SZOCIALISTA MŰVÉSZET
Sűrűbben mint valaha halljuk napjainkban ezt a kifejezést: szocialista művészet. Úgy emlegetik mint valamit, ami már megvan, vagy ami okvetlenül meglesz. A prófétákat, sajnos, csak utólag lehet ellenőrizni, azonkívül jövendölni mindig kevésbbé kockázatos, mint konstatálni. A próféciákkal tehát, kivált a hosszú lejártúakkal foglalkozni nem tartjuk komoly dolognak. Minket a konstatálók jobban érdekelnek, az ő igazmondásuk meggyőződéssé érlelődhetik bennünk, tévedéseikben pedig tetten érhetjük őket.
Ha most azt kérdjük, mi értetődjék tulajdonképen szocialista művészet alatt, nagyon különböző válaszokat kapunk. Gyakran csak szólásformákat, amelyek általánosságuknál és lazaságuknál fogva nem lehetnek alapjai a véleménycserének. Olykor az efajta válasz csupán a művészeteknek egy bizonyos körére terjed ki. így például azok a nézetek, amelyeket eddig Werner Sombart fejtegetéseiben olvastunk, inkább az iparra, mintsem a művészetekre általában vonatkoznak. Sokszor oly véleményt olvastunk szocialista íróknál, amely Tolsztoj állásfoglalásán alapul. Megengedjük, hogy valamennyi közt ez a legradikálisabb, mert szinte egyetlen tollvonással "rossz művészet "-nek nyilvánít minden eddigit, mégsem hinnők, hogy akadna a mai szociáldemokráciának komoly képviselője, aki Tolsztoj idevágó tanításait magáévá tenné. Miután eddig nem volt alkalmunk a "szocialista művészet" összefoglaló elméletét megtalálnunk s magát a kérdést mégis érdekesnek tartjuk, nincs egyébb hátra, mint hogy a szociáldemokrata irodalomban sokfelé töredékesen elszórt idevágó véleményeket vizsgáljuk meg.
Nálunk legsűrűbben oly fejtegetésekben találunk ily nézeteket, amelyek új művészeti alkotások, kiállítások bírálatával foglalkoznak. S mert a legtöbb műtárgy, amely a nyilvánosság elé kerül, festmény: nem csodálkozhatunk, ha legtöbbször e teknika alkotásainak méltatása közben hangzanak el a szocialista művészetre vonatkozó megjegyzések. Ezek pedig szokás szerint pálcát törnek a bourgeoisie művészete felett s dícsérőn emelik ki a szocialista eszméket vagy hangulatokat tükröző képeket. Mi most már a különbség e két fajta közt? Nyilván akkor értjük meg legközvetlenebbül, ha megvizsgáljuk az ily módon dicsért és hibáztatott képeket. Aki elfogulatlanul rászánja magát erre a tanulmányra, azt kellemetlen csalódás éri. Csak egy példát ragadunk ki a sok közül. Egy díszmagyarba öltözött férfi, azt hisszük, valamely udvari tanácsos, arcképét nyomósan visszautasította a szocialista kritika, mint olyant, amelynek nincs művészeti értéke. S igaza volt. Még pedig egyszerűen azért, mert a kép tehetségtelen festmény, amely sem az arisztokrata, sem a polgári osztály művelt képviselőinek nem nyerhette meg tetszését művészeti fogyatkozásai folytán. Nem azért volt ez a kép gyenge, mert egy díszmagyarba bújt embert mutatott, hanem mert festője nem tud festeni.
Annak a másik képnek, amelyet a szocialista kritika dicsérettel említett, tárgya a munkáséletből vett egyszerű jelenet volt. Mint műalkotás azonban hajszálnyival sem volt jobb a hibáztatott arcképnél. Ugyanaz a nyárspolgár lelketlenség, ugyanaz a száraz, gépies előadás, ugyanaz a holt érzéstelenség, mint ama másik festményen. Miért kapott mégis oly exponált helyről dicséretet? Csak azért, mert tárgyát a munkáséletből merítette. Ez különböztetné meg tehát a szocialista művészetet a többitől? Ha csakugyan ez, akkor el kell vetnünk a teóriát, amely ily különbségeken épül fel. Mert ugyanattól a festőtől láttunk épp ily gyarló képeket, amelyek a nyárspolgári élet valamely limonádé-ízű idilljét adták elő, láttunk tőle ily képeket, amelyek a munkásképpel egyidejűleg vagy előtte, vagy nyomban utána készültek. Vajjon szocialista művészetnek fogadhatunk-e el olyat, amelynek szerzője reggel progresszív, délben retrográd, délután radikális.stb.? Vajjon lehet-e az így előrángatott képtárgy egy művészi lelkület igazi döntő bélyege? Sokkalta tanultabb főket ösmerünk és becsülünk a harcoló szociáldemokrácia soraiban, semhogy ily észjárást mernénk nekik imputálni. A baj az, hogy a "szocialista kép" e nevetséges kritériuma mégis makacsul él tovább s alapos tévedésbe ejti azokat, akik e véleményt fogadják el művészi kalauzul. Mekkorát bámulnak majd az ily módon tévútra került hivők, ha egy napon szemük elé kerül Menzel valamely képsorozata, amelyben ugyanazon művészi előadásban meglelik a vad-autokrata Nagy Frigyes ünneplését s a hámor verejtékes munkásait. Hamarosan egész kis galériát tudnánk összeállítani, amely hasonló beszédes módon bizonyítaná be e kritérium teljes tarthatatlanságát.
Nem, azzal, hogy valamely képen sanyarú munkában görnyed egy sor proletár, még nem válik a kép szocialista művészet termékévé. A legsötétebb pincelakás-drámákat meg lehet festeni - s meg is festik - a legnyárspolgáribb módon.
Ugyancsak szocialista forrásból eredt bírálatokban egy más kritérium is szokott olykor felmerülni. Ennek jellemvonása az, hogy eltekint a kép tárgyától s közösséget vállal azokkal a festményekkel, amelyek felfogás vagy előadás dolgában a legmodernebb művészeti irányok tolmácsolói. Ez mindenesetre emelkedettebb szempont s minden tekintetben figyelemre méltó. Ha ezek a legmodernebb irányok haladást jelentenek a régibb irányokhoz képest, úgy a szociáldemokrácia, amely magát szintén a haladás előmozdítójának ösmeri, köny-nyen vallásközösségbe léphet az ily művészettel. Mint önmagában, úgy e modern művészetben is a jövő zenéjét fedezheti fel. Sőt ha esetleg e művészeti irányok forradalmiaknak minősíthetők, úgy van a szociáldemokráciának is oly árnyalata, amely forradalminak vallja magát. Nem csoda, ha ily alapon nagyra nő a kölcsönös rokonszenv.
De az ilyfajta elmélkedés sem lépi túl a hírlapi vezércikk színvonalát vagy a szokásos parlamenti szónoklatokét. Mert ha utánajárunk a dolognak s megnézzük a képeket, amelyekhez az ily elmélkedés fűződött, szappanbuborék módjára szétpattan ez az olcsó szillogizmus. Visszaidézzük emlékezetünkbe ezeket a modern festményeket, hisz épp e szempontból figyelmesen tanulmányoztuk sajátságaikat. S eszünkben tartjuk azt az éles határvonalat, amelyet éppen a szocialista kritika szokott vonni egyfelől az "arisztokrata", "ultramontán", "polgári" művészet, másfelől a "szocialista" művészet között. Nos, ha vannak a szociáldemokráciának pontosan körülírt vezérelvei, úgy e vezérelveknek legtöbbször egyenes ellentétét leljük meg a pártsajtó által kiemelt modern képekben. Mert ezeknek uralkodó jegye többé-kevésbbé az individualisz-tikus törekvés. Többé-kevésbbé, aszerint tudniillik, hogy a festők mily mértékben győzik tehetséggel. Csakugyan igaza van Tolsztojnak abban, hogy az eddigi művészet nem az egyesülés, az összetartozandóság jegyében alakult, hanem differenciálódott, széjjelválasztotta egymástól a művészeket. Csak abban nincs igaza, hogy ez művészeti kritérium. A legmodernebb művészek azon vannak, hogy mentül kevesebb közösséget valljanak egymással. Mi több: a győzelem érzete szállja meg őket, mihelyt sikerült nekik még jobban elkülönödni a társaiktól. És az bántja őket leginkább, ha valaki kimutatja róluk, hogy művük bizonyos részeiben rokon valamely más festő művével. Mennyivel kollektívebb szellemű volt a mainál a. XV., XVI. századbeli festőműhelyek művészete!
Míg tehát egyrészt e legmodernebb festőkben az individualizmus a legerősebb hangulat és cél (s ezt senki sem fogja a szociáldemokrácia jellemvonásai közé sorolni), addig másrészt napról-napra azt tapasztaljuk, hogy a csekély tehetségű, a készületlen, a tudatlan, érzéketlen festőkből hiányzik leginkább ez a különálló egyéniségre való törekvés. Ha valaki azt a barokk ötletet vetné fel, hogy a kollektivizmus szellemét a festészet akkor sugározza híven, ha mentül több festő mentül homogénebb munkát végez s mentül jobban közeledik egymáshoz, akkor a kollektivista művészet táborában éppen a tehetetlenek csöndes nyáját üdvözölhetné. A sablon e gyászos képviselőit bizonyára nem fogadhatja fegyvertársul egyetlen művelt szociáldemokrata sem.
Még tovább megyünk. Vállaljuk az arisztokrata, polgári stb. művészet kategóriáit ezúttal abban az értelemben, ahogy azt a szocialista forrásból eredő kritikákban olvastuk. Nos, akkor egy oly művész, mint Gauguin, akit az ultrák ultrájának szokás manap tartani, minden ízében, életében és művészetében antiszocialista, sőt arisztokrata. Csak Gauguint említjük, mert nálunk a modern szélső individualisták közt ő a legösmertebb.
Még egy harmadik kritériumra bukkantunk olvasmányaink közben. Ezt is sűrűn emlegetik a kritikában. E kritérium lényege körülbelül az, hogy a szociáldemokrácia oly művészettel vállal közösséget, amely nem kizárólag a legmódosabb s tehát legműveltebb osztály értelmét foglalkoztatja, hanem a népét. Oly művészetről esik tehát itt szó, amelyet a nép is megérthet, amely tehát nem oly raffinait, hogy csak hosszas költséges tanulmányok után fogható fel.
Bevalljuk, hogy midőn ezt a kritériumot a szociáldemokrata forrásból eredő kritikákban dicsért műtárgyakon kipróbáltuk, vele sem értünk el kedvező eredményt. Talán kellemetlenül bontogatjuk meg sokaknak illúzióit, midőn őszintén beösmerjük azt a tapasztalatunkat, hogy a nép mai állapotában egyáltalában nem képes felfogni a művészeteket. Tudjuk, hogy ez nem a nép hibája. Nem a nép hibája az sem, hogy egy silány keringőt jobban szeret egy Beethoven-szimfóniánál, hogy Tatár Péter neki kedvesebb író, mint Anatole France és a ponyvafestményeket szívesebben nézi, mint Eugene Carriere képeit. Rosszhiszeműség volna ezt a népnek bűnül felróni. Ez inkább a polgárosztály megbocsáthatlan bűne. De ha már ilyen ma a helyzet, nem képzelhető el józan észszel, hogy az volna (szocialista értelemben vett) igazi művészet, amelyet ez a nép megért. Ennek számára hiába faragja Rodin a szobrait, hiába öntötte Constantin Meunier az ő bronzait. Rodint egyszerűeri kinevetik. Meunierben legfeljebb azt becsülnék, hogy munkásembereket választott ki mintázásra. De épp úgy megbecsülnék, ha ezeket a munkásokat Reinhold Begas gyönge keze formálta volna. Vajjon mit szólna a nép Gauguin sárga Krisztusához, cinóberpiros földjéhez?
De valaki azt mondhatná, hogy ez a kritérium nem a mai, hanem egy boldogabb jövő viszonyaira van szabva. Akkor a nép is megszerezheti magának azokat a műveltségi és tudományos előfeltételeket, amelyek a művészet megértésére képesítik. Minden tisztességes ember vágyva várja ezt a korszakot, de vajjon e megálmodott új viszonyok közt mire jutunk e kritériummal? Pozitív választ erre jó lélekkel aligha adhat bárki is. Mert az jövendőmondásnál nem volna egyébb. S azokból a még ösmeretlen jövendő viszonyokból visszatekinteni a mai művészet ama termékeire, amelyeket neki való művészetnek vall a szociáldemokrata irodalom, lehetetlen feladat.
Amíg a reális jelen talaján mozgunk, nem fogadhatjuk el helytállónak ezt a kritériumot sem.
Látszólag találóbb észrevételeket olvastunk a szocialista bírálatokban és utópiákban a művészet ama technikáiról, amelyeket iparművészet, dekoratív s alkalmazott művészet, építőművészet név alatt szokás összefoglalni. Vizsgálódásunk, sajnos, itt sem vezet kedvezőbb eredményre, mihelyt a nyomtatott papirost letesszük s közelebbről megtekintjük azokat az alkotásokat, amelyeket a maga speciális szempontjából helyesnek minősít a szocialista kritika. Ezeknek a művészeti technikáknak ma csaknem kivétel nélkül az a sajátságuk, hogy többféle ember kezemunkája egyesül a kivitel céljából. Az egyik elkészíti a tervet. A másik átveszi s részmunkákra osztja. E részmunkákat többen, gyakran sokan végzik, anélkül, hogy egyik a másikkal szoros kapcsolatban állana. Példával akarjuk illusztrálni ezt az eljárást, hogy ne maradjunk a puszta teóriánál. Alkalmas erre a célra az üvegfestészetnek sok helyütt még ma is dívó technikai gyakorlata, amelynek veleje az, hogy az adott ablakméretek keretébe valaki megterveli az üvegfestmény papiros-tervrajzát. A tervelő legtöbbször nem is látja az épületet vagy a belsőséget, amelynek számára munkája készül. A terv az üvegfestő-műhelybe kerül, ahol színek szerint földarabolják s aztán külön-külön munkások kapják kezükbe az egyes részeket. Tévedések elkerülése céljából minden részt meg kell számozni. A munkások el is készítik üvegablak-részüket legtöbbször úgy, hogy egyik mit sem tud a másik munkájáról. Ha minden rész elkészült, a számozás sorrendjében egészszé állítják össze az ablakot. Jobban mondva: csak látszólagos egészszé. Mert az tulajdonképen mindig csak részek laza összekapcsolása marad, mivelhogy semmiféle kéz és elme műve nem válhatik ily módon igazán egységessé. Az "iparművészet" és építészet legtöbb alkotása ily módon, vagy legalább ily szellemben készül.
Bizonyára nem akad a szocialista műkritika művelői közt egy sem, aki az efajta munkát művészinek mondaná. A munkafelosztás alkalmazása a művészeti technikákra bizonyára az ő véleményük szerint is a legsúlyosabb megítélés alá vonható. Sajnos, a kollektív termelés sokkal inkább oly irányba tereli a művészeti technikákat, mint a régi céhek rendszere. A román stílus és a gótika ragyogó művészete például a munkafelosztás e holt sablonját nem ösmerte. S ez meg is érzik teremtményein. Bizonyára nem óhajtjuk, hogy a céhrendszer megint föléledjen, de hipokrizis volna ezt a művészi eredményét eltagadni. Ami érdem, azt el kellene ösmernünk még ellenségünkben is, ha egyáltalán komolyan akarjuk a tárgyat latra vetni.
Igazi művészi termelésről csak akkor lehet szó, ha az nem a kollektív termelés értelmében folyik. S természetesen halálos ellensége a művészetnek a tömeges termelés és — legalább belátható időn belül - a termelés olcsóbbá tétele is. A szocialista műkritikát nem akarjuk megsérteni annak feltevésével, hogy már a priori ne tudna értékkülönbséget találni egy kézzel készült s egy gép-csinálta textil-munka közt. Ezzel a szóval: kézimunka él s hal a művészet!
Ami különösen az építőművészetet illeti, az kedvező talajnak látszik annak kimutatására, hogy mily mély művészeti reformok várhatók a racionális bérház és a cottage megteremtése révén. Sokszor olvastunk idevágó elmélkedéseket, amelyeknek lényeges tartalma az, hogy a szociáldemokrata eszme uralomrajutásával mennyivel kényelmesebbek, szellősebbek, világosabbak, szóval egészségesebbek lesznek a lakások, mint fog az emberiség emberibb módon élni. Ezt kívánatosnak tartja minden tisztességes és okos ember s ahol megvan rá a kellő mód, maga a polgárosztály végre is hajtotta már ezt a program-mot s nem csupán a maga, hanem gyármunkásai előnyére is. Aki valaha bepillantott nagy angol gyárosok létesítette munkáslakások tervrajzaiba s aki valaha csak egy órát is barangolt a római Palatínus császárlakásainak romjai közt, be fogja ösmerni, hogy amaz angol gyártelep munkása ma kényelmesebben és egészségesebben lakik, mint egykoron nem egy római császár. Ne arrogál-junk azonban a művészet számára oly érdemeket, amelyek jog szerint meg nem illetik. Nem a művészetnek köszönjük azokat a mintatelepeket, hanem a nagyrafejlett egészségrendészetnek, amelynek parancsát az építész engedelmesen végrehajtotta. A forrás, amelyben az építészet ily újításai fakadnak, nem a szociáldemokrata tan, hanem a polgári tudomány haladása. A dolgok ily fordulata kedves lehet azok előtt is, akiket egyetlen szál sem fűz a polgári osztály érzésvilágához.
Mind e vizsgálódások után arra kell következtetnünk, hogy szocialista művészetről ma nem beszélhetünk. És sajnáljuk, hogy túlbuzgó szerzők oly műveket jelentenek ki szocialista műalkotásoknak, amelyek minden ízükben a ma uralmon levő társadalmi rend bélyegét viselik magukon. Mi ezt nagyon természetesnek találjuk, mert tudjuk, mily jellegzetesen tükrözi minden korszak művészete a maga közönségének jellemvonásait. Ennélfogva épp oly természetesnek vélnők, hogy megmásulna a mai művészet arculata, ha a szociáldemokrácia elvei szerint rendezkednék el társadalmunk. És ugyancsak természetes, hogy ennek az új társadalomnak művészete alaposan különböznék attól a művészettől, amelyet a szocialista kritika már is vele homogénnek fogad el.
Hogy milyen volna az esetleg eljövendő szocialista művészet, ebbe a kérdésbe nem elegyedünk. Átengedjük azoknak, akik prófétai ihletet éreznek magukban. E ködös terület egészen a szépirodalomé.
LYKA KÁROLY
