan és a Képzőművészeti Társulat értékes kísérletéből, hogy miképpen lehet megmutatni.