MAGYAR MŰVÉSZEK RAJZAI A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN
A Szépművészeti Múzeum gyűjteményei között a legifjabb keletűek egyike az, mely a magyar művészek rajzait foglalja magában. Az Esterházy - gyűjteményből, mely különben gazdag volt grafikai művekben is, ilyennemű magyar munka nem szállt örökül a múzeumra. Nem is szállhatott, mert ennek a gyűjteménynek az anyaga nem nyúlt át abba az időbe, melyben magyar grafikáról s általában magyar képzőművészetről beszélni lehet. A magyar rajzgyűjtemény legrégibb eredetű darabjai a Nemzeti Múzeumból kerültek. Innen származnak egyebek közt Zichy Mihálynak „Az ember tragédiájá"-hoz készített illusztrációi, Liezen-Mayer Sándor „Tavaszi idyll"-je, id. Markó Károlynak, Markó Andrásnak, Ligeti Antalnak, Gundelfinger Gyulának több rajza és aquarellje. Ezt a kisebb csoport művet leszámítva, a gyűjtemény keletkezése és gyarapodása - - mint a múzeum összes modem grafikai anyagáé - - egészen az utolsó évtizedre esik.
1897-ben, Brocky Károly jobbára aquarellek-ből álló műveinek az Országos Képtár részére való megvételével indul meg az alapvető szerzemények sorozata. A következő évben két gazdagabb kollekció csatlakozik hozzájok: Libay Lajos rajzainak és aquarelljeinek zöme és Liezen-Mayer tanulmányai Schillernek „A harang" című költeményéhez készített illusztrációihoz. 1899-re esik azoknak a Zichy-féle illusztrációknak a megszerzése, melyeket Arany balladáihoz készített a művész. 1900 ban Libay rajzainak egy kisebb csoportja, továbbá gróf Nemes Nándorné, szül. báró Ransonnet Eliza hátrahagyott grafikai művei kerülnek a gyűjteménybe, az utóbbiak a család adományából.
Nagyot lendítettek a magyar rajzgyűjtemény gyarapodásán az 1902. év szerzeményei. Ebben az évben vásárolják Munkácsy rajzainak gyűjteményét, id. Markó Károlynak és fiainak egy csoport rajzát és aquarelljét, Liezen-Mayer rajzainak egy sorozatát, s végül ugyanebben az évben jut ajándék utján a múzeum birtokába az „Osztrák-magyar monarchia írásban és képben" című vállalat magyar része számára készült illusztrácziók rajzanyaga, mely egyebek közt Aggházy, Baditz, Benczúr, Deák-Ebner, Feszty, Háry, Keleti, Mednyánszky, Mészöly, Neogrády, Pállya, Pataky, Rauscher, Révész, Roskovics, Spányi, Vajda, Vágó, Wagner műveit tartalmazta.
A legutóbbi években Barabás Miklósnak 1903-ban vásárolt rajz- és aquarellhagyatéka, továbbá Liezen-Mayer rajzainak 1904-ben szerzett újabb sora szaporították derekasabban a gyűjteményt.
Gazdag grafikai anyagot foglal magában Lotz Károly hagyatéka is, mely az 1907: XII. törvénycikk meghozatala folytán szintén az állam tulajdonába került s a Szépművészeti Múzeumban lesz elhelyezendő. Ezeket a rajzokat azonban forma szerint nem csatolják a grafikai osztály állományához, hanem meghagyják a hagyaték keretében, hogy ez megőrizze együttes jellegét s megbontatlan egységben legyen elhelyezhető.
Ezekhez a csoportos szerzésekhez, melyek zömét teszik a gyűjteménynek, hozza kell adnunk az időnként vásárolt egyes műveket, melyek között egy-egy műtörténeti fontosságú is akad, mint Munkácsy szénvázlatai „Zálogházban" és „Újoncozás" című festményeihez, vagy Paál László fiatalkori szénrajza: „Az erdő". Általában a rövid múltú gyűjtemény régibb művészeink termékeiben már is számottevő gazdagságra tett szert. Néhányan közülök, mint Barabás, Brocky., Liezen-Mayer, ép oly bőven, mint jellemzően vannak képviselve. A fejlesztésnek természetesen még bő tere van, s még inkább kiegészítésre vár a gyűjtemény modernebb része.*
Az anyag egy részét, 82 művész 254 művét közszemlére állította ki dr. Térey Gábor osztályigazgató, aki eddig is sokat buzgott azért, hogy a múzeumban felkincseit gazdag grafikai anyag ne maradjon a mappák féltett titka, melyre csak néha nyit rá egy-egy kutató szakember, hanem termékenyítő faktorrá váljék, mely neveli a közönséget s lökést ad művészeinknek. 10 év óta egész sorát rendezte a tárlatoknak, melyek egyaránt tanúsították kiváló fogékonyságát a grafika ügye iránt és a rendezésben való választékos ízlését. Lassanként sorra került a sokszorosító művészi eljárásoknak majdnem valamennyi neme, s abban, hogy a magyar grafika újabban fejlődésbe indult, bizonyára e tárlatoknak is van részök.
A kiállítás, mely egyúttal felavatta a grafikai osztály kiállítási helyiségét, Thoroczkai-Vigand művészetének ép oly ízléses, mint kitűnően hasznavehető termékét, „a XIX. századbeli magyar művészek kézrajzainak retrospektiv tárlata" címet viseli, de valójábanép úgy, mint maga a gyűjtemény, melyből ízelítőül válogatták - nem pusztán olyan műveket nyújt, melyek a rajz anyagával készültek, hanem másnemű művészi manuszkrip-tumokat is, különösen aquarelleket S tisztában kell lennünk vele, hogy magoknak a rajzoknak is kisebb része az, mely a „rajz a rajzért" fajtájához tartozik. Nálunk kevés hajtása támadt a vonalak lakonikus nyelvén való művészi igazmondásnak, Rembrandt, Goya, Daumier nemes mesterségének, melynek gyökere egyedül a művésznek abban a vágyában van, hogy egy darab életet olyan tömören és hamvas frissen vessen papírjára, amint csak a rajz egyszerű eszközeitől telhetik. S a rajzoknak az a másik csoportja, mely mindenekfelett a jelenségek stílus-elemeit fürkészi és a vonalak rithmusán tölti kedvét, szintén csak legújabban akadt képviselőkre, így természetes, hogy a kiállítás is a kompozíciókhoz készült vázlatoktól és részletstudiumoktól egész a tájakat és népviseleteket bemutató, ismeretterjesztő illusztrációkig sokfajta rajzot ölel fel ugyan, de kevés olyat, mely a fenti csoportba, az autochton rajzművészet hamisítatlan termékeihez lenne sorozható.
Különben a kiállításnak, mint magának a múzeum magyar rajzgyűjteményének, különösen régibb anyaga tesz számot. Id. Markó Károlyon kezdve képviselve vannak úttörő művészeink nevesebbjei, s műveik mögött egész éledező festészetünk képe rajzolódik. E képből két alak válik ki különösen jelenlevő műveivel, Barabás és Brocky. Az előbbi, tudjuk, főként mint arcképfestő vált híressé, abban a korban, melyben a festészetet úgyszólva egyedül táplálta az embereknek az a vágya, hogy képmásukat átszállítsák utódjaikra és a tanácskozó termeket népszerű kortársaik arcképeivel díszítsék. A kiállításon levő, jobbára ifjúkori aquarelljei eszünkbe juttatják, hogy Barabásban másféle képességek is voltak, melyeket később elnyomott a kenyéradó mesterség. Vándorló éveiben, melyeket Olaszországban töltött, s néha később is, mintegy lopva, a maga számára, tájakat és népies jeleneteket festett aquarellben, annyi csínnal és könnyedséggel, amennyit nagy vásznai után senkisem várna. Úgy látszik, egyik első képviselője ő annak a típusnak, mely a század folyamán még sokszor volt megújulandó: az itthon élő magyar művész típusának, kit szárnyai kifejtésében megakadályoztak a környező viszonyok. Ép így képviseli Brocky a külföldre szakadt magyar művészt, aki kedvezőbb légkörbe jutva, szabadabban bonthatta ki tehetségét, de aztán egészen ki is kapcsolódott a mi művészeti törekvéseink láncából. Brockynak majdnem híre veszett nálunk, s csak 1896-ban, a millenniumi kiállításra összegyűjtött képeiből tudtuk meg, hogy egyike volt aizon keveseknek, akikben akkortájt (megh. l855-ben!) igazi festői vér buzgott. E nézetünkben megerősítenek a kiállításon látható aquarelljei. Telivér kolorista volt ő, aki főképen színekben élt és gondolkodott. Vázlatai mutatják, hogy képeit tisztán színekben fogalmazta; az uralkodó színfoltok elosztásával indult meg nála a teremtés processzusa. Önkéntelenül Szinyei ilyenfajta színvázlataira gondol az ember.
Általában a régi művészeknek ez a csoportja, melyhez még Libay Lajos ceruzarajzai és aquarelljei, Lippich Terka tollrajzai, Sterio Károly aquarelljei stb. sorozhatok, nem egy meglepetéssel szolgál. A múzeum mappáiból több ismeretlen vagy elfelejtett lap került elő, s csodálkozva láttuk, hogy nem fakultak el annyira, mint hittük.
Most változik a kép s a szerény kezdők helyébe nagy nevek viselői lépnek. A vázlatok, részletstudiumoksokaságaarraemlékeztet,hogy a nagy kompozíciók korában vagyunk, olyan művészek között, kiknél a rajz főként arra szolgál, hogy a festészet nagy feladatait előkészítse. Zichy az egyedüli múlt századbeli művészeink derékhadából, akinek gazdag formaképző ereje főleg a rajzban keresett kielégítést. Őt ismert illusztrációk képviselik, melyek új vonással nem járuln ak a művészről alkotott fogalmainkhoz. Munkácsynál már nincs a rajznak egyéb hivatása, mint az, hogy a festészetnek szolgáljon, a kompozíció fogantatásánál segédkezzék. A kiállításon is jobbára festményekhez készült vázlatokat látunk tőle, melyek vallomást tesznek azokról a percekről, midőn a művész keze gyorsan száguldva versenyzett alkotásra gerjedt fantáziájával, hogy az ebben életre kelő alakokat leírni győzze. Lotz rajzai is leginkább képötletek, könnyű bőséggel ontott apróságai egy rendkívüli ruganyosságú, a klasszikus formakészleten korlátlan fölénynyel uralkodó művésznek, aki olyan könnyen és természetesen termelte képeit, rajzait, mint a fa levelet hajt vagy gyümölcsöt érlel. Liezen-Mayer, Benczúr vannak még ebből a csoport ból jelentékenyebben képviselve s rajzaik újból tanúságot tesznek arról, hogy ezek a művészek technikai tudásukat saját művészi céljaik szempontjából minő tekintélyes fokra fejlesztették. Amint napjainkhoz közeledünk, szaporodnak a nevek, de viselőik egyénisége nem válik ki olyan határozottan, mint egy egy régibb művészé, kiket többnyire nagyobb és jellemzőbb sora képvisel műveiknek. A hézagok is érezhetőbbek, de az együttes kép mégis eléggé alkalmas arra,, hogy megvilágítsa az utat, melyre rajzoló művészetünk újabban kanyarodott. A festészet fejlődésének iránya szabja meg a rajz sorsát is. Az előnyomuló modern festészet mohón veti rá magát a jelenségek világának illanó, mozgékony tüneteire, a fényre, a levegőre s feloldja a vonalak határozottságát. Ez a célzat nyomja bélyegét a rajzra is. Az a vonal, mely a formák körül húzott kontúrt jelenti., mindjobban kiszorul s a folt és a tónus kerekedik fölé.A levegő itt is érezteti formákat bontó hatását; elmosottabb, festőibb lesz a rajz. Mészöly, Mednyánszky művei vezetnek át a kiállításon erre a nyomra, melyen az ifjabb nemzedék: Fényes, Strobentz, Glatz, s még egy sor újabb művész halad, természetesen nagy különbségeket tüntetve fel egyéniségök szerint. Wellmannak, Coulin-nak a régibb tradíciókba kapcsolódó tiszta vonalművészete szinte magára marad ebben a körben. Azonban a kiállítás néhány darabja arra mutat, hogy az út ismét kanyarodik s új célok, új törekvések vannak támadóban, hasonlók azokhoz, melyek tőlünk nyugatra mái-teljesen ki is bontakoztak. A vonal, melyet kis időre elnyomott a formákat oldó festői irány, újra feltámad, sőt önállóbban jut szóhoz, mint előbb. A helyzet most megfordul, s míg előbb a rajzban is a festészet jellemvonásai kerekedtek felül, most a festészet körébe is át csap a vonalak uralma. A grafika egyre jobban emelkedik jelentőségében. Ez a jelenség, úgy látszik, napjaink éledező antirealisztikus áramlataival van kapcsolatban, melynek hangjai mind erősebben vegyülnek a naturalizmus még egyre harsogó dallamába. A grafika eszközei könnyebben követik a művészt a reális világtól rnesszeeső régiókba, s van az igazságnak valami magja Klinger felfogásában, aki azt írta, hogy a gondolatok kifejezése csak a rajzművészetben van Igazán helyén. Ennek az áramlatnak szelleme tükröződik az újjáéledt vonal karakterében is. Ez nem a régi, a kalligrafikus, nyugodt vonal többé, mely arra való, hogy élesen és szabatosan jelezze a formák határát, sem pedig az, mely a művészet gyorsírásával örökíti meg az élet mozgását, gyorsan tűnő jelenségeit. Ez a vonal függetlenebb a természettől s a művész átalakító hatalmának engedelmeskedik, mely az apró véletlenek-leírása helyében egységes ríthmust teremt, az összhangtalan valóságot harmóniára váltja, s a vonalakat úgy formálja, hogy a legnagyobb kifejező képességet érjék el annak az érzésnek tolmácsolására, melyet a művész rajtok át közvetíteni akar. A stilizált vonalnak ezt a művészetét különösen Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor rajzai képviselik, a rajz ősi fájának legutolsó hajtásai.
PETROVICS ELEK
* A gyűjtemény gyarapodására vonatkozó adatokat dr. Térey Gábor osztályigazgató úr volt szíves közölni.
