KALLÓS EDE
Az 1902-ik évben néhányan a magyar szobrászat új perspektíváját láttuk meg. Ebben az évben állította ki Kallós Ede a Vörösmarty-szobor első pályázatára készült szobortervét. Már akkor ott sugározta szelíd líráját a Pére Lachaise bejáratánál Bartholomé poémája: a "Monument aux Morts". Már ismertük Rodin "Bourgeois de Calais"-jának néhány alakba sűrített, nagy lendületű tömeg-pszichológiáját is. A gondolatot, valamely érzelmi elemet, elvontságot egy csoport szobrászi fogalmazásából, átfoglaló forma- és vonal ritmusából megstilizálni - - ezt az értékes szobrászi gondolatot - - már nem kellett kigondolni. Nem is e csoportkoncepcióban látom — mint sokan - a Kallós és Márkus Géza szobortervének újszerűségét. Sokkal inkább: e koncepció monumentálissá fejlesztésében.
Magyarázatul talán legjobb éppen Bartholomé említett művéhez visszamennünk. Ez a mű mélyen átélt érzések ihletett forma-szimbóluma, gyönyörű art pour l'art. Oda kell férkőznünk intim közelségébe, csak ott figyelhetjük meg halk, finom szépségeit. De ott, a temető bejáratánál, nincsen a kerettel összefüggő mondanivalója. Nem téma, hanem - képzőművészeti hatás dolgában. A többi síremlék között egy síremléknek, nem monumentális összefoglaló szimbólumnak hat. Nem is méretei, hanem mértékei miatt. Tömegelosztásai, térbegondolása, tektonikus közömbössége miatt. Bizonyos, hogy nem is szándékolt távlati hatást, architektúrát, csupán egy intim, közelről ható akkordot akart megcsendíteni. Kallósnak ellenben egy tér közepébe kellett komponálnia egy szabadon álló és talapzattal összefüggő csoportozatot. Tárgya is közelebbről volt határolva. Ehhez képest különbözött feladata és ebből következett monumentális és újszerű megoldása is. Az ő szándékai nem lebegtek a tértől és tárgytól való függetlenségnek, a teljes absztrakciónak űrében. Ebben a vonatkozásban nem art pour l'art-t akart, hanem a keret és a tárgy parancsainak felismerésére és átélésére törekedett. Egyrészről az adott tér tektonikus díszítését, másrészről egy költő, egy alkotásai és hatása által meghatározott költő szimbólumát akarta adni. Monumentumot, a szónak tulaj donképeni értelmében. Egy kornak egy nagy emberről való felfogása, emléke jelét.
A régi monumentum utolsó napjait éli. Az a monumentum, amelynek legfőbb szándéka a megörökítendő testi ábrázolása. Amely Napóleonra nézve a csákóját, Garibaldira nézve a bugygyos nadrágját, Petőfire nézve az esküre emelt jobbkezet tartja legfontosabbnak. Az ilyen banalitásokból összerótt főalak mellé még legföllebb néhány nem kevésbbé banális irodalmi allegóriát ragaszt: ebben merül ki minden kor- és ember-intuiciója. Hát kezdjük unni már a tógás szavalókat, sőt még groteszkebb nyilvánulásában pillantjuk meg ezt a görcsösen testhez tapadó megörökítést, mikor nem tógában, hanem mai ruhában ábrázol, mikor például szegény Baross miniszter nagyságának egy divatjamúlt, abszolúte nem dekorativ ferencjózsef-kabáttal áldoz... Még nem tartunk a megörökítendő testi ábrázolásának teljes elhagyásánál, de mindjobban igyekszik előtérbe: a szimbólum. Nem az irodalmi allegória, mely a költőt okvetlenül lúdtollal vagy papirtekercscsel, a vasút-minisztert mozdonykerékkel, a szabadsághőst sassal jegyzi. Hanem az az ábrázolás, mely akár ezekkel is, de nem elfogadott irodalmi jelentésük, hanem formai, plasztikai megjelenésük által fejezi ki a megörökítendő alakjának a szobrászban támadt reflexióját. Tehát nem az irodalmi, hanem a plasztikai szimbólum az, ami felé a mai monumentum tör. Kallós egy a Szózatot éneklő és hallgató csoport lelkesedésében látja meg Vörösmarty jelentőségét. De ezt a lelkesedést nem banális részletek, égnek fordított szemek és ágáló karok jelzik, hanem a csoport és a mű egészének lendülete, ritmusa, valami tömegekből, formákból és vonalakból fejlesztett belső evolúció. Abszolút plasztika. Egyetlen plasztikai impresszió a Szózat költőjéről. Nem irodalomtörténeti adatok halmozása, hanem egy a művészben támadt hangulat szimbóluma. És ismét: szobrászi szimbóluma.
Ma már, alig néhány évvel az első Vörösmarty-pályázat után, az esztétika elraktározott fejezetei közé tartozik az a megismerés, hogy minden művészetnek számolnia kell a maga anyagával, helyesebben a maga kifejezés! módjával, nyelvével. Már nem hat kinyilatkoztatásként, hogy a szobrászattól a témának csak szobrászati fogalmazását várhatjuk. Mégis lépten-nyomon látjuk, milyen kevés szobrász élte át ezt a gondolatot! Hat év előtt a mi viszonyaink között meg éppen felfoghatatlannak látszott a művészet nyárspolgárai előtt: egy szobrot egyetlen plasztikai impressziónak feláldozni! A Vörösmarty-szobortól például azt követelték, hogy a költő ábrázolásán kívül legalább is a Szózatból, a Szép Ilonkából, a Zalán futásából és a Marót bánból helyezzen el néhány jelmezes alakot a posztamens négy oldalán, szépen, csoportokba sorozva az egymáshoz idegen urakat és hölgyeket, leventéket és tündéreket. Más szóval a szobortól legalább is egy akadémiai értekezést vártak Vörösmarty-költeszeiéről, vagy ódát, vagy illusztrációt, csak éppen szobrászatot nem. Kallós Ede egy magyar pályázaton, melyről általában nem igen táplálhatott ideális fogalmakat, szembe mert szállni a közfelfogással. De nem is harczos demonstráció volt az övé, csak a művész magától értetődő megnyilatkozása, az igazi művészek naivitása, azoké, akik nem tudnak másként, csak meggyőződésük szerint gondolkodni, cselekedni.
Aminthogy szándék nélkül való hadüzenet volt a párisi vándorévei után hazatért fiatal Kallós megjelenése is a magyar pályázatok szinterén. Hadüzenet minden szobrászat ellen, ami lelketlen pose, harsogó pátosz, üres színpadiasság. A szavaló, karddal hadakozó és égnek emelt ujjal esküvő epikai szobrászat ellen. Kallós Ede egészen más levegőt hozott haza a francia szobrászat forrongásából, egészen más vágyak remegtek az ő mintázófája hegyén... Akkoriban már túl voltunk itthon a megbízások korán, megnyíltak a pályázatok és szabadabb szellő áramlását érezték fiatal szobrászaink. Kallós is fiatal hévvel vetette magát erre az érvényesülést, igazságos értékelést igérő terrénumra. Mindjárt első fellépése meglepetést és kavarodást okozott. Az augúrok nyomban megérezték, hogy valaki alaposan döngeti a hitelüket, erőszaknál és protekciónál nagyobb erővel: tehetséggel döngeti. Azzal az érzékenységgel érezték meg ezt, aminőt sosem mutattak a művészet új megismerései iránt... Az Ybl-pályázaton Kallóst nagy erőmegfeszítéssel a második díjra szorították vissza. De a dolog nem maradt annyiban, a hozzáértők egy lelkes csoportja tüntetőén Kallós mellett foglalt állást és ha az első díj nem is: - a csata meg volt nyerve. Parisban Chapu tanítványa volt Kallós; az iskolai köteléken túl is meleg szimpátiák fűzték össze ezzel a tiszteletreméltó művésszel és kitűnő szemű mesterrel. Gyöngéd és lelkes az a levél, melyet Chapu írt Kelety Gusztávnak, Kallós volt igazgatójának, telve szeretettel és a legnagyobb elismeréssel Kallós tehetsége iránt. Chapu maga még az antikizáló törekvések útján járt, nemesen egyszerű előadásmódja a klasszikus ideálok mély átélését tükrözte. De eszméi már előbb jártak művészeténél, meglátta a szobrászat új, nagy messzeségbe nyitó szemhatárait is és tanításában már a legforradalmibb eszméket— 1890-et írtak akkor! - érvényesítette. A naturalisztikus impresszió: ez volt a forradalmi eszme, -amennyiben valamit, ami a levegőben izzik, ami apró montmartre-i padlásszobákban szivekbe hajtja a vért, szavakba lehet fogalmazni, - ennek volt Chapu már megértő apostola. Az örökölt formákra rálehelt az élet s mögöttük, hogy megelevenedtek, emberi idegek remegtek, piros embervér keringett és a márványból emberszivek tragikusan szép zenéje dobogott elő. Már Carpeaux és Frémiet új, szabad mozgásokat engedtek az emberi testnek, melyen eleven, realisztikus formákat kerestek meg és jött dacosan és hódítóan, Rodin s vele az új Beauté... Őt is antik ideálok hevítették, de ő nem örökölte őket egy előző generációtól, hanem meztelen lábbal visszament értük a forrásokhoz és újraélte a renaissance lázait. És tanulságaiból nem renaissancee, hanem a ma művészetét építette fel. Új, lázadó mozgásbeli és formabeli revelációi új zenét csaltak ki az emberi testből. És mozgásokkal és formákkal közölt mindent, szenvedélyt, lelkesedést, gondolatot, világnézletet. Abszolút plasztikát akart ez az új plasztika; csak abszolút formát nem. Olyan formát, amelyet az anatómiából mindenkor egyenesen kőbe lehet rögzíteni. Nem az anatómiai formát, csak e forma impresszióját kutatta. A legközvetlenebb s egyszersmind legmélyebben markoló impressziót, a formának impresszionábilis elváltozásait. Ezelőtt az emberi testet részletekből, öröklött dogmák szerint mintázott kicsinyes részletekből rótták össze. Az új művészet részletezett és mégis élettelen testrészek homunkuluszából homó-t, eleven test- és idegembert alkotott. Éppen azzal, hogy nem másolta, hanem újraalkotta. Lelket, vegyileg elő nem állítható lelket adott a testbe és a magáéból adta azáltal, hogy a maga legszemélyesebb benyomását közölte róla. A maga benyomását, minél szűzebben és minél hangsúlyozottabban. A legfinomabb érzelmi hangsúlyok, a leggyönyörűbb lira tolmácsolójává melegedett a kő és nagyszerű, sötét tónusok csengtek elő a bronz mélységeiből.
Az intim szobrászat ideáljait hozta magával Kallós és azok, akik néhányan vele és utána tértek meg a forró francia földről. Az intimitás felé vonta őt a körülötte forró levegőnél is erőteljesebben elmélyedő, érzékeny művésztermészete. Hajszálfinom problémáknak, szent pillanatok imponderábilis megérzéseinek volt a szenvedője akkor, mikor mások lázak nélkül ismételték iskolai sablonjaikat és a nyugodt emésztésen kívül a magyar fórum minden elismerésében is részesültek érte. Nemcsak az idegek fiziológiai élete izgatta az emberi testben, hanem a lélek legtitkosabb élményei is és Flaubert-analiziseket akart húson, izmon és csonton kimintázni. Ezek a belsőségek mind hatnak, elváltoztatólag hatnak az előbb abszolútnak vélt formára, de külsőségek nem kevésbbé, ezek is millió komponenssel hatnak rá, melyeket nem is sejtettek előző évtizedek gyanútlan mintázói. A fény elváltoztató játékai, a világítás, továbbá a keret tükröződései, árnyalásbeli, sőt majdnem színbeli effektusok a formán... ezek Kallós problémái. Belsőségek és külsőségek végtelen eredőiből egész világokat akar minden darab agyagba belegyúrni.
Már első, itthon készült munkája is csupa töprengés. Még nem a leggyötrőbb, nem a legelmerültebb fajtából. Inkább aggodalmas habozás és fiatal áhítat, a fiatal emberé, aki levett saruval lép be a művészet misztikus birodalmába. A Dávid-ról szólok, Kallósnak erről a gyöngéd és igéretes ifjú vitézéről, akinek széles bárdjával és fiatal reménységeivel indult küzdelembe a szobrászat otromba Góliáthjai ellen. Tágranyílt gyermeki szemmel mered maga elé, rnég alig tudja felfogni, hogy csodát művelt. Jobb kezét óva-védve tartja maga elé, mintha sejtelemmel félne tettének következményétől, attól, hogy most már feléje tart és sodorja magával a rohanó, diadaloktól és vereségektől véres Élet, hogy ezzel az egyetlen tettével átlépte az álmok küszöbét... gyönyörű intuíció lendül ebben a jobbkézben.
Az egész alak mintha egy magasabb rendeltetés kezében volna törékeny játék. A test modellálása már nem kérkedik iskolás anatómiával, de naturalizmusa még bátortalan Mondom, csupa gyöngédség és áhitat ez a munka és egy-egy habozó forma a művész remegő kezének nyomait viseli. Ez a reme-gés is meleg és szép rajta, de szép a sok kvalitása is. Pompásan megfigyelt a csipők fejletlensége, fiatalos deformációja és izmos és hajlékony ez a gyengéd test, mint a fiatal nyír.
Ebből a korból való és ennek a kornak a jellemét viseli egy kontyos leányfej. De már befejezettebb, tudatosabb a Dávidnál. Tömör és tömbszerű. Összefogott és zárkózó formái meglepő erővel hangsúlyozzák a bronz karakterét. Ezt a szobrot bronzba érezte a mestere már akkor, mikor a puha agyagot érezte az ujjai között. Aminthogy annak a férfifejnek, mellyel néhány évvel később a Röck-dijat nyerte el Kallós, az a legnagyobb kvalitása, hogy bátor széles síkjai a legmonumentálisabb kőbengondolkozást éreztetik. Ezen a leányfejen semmi részlet nincsen, mégis élettel teljes. Formanyelve diszkrét, talán bátortalan is, semmi hangsúly, semmi aláhúzás. Antikizáló kissé, de átérzetten az. Tömbszerűsége és vonalvezetése a Donatelle fejeire emlékeztet. Határozott függőleges vonalban indul lefelé a homlok, az orr és az ajak kiugrása csak megtöri, de résznyire sem szakítja meg ezt a vonalat, mely stíltudó határozottsággal kúszik le az állón, a nyakon, egészen a szobor alsó végződéséig. Csupa erő ez a vonal és a legjobb renaissance-büsztékre emlékeztet.
Ez a kis bronz fontos állomás, mert kez-dődését mutatja Kallós legjellemzőbb plasztikai sajátosságának. Valahogy úgy kell ezt megfogalmaznom, hogy az ő plasztikája belülről fejleszti a formát. Mintha a tömb belsejéből indulnának el egyre nagyobbodó anyaghullámok, amelyek végül belerajzolják a levegőbe a szobor formáit.
Ebből az impresszióból következik anyagának roppant masszivitása és tömbszerűsége, mely szinte féltékenyen, alig enged rést a mélyedések és alig anyagot a kiugrások számára. Rodin ezzel szemben egyenesen a tömbbe látszik belevájni formáit, a nyers felületen indul el s úgy hatol mindig mélyebbre, mindig síkokkal, mindig újabb felületeket hódítva meg, a szobor centruma felé... Plasztikai sajátosságok ezek, többet jelentenek, mint teknikát s majdnem egyet a faktúrával. Ne tessék kicsinyelni őket, mert magát a művészetet jelentik, a művészetben a legizga-tóbbat: az egyéni jellemet. Magát a művészetet, a plasztikai művészetet, mely a plasztika nyelvén mond el nekünk mindent a művészről. Pikturában már valahogyan hozzá-értelmesedtünk a kézjegy, az egyéni kézjegy megbecsüléséhez, de a plasztika nyelvén, a formanyelven még nem értünk. Még oly kevesen érzik a lelkes örömöt, mellyel a szobron a művész egyéni megszólalását, külön hangját felismerjük! Igaz, hogy oly kevesen is szólaltatnak meg egyéni hangot a plasztikában! Kallós Ede mindenesetre e kevesek közül való. És csak a kevesek öröme: érteni az ő intim hangján.
Az első pályázati siker: az Ybl-terv talán a legforradalmibb Kallós munkái közül. Kissé harsogja is még a forradalmat és demonstrál a francia naturalizmus eszméi mellett. A rodini gyorsmintázáshoz áll közel a faktúrája, melyet később egészen elhagyott Kallós. Látjuk rajta az ujj gyors, izgatott markolásainak nyomát, amint belevájt a homlok alá a szemüregbe s amint egyetlen mozdulattal kimarkolta az agyagból az orrot. Mély barázdák szántanak végig az arcon, de durva árkaik mögött hajszálfinom nervusok vibrálnak, élnek eleven életet, sőt elevenebbet a valóságnál, mert a művésznek többet kell adnia a valóságnál, meg kell hatványoznia azt. Az Ybl arcának élete fokozott élet, már azért is, mert a legaktívabb pillanatot, a művészi teremtés lázát éli. Nagyon bensőséges, elmélyedést tükröző az alak odaülése. Van valami benne a Rodin alakjainak önmagukba visszatéréséből. Belülről épül, de nem kifelé tart, nem a levegőbe, hanem vissza, önmagába. Még inkább monstruózus, mint monumentális.
Csak ezután következik Kallós művészetében a monumentális fejezete. Olaszországi benyomásai mintha ismét a klasszikus felé terelnék. Mély hatást gyakorol rá a renaissancénak az építészettel oly szervesen összenőtt szobrászata. Megérzi, hogy. miként fejlődött ki a feladatok közösségéből a hatások közössége, hogy miként érett tektonikussá ama kor szobrászata. De Kallósra csak az elvek hatottak, nem pedig kész plasztikai elemek, mint a Hildebrandot követő klasszicizáló nemet szobrászatra. A tömegek ritmikus elosztását, a szerves konstrukciót, a vonalak szilárd levegőbe építését kívánta el Kallós az építészettől, hogy fölépítse vele a monumentális szobrászatot. Rodin abszolút plasztikája ennyit sem tűr meg az architektúrából. Mihelyt szabad térbe kell monumentumot komponálnia, meg is érzik ennek a tektonikus elemnek a hiánya. Kallós csak a szabad térben érzi magát elemében, monumentális vágyainak levegőjében. Már a nagykárolyi Kölcsey-szobron is megszólalnak ezek a vágyak. Itt még inkább a konstrukció, mint a vonalkeresés, a levegőbeépítes vágya. Csupa finom tömegharmónia ez a szobor. Ezen a plasztikai elemen is túl: csupa ízlés és kultúra. Sok korábrázoló vonás van benne és sok az ábrázolt alak érzékeny lirai karakterképéből. Csupa intimitás a modellről és intimitás a művészről, aki kőbe faragta. Érdekes megfigyelni, hogy mint simul Kallós teknikája, mintázásának módja a tárgy alaphangjához. Minden tárgyhoz újra alakul, még a mintázófa megmarkolásában sincsen sablonja. Minden tárgyon újra tanulja a teknikát, melynek a stílust, a téma stílusát kell szolgálnia. A teknika Kallósnál mindig is csak szolga, a fontosabb közlések szolgálója. Sem a teknika előtérbetolására, sem az anatómiai részletezésre nincs szüksége. Néhány ujjnyomással megtalálja a csontokat, meglátja összefüggő konstrukciójukat, a többihez már modellre sincs szüksége, azt már önmagából adja.
A pose-mentes megörökítés, az intim, mégis széles hatású emlékszobor döntő csatáját igazában csak a nyíregyházi Bessenyei-szobor nyerte meg. Emlékszobor ez, nagyszerű monumentum, arra való, hogy élesen, határozottan és poétikusan vágódjék bele egy tér levegőjébe és egy nagy ember emlékéről beszéljen századokhoz szóló ércnyelven. Van pátosza a Bessenyei-szobornak, lendületes és hatásos pátosza, csakhogy ez a pátosz nem a modellé, hanem az ércbeli formáké. Nem a modell teátrális beállításából, hanem plasztikai tömegek harmóniáiból szólaltatták meg ezt az ódát a nagy gárdistáról, hajporos udvari dámák szemefényéről, magyar kultúrának rengeteget irtó bajnokáról. Minden benne van a Kallós modern szemmel megstilizált nemes barokkjában. Az első vázlaton még valami dantoni pose-t látunk; ez sem ágáló, plasztikán kívüli pose, hanem erősen összetartott formákból nőtt ki tömbszerűen, az anyaggal szervesen. De a kész szoborról ez is elmaradt, a művész egyszerűbb momentumot talált Bessenyei nőiesen szelíd egyéniségének jellemzésére. Erről az egyszerű és igénytelen szoborról pedig kiderült, hogy legjobb emlékszobra ennek a rossz-szobrú országnak.
A Bessenyei-pályázat után még több pályázaton szerepelt Kallós a Vörösmarty-pályázatig. Ennek a kornak a terméke a hódmezővásárhelyi Kossuth-szobor is, amellyel megmutatta művészünk, hogy Kossuthot is lehet máskép megábrázolni, mint iskolakönyveink matricái nyomán. Lapidárisan s erővel teljesen. És banalitás híjján. Az 1902. évben ismét csatakiálltás lett ennek az idilli szelídségű művésznek a nevéből. A Kossuth-mauzóleumra kiírt pályázatra a zsűri minden művésztagja az ő terve mellett foglalt harciasan állást, de a laikusok egy szótöbbséggel másnak adták a megbízást. Terve (az építészeti részt Jámbor és Bálint tervezték) érdekes formájában mutatta azt a csoport-momentumot, melyet a Vörösmarty-terven oly érett kialakulásában valósított meg.
A Kallós-féle Kossuth-mauzóleum nem fog ott állani a Kerepesi-temetőben, de aki sétára indul oda, mégis a legjellegzetesebb Kallóssal fog ottkünn találkozni. A temető művészével, így mondom, mert mintha valami bensőbb összetartozása volna Kallós művészi egyéniségének a temető keretével.
A temető művészete... Van ilyen is, de hát kissé odább, Genovában és Firenzében, ott a piniák és ciprusok alatt. A mi budapesti temetőnk csak a mi itt való életünknek stílszerű elvégződése. Ez az egyetlen stílszerűsége. Szűkös bérkaszárnya-életünk folytatódik oda-künn a temetőben egymásmellé zsúfolt sírok szürke köztársaságában, amely híjján van minden művészi szempontnak és minden megnyugtató, kiengesztelő hatásnak. Pedig itt Budapesten missziója volna a temetőnek. Az élők számára is. Azok számára, akik fájdalmasan nélkülözik ebben a kőtengerben a szabad térségeket, a parkokat, aminők drágább telku városokban oly bőséggel engedik szóhoz jutni az istenadta eget. Nálunk a temetőben is takarékoskodnak a hellyel, lombbal, virággal, művészettel. Sivár és vi-rágtalan tömege a mi temetőnk a boltban vásárolt angyal-allegóriáknak s csak itt-ott, ha a szem üdülésre, a lélek hangulatra talál. Ebben a temetőben missziója volt Kallós Edének, az ő művészete meghitt akkordjainak. Nagyobbrészt ezek a kallósi akkordok adják meg a mi temetőnknek azt a néhány üdítő pontot, melyekben "nem bővelkedik. Nagy, emberenfelüli emberi életek hangzanak el tragikus erővel egy-egy síremléken; eleven életek emlékei és halálról való mély filozofémák foglalkoztatnak itt kőben, bronzban.
Az Irányi Dániel sírja fölött nem is a Halál: az Élet allegóriáját látom. Az élet forróságát párázza puha, meleg, eleven teste a nőalaknak, mely lehajtott fővel gyászol a sír fölött. Szinte emelkedik a keble és csupa termő élet az egészséges csipője. Az Élet gyászol itt a Halál fölött. Csak az arcon ül melankólia, de ez is az Életé, mely egy rövid pillanatra a Semmibe mered belé... Csak a kezek földöntúlian finomak, áttetszők, transzcendentálisak. A jobb kéz, mely csüggedten hanyatlik alá és a bal kéz, mely a lobogó rúdja mellé gyönyörű vonalban simul, remegőn, idegesen. A részletek meleg realizmusa mellett a szobor egészének tónusa végtelenül egyszerű: stilizáltán egyszerű. Semmi drapéria, semmi helykitöltő pleonazmus. Alig néhány gyüremlés sejteti nemcsak a szövet textúráját és puhaságot, de a mögötte élő eleven húst is. Egyetlen akkord, halk melankóliás, de meleg akkord csendül ki ebből az alakból, mely valahogyan alföldi földek illatát hozta el sujtástalan, egyszerű lényében. Ott ül az érc-törvénytudó a Kozma Sándor obeliszkje alatt... Valóban nem a jól ismert izomstudiumok közül való, mégis csupa súlyos, méltóságos, parancsoló erő. Az Irányi-emlék nőalakjának olyan elevenen dobog a szive, hogy érezzük: okvetlenül ki kell hűlnie egykor... A Kozma-emlék tör vény tudójának nyugalmas monumentalitásában szunnyad valami az el nem múlóból, az Örökből. Vonalvezetésében ez a legmontimentálisabb és legkonstruktívebb Kallós minden figurái közül. Gyönyörű szilárdsággal épül bele a levegőbe, minden oldalról teljes, kiegyensúlyozott, tektonikus erejű plasztikát mutat. A téma itt antikizálást kívánt; de kitűnően megfigyelhetjük rajta Kallós stíluskeresésének azt a döntő vonását, hogy nála a stílus sosem előre elhatározott valami, hanem belülről, szinte öntudatlanul kialakuló formai megnyilatkozás.
Mintha a márványtömbből nőtt volna ki, oly szervesen kőszerű a Vadnay fölött virrasztó tatárfejű kubikos... Amott kőből való sziklaalapon fekszik Bartha Miklós ércalakja. Amint a harcból kidőlt, elterült és csonka kezéből kihullott a toll. Másik kezében zászló, mely halotti lepelként borul végig a tetemen. A középkori vitéz-sírokból termett az inspirációja és ezekből való nemes egyszerűsége is. Finoman hangsúlyosak a kezek — szimbolikusan hangsúlyosak ezek a tollat és zászlót markoló kezek - - de legfinomabb az arc plasztikája, életszántotta ráncaival, és fölötte a kiugró érchomlok - valami az emberentúliból, a halhatatlanságból. Az arcot még a vér meleg csatornái hálózzák, csak most dőlt ki ez a harcos, végigvágódott a sziklán és szemére lágyan, engesztelőn pókháló-fátylat borított a halál. Portré és mégis allegória. A legmélyebbek, mert a legemberiebbek közül való. Nem egy ember halála inspirálta, hanem: az ember halála.
Nagybetűs szimbólumokat kell írni a Kallóssírokról. De szinte aggodalommal írjuk le őket, közvetlenül mögöttünk érezvén a kort, mely gondolatokat, helyzeteket és meséket várt a szobrászattól. A gondolatokat és hangulatokat azonban, melyek Kallós szobrászatából kelnek, nem beállítások, de formák, tömegek és vonalak szuggerálják. Plasztikai elemek...
Nagy lázak, keserű küzdelmek vonaglanak a Kallós legmonumentálisabb nyugalmú formám, tömegein és vonalain is. Szenvedvén alkot ez a művész, nemcsak a szenvedéséből alkot, hanem az alkotása is szenvedés. Jó a régi dalt dúdolóknak, jó a gyanuuan pepecselőknek, Kallós Ede nem közülük való. Lassan termel, sokszor meddő - - ó, azok a meddő órák! — s csak a ritka pillanatai azok, amikor remegő erővel markol belé az agyagba, hogy egyetlen markolással oda jusson közelebb, ahová nem lehet nyugalmas pepecseléssel eljutni. Nagyszerű, izgalmas és halálos játék ez; maga a játszma is végig gyötrelmes s a nyereség? — azt nincs idő bevárni. De vannak akiknek csak miatta érdemes élniök az életet,
A Kallós oeuvreje?... Mondjuk el róla, hogy negyvenegy éves és ennél is sokkal fiatalabb.
Van e kor művészeinek oeuvrejük? Beszéljünk szinekről és formákról, melyeken e kor izgalmait érezzük. Nincsen otthonunk, melynek tárgyait már előttünk kezdte átélni néhány generáció. Csak kávéházaink vannak. Talán azért, mert itt még a pillanatot is meg lehet felezni és élhetünk, következmény-vállalás nélkül is. Nagyszerű gesztusok suhannak el mellettünk, két napilap között, mikor egyiket letéve, a másikért nyúlunk. Pillanatok, melyek egy nagyobb stílusú kor emberéből talán Michelangelót érleltek volna. De mi kezünkbe vesszük a másik napilapot, csak talán néhány percig nem tudjuk, hogy mit olvasunk benne? Kicsit eldarabolódunk, megőrlődünk, elkallódunk.
Aere perennius... De mégis! Talán nem is gúnyolódom! Talán több, mint érc és maradandóbb nála az a gárdista ott a nyíregyházi téren - - Bessenyei? De ércből a Kozma törvénytudója is és az a forrótestű gyászoló leány ott az Irányi Dániel sírja fölött. És még csak múló ideig borítja lepel Vörösmartyt, mely talán többet ad Kallós Ede nevének, mint aktualitást.
BÁRDOS ARTÚR
