Birkés Endre, az esztergomi primási uradalom fiatal gazdatisztje az 1837. évi karácsonyi ünnepeket a felsőmagyarországi bányavárosokban töltötte. Megfordult többi között a barsvármegyei Újbányán is, ahol az összes látnivalókat megszemlélvén, barátaival a Vavra tanácsnok úri házánál állapodott meg.

Ez a városi tisztviselő szoros összeköttetésben lehetett a bányászok valamennyi családjával, amit az is bizonyított, hogy a házánál egy érckövekből mesterségesen összerakott hegyet tartogatott s arról magyarázta vendégeinek a bányamunkások életmódját. A hegy tetejéről függélyesen egy kútforma üreg vezetett le, amelybe, bányászruhába öltöztetett emberke vederben ereszkedett a mélység felé, oldalt lajtorják voltak lerakva, a hegy oldalán több kisebb-nagyobb nyílás, amelyekbe talicskát tolva hatoltak be a bányamunkások, igazi törpe-manók s a legalul feltüntetett alagútszerű bejárat fölött pedig keresztbe fektetett két darab kalapács jelezte az akna nevét s az ezeket összekötő csokor szalagjára ez volt felírva, hogy „Glück auf"! Az esztergomi vendégek nem győztek betelni a csinos kis kézimunkával s már-már meg akarták kérdezni, hogy ki volt e szép mű mestere; midőn a félig nyitott ajtón egy boglyashajú nevetgélő gyermek tetszelgett, hogy ez az alkotmány, az ő kézimunkája, a közbámulat tárgya. — Igen, uraim! ennek a kis bányaműnek a készítője ez a kis fiú, akinek neve Józsi. Nem az én fiam — tévé hozzá Vavra tanácsnok — nincsen neki se apja, se anyja, sőt tulajdonképen vezetékneve sincsen ; mert úgy szedtem fel a múltkor, mikor Körmöc- és Selmecbánya közt az országúton kéregetett, megsajnáltuk s a nép közönségesen csak Neuschel Jóskának vagyis talált gyermeknek nevezi.

Sajátságos évek voltak ezek hazánk társadalmi életében. Magyarország újjáteremtését a nemzet legjobbjai gróf Széchenyi István szellemében már több mint tíz esztendeje sürgették és mégis oly keveset értünk el, jóllehet mindnyájan meg voltunk győződve, hogy az országot nagygyá csak akkor tehetjük, ha minden szunnyadó erőt felfedezünk, ha minden állampolgár tehetségét kifejlesztjük s kinek-kinek érvényesülését előmozdítjuk.

Birkés Endrének egy ötlete támadt. Mint primási gazdatisztnek gyakran volt alkalma látni, hogyan faragtatta a durva köveket Esztergomban Casagrande Márk, az akkor híres olasz szobrász; legényei közt elvétve se talált magyar embert; ha lett volna is ilyen, az is azt afíék-tálta volna, hogy németnek, olasznak vagy morvának tekintsék, így jobban elhiszik, hogy nem naturalista, hogy a mesterségét tanulta, az iparát érti, akiből idővel művész is válhat, csak magyar eredetű nem léphetett közéjük, az nem volt arra való, no meg nem is fogadták szívesen.

A Ferenczy István Csokonai-szobrát 1823-ban hozták haza, leleplezését ének és szavalat által ünnepelte Debrecen városa; a nagy Hunyadi Mátyás emlékét még alig emlegették, egy gondolata támadt tehát. Ha Farkas Remete Pál hazai szobrásznak ajánlotta az újságban a kis Hallgass Mátyást, mért ne hívná fel a közfigyelmet a kis Neuschel Józsira, hogy képez-tesse ki valami mecénás művész-csemetének, hiszen az ország leendő fővárosában bizottság is alakult már a vármegyei urakból, amelynek elnöke, amint híre járt, maga volt az alispán, a derék Simoncsics János, tagjai mind előkelő hírneves emberek.

A Birkés Endre figyelmeztetése eredetileg valamelyik folyóiratban látott napvilágot. Nevét nem merte aláírni, félt, hogy kudarcot vall, azt jegyezte azért a cikke alá, hogy a „Nagy Semmi", ami hiba volt, mert az indítványból csakugyan egyelőre nem is lett semmi!

Azaz bizonyos idő múlva — Isten segítségével - - mégis csak lett valami!

A pestvármegyei bizottságnak a „Regélő" egy cikke alkalmából tetszett a talált gyermeket felcitálni Pestre, egy levelet küldöttek Újbányára, a fiú nevelő-apjának, arra kérvén, hogy a kis Józsit alkalmilag hozná magával a magyar fővárosba.

Vavrát hivatalos teendői tartóztatták az elutazásban, a kis Józsit azonban némi felügyelet alatt útnak eresztette az 1838. év elején. Utazásának részleteiről nincsenek részletes feljegyzések, de azt igenis egész körülményesen tudjuk, hogy megérkezése éppen azon a napon történt, midőn március hóban a Duna vize kilépett medréből s a szilaj hullámok elöntőitek az utcákat, úgy hogy a belvárosnak egyedül az a része maradt némileg száraz, ahol a Ferenc-rendiek temploma áll, egy-két ideszö-gellő utcát is ide számítva.

A budapesti nagy árvíz-veszedelemnek egész kis irodalma van, hanem annak mindegyikéből kimaradt egy adat, hogy tudniillik a segedelem nélkül maradt árva gyermekek apai gondviselője egy derék piarista tanár volt, aki e szerepre önként vállalkozott, úgy hívták: Raffay nep. János.

E sorok írója személyesen nem ismerte ezt az aranyosszívű papot; de negyven év óta tartja tiszteletben emlékét, különösen pedig azóta, hogy annak nemes gondolkozását a megboldogult Csaplár Benedek is csak magasztalni tudta. Öreg ember volt, mikor Kolozsváron meghalt, 1873 okt. havában.

Raffay, mint említettük, az árvíz idején össze-fogdosta az őgyelgő szegény gyerekeket s a kegyesrendiek házában egy vagy talán több termet is akként rendezett be, hogy abban enni, inni kaptak, gyékényen aludhattak s egyesek úgy összebarátkoztak, hogy nem is akartak megválni az épülettől; mert a jó piarista nem elégedett meg azzal, hogy néhány gyerek életét alkalomszerűleg megmentette; de hogy el ne zülljenek, hát tőle telhetőleg a jövőjükről is gondoskodott.

A derék ember sorba járta a céh-mestereket, különösen felkérte a tehetősebb iparos családokat tudakoznák ki, nincs-e valakinek szüksége inasra, esetleg szolgáló-leányra, pesztonkára stb. s ha egyik-másik csak legcsekélyebb hajlandóságot mutatott, hát rögtön ott termett s hozott magával egyet, hozott kettőt is — válogassanak.

Mondják, hogy a tót napszámosok közt találkoztak, akik gyermekeiket pénzért kínálták a nagy inség következtében.

Ilyen alkalommal történt, hogy Raffay a tanterembe lépvén, a gyerekek egy kis fiút nagy ugrálás közt a terem egyik sarkába szorítottak, aki sirt, azért, mert azt az emberfejet, amelyet bicskájával az iskolában talált krétából faragott, a gyerekek elkapták; a fej a földre esett és összetört. Raffay eleinte rendetlenségnek gondolta az egészet, midőn azonban az összetört fejnek töredékeit felszedte, meggyőződött, hogy itt egy lappangó tehetség megnyilatkozásáról van szó.

Kitudakozta azért a kis fiú nacionáléját, aki erre önérzettel húzta ki kebeléből azt a levelet, amelyet magával Újbányáról hozott; maga Raffay is végtelenül örült, mert ő is hasonlóképen barsmegyei ember volt, Verebélyre való s meglepetéssel olvasta Pest vármegye tek. alispánja nevét, akinek szíves figyelmébe s nagylelkű pártfogásába ajánlották Neuschel Józsefet.

Így lett a fiú budapesti lakos, felvette a „Faragó" nevet, a vármegye Antal Mihályt nevezte ki gyámjává, aki őt először a Ferenczy budai műtermében foglalkoztatta, majd Esztergomba került Casagrande mellé, aki némelykor az egri székesegyház építésénél is használta az iparkodó fiatalembert; de leginkább alárendelt működésben, mert előképzettséggel nem dicsekedhetett.

Ez idő tájban ábrázolta Arméniát tajtra vésve, ahol az oroszlán csak kontúrokban volt meg, de az ihlet szárnyán repkedő fiút domborműben dolgozta ki. Ezen művet 1840-ben a műkiállításon is bemutatta, miután érdekében a nemzeti casinóban május 3-án kiképzése végett értekezletet tartottak és aláírási ívet nyitottak számára a leglelkesebb műbarátok.

Faragó a múlt század negyvenes éveiben, különösen Horváth Mihály nagy történetírónk pártfogása mellett, Bécsben töltött néhány hetet, innen Linzen és Salzburgon keresztülMünchenbe ment s arra kérte Schwanthaler Lajos híres bajor szobrászt, fogadná be műtermébe, aki azonban vonakodott őt felvenni, míg a műegyetem bizonyos osztályait végig nem tanulmányozza. Itt faragta „Magyarország géniusza" című szobrát, amelyről a müncheni „Landbote" című újság 1846. évfolyama nagy elismeréssel emlékezett meg.

Ezen időtájban ajándékozta meg Újbányát egy általa tervezett és saját maga által faragott „Szent-Háromság"-szoborral, mely új-bányai trachyt-kőből készült s a mely műnek hasonlóképen érdekes története van.

Faragó József a negyvenes évek közepén állandóan meg akart telepedni Újbányán s hogy ott maga iránt bizalmat, rokonszenvet, ébresszen: ő, a szegény talált fiú, egy szoborművet készített, egy Szent-Háromságot, amelynek négy mellék alakja Szent István, Szent László királyok, a boldogságos szűz és végre szent Ilona élőnagyságban vannak ábrázolva.

Sejtette-e valaki, hogy a nő-alakok közül az egyikben az újbányái hölgyek valamelyikére célzás volt, vagy sem, határozottan meg nem mondhatjuk; de annyi bizonyos, hogy azáltal a nemes tanács őt ki nem elégítette, hogy hálából díszpolgárrá választották, ő egyebet óhajtott elérni, a családi boldogságát szerette volna a város falai közt megalapítani. Kosarat kapott s annak a terhét vitte innen magával.

A szobrot, amely a piac legalkalmasabb helyén áll, báró Rudnyánszky József besztercebányai püspök 1847 szept. 8-án díszes segédlettel szentelte fel. — Hogy a magyar szabadságharc idejében hol élt, arról sejtelmünk sincs; éppenséggel nem lehetetlen, hogy a magyar hadseregben mint honvéd harcolt. Mi az ötvenes években láttuk és ismertük, mikor kenyerét arcképrajzolással kereste.

E sorok írója az ötvenes évek első felében a rimaszombati rom. kath. elemi iskola növendéke volt. Bizonyos Telehaj György nevezetű, alig felserdült ifjú volt a tanítója, aki szintén lerajzoltatta vele magát. A gyerekek ennek a fiatal tanítónak a nevétől is reszkettek, annyira indulatos ember volt. Egyszer engem is bezárt s a büntetésemet az ő szobájában töltöttem ki.

Tanulnom kellett volna; de mit tanuljon az, aki a leckéjét úgy tudta, mint a vízfolyás, csak a remegés miatt került ebbe a kellemetlen helyzetbe, hogy a szobában található képek nézésével kellett eltöltenem az időt. Itt lógott a falon a tanító pompásan eltalált arcképe is, az üveglap alatt körülbelül a szíve fölött egy rózsa-bimbó volt lepréselve, ez árulta el nekünk, hogy immár vőlegény; a kép alján fel volt írva a művész neve: Faragó.

Hogy miért élt arcképrajzolásból, csak később tudtam meg. Faragót egy ideig a besztercebányai püspök Bars-Szentkereszten foglalkoztatta, majd Besztercebányán Somoskeöy Károly megyei mérnök vette maga mellé, akinek térképeket rajzolt, itt ismerkedett meg Riedl Szendével, aki az abszolutizmus alatt főgymnáziumi tanár volt Besztercebányán s benső barátság fűzte a szerény törekvő szobrászhoz, aki Münchenben tanult s csak azért nem mehetett ki Rómába, mert egyik mecénása, egy ezredes, nem tudta neki a kellő útiköltséget összeszerezni s gyámjának, Antal Mihálynak elhalálozása után pedig nem volt honnan segedelmet remélnie.

Riedl Szendét 1853-ban a lőcsei főgymnáziumhoz helyezték át tanárnak, aki váltig édesgette Faragót, hogy jöjjön utána, ami egy év múlva meg is történt, de azalatt Dob-sinán mint kőfaragó dolgozott a templom építésénél; sírkövet faragott Iglón és csak így került nagy küzdelem után abba a városba, ahol állandóan megtelepedett.

A Faragó műterme Lőcsén a Kassai-utcában volt, a Bartsch-féle ház szomszédságában, majdnem szemközt a minoriták kolostorával.

A műterem állandóan gondosan volt lefüggönyözve, hogy valahogy meg ne láthassa kandi szem, amit a művész tervez, avagy amit farag.

A műterem ablaka alatt egy kis kőpad állott; egyszer megpróbáltam arra állni, de az ablakot fel nem értem, másszor a pajtásom a vállára emelt; de ügyetlenségből-e, vagy pedig készakarva, a fiú a válláról eleresztett s én a kövezetre estem, jól megütöttem magam. Nem láttam megint semmit.

Ebben a műteremben készítette el azokat a rajzokat, amelyekkel annak a „Szent-Háromság" szobrának felállításáért pályázott, amelyet Pest sz. kir. városa a hatvanas évek elején abelvá-rosi plébánia-templom terére szánt. Mondják, hogy a Faragó terve igen tetszett; de a pálya-birák, illetőleg a városi tanács a kivitellel a Halbig András céget bízta meg. Ez a szobor sokáig fennállott az eskütéren, ennek a tövében tette I. Ferenc József a koronázási esküt, de el kellett azt hordani, mert a viharok nagyon megrongálták s a bel város szabályozási vonalába került, mikor az Erzsébet-hidat kezdték építeni.

Pályázott 1866-ban a gróf Széchenyi István szobrára is. Demkó Kálmán főgymnasiumi igazgató látta ezen terv rajzát Lőcse város levéltárában, igen szépnek mondja; kár volt, hogy nem ezt fogadták el - - írja nekem.

A hetvenes évek elején a branyiszkói honvédemléket tervezte Faragó. Ezen műnek a mintáját a szobrász beküldte a bécsi világkiállításra is 1873-ban; de ez ott aligha volt látható; e sorok írója legalább nem láthatta, mert az a gondolatlan csomagolás miatt darabokra tört; magát a szobrot azonban szerencsém volt látni 1894-ben Lőcsén, ahol az ércbe öntve a vármegyeház előtt elterülő sétatéren van felállítva. Tisztelettel és kegyelettel emelte meg mindenki a kalapját, aki e sikerült szép művet szemlélte.

Gróf Csáky Albin, a magyar országgyűlés főrendiházának elnöke, 1858-ban tette Lőcsén az érettségi vizsgát, nálamnál több időt töltött Lőcsén, mindenesetre élénken fog emlékezni Faragó Józsefre, aki a sötét abszolutizmus korszakában is úgyszólván tűntetett a maga feketebársony-attilájával; senkivel nem társalgóit, világfájdalmas lett, különösen mióta barátját Riedl Szendét meghívták a magyar nyelv tanárának a prágai tudomány-egyetemre, amelyet el is foglalt.

Faragó csak dolgozott és újra dolgozott szép csendesen, hogy a mindennapi kenyeret kiérdemelhesse. Megnősülni nem volt kedve többet. Halálának évszámát elmulasztotta a történelem feljegyezni. Demkó Kálmán szerint a kilencvenes évek elején halt meg.

Első pártfogója Birkés Endre a negyvenes években találkozott Faragóval utoljára s mint székesfővárosi tisztviselő hunyt el a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején Budapesten, akitől ezen elbeszélés személyes vonatkozásainak részleteit még 1866-ban hallottuk.