HAZAI KRÓNIKA

Ennek a nálunk eléggé új szükségletnek ez év őszétől kezdve két új rajz- és festőiskola fog megfelelni Budapesten. Mindegyik más-más jellegű. Az egyiknek vezetői Márk Lajos és Kallós Ede, két jeles művészünk, akik vezetése mellett férfiaknők vegyest fognak rajzolni, festeni, mintázni tanulni. Afféle szabad iskola lesz, amely körülbelül azokat a célokat fogja követni, mint Parisban a Julian-iskola.

E két művész jó ismerőse közönségünknek. Kallós szép szobrai közül egy egész sor díszíti a Kerepesi-temetőt. Márk Lajos ez év őszén, hogy úgy mondjuk, ismét aktuálissá válik: külön kiállítást rendez s mi a Művészet legközelebbi füzetében fogjuk új munkáit bemutatni.

A másik iskola kizárólag nők számára való s csak kevésszámú látogatót vesz fel. Mestere Wellmann Róbert.

Wellmann hosszú időt töltött Róma vidékén, de festményei, rajzai révén jó ismerőse a budapesti amatőröknek. A Művészet egész sor rajzot mutatott be tőle (egyet ebben a számban is), ezek eredetijei többnyire Szépművészeti Múzeumunkba vándoroltak. Méltán, mert rajzainak sajátszerűsége külön helyet biztosít neki művészeink közt. Első tekintetre a rajztudás nagysága köti le figyelmünket: végtelen lelkiismeretességgel követi nyomrólnyomra egy arc, egy kéz formáit, kérlelhetlenül felfedi a hajlások finomságát, azokat az enyhe változatokat, amelyekkel az árnyék egy fülcimpa egy ajk apró modellaturáját leplezi. A rajz találó szigorúsága jellemzi őt leginkább, szinte tudományosan rideg volna, ha ezt a szilárdan konstruált alapot nem élénkítené a tónus- és árnyékjáték lehelletes finomsága. Szinte csodálni való, mint fut végig a tónusok finom árnyéka a rajz formáin, mint élénkíti azt s teszi gazdaggá. Rajztudományának kiváló charme-ot ad ez az elem. Érdemes megfigyelni, mint vész el egy hajló vonal, egy tónus, szinte nesztelen decrescendoban a többi közé, mint siklik egy árnyék finom köde egy formán: alighogy a ceruza vagy kréta nyomot hagyott a papíron, alighogy a kéz néhány mozdulatra készteti a szerszámot. Wellmann, a rajz tudósa, ezeknek a lehelletes finomságoknak a grafikus költője. Minden ízében pozitív ember, mestere az anyagának s nem csoda, ha e szigorúan elmélyedő munka nem szapora. A nagyközönség talán ezért ismeri kevésbbé az ő műveit.

Maga is, mint rézkarcoló-művész, sokat dolgozott. Szinte felsorolhatlan, hogy miféle műlapok, mily szobrok, képek, épületek, iparművészeti holmik reprodukciói kerültek ki keze alól. A rézmetszés minden mesterségbeli bravúrjának, technikai ismeretének birtokosa volt, mindazonáltal jelentősége — a fontosabb és maradandóbb — professzori működésében keresendő. Műhelyének falai közt a szó régi, nemes értelmében mester volt. Feltűnést, nyilvános szereplést, ekszponált helyzetek fényét messzire kerülő öreg úr, aki szerényen a tanítványaira tolt mindent, ha érdemek jöttek szóba. Egyaránt mesterüknek tekintették azok, akik a réz-metszésrégi és újabb irányához tartoznak. Két oldalról kétféle kor, felfogás, művész-generáció fogódzik össze itt, Doby alakja körül. Egyfelől azok, akiknél a rézkarc mások művészetének közléséül szolgál, mások képeinek, szobrainak, vonal- és formaötleteinek. A rézkarc itt elsősorban reproduktiv, sokszorosító s úgy tetszik, hogy teljességgel semmi egyéb, csak fejlett technika. Látszólag szigorúan kizárja a művész minden szubjektivitását, pedig valójában művésztermészetet kivan, igen finom intellektust, megértést. Doby nagyrészt ily rézkarcolókat nevelt. A tudás fegyverével jól felszerelt művészmunkásokat, akik stílszerűen végzik ezt a feladatot: más művészeteket a rézmetszés nyelvén interpretálni. De másfelől tőle vették leckéiket, azok is, az az újabb, fiatal rézkarcoló csoport, amely saját ideáit, ötleteit, Témáit közli velünk. Amelynél ez a grafikus műfaj túlmegy a sokszorosító szerepen s önálló játékba kezd: külön problémák, szépségek kifejtésébe.

Doby Jenő 1834 szeptember 4-én született Kassán. Iskoláit (elemi és gimnázium) Pesten tanulta ki. Rajzból az első leckeórákat, a bevezetést Hen-szelman Imre nagybátyjától vette, a rézkarc és metszés gyakorlását pedig Fuchstaller Lajos pesti metszőtől. Festéssel szintén foglalkozott. 1812-ben Böhm Farkas nevű pécsi festőhöz ment s innét Rómába, ahol egy csomó régi mester képét másolta. Másfél évi tartózkodása után hazakerül s különböző helyekről kap arcképmegrendeléseket. 1855-ben Parisban tanulmányozta a világkiállítást, majd beáll Gleyre s később Soudain rézmetszők műtermébe. Amikor hazajön, az archeológiái bizottságtól és a bécsi „Central Commission zur Erhaltung der Baudenkmäler "-tói nyer munkát. 1868-ban a főkamarási hivatal öt évre terjedő segélyével Bécsbe megy s Jakoby Lajos növendéke lesz. A segélyt továbbképzése céljából kapta, meg hogy rézbe messe a budai várban lévő zentai csata c. képet. Jakobynál folyvást fejlesztette tudását, egyik legjobb növendéke volt, közben dolgozott a bécsi Sokszorosító Egyesületnek s a budapesti Országos Képtárnak. A „Zentai csata" 1823-ban készült el, oly sikerrel, hogy a kormánytól egy csomó kép rézbemetszésére kap megbízást. Amikor az iparművészeti iskola rézmetsző-osztálylyal bővült, Doby volt a kiszemelt ember. Tanárrá Trefort Ágost nevezte ki. A halál is innen, az iparművészeti iskola tanszékéből ragadta el, július elsején.

A szatmárnémeti áll. ipariskola tervpályázatán az első díjat Orth Ambrus és Somló Emil, második díjat Földes Ede és Scheiber Miklós, harmadik díjat Szeszlér Sándor építőművészek kapták.

A magyar Szt. Erzsébet uj-szegedi templom tervpályázatán az első díjat Vihart Ferenc, a második díjat Morascher Sámuel, a harmadik díjat Zoltán Vince és Nagy István építőművészek nyerték.

Mocsonyi Antal-féle bérház-pályázaton az első díjat Orth Ambrus és Somló Emil, a második díjat Miklós és Wirth, a harmadik díjat Rainer Károly építőművészek nyerték.

A Nagykanizsai Takarékpénztár r.-t. székházának tervpályázatán a 450 kor. első díjat Reiss Zoltán építőművésznek ítélték oda.

Az Egyesült Obecsei Takarékpénztár r.-t. székházának terveire hirdetett pályázaton az első díjat Málnai Béla és Haasz Gyula, a második díjat Baumhorn Lipót, a harmadik díjat Müller József építőművészek nyerték.

A Szatmári Iparosifjak Otthona részére emelendő épület tervpályázatán a 400 koronás első díjat Tóásó Pál, a 200 koronás második díjat Bohn Lajos építőművészek nyerték.

Halmos János síremlékére hirdetett pályázaton az 1000 koronás első díjat Sárkány István, az 500 koronás második dijat Tátray Lajos építőművészek nyerték.

A Képzőművészeti Társulat igazgatósága a Harkányi-féle díjat Kővári Szilárd festőművésznek adományozta.

A kultuszminiszter az iparművészet kitüntetésére szánt áll. nagy aranyérmet az Iparművészeti Társulat tavaszi kiállításán Kőrösfői (Kriesch) Aladár festőművésznek adományozta.

Kohner Adolf dr.-nak, a szolnoki művész-telep elnökének három ösztöndíját Kővári Szilárd, Halász-Hradil Elemér és Körmendi Frimm Jenő kapták meg.

A szabadság-szobor másodszor hirdetett pályázatán a tizenkétezer koronás első díjat és a kivitellel való megbízást Szamovolszky Ödön és Gách István szobrászművészek nyerték. A nyolcezer koronás második díjat Zala György és Hikisch Rezső, a hatezer koronás harmadik díjat Füredi Richárd, a háromezer koronás ötödik díjat Dudits Andor, Pogány Móric, Pongrác (Popper) Szigfrid és Margó Ede kapták.

A munkásbetegsegélyző-pénztár székházának tervére kiírt pályázaton az első díjat és a kivitellel való megbízást Vágó László és Vágó József építőművészeknek ítélték oda. Az ezerkoronás második díjat Bálint és Jámbor építőművészek kapták.

A kultuszminisztérium az Andrássy-féle művésziösztöndíjakat Nyilasy Sándor és Szlányi Lajos festőművészeknek adományozta.

Tíz állami ösztöndíjat a következő művészek nyertek: Pentelei Molnár János, Conrád Gyula, Gémes Gindert Péter, Frecskay Endre, Egry József, Stróbl Zsigmond, Siklódy Lőrincz, Vidovszky Béla, Kővári Szilárd, Körmendi Frimm Jenő.

LAKATOS ARTÚR rajzolta a 217, 222, 259, 260. és 266. lap könyvdíszét.

EX-LIBRIS
LAKATOS ARTÚR RAJZA

MIKOLA ANDRÁS vázlatkönyvéből közlünk egy tanulmányt a 234-ik oldalon.

MIKOLA ANDRÁS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

PRAVOTINSZKY LAJOS rajzolta a 235-ik oldal fejlécét.

JUHÁSZ ÁRPÁD rajzolta a 236-ik oldalon közölt tanulmányt.

JUHÁSZ ÁRPÁD RAJZA

MUHITS SÁNDOR „Isten-Áldás" című rajzát közöljük a 237-ik oldalon.

ISTEN-ÁLDÁS
MUHITS SÁNDOR RAJZA

NOVAK JÓZSEF LAJOS rajzolta a 240-ik oldalon közölt „Tengerpart" c. képet.

TENGERPART
NOVÁK LAJOS JÓZSEF RAJZA

LOHWAG ERNESZTIN tanulmányát közöljük a 241-ik lapon.

TANULMÁNY
LOHWAG ERNESZTIN RAJZA

REINHARD KÁROLY a „Tűzhely körül" c. rajzát közöljük a 244-ik oldalon.

A TŰZHELY KÖRÜL
REINHARD KÁROLY RAJZA

SZENES FÜLÖP „A gyűrű" c. rajzát közöljük a 245-ik oldalon.

A GYŰRŰ
SZENES FÜLÖP RAJZA

JÓZSA KÁROLY „Kutyatanulmány" c. eredeti kétszínű fametszetét közöljük a 248-ik oldalon.

KUTYATANULMÁNY
JÓZSA KÁROLY FAMETSZETE

GOLL ELEMÉR művei közül a 249, 251, 252, 253-ik oldalon közöljük egy szegedi templom számára készült tervrajzokat.

EGY SZEGEDI TEMPLOM TERVRAJZA
FŐHOMLOKZAT
GOLL ELEMÉR MŰVE

EGY SZEGEDI TEMPLOM TERVE
FÖLDSZINTI ALAPRAJZ
GOLL ELEMÉR MŰVE

EGY SZEGEDI TEMPLOM TERVRAJZA
OLDALNÉZET
GOLL ELEMÉR MŰVE

EGY SZEGEDI TEMPLOM TERVRAJZA
HOSSZMETSZET
GOLL ELEMÉR MŰVE

MIHALIK DÁNIEL „Heretáblák" c. művét közöljük a 257-ik oldalon.

HERETÁBLÁK
MIHALIK DÁNIEL FESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT TÁRSULATI DÍJÁNAK NYERTESE

ÉDER GYULA rajzolta a 261-ik oldalon közölt ex-librist.

EX-LIBRIS
ÉDER GYULA RAJZA

VESZTRÓCZY MANÓ rajzolta a 261-ik oldalon közölt ex-librist.

EX-LIBRIS
VESZTRÓCZY MANÓ RAJZA

BELÁNY1 VIKTOR rajzolta a 262-ik oldalon közölt ex-librist.

EX-LIBRIS
BELÁNYI VIKTOR RAJZA

SARKADI EDE rajzolta a 262-ik oldalon közölt ex-librist.

EX-LIBRIS
SARKADI EDE RAJZA

BARTA ERNŐ műve a 263-i\ oldalon közölt ex-libris.

EX-LIBRIS
BARTA ERNŐ RAJZA

KÜRTHY GYÖRGY ex-libris-rajzát közöljük a 263-ik oldalon.

EX-LIBRIS
KÜRTHY GYÖRGY RAJZA

WELLMANN RÓBERT tanulmányrajzát közöljük a 265-ik oldalon.

TANULMÁNY
WELLMANN RÓBERT RAJZA

KÜLFÖLDI KRÓNIKA

A „Glaspalast" látogatója, kivált, ha talán előzőleg a párisi művészvásár óriási piacát futotta végig, hajlandó röviden az egész tárlatot (79 teremben 2300 tárgy) lebecsülni, pedig néhai Menzel mester, aki törhetetlen nyugalommal szokta az összes kiállított tárgyakat végigtanulmányozni, az idén is sok tanulni és becsülni valót találhatna a kivül oly rút üvegház színdús termeiben. A legfeltűnőbbet és leglátogatottabbat Erler Frigyes rendezte be és díszítette fel a wiesbadeni fürdőpalotában készült freskók közül négynek a vászonra temperával festett tervezetével. Tárgyuk elég köznapi: a négy évszak, de a feladat megoldása oly meglepően újszerű, hogy a művészet világtörténelmében nincs példa, amellyel ezeket a gyönyörűen komponált, nemes egyszerűségükben elragadó színezésű, vidám ifjúságot és erőt mutató műveket össze lehetne hasonlítani.

A monumentális díszítő festés Erler freskóiban a fejlődés teljesen új fokára lépett. Persze a mű-ízlés bizonyos fejlettsége kell, hogy a szemlélőben már meglegyen és ahogy nem lehet csodálni, ha az irodalmi ízléstelenségben élő például Shakes-pearet unalmasnak és érthetetlennek tartja, úgy nem csodálkozhatunk azon sem, ha némely turista látogató ajkáról becsületsértő kritika hallatszik, míg a művészek egész serege áll szüntelen áhítatos csodálattal eltelve ezen lehető legmagasabb fejlettségű művészeti megnyilatkozás előtt. Ugyanezen mestert vallja szerzőjének Neisszer bőrgyógyász tanár kitűnő arcképe a „Scholle" termében, mely az ábrázolt személy miatt is érdekes, ő, t. i. ezen új művészeti irány első elismerő pártfogója és zászlóvivője. Erler vezér körül sorakozik a régi gárda. Öcscse, Erler Erich nagyott fejlődött és a nagy méretek helyett az előadás előkelőségével és a felfogás mélységével lep meg, habár a régi, szigorúan a rajz alapján álló modort még megtartotta. Voigt rendkívül finom téli városképei mellett egy nagyon rossz nagy képet is mutat (A virágárusnők). Münzertől pár szép akt és jelmezkép mellett néhány kisebb színvázlat látható, amelyekben csaknem Feldbauer mezejére lépett, aki a régi színvonalon állva küzködik az előadás nehézségeivel. Eichler egy közepes minőségű nagy tájkép mellett - - az előtérben az ismert, erőltetett mosolygású pepitaruhás lány fekszik a fűben -a két év előtt látott almáskamarát állította ki, csakhogy most egy térdelő öreg parasztasszony ad még több értéket a képnek. Legtöbb haladást mutat a legszorgalmasabb és legtöbbet emlegetett ifjú mester: Putz Leó. Az új képtár számára megvett gyönyörű női arcképe mellett négy, tőle már meg sem lepő virtuozitással festett teás edény csendéletet, egy a tükör előtt a szemlélőhöz háttal álló női testet és két, a szabadban ragyogó napfénytől áttört lombárnyékban heverő félaktot, illetőleg arcképtanulmányt látunk tőle, mindenütt tisztán a színfolt és a színösszhang alapján állva, úgy hogy a rajz néhol nagyon is a háttérbe szorul és hibákat mutat. A „Scholle" csapat ifjainak hajdani tanítója, Höcker akadémiai tanár az idén szintén itt állít ki és az öreg harcos még jól megállja a sarat, bár harcmodora ezek közt a merész ifjú óriások között erősen elavultnak látszik.

Az imént tárgyalt legmodernebbek ellentéte gyanánt említsük fel mindjárt az elhunyt Diez Vilmos tanár hagyatéki kiállítását a régi Lenbach-teremben. A hagyaték szó tulajdonképpen nem helyes, mert a gyűjtemény legnagyobb része a híres mestertanár régi képeiből áll. Az ismert és sokak által túlbecsült képecskék a harmincéves és a napóleoni háborúk tarka vitézeinek kalandjait mutatják százféle változatban, mind bámulatos részletezéssel és megnyerő szép előadással festve, de ezeknél jobban érdekli és lepi meg a szemlélőt a pár félig kész kép vagy vázlat kusza barna ecsetvonalaival és a ceruza- és vízfestés-tanulmányok, sajnos, kicsiny gyűjteménye. Tollrajzai, melyek a virtuóz rajzolót legjobban jellemeznék, teljesen hiányoznak.

A Luitpold-csoport, a művészegyesület, továbbá a berlini, düsseldorfi, weimari, suttgarti és schleswig-holsteini művész-csoportok tárlatai nem mutatnak semmi új értékű dolgot, bár a sok érdektelen, semmit mondó, sőt itt-ott gyenge között akad sok jó, sőt nagyon jó is. A Luitpold-csoportban egy „fénytelen olajjal" festett óriási kép pályázik a szenzáció kétes értékű dicsőségére. Szerzője Beckerath Vilmos, tárgya érthetetlen, címe: János (a keresztelő) és mintaképe Kodier, akin azonban merevségében és szomorú szárazságában jóval túltesz. Ezen csoport ismertebb és jobb nevei közül felemlítjük Thor Waltert egy pompás tanulmányfejéért, Palmié Károlyt három pontozó modorú, de kitűnő színösszhangban tartott város-képéért, Baer Frigyest, Urbant régi, de érdekes hibáikért. A művészegyesület 43 terme közül egy a vezért illeti meg, aki Lenbach helyett ma csak Kaulbach. Bravúrosan festett, de édeskés, megalkuvó női és gyermekarcképei bennünket nem érdekelnek. A mögéje sorakozó óriási tábor vegyes értékű művei ép oly kevéssé. Vastagh Géza és Paczka Ferenc sem hiányoznak az obligát csirkesokadalommal és a két magyar parasztlánnyal és nemzeti kérkedés nélkül is a jók közé kell őket sorozni.

A grafikus művészeti ágak tavaly jelzett fellendülése az idén rendkívüli méreteket öltött. Az eddigi rajzoló, karcoló, vízfestő egyesületi gyűjtemények mellé állott a német illusztrálok szövetségének külön kiállítása négy teremben, több mint 200 kerettel. Közöttük van a legnagyobb humoros rajzoló: Oberländer egész sereg tollrajzzal, Reinicke René 5 guásrajzzal és a sok névtelen illusztráló között csupán a „Fliegende" gárdájából még tíz más, vegyes értékű művész. Ha a szövetség egy kissé szigorúbban bírált és válogatott volna, az bizonyára csak javára válik, de a sok csokoládéreklám és a gyermek-képeskönyvek számára készült színes és színtelen és tarka rajzok tömege az osztálykiállítás színvonalát erősen lesülyeszti.

A „Glaspalast" és a szecesszió közötti választófal eltűnőben van és az utóbbi az előbbi műveiből bátran megkétszerezhette volna a kiállított művek számát, anélkül, hogy a tárlat jelleme megváltoznék. A régi jó hír még csak azon alapszik, hogy a szecesszió a tagfelvételnél roppant válogatós. A régi gárda állít ki az idén hajdan újszerű, ma már ismert modorú dolgokat, úgy hogy a tavalyi és régebbi tárlatok ismerői előtt alig kell mást, mint a neveket elsorolni, hogy tudják, milyen a kiállítás képe. Liebermann mester kijelentése, hogy a hajdani forradalmárok az új kor klasszikusai lesznek, itt ugyancsak valónak bizonyult. A müncheni vezérek Uhde és Jank (most ő is már akadémiai tanár) kivételével mind megjelentek. Stuck „alvilágjá"-ban furcsa össze-visszaságban helyezte el régebbi képeinek alakjait és a vonagló, görnyedő testek fölött merev pózban trónol az alvilág ura és mutatja hármas torzfejét a cerberus. A hesszeni nagyherceg arcképe mellett egy erősen ornamentikus hatású, pompás kis „golgota" és a hátsó díszteremben egy kitűnően színes kis kép (két késelő spanyol) viselik még a mester aláírását. Habermann „anyám arcképe" piszkos színű és hanyag rajzú, míg egy rózsaszínű műterjmlom között kínosan nevető félaktja teljesen a régi Habermann kezeírása. Hengeler lágyszínű tavaszi tája mellett rendkívül finom hangulatú interiőrje tűnik fel; Borkhard, Dill, Becker, Keller, Samberger (Welti arcképe) Stadler, Kuehl Gotthard, Winternitz Leistikow a régi minőségűek, azaz nagyon jók. A berlini vendégek közül feltűnik Slevogt, „a lovag és az asszonyok" című, sok rideg tudást és durva érzékiséget fitogtató nagy vászna. Feltűnni minden áron volt a szerző szándéka, míg Skarbina „sárga terem"-jén és Corinth férfiarcképen az előadás nemes egyszerűsége mögött egyaránt érezzük a melegszívű művészt és a kitűnő festőt. Trűbner életnagyságú lovas arcképei, Pleuers erőteljes vasúti tájképei, Grőbner arcképei (a berlini dragonyostiszt naturalisztikus jellemzetességében csaknem karikatúra számba jön), Weisgerber hatásvadászó, színes, de rendkívül hanyag rajzú vázlatai (vagy kész műveknek vegyük őket ?), az idegenek közül Pellegrini pasztellfejei és Rafaelli városképei, továbbá Schmid-Reute merev szigorúságú, geometrikus formákból összerakott aktrajzai és ezek után festett, sokkal gyengébb vásznak legyenek csak röviden felemlítve. Glatz Oszkár lágyan és szépen rajzolt litográfiája, a bécsi Schmutzer óriási karcai (a Joachim-kvartet csaknem életnagyságú fejeivel l m. 50 cm. hosszú, l m. 10 cm. magas!) és a Königsbergbe költözött Wolf két kitűnő fejkarca képviselik a kis grafikai osztályban a jót. A szoborcsarnokban feltűnnek Jaekle, Heer(Gulbranson karikatúra-rajzoló feje) Jansen (Koppén festő arcmása, fekete bronz, zöld íriszű fehér szemekkel) és Zűgel Vilmos apró állatbronzaival.

Az idei velencei kiállításnak három nevezetessége támadt: az orosz gyűjtemény, a belga pavillon és az „álom művészeté-t" ábrázoló terem. Nevezetességek --a nagyközönség számára. A finom műbarát ezek mellett is talál sok ínyes darabot, de be kell vallania, hogy a kiállításon túlteng a modern akadémia, míg az alsó áramlatok, az ezek mellett készülő forradalom alig jut szóhoz. A kiállítás jelszava: minden törekvésnek és minden technikának hely adassék, kivéve — a banalitásnak. De a zsűri e jelszónak nem felelhetett meg. Patriotizmusból. Mert a banalitás éppen az olasz termekben üli diadalát, s jellemző, hogy az olasz közönség tapsa között. Ahol édeskés tárgyat, porcellános íestészetet látunk: ott fityeg a megvételt jelző tábla is, sok esetben azt jelezve, hogy megvette - - az anyakirálynő. Az ízlés pedig az ilyen táblácskák után igazodik, s a többi olasz gyűjtő bizony a Regina Madre nyomdokain halad. A modern művészetet ma az impresszionizmus betetőzői képviselik, de eluralkodott benne a természet megfigyeléséből elvont elveket banalizáló ügyeskedők tömege. Megérzések helyett megnézések - - átélések helyett másolások, — nagyon csekély árnyalatkülönbségekkel. Ismételjük : az olasz termekben tűnik ez ki legjobban. Ott minden a. végletekig van feszítve. A színek túlzottak: bibor pírba borult esti táj, bíborpiros napfeljötte, őszi természet, melyben a piros, kék és zöld rikít, oly természetképek, melyek egymást váltogatják. Vagy ellenkezőleg, a színek lefokozottak : párák lebegnek a vizek fölött, s betakarják az egész természetet; vagy édeskések: ahol szín és tárgy összefog, hogy meghasson, téli angyalok lebegnek a havas táj fölött, tavaszi lenge ruhába bújt szellemek a friss pázsiton ! S mennyi a porcellános arckép, a skótos táj, az angolos színharmónia. Ezek között nehéz kikeresni a finom morceau-t, pl. Graziosi finom zöld harmóniáit, Mancini szélesen festett, pasztózus fejeit, Selvatico Linó jellemző arcképét, Alciati érzésteli kompozícióját, a viharos tájban hegedülő férfit, mind csupán ügyes megnézéseket, melyek eredeti érzéseket éppenséggel nem reveiáinak. A külföldi művészet képviselőit nagyrészt ismerjük. A szoborteremben — melyet Sartorio festett reliefekkel „díszített", - - ott van Rodin Gondolkodó-ja, egy-egy Meunier és Klinger mellett. A nemzetközi teremben Melchers, Mesdag, Palmié, Tuxen, Vail; a norvég teremben finom zöldeskék stilizált tájképpel megismerjük Sohlberg Haraldot és Cézanne tanítványát, Folkestad Bernhardot. A holland teremben egy finom Tencate vízfestményt, egy világos Israelst, az egyik osztrák teremben Barwig remek faszobrocskáit, a másik osztrák teremben László Fülöp feleségének arcképén olvassuk a felírást, hogy megvették a római múzeum számára, a francia teremben egy kitűnő stilizált bretagne-i tájképpel Cottet, egy fehér színharmóniával, mely tengerpartján álló két nőt ábrázol, széles pasztózus felrakásban, Simon Bussy, egy assisi Giovanettát ábrázoló kis bronzzal Roger-Bloche tűnnek ki. A fiatal I. p. Laurens apja modorában festette meg szülei arcképét, s nem mond újat se Ménard, se Blanche, se La Touche, az öreg Fantin-Latour-t sem szabad arcképe után megítélni. Besnard, La-Gandara, Carolus Duran, még Raffaelli, sőt Vuillard is rossz órában készült művekkel szerepelnek. A svéd teremben nagy, anyagi sikere van Boberg Anna kisasszonynak, a velencei és római képtár mellett minden modern gyűjtő lefoglalta egy-egy képét, az olasz királytól kezdve az anyakirálynőig, pedig a kisasszony csak nagyon ügyes. Larsson, Zorn nem változott. Aminthogy a németek közt sem Habermann, vagy Dettmann, Bracht, Leistikow, az öreg Thedy, Zügel vagy Hengeler, egyedül Knirr Henrik érdekel, akinek családi arcképe finom, angolos ízlésben készült mű, a velencei galéria meg is szerezte. Tuaillon kicsinyített Frigyesszobra, a nemrég elhunyt Klein Fülöp öltöző-jelenete a gyűjtemény legjobb darabjai. Az angol teremben Brangwyn faliképei, Lavery egy-két finom arcképe, főleg azonban a Sargent-gyűjtemény imponál. Monumentális hatásokat keres, szemfényvesztő ügyeskedéssel az angol arckép-hagyomány keretei közt. Ez megmagyarázza sikerét. A második szoborteremben Ciusa rút, öreg asszonya, hatalmasan egy tömeggé összefoglalt és mégis kitűnően tagolt egységével, nagy hatású alkotás. A metszet-gyűjteményben igen tanulságos volt Chahine Edgár rézkarcait nézni, hogy ez az örmény eredetű művész mint vedlett át a francia Helleu üres utánzójává. Egy eredeti Helleurajz az egész nagyhangú gyűjteményt agyonütötte volna. Ez különben sok más művésszel is megtörténhetne! A kiállítás három klúja közül az álom művészetét rejtegető terem csak ötletnek volt érdekes. De sajnos, mindegyik allegóriának fogta fel és nem szuggesztiónak. Anglada rózsák közt járó fiatal lányt ábrázoló képén a színek mély tüzében szimbolikus érzés rejlett, Marius Pictor lefokozott színei is kifejező erejűek, a többiek gondolati tartalmat kerestek az álomszerű kifejezésben Az egyik a lehulló Ikaruszt, a másik Krisztus vérigsebzett testét, a harmadik a harcba vonuló katonáknak megjelenő Garibaldi szellemét, vagy a felszabadult Prometheust stb. ábrázolták. Dekoratív szépség volt Denis finom violáskék tónusharmóniáiban, míg Stuck Saloméja vagy Previati napallegóriája szín- és forma-túlzásaikkal rémítgettek. Az orosz teremben két ellentétes áramlat viaskodott: az ultraeurópa és a sötét Ázsia, -a túlfinomultság, a technikai elemzés túlsága vagy a durvaságba átcsapó vadság. Ahogy Somoff édeskés rokoko-idylljei ellentétben állanak Maliavin színtobzódásaival, úgy viszonylik Seroff ügyeskedése Strabrowskivad fantazmagóriáihoz. Minden technikát, széles festést, petyegtetést, kicsinyes rajzot, sőt faragott festményt is megtalálunk. Még kitűnő művészetet is. Ilyen Kustodieff családi arcképe, három jellegzetes alakkal, kiket egyszerre testestőllelkestől megismerünk. A belga pavillon a kultúra virága. Egy gyönyörű gyűjtemény a korán elhunyt Evenepoel-től a kiállítás központja. De ott kapjuk Khnopff néhány finomkodó rajzát, egy jellemző Van Rysselberghe arckép-csoportot, Claus, Bertsoen, Delville, Gilsoul, Laermans ismert művészetét, Lagae finom arckép-szobrait, Van der Stappen egy jellemző titánoskodását, s Minne gotizáló alakjait. A kulturember itt elemében van. Amit a modern ízlés szeret - - itt minden együtt van : ízlés, érzés, biztos kifejező készség. De mi lesz mindezek után?

Henri Martin még négy év előtt nem juthatott be a Grand Salonba. Még becsületrendje sem volt. . . Jó, hogy két év előtt hozzájutott, egyébként nem volna e kiállításnak gloire-ja. Két dekorativ panneau-ja párisi közintézetek számára készült. Martin poin-tillista, de Signacnál nagyobb elmélyedéssel, stílusa is monumentálisabb és szabadabb. E két panneau a természet lírikus, nemes csöndjét adja vissza. A „Tisztás" eleven fényekben, a sarjadzó erdőség szökevény patakjával, az „Alkonyat", a tengerparton hazatérő juhnyájjal, egységes, nemes harmóniában, nagy művésziélek színrajongásáról ad számot.

Laparra jónak vélt egy óriási vásznat telenépesíteni egy fantasztikus drámai kompozícióval. Tömegesen csoportosulnak özvegyek, árvák, harcosok, szeretők, holtak és elevenek a felhőbe vesző piedesztál előtt, mely fölött a zsarnok ül lován. Valami festett drámai költemény akar lenni a háború ellen, bizonyára eredményeképpen a szerző római tanulóéveinek a Villa Mediciben. De ma már nem tudunk ilyen akrobata illusztrációknak örülni. Jean Paul Laurens-szal is találkozunk ezúttal, mély tudás a „Pietró"-jában — chef d'oeuvre mint rajz — de mily meszesek a barnái, mily életnélküli az egész beállítás! Középkori ízt akart be-önteni barettes, kardos férfialakjába és csupán színészt adott. Sokkal életteljesebb fiának, Paul Albert-nek arcképe.

Toudouze termékei, egy retrospektiv kiállításban vannak együtt. Ezek a francia történelemből vett jelenetek, egyenlő beállításban az obligát iskolai falképekkel.

Közvetlen Henry Martin mellé sorozhatjuk Jules Adler átérzett „Alkonyat"-át. Szabadabb a fénykeresésben Lucien Simonnál. A párisi alkonyati fényben mozgó, jövő-menő nők toaletjének vibráló effektusaiban, igaz párisi karaktereket ad vissza, hangulatosan és impresszionisztikus életteljességgel. A mester évről-évre üde, igaz és elmélyedő művésziélek marad és új meglepetésekkel számol be Hoffbauer ezúttal kevésbbé szerencsés kávéházi jelenetével, mint a tavalyi „Condottiere"-jevel. Emitt volt stílusérzék, elgondolás, jelen műve enervált színfoltokból, odavetett beállításokból áll. És egyre-másra halmozódnak a tekintélyek: Flaméng, Humbert, Landelle, Maxence, Lefébure, Aimé Morot, Chaplin, Róbert Fleury, Bonnat, Chartran stb., valamennyi a becsületrend lovagja és hors concours, festettek hivatalos arcképeket, szenátorokat, kik legtöbbnyire nyugdíjba vonultak s esetleg az öreg köztársasági elnököt, Falliéres-t. . . Harpigniest se felejtsük el, az öreg Harpigniest, ki már második gyermekkorát éli, mégis minden kiállításon fáradhatlanul részt vesz, habár minden ily alkalommal letép egyet a babérdíszéből.

A szobrászati részben sokkal nagyobb a választék. Messziről látjuk ugyan Marqueste, Puech, Dubois stb. neveit, egy-egy mitológiai, nehézkes inspirációval, mégis sokan vannak, kiket mai szemmel is meg-érzünk. A monumentális szobrászatban ilyen Gaudissart „Tengerész"-e, mögötte egy finoman rajzolt és szélesen mintázott géniusszal. Az emlékmű a touloni tengerész-katasztrófa emlékére készült s nagy egyszerűségével hat.

Friss csoportozat Perrault tevekaravánja. Többen Meunier hatása alá kerültek: így Bouchard, Gasq, Blondat. Sőt a sujet-ért is a bányászok közé szálltak, mindazonáltal nem tagadhatjuk meg tőlük az egyéni felfogást, sőt Bouchard „holt társukat vivő bányászok" csoportja, különösen mély drámai érzéssel van megkomponálva.

Valamit kellene tenniök a párisi szalonokba küldő magyar, illetve külföldi festőknek, szemben a közömbös elhelyezésekkel. Csók István „Vampirek" művét, mely nem csupán a harmincadik teremnek, de az egész tárlatnak egyik legjobb műve, oly rossz helyre akasztották, hogy csak erős világításban lehet látni. László Fülöp Vay Péter grófról újabban kiállított portré-vázlata ezúttal kevésbbé szerencsés a kivitelben.

Perimutter Izsák két magyar tárgyú festménye: „Magyar vásár" és „Magyar interiőr" szintén rossz elhelyezést kapott, ami mégsem ront a fiatal magyar mester bravúros világítási effektusain. Két pasztell „hors concours" Schlomka Alfrédtől, ki a katalógus szerint Budapesten született, az orosházai származású Oskó Lajos finom miniatur-portrétje, Parlaghy Vilma Lwoff hercegnő lenbachos arcképe Bahadur herceg maharadzsáról, — a verseci Ivanovics Pál Kann Edit akadémikus arcképével ; fia, Szvetiszláv, modernebb: egy szerb leány arcképét állította ki, Berény Rezső, ki egyébként régóta „naturálisé francais", önarcképét küldte el, melyben nem hízelgett a művészetének ; találkozunk még Stein Róza gipszstudiumával, Szabó Adalbert kovácsolt vasellenzőjével, hogy e helyütt utólszor említsük, mint kik szintén francia állampolgárokká váltak.

Kilenc művészi fametszettel szerepel Józsa Károly, „Alvajáró" bronzával, bátran kezel ve, Számek Olga, a velencei Szt.-Márk túlsok gondossággal festett belsejével Della Corte-Szvatek Aurélia. Az építészek közül mentionra méltatták Medgyaszay Benkó István „Magyar Panteon" akvarelljét.

A másik Szalon, a „National", évről-évre veszít jelentőségéből. Flameng, Baschet, Collín éppúgy foglalhatnának helyet itt, észrevétlenül, mint a szomszédos épületszárnyban. Dagnan-Bouveret, Dubufe, Cottet, Roll - - hogy többet ne említsünk, az általuk hangsúlyozott „tradiciós művészet" helyett egyszerűen kereskedelmi termelésbe estek, mintha Sedelmeyerék kalmárságaiban vergődnének. Csendéletek, „kinyalt tájképek, a hetvenes évek stílusába visszalépett francia Biedermeyerségek s Dagnan-Bouveret-féle „Madonnák" - valósággal eladásra festve, lelhetők itt fölös számmal. Besnard két plafondképe, a „Gondolat" és az „Anyag" a művészi ambició hiányáról ad számot. Parisban rég letettek már ama nyárspolgárias gondolkozásról, hogy a művésznek megszabják a témát, ellenben nem mondottak le arról, hogy egy a nagy nyilvánosság elé szánt műből hiányozzék a kompozíció. Besnard e dekorativ panneau-i üresek, szürke tónusa unalmas, hideg. Besnard művészetében egyebütt megtaláljuk a színek játékát, formákat és a koncepciót. Gaston la Touche négy panneau-ja a művész megszokott rutinjában, a modern életnek az antik képzeletekkel való összejátszása, farmok, automobilok, majmok és finom nők, az ő buja aranyos fényeiben, zöldjeiben. Maurice Denis-nek csak egy-két festménye van itt, a színek és fény életteljes összehatásában. - Mint a Nagy Salonban a külföldiekkel, úgy itt is mostohán bántak a magyar művekkel. Rippl-Rónai József „Vidéki magyar családja "-t elakasztották, alig lehet megtalálni. Pedig a magyar mester e képe igen sok nagyját veri a tárlatnak. Kunffy Lajos „Falusi temetése" Budapesten volt előzetesen kiállítva. Lekow Henrik két rajzot, Gráf Ilma vidéki interiőrt, Körmendi Frimm Jenő három szobor-stúdiumot küldött.

A szobrászati részben Rodin gipsztorzója jelent forradalmat. A mester zsenije mind mélyebbre hatol az emberi érzésekbe, hogy kifejezésre juttassa őket. A mostani torzója fejnélküli ember, aki megy, halad, a maga ősi robusztus erejében. Az izmok stúdiuma és a mozdulat a mester keresztelő Szent-János művére emlékeztet. Bugatti néhány ügyes állatimpressziója, egy megszokott Bartholomé, Dampt stb. a szobrászi rész kiemelhetőbbjei, de ez utóbbiak ismét csak „nevek".

A „Rire" szárnyai alatt rendezett karrikaturista-kiállítás eléggé sikerültnek mondható, habár sokan, Steinlen, Gibbson, Veber stb. távolmaradtak. Az impressziónk az, hogy Willette, Léandre, Forain, Faivre, Caran d'Ache, Métivet, Roubille stb. kivételével, kik túlnyomórészt a vonal nyelvén megszólaltatott humorban válnak ki, egész tömeg van olyan, kik rossz rajzban és megszokott drasztikumban dolgoznak, az elmésség egyenes kizárásával. A karrikatura ősi célja az elmés szatíra, míg itt gyakran a természetbeli kinövések fokozódását találjuk az esztétikai ízlés teljes csődjével Némely montmartre-i karrikaturistának még megbocsátanók azt is, ha undok modelleket vesz rajzónjára, de az esprit feltételével természetesen. Az esprit e helyütt a feltétlen uralkodó elem, ennek kellene alárendelve lennie a rajz, színek, és sujet szövő-désének.

Caran d'Ache nem csupán a humoros rajzban tűnik ki; különös ügyességgel metszi fába a múlt századbeli orosz, francia és angol katonákat.

Erőteljes massziv rajzok az angolokéi. Az angol karakter mellett kimagaslanak az egyéniségek: Walter Crane húsz rajza, King, Shepperson, Sommerville Mills; a „Punch" nevezetes rajzolói: Armour, Booth, Bull stb. ismert nevek, egészséges ötletes humorral vonalaikban. S a németek. Az ő karrikaturáik Nitzschén, Hartmannon, Krafft-Ebingen átszűrt filozófiai, sexuális rajzok, legtöbbnyire a nyers igazság brutalitásával megrögzítve egy-egy társadalmi vagy politikai életbe vágó viszásságot. Itt van Thöny, Heine, Wilke, Paul,Gulbransson stb. Némelyek a német bourgeois-élet humorát fejtik ki, sokszor gondosan, nehézkesen, de többnyire humorral és nagy rajztudással, mint Harbur-ger, Hengeler, Vogel, Zopf, Caspari stb. A magyarok közül Vadász Miklós két ötletes plakátot és egy karrikaturát, Józsa Károly a párisi életből küldött több mulatságos impressziót.

A katalógusból Magyarországot kifelejtették. Hasonlóan Oroszországot és Itáliát. Hír szerint új katalógust nyomatnak - az entente cordiale érdekében. Ilyen felületesség csak Parisban eshetik meg.

„Németh képírónk Képíró Gothard konventiója, kinek esztendeje kezdetik 25 Maii 1678. Per annum készpénz fizetése . . . fl. 25 Vinczi posztója hat sing .... ul. 6 Búzája tizenkét kis köböl .... cub. 12

Bora huszonöt veder.....ur. 25
Szalad hat köböl ......cub. 6
Borsója két véka ...... 2
Köleskásája két véka..... 2
Húsra három forint...... fl. 3
Disznója egy........nro l
Vaja két ejtel.......oct. 2
Ecetje három ejtel......oct. 3
Túrója hetven font . . . . . . libr. 70
Datum in civitate nostra Alba Julia die et anno ut supra."

A festő egy másik konvenciója 1683 május 25-ről kelt. A közbeeső évekről nincs ugyan, de maga az a körülmény, hogy szolgálati esztendeje öt év múlva is május 25-én kezdődött, addigi alkalmaztatása mellett bizonyít. 1683-iki fizetése annyiban tér el az 1678-ikitől, hogy ekkor már búza helyett naponta 4 asztali cipót s azonkívül külön két közcipót kapott. Mai értékkel számítva évi fizetése mintegy 1100 koronára rúgott —217.

Az Allgemeines Künstlerlexicon adatai alapján (Zürich, 1779) közli, hogy Besztercebányán született. „Micsoda szüléktől és melyik esztendőben vette eredetét, arról hallgatnak tudósaink" -- írja. Annyi mindazonáltal bizonyosnak látszik, hogy 1726-ban Berlinben, „egy nagy familiakép szer-keztetésbeli ügyességét bebizonyította".

Berlinen kívül megfordult Braunschweigban, sőt Londonban is. Őrét János híres rézmetsző „több munkáit közönségessé tette". Közelebbit nem sikerült róla megtudnunk; Mások tán szerencsésebbek lesznek. —218.

B. J.

A becses munka festőjéről életrajzi adatokat nem tudhatunk. Asztalos vezetékneve valószínűleg csak a XVII század szokása szerint a mesterség után felvett név. —219.

Bejártam tavasszal a Földközi-tenger partvidékét, végigutaztam Olaszország nagyobb és Franciaország kisebb részén, mindenütt éber szemmel kerestem az illető ország népviseletét, sajátos művészi megnyilatkozását viseletében, kézimunkájában, apró házi holmijában és ... hiába. Igaz, hogy a világforgalom kitaposott országútjárói nem sok alkalmam volt letérni, de mikor még Szicília parasztasszonyai is ugyanazt a silány gyári pamut-kötényt viselik, mint a mi cselédeink és Nápoly feketehajú lánya éppen oly divatos frizurára éppen oly hitvány hajtűk és fésűk segítségével építi fel borzas fürtéit, elkeseredve jajdultam fel Ruskin-nel együtt, hogy „erre való hát a gyáripar?" Merő pénz vágytól űzve fokozza a termelést végletekig, töri, zúzza, rombolja, elsepri a föld színéről a régit, a tartós anyagból, gondos kezekkel font és magaföstötte fonalból szőtt vásznat, posztót, melyet maga varrt, maga hímzett az asszony, de meg is becsülte, még az unokájára is ráhagyta. Minek fonjon szőjjön, hímezzen ma, mikor itt az olcsó, színes, mutatós portéka ? Hogy az első egypár mosás után vége a színének, meg a szövetének, sebaj, hordja rongyosan a régit, de vesz megint szép újat, szóval divatozhat.

Hazaérkezésem után jutott kezemhez e szép könyv. Ujjongva üdvözöltem, hiszen magam is bús szemmel láttam, hogy tűnnek el nálunk is lassan-lassan a multak emlékei. A fővároshoz közel lévő falvak már-már inter-nácionálisak, mikor még délceg magyar viseletüket is a „vasúti" blouse-zal kezdik felcserélni. A vasutmenti falvak ifjúságának, még a gazdaember fiának is az az ambíciója, hogy vasúti szolgálatba léphessen. Csábítja őket a hónap elején egy összegben kapott pénz, csábítja a hivatalos allure-ökkel komolykodó, már bévül lévő „altiszt" és nem utolsó sorban a testhez álló kackiás blouse. Ha tehát nem lehet mind vasúti, legalább annak akar látszani és kelletlenül nézi végig őket az ember templomozáskor, hogy az öregebbje rangosán hordott, fényesre kefélt magyar csizmája, zsinóros, magyar nadrágja és lajbija mellett mily szánalmas formája van a pantallóba bújt, kék vasúti blouse-ban hetykélkedő fiatalságnak.

Csakugyan itt az ideje menteni a menthetőt és ha már a népművészetre kimondta halálos ítéletét a rohanó idő, és a civilizáció dédelgetett gyermeke, a gyáripar könyörtelenül sietteti a kivégzést, szedjük össze emlékül még meglévő remekeit, írjuk fel készítésmódjukat, rajzoljuk le mintáit, hogy amely fonalat a népies művészet elejtett, azt felvegye a nemzet és a maga egyéniségének, nemzeti sajátosságának megfelelően beleoltsa minden művészi megnyilatkozásába. Úgy legyen !

„A magyar nép művészete" öt kötetre van tervezve. Minden évben jelenik meg egy-egy kötet. Ez első kötet Kalotaszeg művészetét mutatja be, a másodikban a szé-kelység és Toroczkó művészetét ismerjük meg; a harmadik elvezet a Dunántúlra, a negyedik és ötödik kötetben bejárjuk a nagy Alföldet, a Felvidéket és az északkeleti Hegyalját. Célja : „felkutatni a magyar művészi alkotókedv ösztönszerű érvényesülésének kezdetleges próbálkozásaitól kezdve, el a már fejlettebb motivumokig lehetőleg mennél többet; menteni az elkallódástól azt, amink van és így a nemzeti jelleg megőrzésében erősíteni, irányítani, fejleszteni fajunk alkotókedvét; megmutatni, bizonyítani és igazolni fajunk művészeti érzékének, rátermettségének sajátosságát, erejét, becsét; . . . gyarapítani a nemzeti önbizalmat, tanítani a magunk többrebecsü-lését; . . . gátat vetni az idegenből özönlő művészeti és iparművészeti nivelláció elé."

E céljának meg is felel derekasan. A felkutatott területet Bánffy-Hunyadtól Kolozsvár határáig, a Kalota-szegnek nevezett, e két határpont között elterülő harmincnégy falut oly vonzón ismerteti és Edvi Illés Aladár oly gyönyörű akvarelljeivel illusztrálja, hogy szinte útitársaikká szegődünk. Bejárjuk velük a falvakat, belátogatunk a házakba, végighallgatjuk az öreg sárvásári molnár történetét, megbámuljuk a ketesdi ezermester Kis Lőrinc Ferkő magacsinálta mindenét, ki az ácsmesterséget édesapjától tanulta, a többit: asztalosságot, esztergályosságot, lakatos mesterséget, gépkovácsságot s órásmesterséget a maga esze után tudta. Kezdve a magakieszelte körfűrészelő masinától, a hátultöltő puskától a muzsikáló óráig, csinál ő mindent. Elmegyünk Cuca Szűcs Istvánné íróasszonyhoz Bánffy-Hunyadra, ki talán már csak egymaga tud a szép fodorvászonra „írni", lúdtollal meg varjútollal, koromlével szebbnél-szebb mintákat előrajzolni. A hetven felé jár már a néniké, beteges, nem igen ír már. „Gyün a baj rám, mint az árvíz; tiszta fej kell az íráshoz, úrfl drágám, nem lehet azt már ilyen ingóban." De azért apránkint mégis írt nekünk néhány ősi mintát. Csodálva néztük, hogy kezd a munkához, minden előzetes beosztás, minden méregetés nélkül: kezdi a nagy árkus elején, mintha levelet írna és a ser-cegő penna alól csak úgy ömlik a kalandosnál-kalan-dosabb fordulatú díszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből, a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz."

„Tudott hozzá, magyarázza az ura, volt is sok cifra rúdravaló a házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A' kell, amikor meghalunk. Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek."

Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosollyal mondta: „Külső országban az ilyen vén asszonyt mán viszi a piacra az ura s adja el. Fátyolt az orcájára, valami bolond tán megveszi. Én mán nem adom, ha ennyi időt együtt valánk ! Ne félj öreg, az enyim maradsz".

Bólint az öreg néni s ő is szelíden feleli: „Fátyolt bizony, azt tesz kigyelmed az orcámra s viszen a piacra . . . Szent Mihály lován."

Mint valami acélos forrásban, úgy fürdik meg lelkünk az ily ősi zamatú, színmagyar érzésű, rég nem hallott párbeszédben. Rég nem hallott ? Sohase hallott a mi nagyvárosi zagyva beszédhez szokott fülünk ilyent, de feltámadnak halottaikból, az őseinktől, falusi kúriájukon élő régi magyar nagyasszonyoktól öröklött képzetek és azok üdvözlik örömujjongva ez ismerős hangokat. Ha egyéb érdemük sem volna Malonyayéknak, minthogy tapintatos kézzel tudtak játszani a nép lelkének húrjain és az így megszólaltatott hangszer dallamait ily szerencsésen tudták visszaadni, már az is megbecsülhetetlenné teszi munkálkodásukat.

Egyes leírásokat kivéve — melyek a dolog természetéből kifolyólag szárazok —, mint üdén csörgedező patak folyik az egész elbeszélés. Hogyan szálltak ki Bánffy-Hunyadra, látogatták meg az öreg író nénit, benéztek Kati Mártonhoz, a szűcshöz, aki csinálta eddig a szebbnél-szebb mejjrevalókat, de már ő is azon tanakodik, mint sok más társa, hogy valami kis szatócsüzletet nyisson, mert „nem győzzük, amióta begyütt a vasút". Kivallatják az egész mestersége felől és ő szíves készséggel magyarázza el, hogy húzza le a berbécsről a mészáros a bőrt, amit azon nyersen átad a szűcsnek. Az lefejti róla a zsírt, kipeckeli, megszárítja, aztán áztató-kádban előbb áztatja, majd kimossa sok lében, aztán meleg vízzel só-, timsó-, vitriololaj-, hamuzsírból és dercéből csávát (pácot) kever, evvel bedörzsöli a bőröket, összehajtva a kádba dobja és a megmaradt csávát ráönti. Másnap kiteregetik az udvaron a földre, hogy a föld zsírján száradjon és az így elkészült bőröket a hiúba (padláson) csomókba kötve elrakják. Mert jobb, tartósabb és kidolgozásra is alkalmasabbra pihent bőr. Elmondja a mester, hogyan válogatja széjjel a bőröket egyszerű kozsóknak, ujjas mejjrevalónak, melyet piros bőrrel díszít; dufla elejű mejjrevalónak melyet karmazsinná) és lakkal ékít a hunyadi parasztnak; gyönge juh- és báránybőrt szán a „selymesnek", melyet csak a legényember és leánynép visel, ez aztán a bimbós, körmös-bimbós, egy rend csillagos, két rend csillagos, gyorgyinás, meg aztán a koszorús mintájú. Legparádésabb az „egész cifra", azon még paradicsommadár is van.

Színpompás képen, mely a bekötési táblát is ékíti, látjuk a kalotaszegi menyasszonyt. Ő is hordja a vállfűs inget, melynek vállát néha tenyérnyi széles piros vagy fekete kivarrás vagy fehér recekötés díszíti. A gallért és kézelőket két-két hosszan lecsüngő hárászbojttal kötik össze. Az ingre jön a kurta szoknya, ezenfelül a szép fehér fodorvászonból való „pengyel". E fölé kerül a kalotaszegi viselet legfestőibb része, a „muszuj", vagy „bagazia". Sűrű ráncba szedett fekete vagy kék félszoknya, belső szélére jó szélesen piros, sárga vagy zöld posztót varrnak és aztán a két csípőnél derékig felhajtják, hogy alatta kilássék a pengyel, míg hátul egész hosszában lelóg. A pengyelt elől köténnyel takarják el, mely ugyanolyan színű, mint a muszuj. Piros csizma zöld selyemmel kivarrva „megadja a keleties nuance-ot az egész viseletnek". Asszony, leány tarka virágos kendőt hord fején, melyet templomozáskor elől, különben hátul köt meg. Lányok konfirmációtól kezdve lakodalomig pártát tesznek vasárnaponként. Ez két-négyujjnyi vasabroncs, kirakva gyöngyházcsigával, aranypillangós üveggyönggyel, hátul különböző színű sallangok, pántlikák, gyöngyös kötők és bojtok lógnak le.

A menyasszony dulandlét (tülle anglaise) visel mindaddig, míg keresztelőre nem viszik első magzatát. Finom fehér patyolat-fátyol ez, köröskörül színes kivarrással, két sarkába rózsa- vagy tulipánalakú nagyobb rajzzal. A dulandlé alá jön a gyöngyös csipkével lekötött színes staniol-lemezekkel és piros hárász-díszszel ellátott főkötő, mely alighogy keresztültetszik a fátyolon. A dulandléval körülkötik a fejet, a nyakon egyszer körülcsavarják s hátul úgy omlik le sarokig.

A következő fejezetet a templomnak szenteli szerző. Megmutatja képét a damosi, kőrösfői, ketesdi, mogyoró-kereki templomnak, melléje adván aztán okulásul az új-mogyorókereki templomot, „hogy milyen formátlan tucatépületet húzott helyébe egy kolozsvári építő 1897-ben". Pompásan van elhelyezve a kőrösfői szépséges kis templom. „A dombtető gyönyörűen emelkedik ki az ívesen ácsolt, kiugró harangházból a finom karcsú torony s helyes arányban van a sarkokra helyezve a négy melléktor-nyocska. A könnyű íaalkotmány fehérre meszelt sírna falon nyugszik, komoly egyszerű templomhoz illő sima falon. Csak a szögletein vannak pillérféle sávok s felettük, alattuk összefogja, körülövezi a torony falait egy párkány, egy barázdált lap, valami igen sajátságos, egészen eredeti és teljesen ideillő díszítés. Becsületes, igaz érzésű művészember munkája ez; nem tukmált embereire kölcsönszedett idegen formákat, az egyszerű magyar templomon nem hazudott fából s vakolatból követ s kőfaragást, dolgozott józanul, őszintén, fával és vakolással úgy, ahogy azt a fa és a vakolás anyaga s természete megkívánja. Őszinteségének és egyszerűségének jutalma az épület bájos finomsága, az egésznek szinte meg sem magyarázható harmóniája.

„Vasárnap délután Magyarókerekén kitelepedtünk a szérűskertbe, a vén ács, Szűcs András Öreg szérűskertjébe, a szilvafa alá s ő mesélte, mint építettek házat a régi világban, amikor még jobbágy volt a paraszt, amikor még nem tették utca felől az ablakot, ne leselkedhessek be az ispán, hogy nyomban úrmunkájára zavarja azt, aki odahaza rostokolt.'' „Hozzáfogás előtt szóltunk a jó embereknek, segítsenek; másnak nem. Fát segítséggel, kalákával meghoztuk a Havasról; az oláh vágott hatvan fát hat véka búzáért, a kalákának járt egy vacsora s pálinka. A vacsora ? Egy kis tésztaleves, borsos tokány, savanyú étel egressel, afféle jó füstölthús tejfölösen, meg frissen sütött kenyér. Hatvan fából kitellett egy ház, követ se tettek alája. úgy rakták le a talpfákat. Kamara esett az utca felől, ablak a kertnek, tornác is került. A padlás tetejét az asszonyok tapasztották. Fehér agyagot, olyan kékes gyöngy színű fehér agyagot oláhnék hordanak le a hegyből, Bocsból s adják pityókáér', török-búzáér', akkorákat, mint egy cipó, avval fehérítjük a ház falát seprűvel. Mer' vót fene, meszelő, a régi világba ! A bocsi cipót megtörik cseberbe, aztán elkeverik, míg olyan lesz, mint a mész, aztán verik seprűvel a ház oldalához."

De hiszen kiírnám én az egész könyvet, oly nehezen tudok megválni e jóízű, zamatos beszédtől. Pedig le szeretném írni a sok szép formájú, gazdagon hímes utcaajtót, a szelló's tornácot, a tulipánvégű vagy galamb-dúcos kútágast, be is mennék a házba, gyönyörködném a magasra vetett ágyban a hímes ágyfűvel, meg a fölötte lógó, rúdra akgatott sok szép varrottasban, bár azt mondja Benkő Luki Istvánné, hogy nincs már a faluban varrottas, „kiszedték mán piacra a koporsóból is". Az ágy mellett áll az esztováta, a szövőszék, odább a padláda, előtte a kamarásasztal, mert hogy a pad aljában láda van, az asztal alja pedig kisebb-nagyobb fiók és szekrény, az eltenni való étel számára. Kis padon áll a víz korsóban, facseberben (ők vizes kártyának nevezik), néha csinos korlát szegzi be, hogy a gyerek magára ne ránthassa.

Hiszen van ilyen bútora széles e világon minden falusi embernek, de hol van az a művészlelkű nép, mely kifaragja, megfösse, hímessé varázsolja annak minden porcikáját és cselekedje azt oly öntudatlan művészi érzékkel, a haimónia ösztönszerű érvényesítésével, mint amilyent lépten-nyomon látunk a Kalotaszegen, ha csak meg nem rontotta szemüket egy egy gyári minta. „Bútoruk főérdeme — írja Kriesch Aladár — a legnagyobb minden egyébnél, hogy szépségük szerkezetükben rejlik, nincs rajtuk fölösleges; de föladatukat, kötelességüket híven betöltik s mindamellett mennyi leleményesség, a vonalak milyen gazdag harmóniája! „Átéli viruló színekbe való belemerülcs jellemzi általánosságban is Kalotaszeg művészetét; diadalmas zászlóként lobogó ismertetőjele ez különben minden élő igaz művésztnek." Faragják és föstik az asztalt, a széket, a ládát, az ágyat, a fogast, tálast, kis székeket, a fonó-kereket, guzsalyt, a sulykot, a gereblyét, jármot, gazdagon a kapuzábékat s az utcaajtókat. A szeretettel díszített apró holmi közétartozik, valóságos ékszere ennek az ékszert nem viselő asszonynépnek a vőlegényétől, kedvesétől kapott vászonfeszítő, vetélő orsófogó, a cifra mosósulyok, a kézi mángorló vagy „lapicka" és a szépséges kis kapatisztító. Rendesen maga faragja, színezi ezt a szerelmes legény, de vannak némely falunak híres mesterei, mint a sárvásári öreg molnár, aki öt-hat szomszédos falut látott el ilyen remekbe készült apró holmival.

Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le :

„Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem, erősen hímes ! Úgyis áll a malom."

„Ki a szeretőd, te? — kérdezte az öreg molnár, — mert aszondják, örökké olyan élemedett volt.

„Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, — vallotta a legény.

No, az ! ... Járt ű is már errefelé. Tudom, a kéket kedveli.

Azt a', a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár bácsi, drágám !

Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha addig meg nem indul a malom.

Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, — sóhajt a legény s halad dolgára.

Szombat estére — mert hogy mindig az égen volt az „áldott" (így hívják a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, — kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György lánya, csak húsvéti gúnyát sulykol véle ; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segelte őket a jó Atya."

Egyik legsikerültebb része a könyvnek a fazekasmesterségről szóló. Igazi íróművészre vall, ahogy bevezeti a dolgot, mikor Istók Pista Szemes bikali földmíves füstös mestergerendájáról szedegetik elő a „míveket", amiket a télen cselekedett. Volt ott sok holmi, sulyok, borotvás iskátuhya, sikkantyú, kis tükör és egy félig hímzett iharfatáblácska, melyre valami mácsonya-virág forma volt vájva, olyan stilizáló érzéssel, a tér dekorativ kitöltésének annyi ösztönszerű ízlésre valló gazdagságával, olyan gyönyörű arányossággal, hogy elcsodálkoztak rajta. — „Ez ? Hát csempenyomtató, Topónak.

Az a gaz, amit ráfaragtam, az kunt terem a gyepü alatt. Mondok, valami haszna kerüljön . . . Mer' hogy olyan formás, az aszály pusztítaná el."

Hogy mi az a csempe ? A csempe kályhafiók, ilyen kályhafiókokból rakja össze furfangosán kemencéjét a kalotaszegi magyar, beföstvén a cseréplapok eresztékjeit míniumos pirosra. „Ki az a Topó ?"

„A Nagy János Topó? Fazekas . . . osztán!" (Az „osztán" csodálkozást jelent, hogy annyit se tud az úrifajta.)

„Hogy hol lakik? Hunyadon lakott annak a hetvenhetedik bopája is (bopa: nagyapa, bonya : nagyanya), mer' hogy fazekas volt az egész nyámság (rokonság) örökké." Egy esős reggelen aztán Malonyay betelepedik Topóék-hoz, hogy majd megtanulja a fazekasmesterséget. És mialatt apróra elmagyarázza, húsz rajzon meg is mutatja, hogyan készül a gyorsan forgó korongon a mester ujjai közt a fazék, oly felséges magyaros ízű megnyilatkozásra bírja Topót és egész házanépét, hogy ezért a pár oldalért is érdemes az egész könyvet megvenni. Én elolvastam már jó sokszor, de mindig új és új szépséget, bájt, magyaros fordulatot találok benne. Ilyenkor látja az ember, hogy bár sokszor elkoptatott, üres frázisnak tetszik a nép őserejére való hivatkozás, színigazság az, mely a csaló markában se válik hamis pénzzé.

„Az a', — kezdte Topó —, persze hogy a' vót, agyaggal mocskolódék az egész nemzetségem. Vélem az esett, hogy apám elhótt, mielőtt engem ráoktatott volna. Az öreg Miklós Ferenc keze alá kerültem . . . Szerettem, biztos, hogy szeretem ezt a lucskos mesterséget. Ha apád az vót, mondok, légy te is az, ne vesszen a mesterség . . . Miklós Ferenc gazdám eleénte kiesig ütögeté az ujjamat, de Isten azér' áldja meg. Másként lettem vón' tekergő."

Kint zuhant valami. Az inas matatott a hiúban, lepottyantott egy csempét.

„Egy kályha lecsepege a hiúból, — mondotta nyugodtan Topó és feleségéhez : — mán kettő e héten ! Ha még egy, a gyereket megtaslizod." „Hát télen ?"

„Télen? agyagot inkább ősszel hozunk két-három szekérrel (porhanyóbb az agyag, ha soká áll, javítja a fagy is). Télbe nem esik jól ez a mesterség, itt lucs-kolódni. Télen ? Megyek az udvarba, vágok fát, vakarom a bihalyt, bejövök, eszek, ha ad az asszony, palacsintát, rétest. Ha az nincs, hagymát. Sokszor meg, ha jól meg-pirongat az asszony, nem eszek semmit, hanem iszok e' kis pálinkát s haladok el. Hébe-hóba dógozunk. Meg a kitekintőn (ablak) nézem a menyecskéket is, mikor jőnek a kútra.

Rászól a felesége :

„Elhallgat kigyelmed! . . . Hogy a jánya előtt nem sül ki a szeme az ilyen embernek!"

Mellesleg mondva, Groó István szerint a kalotaszegi agyagművesség nagyon elsatnyult; kevesen foglalkoznak vele, díszítésük szegényes, egyedüli szép munkájuk, melyeket a régi jó minták után nyomnak, a kályhacsempék. Kalotaszeg híressége, a szép sárgás fehér fodorvászon készítéséről Léti Annus asszony oktatta ki Malonyayékat, miközben szaporán kapkodta egyik „fűkendert" a másik után a „hehelőre".

„Hogy van-e munkánk véle? Elhiszem! Kilencvenkilenc munkája vagyon a kendernek, drágám!"

„Mert mán a főd is ! Válogatni kell azt. Csak az a helyes néki, aki torha, jó puha, meg egyenes, az az ügyes kenderes főd. Azt oszt télbe marhaganéval jó vastagon megganézzák az emberek, márciusba megugarolják, májusba megszántják mag alá, elvetik s beleboronálják. Jó. A mag hát künn van, a fődbe. Ha esőt ad a jó Atya, akkor lesz szép a kender. Nem gyomlálunk. A mag tizenhárom hétig ül a fődben. Aratástájt lesz csak vél: dogunk: akkor nyüjjük ki a virágost, raNhárom hétre (szeptember) meg nyűgjük a magos kendert. E' mán asszonymunka, ebbe az ember nem elegyedik. Három markot nyüvünk egy fűbe, odaállogatjuk csomóba, ha megszáradt, hazavisszük s kirakjuk ükét az eresz héjjára telelni. Tavasszal, Szent György-nap után elvisszük a tóba, eláztatjuk, kövekkel lenyomjuk. Ázik vagy két hétig. Aztán kivetjük, szétterítjük s megszárad. Itthon elcsapjuk, tillóval. Elcsapás után megheheljük. Eztán letesszük a pincébe, hogy pihenjen. Amint és az eső, akkor ecseljük. Hogy miért akkor, amikor és az eső ? Mer' akkor nem kopik úgy, nem fullasztja a szegény asszonyt annyira.

Hogy aztán! Van még véle munka, van aranyom úrfi, elég. Fűkendert, két fűt feltépünk egy guzsalyra, aztán azt fonjuk nyújtani orsóval, vagy guzsalyról a kerekre (a rokkára), ha akinek a keze fárad, így készül a vékony fonál. Annak a sárga fodorvászonnak, akit úgy szeret az úrfi, annak, édes, ilyen vékony fonál a nyujtószála is, meg a verőszála is.

Mikor minden asszony elvégzi, lesz a szapulás. Ki milyen ügyes gazdasszony, de mán Szent Pál-nap után nem soká hagyhatjuk. A szapulóba kereken, jó lucsko-san belérázzuk, beterítjük lepedővel, a „hammas Tüzesített kővel forraljuk éjfélig is. — Egy nap s éjjel asszonynak nyugodalma nincsen, hogy fekete ne maradjon. Mikor fehér, kimossuk tiszta hideg vízben, kicsavarjuk, kirángatjuk, spárgára, itthon az udvaron kiteregetjük. Megszárad, mikor milyen idő van, két nap alatt is, három nap alatt is, akkor kirángatjuk. Szegény asszony ! csoda, hogy megvan a lelke !

Hogy mitől lesz fodros a vászon, mikor lekerül az esztevátáról ? ... Az asszony munkájától csak. A mi verejtékünktől, úrfi aranyom! Belenyomjuk a vásznat egy csöbör vízbe s verjük a kis székhez szaporán, sokáig. Ha jó súlyosan fontuk az orsónál, girengyezik ígörön-gyösödik), megfodrosodik, a' lesz a fodorvászon. Mert, hej, szép is a' ! Koporsómban is jobban pihenek meg, elhiszem, ha a' lesz párna a fejem alatt ..."

„Erre a szépséges fodorvászonra került hajdan -kerül még ma is, de már ritkábban — a varrás, az írás után való varrás. Mert ez a szép, ez a művészi, nem pedig az az emésztő tucatmunka, ami „kalotaszegi varrottas" néven kerül ma a piacra s ami kenyérkeresetnek kenyérkereset, de a művészetnek semmi köze hozzá."

Így jajdul fel Malonyay a „varrottas"-ról szóló cikkének végén, de nincs egészen igaza. Bizonyos, hogy a magarajzolta, vagyis benne élő' művészi hajlamtól ösztönözve írott szabálytalan, egyéni eltérésektől változatos minták eredetiebbek, becsesebbek, mint a mostan kul-tivált keresztöltés és és áttört minták. De mégis csak művészi az, mert kézimunka, mert a régi jó minták után van dolgozva és mert nincs benne semmi a gép léleknélküli tucattermeléséből. Hogy koncessziót tesznek a divatnak, a luxusnak és selyemmel dolgoznak, az sem baj, pompás darabok is azok a fehér selyemmel munkált ragyogó asztalfutók és térítők. Helytelen, hogy kezdik a divatszíneket alkalmazni, halvány rózsaszínt, égkéket, ezek határozottan émelygősek, nem illenek össze az őszinte, egyeneslelkű, darabos házivászon struktúrájával, de még mindig kevesebb bajt okoznak, mintha egy ily szépen fejlődő háziipart, mely egész vidékek magyarságát van hivatva megmenteni, illetékes helyről jövő néhány elhamarkodott szó lekicsinyli és hitelét rontja. Mentői többet foglalkoztam e könyvvel, annál jobban megszerettem a munkát is, meg a népet is. Közeledett a nyár, a levegő tele volt úti-tervekkel, az én fejem körül mind csak a kalotaszegi falvak nevei zsibongtak. Elmegyek, megnézem, megismerem őket, ha én ezt a festői viseletet színről-színre látom, feltalálom a tulipános végű kútágast, a galambdúcos kaput, a hímes utcaajtót, gyönyörködöm tornyos ágyaikban, tulipános ládáikban, soha szebb nyaralást nem kívánok.

Betelepedtem tehát Varszáth Kató nénémhez Bánffy-Hunyadon, aki egész házanépével naphosszat varrja a kék posztó bujbeléket a havasi oláh férfinépnek. És onnan végigzarándokoltam előbb a hunyadi utcákat, majd a közeli falvakat, feltaláltam a lerajzolt házakat, kapukat, megbarátkoztam Topóékkal, akik mód nélkül büszkék, hogy le vannak pingálva. Topó bátyám csak váltig sajnálja, mért nem tudta előre, hogy kiírják a könyvbe, akkor sokkal cifrábbakat beszélt volna. (Nem kérünk belőle; addig eredeti a nép beszédje, míg nem szándékos, nem cikornyás.) Úgy tett Malonyay véle, hogy csak adogatta neki fel a beszédtárgyat, míg társa, mintha oda se hallgatna, írt, de írta szószerint Topó zamatos mondását.

Találtam még egy író asszonyt is, módos gazda, feleségét, aki két lányát oly gazdagon házasította ki, hogy kedvtelve mutatta Kudor Kata Lula, birómenye, a száz darab fejkendőjét.

Hangulatosabb képet azonban nem láttam, mint tegnap délelőtt esős, párás levegőben a magyar- biukali temetőt!

A hantok üde-zold pázsitja nem olyan merev mértani vonalakban borul az alatta pihenő fáradt vándorra, mint a mi nagyvárosi temetőinkben. A sírkert zöld gyep-szőnyegéből jókora halmok hullámvonalai emelkednek ki; gyümölcsfák esőtől nehéz ágai hajladoznak a keményfából való fejfákra, melyek többnyire csillagos buzo-gányvégűek. A felírást és a hímes, föstött magyaros díszítést kis eresz védi a fejfán az eső elől. Közbeközbe egész pogánykori akkordot üt meg az eladó leány vagy legény fejfája. Háromágú galy van a végébe tűzve, azon koszorú és az egyik szélső galyon hosszú ágon lobog az elhalt leány kedvenc fejkendője és kis kendője. Ingatja a szél, tépik a faágak, mossa az eső, szárítja a nap, fakul, szakadozik, de oly végtelenül megható, hogy sohasem felejtem el !

Nem ismeri magyar népét senki, míg el nem olvassa Malonyayék könyvét.

A Nemzeti Szalon tavaszi kiállítása. (Gauguin és a francia impresszionisták.) Napilapok máj. 11.
Andrássy Tivadar festményeinek kiállítása. Napilapok máj. 12.
Cézanne és Gauguin. Irta Fülep Lajos. A Hét máj. 12.
A tavaszi tárlat. Irta Lyka Károly. Új Idők máj. 12.
Tavaszi kiállítás. Irta (yr). Magyarország máj. 16.
Művészeti krónika. (Gauguin.) Irta Lyka Károly. Máj. 19.
A nyitrai műtárlat. Irta Lyka Károly. Nyitrai Lapok máj. 18.
Juhász Jenő keretképei. Irta Ambrozy Ágoston. Fehér Lapok. I. évf. 1. szám.
Köbér Leó. Irta Tövis. A Hét máj. 26.
A Nemzeti Szalon nyári kiállítása és Courbet. Napilapok jún. 2.
Egy kizsákmányolt anarkista (Courbet.) Irta Lázár Béla. Magyar Szó jún. 5.
„Ifjúság" tárlat a Könyves Kálmán szalonjában. Napilapok jún. 5, hetilapok jún. 9.
Gauguin. Irta Lukács György. Huszadik Század jún. hó.
Aubrey Beardsley. Irta Czakó Elemér. Magyar Iparművészet 3. szám.
A Nemzet Szalon második nyári kiállítása. Napilapok jún. 15, hetilapok jún. 23.
Barbizon. Irta L. H—i. Pester Lloyd jún. 16.
Magyar festő II. Rákóczi Ferenc idejéből. (Bogdány Jakab.) Irta Térey Gábor. Vasárnapi Újság jún. 23.
Ein Bild. Irta L. H—i. Pester Lloyd. jún. 25.
Képek a vásáron. Irta Marco. A Hét jún. 7.
Münchener Kunst. Irta L. H—i. Pester Lloyd júl. 10.
Claude Monet és Pissaro. Irta Bölöni György. Népszava júl. 14.

Rodin műtermében. Irta Rb. Népszava máj. 28.
Das Elisabeth-Denkmal in Wien. Irta L. H—i. Pester Lloyd jún. 4.
Az új Pieta-szobor. Irta Némethy Gyula. Tiszántúl máj. 1.
A Szabadság-szobor pályázata. Napilapok jún. 12, hetilapok jún. 16.
Szamovolszky. Irta Yartin. A Hét jún. 16.
Mátrai Lajos György. Irta Pap Sándor. Az orsz. iparművészeti iskola értesítője.
Meunier. Irta Alexander Bernát. Az Erzsébet Népakadémia évkönyve.
Új szobrok. Irta Rankay József. Pesti Napló júl. 21.
A művészi év mérlege. Irta (ám.). Úttörő júl. 21.
Szabadságharcunk emléke. Irtadr. Éber László. Magyar Iparművészet. X. évf. 4. sz.

A zeneakadémia háza. Irta Gerő Ödön. Pesti Napló máj. 22.
Építési elemek népies művészetünkben. Irta Gróh István. Rajzoktatás I. évf. 5. sz.
A Doge-palota Budapesten. Irta Zsolt. Pesti Hirlap jún. 9.
Száz év előtt. Irta Lechner Jenő. Vállalkozók közlönye jún. 26.
Ybl Miklós élete és művei. Irta Ney Béla. Magyar építőművészet V. évf. 7, sz.
A betegsegélyző pénztár tervei. Irta (—el.) Népszava júl. 14.
Kőcsipke. Irta Gerő Ödön. Pesti Napló aug. 3.
Néhány adat Bánffyhunyadnak és környékének népies építkezéséhez. Irta Bátky Zs. A M. N. Múzeum néprajzi osztályának értesítője. VIII. évf. l—2. fűz.
Takách Béla. Egy Amerikában élő építőművész. Irta A. Balogh Loránd. Magyar Iparművészet. X. évf. 4. sz.

A magyar nép művészete. Irta Bérezik Árpád. Budapesti Hirlap máj. 19.
A magyar nép művészete. Irta L. K. Új Idők jún. 2.
Hozzászólás a magyar stílus kérdéséhez. Irta ifj. Aigner Antal. Grafikai Szemle április hó.
Tavaszi kiállítás. Irta Margitay Ernő. Magyar Iparművészet 3. szám.
A Szépművészeti Múzeum nemzetközi modern metszetkiállítása Napilapok jún. 16, hetilapok jún. 23.
A magyar nép művészete. Irta Scarron. Az Újság jún. 20.
Horti Pál. Irta y—m. Az Újság jún. 21.
Háromszáz asszony. (Az Artits át Work kiállításából.) Irta Gineverné Győry Ilona. Új Idők júl. 14.
A magyar parasztház. Irta L—r. A Kor júl. 15.
Csipke-tanfolyam az iparműyészeti iskolában. Irta Czakó Elemér. Vasárnapi Újság aug. 4.
Matyó kendermagmunkáló szerszámok. Irta Kőris Kálmán. A M. N. Múzeum néprajzi osztályának értesítője. VIII. évf. 1 — 2. füzet.
Nagykunsági fejfák. Irta Győrffy István. U. o.
Cégtáblák. Irta L. K. Új Idők aug. 18.
Horti utolsó útjáról. Irta Schmidt Gyula. Magyar Iparművészet. X. évf. 4. sz.
A porosz képviselőház és a modern iparművészet. Irta M. E. U. o.
A magyar nép művészele. Irta Margitay Ernő. U. o.

A modern művészet tragédiája. Irta Diner-Dénes József. A Munka Szemléje máj. 19.
Apelles és a vargája. Irta Szász Zoltán. Pesti Napló máj. 23.
Egy rövidke fejezet a színek esztétikájából. Irta Graphos. Graphikai Szemle máj. hó.
Művészmunka és amatőrmunka. Irta Lengyel Géza. Magyar Iparművészet 3. szám.
Párisi levél. Irta Márkus László. Magyar Iparművészet. U. o.
A messziről jött emberek. Irta Márkus László. Magyar Hirlap jún. 15.
Művészet és erkölcs. Irta Zádor Pál. Világosság jún. hó.
Pár szó a művészi fotográfiáról. Irta Bosznay István. Műkedvelő fényképezek lapja. I. évf. 1. szám.
Római levél. Irta Rózsa Miklós. Budapesti Napló jún 21.
A fényképezőlencse és a művészet. Irta br. Purczell Béla. A művészi fényképezek évkönyvvé II. kötet.
Egy mulatságos kiállítás. Irta (h. b/)^ Pesti Hirlap jún. 22.
Vollard. Irta Marco. A Hét jún. 23.
Az impresszionizmus a művészet határain innen és túl. Irta (a. m.) Úttörő jún. 23.
Müncheni kiállítások Irta —iksz. Az Újság jún. 25.
A szépművészeti vásárról. Irta (a. m.) Úttörő jún. 30.
Internationale Kunstausstellung in Venedig Irta L. H—i. Pester Lloyd júl. 2.
Az új budai kőrútról, Irta Palóczi Antal. Pesti Napló júl. 7.
Művészet az iskolában. Irta Lukács Gyula. Pesti Napló júl. 10.
Internationale Kunst in Mannheim. Irta L. H—i. Pester Lloyd júl. 20.
A feltámadt fügefalevél. Irta By. Pesti Napló júl. 21.
A velencei műtárlat. Irta Márkus Géza. Magyar Hirlap júl. 25.
Barbárok. Irta Aegrotus. Az Újság júl. 27.
Szociális művészet. Irta Rózsa Miklós. Népszava júl. 31.
Polgári ízlés. Irta Lengyel Géza. Budapesti Napló aug. 2.
Kelety Gusztáv emlékezete. Elmondotta a Kisfaludy Társaság 1906 nov. 28-iki ülésén Berzeviczy Albert. Megjelent lenyomatban a Mintarajziskola és Rajztanárképző 906/907. értesítőjében.
A közízlés. Irta Kiszely Árpád. Rajzoktatás 6. sz.
A modern művészetről. Irta Köves Izsó. U. o.
Das historische Museum Irta dr. Takács Zoltán. Pester Lloyd jún. 2.
A sárosvármegyei múzeumból. Irta x. Új Idők jún. 23.
Fönntartás vagy helyreállítás. Irta br. Forster Gyula. Magyar Építőművészet V. évf. 7. sz.
A jaáki templom. Irta dr. Széchenyi Miklós gróf. U. o.
Múzeumainkról. Irta Szalay Imre. Múzeumi és könyvtári értesítő I. évf. 1. sz.
Archeológiái kutatások. Irta Divalcf Kornél. U o.
Egy régi templomi székről. Irta Mihalik József. U. o.
Múzeumok éh műemlékek. Irta T. G. U. o.
Az őskor művészete. Irta dr. Nyáry Albert báró. A Kor júl. 15.
Die Madonna Báthory im Museum der schönen Künste. Irta Pasteiner Gyula. Ungarische Rundschau. Julius.