FANTIN-LATOUR
A párisi Antoine-színház egyik nagy sikere François de Curel szellemes drámája "Le coup d'aile". Mi a dicsőség? Nagyszerű cél, jutalom, avagy agyrém, üres képzelődés, értéktelen hiúság? Arról a dicsőségről van szó, amely a legközönségesebb francia szívét is oly közelről érinti és amelynek kifejezésére azt a lefordíthatatlan szót használja: la gloire. Bemard, derék országgyűlési képviselő valóságos értekezésben magyarázza, a gloire képzetét: "Remélem elhiszed, hogy tévedéseim dacára hasznos polgára vagyok hazámnak, aki üdvös, összességében és végeredményében jótékony reformokért küzd. És tudod-e, miért?... Egy szerűen azért, merj; sohasem tévesztem szem elől ama húsz sort, melyet a jövendő történetíró egykor nekem szán, azért, mert gondozom a magam lapját Franciaország történetében". Szinte kihallatszik e néhány sorból az iskolás fiú daráló hangja, amint Bemard képviselő érdemeit elsorolja, először, másodszor és harmadszor. Az iskolásfiú... minden igaz nagyság élő szatírája... hallom és tankönyve stílusára rájár a tollam:
"Ignace Henry Jean Theodore Fantin-Latour született 1836 jan. 14-én Grenobleban. Atyja Theodore Fantin-Latour, jónevű festő volt, aki számos tárlaton szerepelt és akinek pasz-telljei a negyvenes években széltében divatoztak. Anyja, született Mmelle Nailidoff, orosz származású tanítónő, aki Grenobleban virágzó leányiskolát tartott fenn. Henry ötéves korában szüleivel Parisba költözött. Korán fölébredt tehetségét eleinte apja vezetése alatt fejleszti, majd Lecoq de Boisbaudran jóhírű rajziskolájába kerül, amely iskola nem egy híres névvel díszítette a francia festőművészetet, így Bracquemond, Puvis de Chavannes, Manet, Legros, Ribot, Vollon, Bouvin, Whistler és mások végezték itt tanulmányaikat. Az ifjú Fantin a Louvreban szorgalmasan másolta a velencei koloristákat (Veronese, Tiziano), később azonban elfordul az olasz mesterektől és Rubens, Velazquez, Rembrant, Frans Hals, Nicolas Maas lesznek bálványai. Ez időben nyer róla tudomást a közvélemény és mert gyakran látták Courbet mester zajos körében, őt is egyszerűen e realistákhoz sorolták. 1860 körül nőül veszi Viktoria Dubourg festőnőt. 1861-ben ismételt visszautasítás után megjelenik első képe a Szalon tárlatán. Ezután gyakran szerepel a kiállítók névsorában (1870: Un atelier aux Batignolles; 1875: Portrait de M. et Mme? Edwards; 1877: La lecture; portrait de M. Adolph Juliién; 1891: La tentation du saint Antoine; 1892: Le prélude de Lohengrin). A Szalon juryje többszörösen jutalommal, éremmel és díszoklevéllel tüntette ki a mestert, aki visszavonult, csendes, de boldog életpályája végén 1904 (VIII. 25-én) Bury-ban, normandiai nyaralóhelyén meghalt." Eddig a tankönyv.
Jól van. Az iskolásfiú helyre mehet.
És kimerült volna ezzel a nagyság, a gloire minden öröme, gyönyörűsége?
Bernard képviselő testvére egészen másfajta dicsőségről álmodozik, mint ama bizonyos húsz sorról. A Napóleon-faj beszél belőle. Ha úgy tetszik, itt is csak húsz sorról van szó, de a könyv, amelybe íródik, nem papírból való, hanem élő telkekből: a könyv a nép fantáziája. Ha az Isere-parti francia, az esti ködben a Belledone ezüstcsillogású hármas csúcsára, erdős lejtőjére feltekint, amelyet lebegő barna köpennyé varázsol a tompa fény, ama jól ismert háromcsúcsú kalapot látja, amely alól mint az élő erőszak hajlott előre egy hatalmas orr: Napóleon. Ez a nagyság második típusa; a harmadik hiányzik François de Curel szép színdarabjában. Vannak, akik nagyra nőnek a maguk magányában, mint a tölgy síkság közepén, anélkül, hogy belenyúlnának a körülöttük szövődő szálak közé. Nagyra nőnek, mert a talaj, amelyben gyöke-redznek, titokban, de hosszasan készült kifejlesztésükre és mert ama titokzatos megsemmisítő végzetek, amelyeknek neve véletlen, szerencsésen elkerülték őket. Számuk csekély és dicsőségük gyönyöre csendes, zajtalan, mint volt küzdelmük. Dicsőségük, hogy egy-egy zarándok megáll előttük és mielőtt közeledne, megoldozza saruit.
Henry Fantin-Latour igazi életrajza nem ama húsz sor, amelyet az iskolásfiú fentebb eldarált. Az ő élete története egy a művei történetével. Ezek önmaguktól három csoportba verődnek s e három csoport jelzi egyszersmind művészi fejlődésének három sarkalatos fordulatát.
Portrék, csoportképek, allegóriák töltik be az első korszakot. Talán nem időznék oly sokáig a kutatás, a tapogatózás nyomainál, ha tisztára ízlésemet követhetném. Ámde kény-szerítnek egyrészt Fantin tehetségének itt-ott megszólamló hangjai, másrészt ama tévedések, amelyek éppen e műveket illetőleg, a fölötte szegény, sőt mondhatnám még csak megszületendő Fantin irodalomba máris belopóztak. Léonce Benedite (Les artistes de tous les temps. XX. siecle, série D; Fautin-Latour, Paris Librairie de l'art ancien et moderne 1903) hű csatlósként agyba-főbe dicséri Fantin-Latour portrait-jeit, főleg "Le graveur Edwards et sa femme" címűt (1875). Szerencsés szemmel a mester minden jövendő nagy sajátságát már itt felleli, az irigylésre méltó.
Fantin nem jellemfestő művész és sokkal fantasztikusabb elme, semhogy képzelő tehetsége ama szűk korlátokat eltűrje, amelyeket a portréfestés a par excellence nem jellemfestő művész elé szab. Tagadhatatlan, "Le graveur Edwards" nem fotográfus-munka, mert Fantin sokkal finomabb művész, semhogy önkény-telén meg ne festené Edwardsné lesimított hajának oldalt eső lila fényét. E szépségek (hogy ne mondjam: kvalitások) a mester később tárgyalandó képein, ahol azokat az érzés belőle kiváltotta, lényegesek, de nem lényegesek itt, ahol a jóízlésű rutinier csak felhasználja.
"La famille Dubourg" a művész nejét, nővérét és szüleit örökíti meg. Kellemesen tűnik fel a két testvér hasonlatossága. Azok közül a nyugalmas és tartós szépségek közül valók, akik nem ébresztenek hirtelen szenvedélyeket, akiknek érzékisége mélyen elrejtőző, forró titok, akik igen jó feleségek és tartós vigaszai a férfiaknak. A sógornő talán valamivel szebb. Victoria, a művész neje öntudatosabb.
Fantin-Latour néhány csoportképpel, hideg, modoros allegóriával tisztelte meg ezidőtájt barátait. Mindenesetre érdekes megismerni azt a kört, amelyben ez a magábavonult, félénkségében Rousseaura emlékeztető művész jól érezte magát. "Un atelier aux Batignolles" című képen ott találjuk Schulderer, Manet, Renoir, Astrul, Zola, Maître, Barile és Monet társaságában. A "coin de table" tagjai: Verlaine, Raimbaud, Bruiner, Faladé, glemont, d'Hervilly és Pelletan. Az "Hommage a Delacroix" is magán viseli az allegóriák üres ünnepélyességét. A falon lóg Delacroix por-tréje és szinte a deputációk szokásos félkörében helyezkednek el: Cordier, Duranty, Legros, Fantin-Latour, Whistler, Champfleury, Manet, Bracquemond, Baudelaire es Balleroy. Azt hiszem, — ez meggyőződésem, — hogy amikor e képek csekély művészi értékét észreveszem, amikor kimutatom, hogy Fantin a sivár utánzásból az önálló, teremtő művészet mily boldogító magaslatára emelkedett, amikor kimutatom, hogy az ecsettel dolgozó krónikásból miként válik a fénynek új, zengő szavú prófétája, jobb szolgálatot teszek Fantin-Latour emlékének, mint a már említett Léonce Benedite, vagy akár Germain Hediard (Maîtres de la lithographie: Fantin Latour és Les nouvelles lithographies de Fantin-Latour) akár I. de Flaudreysy (Les graveurs Dauphinois, Librairie Dauphinoise 1901), akik sovány cikkeiket kritikátlan dicséretekkel töltötték meg. Legtöbb szó esett arról a Berlioz-apoteózisról, amely a grenoblei múzeum egyik büszkesége. A 2 méter magas, l 1/2 méter széles olajfestményen - Anniversaire a neve --- hideg, közömbösen ünnepélyes, allegorikus alakok tolongnak sablonos elrendezésben, valóságos pompe funebre. A szinek kövérek, olajosak, megemészthetet-lenek. Mi közünk hát e képhez? Miért foglalkozunk vele? Mert van rajta egy fehérbe öltözött nőalak, - tudom is én: a Gyász, a Harmónia, vagy mi a szösz, -- akinek fehér fátyolruhája lengeséggel, bájjal van általszőve. Vajjon véletlen az, hogy Fantin éppen a fehér színt tudja érzéssel, meleg fénnyel, szépséges könnyedséggel telíteni, míg többi színei láttára erőteljesen törölgetjük ajkainkat, mintha avas vajjal sült süteményt ettünk volna. A fehér szín Fantin eleme. De hiszen a fehér és a fekete nem színek. Ez az abszolút színtelen-scg. Nem, itt nincs véletlenről szó. Fantin rajzoló, vonal-, fény- és árnyékteremtő-tehetsége vezeti őt a fehér színek művészetéhez. Fantin szinte küzd a színek ellen, "La tentation de saint Antoine" e paradox törekvésének világos jele. Öntudatlanul a színek kiszorítására törekszik. Erezte, hogy a szín nála valami tanult dolog. Tanulta szorgalmas másolással a Louvre termeiben, Veronese, Tiziano és Rubens előtt. De a lelke mélyéből nem fakadt, mert saját látomásai sokkal fénylőb-bek, sokkal vakítóbbak, sokkalta dallamosak és ködösebbek voltak, semhogy színesek lehettek volna. Mert ne feledjük, a szín a reális látás tényéhez van kötve és ez a realizmus a realistának kikiáltott Fantin-Latourban nem volt meg. Mikép nyilatkozik meg Fantin-Latour színeltávolító törekvése a "Tentation"-ban?
Egy barát, jobban mondva valami guggoló barna folt éji szürkületben térdel, olvas, imádkozik, vagy talán csak elmélkedik. A háta mögött - finom gondolat - - lebeg egyike Fantin sajátos tündéreinek. Testszínei letompítva majdnem a rajzig, kontúrjai mégis elmosódva párolgó teste illatos légkörének és a tompa éji fénynek bűnös rezgésétől. Nem is repül, nem is jár, nem is lebeg. Az egyik lábaujja talán érinti a földet, avagy talán csak egy kéjenc vadvirág nyújtogatja magasabbra csókravágyó ajakát, hogy elérje Tentation kisasszony lábaujját. Eddig a kép a legszebb Fantinek egyike és talán a legszebb lenne egyszerű szürke guach-sal és szénnel, avagy a mester későbbi hangszerével, a "crayon gras "-val litográfkövön megrajzolva. De sajna, Fantin ekkor még olajba festett és milieut csinált. Kigondolt egy üres síkságot és jó sötéten elnyújtotta a láthatárig. Hagyján De a láthatár! Itt a bökkenő. A hajnali égbolt? A parancsoló szín, amely el nem hallgatható. A pirkadás annyira indiszkret, hogy minden vőlegény észreveszi és felsóhajt: "mégis csak szép a természet!" Ezt a vőlegényes piros hajnalszínt Fantin jól odakente háttérnek és mert bántotta ízlését, bevonta szelíd lilával.
Tant pis, mondaná a francia. Most már aztán az egészséges, brutális szépsége is odaveszett és az égbolt émelygős, édeskés lett. Festők maguk között ezt "gics"-nek nevezik. A szó eredetét nem ismerem.
Mint nehéz kő, úgy szakadt le szívemről az első korszak tárgyalása. Ami kezdetleges, ami hagyományos volt a mesterben, azt most magunk mögött hagyjuk. A többi csupa gyönyörűség, mert ezután már igazságos, tárgyilagos kritika egyet jelent az elragadtatással, a bámulatnak a mámorig fokozódó örömeivel. Mely képek tartoznak a második csoporthoz? Ha nem félnék a szótól, azt mondanám, hogy a genre-képek, "genre" a szó jó értelmében. Azaz olyan képek, amelyek eredetileg csak vászonra akarták vinni életünk egy-egy kis, hétköznapi tevékenységét, mozzanatát, de a kivitel, a megcsinálás kiválóságánál fogva, tipikusak lettek. Nem készültek genre-képnek, azzá lettek munka közben, befejezettségüknél, szimbolizáló erejüknél fogva. Idevágó festményei, rajzai egész kiállítást alkothatnának. Kiválasztottam a három legszebb alkotást: La liseuse-t, La brodeuse-t és La baigneuse-t. Sorra veszem őket.
La liseuse. Mint festményt, még a Szalon 1859-iki juryje utasította vissza. 1897-ben a mester kőre vitte a szinte 40 éves képet. Egy fiatal nő (Fantin testvérhuga) kényelmesen ülő helyzetben olvas. Jobb keze a könyv felett és arca teljes fényben, a bal a könyv alatt árnyékban. A ruházat fekete, minden dísztől ment, szabásában puritán, hugenotta ízlésű.
"Úgy néztél ki fekete gyászruhában,
Mint liliom sötét erdő árnyában."
Ez az erőteljes, életerős arc, amelynek szépségéből szinte levon valamit egészségének nyugalma, rejtett parazsa nem találta meg végleges keretét a hugenotta-köntösben: kikivánkozik belőle. A dacos göndör haj, a formák elnyomott teljessége napfényt, meztelenséget követel. És az arc! Az a gyönyörteljes, mélységes elmélyedés, a meseország levegője. Háttér nincs. Sötétszürke sík. Kinek semmi, kinek függöny, kinek a meseország bejárata, az olvasás gyönyörűsége.
Ez az éppen, amit Fautin szimbolizál. A liseuse nem egy olvasó kis leány, aki véletlenül olvas, mert kifogyott a hímzőselyme; -nem, ő az olvasás ébredező gyönyörűsége. A szép fénykezelés az arcon és a jobb kezén, ezidőtájt, 1897-ben, nagyon érdekes, mert a mester részben már felfedezte (1896: L'ondine), részben még keresi azt a neki sajátos napsugárköltészetet, azt az antitézist az erősen rezgő, melodikus fény és a halállá fagyott, mélységesen hallgató, sötét árnyék között, amely művészetének egyik legszebb győzelme. A fénynek e hitvallása már a legközelebbi években bontakozik ki orgonaszerű melódiáival Fantin mythikus (vagy zenei) képein, művészetének harmadik korszakában, alkotásának magaslatán (Andromeda, Le crépuscule des Dieux, L'or du Rhin, Siegfrid et les filles du Rhin, Evocation de Kundry, Dernier theme de Schumann, Sara la baigneuse etc.). Eleinte titokzatos morajjal, öntudatlan fájdalmakkal törtek elő leikéből e fényábrándok, majd kialakult az ő tudatos tutechnikája, amely végül itt-ott ügyességgé, modorrá kopott. Végre is, ez minden művészet, jobban mondva minden stílus szomorú végzete, amely bekövetkezik irgalmatlanul, néha századok multán, néha egy rövid emberélet folyamán. De ne vágjunk eléje az eseményeknek.
La brodeuse. Ha egy képben rejlő művészet hasonlatokkal megmagyarázható volna, úgy a képzetek egész raját sorolnám fel. Alig hiszem, hogy ezzel közelebb hoznám azt a kisméretű, mesteri rajzot, amely a musée de Luxembourgban van elhelyezve. A cím mindent elmond, amit a kép tartalmi részéről mondhatnék. La brodeuse egy keretre feszített vászon fölé hajlik és hímez. A dolog rendkívül egyszerű, ott vagyunk a génre műfajánál. Ámde ne felejtsük, hogy Fantin genre-képei igazában szimbólumok, amint azt már elmondtuk. Mit szimbolizál hát a Brodeuse és mely eszközökkel fejezi ki a festő Fantin, a filozófus Fantin gondolatait? Ez a kettős kérdés. A "brodeuse" a női kézimunkának, a kislányok pepecselésének dicsőítő éneke. Az a sok apró, lényegileg és formailag legnagyobbrészt értéktelen cafrang, amivel annyi nő annyi időt pazarol, ugyan mire jó? Nézzünk csak szigorúan a "brodeuse" szeme közé, hallgassunk csak Fantin hosszan nyújtott, szinte hímzett vonalaira, amelyek titkos idegességgel törnek le a végeken, mindjárt megértjük, hogy a hímzés csak kifogás. A hímzés csak jogcím arra a bizonyos magasabbrendű semmittevésre, amelynek neve: álmodozás. Ez ország sorompója lezárul előttünk, nem követhetjük őket. Vizsgáló, boncoló tekintetünk megbántja a hömpölygő, sejtelmes színű légkört. Oktalan érzelmek, értelmetlen örömök és bánatok úsznak a légben. Logika ezt meg nem foghatja. A tudósok hiába feszítik végsőig elméjüket, be nem juthatnak, de akadály nélkül, erőlködés nélkül vonul be a költő és az asz-szony. A kislányoknak joguk van a hímzésnek nevezett semmittevéshez, miként a költőnek a dologtalansághoz, ahhoz a lustálkodáshoz, amely minden teremtő munka eleje-veleje.
Hogy mindez és még sokkal több miként van a rajzon szénnel megírva, bajos elsorolni. A vonalak bizonyos hosszú, nyugalmas, telített folyása, amelyhez gyönyörű ellentét azok ideges, disszonáncszerű letörése, az erőteljes fény és sötétség küzdelme, mindez összesen rejti magában a titkot. A fény az arcon, felső testen és a kifeszített vásznon táncol; de diadala nem teljes: megzavarja itt-ott a művész kezének egy-egy rövidke, sötét rángatózása. E vonalkákban valami éles, hisztérikus érzés rejlik. A fénynek e konvulziv mozgásai néha mintha az ajkak körül is játszanának... és ismét a szempillák nyugalma, a sötét haj és a háttér őserdei csendje...
Valami Grieg-szerű rejlik itt, valami mélyen, mélyen szunnyadó érzékiség. Érthetetlen, nagyszerű, veszedelmes és - - teremtő.
Azt hiszem, ne emancipáljunk: hagyjuk hímezni a kislányokat.
Szembeállítva a liseuse-t a brodeuse-zel első szempillantásra feltűnik, hogy Fantin közeledik a női test formáihoz, az akthoz. Génre festészetének magaslata a baigneuse, ahol megszólaltatja az aktot, már jelzi szakítását a genre-ral és haladását a mythikus felé. "Les baigneuses" és "La baigneuse" címen egy egész csomó festmény, akttanulmány és litográfia maradt meg Henry Fantin-Latour kezétől. Az én vizsgálatom tárgya a "La baigneuse" (egyes számban) című akttanulmány, amelyet maga a mester rajzolt kőre 1879-ben. E kő-rajzot összesen csak 25 példányban vonták le a párisi Lemercier & Cie nyomdában. E tanulmány része, egy régebbi nagy litográfiának, amelynek ismertetése talán nem egészen felesleges.
"Les baigneuses" három kis rajzát a, kísérlet varázsa teszi érdekessé. Fantin ezúttal tulajdonképpen csak az autograf-papirt akarta kipróbálni, miközben egy-egy előkelő modorú kézmozdulat, kifejezés vagy drapériavég fejlődött ki. A baigneuse első nagy kövének értéke főleg e tájban rejlik. Aki fogalmat akar magának alkotni arról, hogy mit szeretett Fantin a természetben, azt aligha utasíthatnók jellemzőbb példához. Ez idő szerint senki nem közelítette meg jobban Fragonard és Watteau művészetét, csakhogy e százesztendős időközben a szabad flora visszahódította jogait, az ósdi parkból édenliget lett az idők kezdetének megifjuló égboltja alatt. Különösen figyelemreméltó itt az égbolt bája (la douceur du ciel), hála a rézkarc fogásainak, a hideg tű selymes fehérjeinek. A második kövön is gyönyörű a tájkép, de a figyelmet a két nőalak vonja magára. Az egyik a pázsiton ül, elragadóan gyöngéd, sovárgó magakelletésben: az ember azt hinné, hogy az elmúlt idők valamely nagy mestere teremtette. A másik háttal áll felénk és pompázó teste dallamos ellentétet képez ama drapériákkal, amelyek társnőjét takarják. Alig hiszem, hogy a litograf irón valaha így dédelgette volna a fiatal, dús asszonyi húst, vagy valaha is rajzolt volna üdébb formákat, simulóbb vonalakkal.
(Germain Hediard: Les maîtres de la lithographie; Fantin Latour. Paris, Ságot 1892) Erről a háttal felénk álló aktról legyen hát szó. Nincs magasztosabb jelenség, szebb művészi pályafutás, mint ama törekvés, ama vágyakkal teljes küzdelem, amelynek árán Fantin-Latour eljut a meztelen női testhez. A festők nagy serege mindjárt pályája kezdetén, mint magától értetődő hagyományos témát veszi a női aktot közömbös ecsetére, Fantinnél az akt végső cél, legnagyobb díj, eredmény. Lassan, lépésről lépésre halad előre. A teljesen felöltözött, nyakig bepólált huge-notta ízléssel öltözött nőknél kezdi. A formák nemcsak hogy homályosak, hanem a szövet rengeteg mennyisége miatt szóhoz sem jutnak.
Hovatovább testhez simulóbb lesz a ruha. Majd a szerelmes reszkető kezével vetkezteti szépséges aktjait. A tanulmányoknak és kész munkáknak egész raja vezet a meztelen testhez, mert a művész részeg öröme meg sem tud válni felfedezéseitől. Nem hiszem, hogy szerelmes valaha haladt volna ily nehezen előre. Minden lépés az elragadtatásnak, a gyönyöröknek és a tökéletes utáni küzdelemnek egész sorozata. A vállak gyöngéd domboru-lása... úgy látszott, mintha tovább nem is merne vetkőztetni, oly hosszasan időzött; meg aztán a csípők... a vonalak valóságos orgiája.., Quelque chose de chantant de tout ce grand lyrisme passionné resonnait en lui". (Léonce Benedite.) így jut el Fantin a meztelen női testhez, az aktnak neki sajátos felfogásához. E felfogás első tipikus és teljes.kifejezése a Baigneuse. És amidőn idáig eljut, még mindig félénk a 43 éves ifjú. Még mindig nem mer szembe nézni azzal a nagyszerű álommal, amelyhez annyian közelednek pelyhedző állal, tudatlan bátorsággal. Az igazságnak e szomjú búvára még mindig nem meri lerántani a saisi képről a leplet és csak háttal állítja felénk a baigneuset. Az a művész, aki így jut el a női testhez, nem lelhet kielégítést a modell hagyományos ábrázolásában, hanem új dolgokat fog mesélni az ezerszeresen megrajzolt női formákkal. Fantin-Latour mondandója, az amiért született, az ami az életének művészetének örök diadala, az az ő új hitvallása a fényről, az az ő új gyönyöre a nőben. A nő és a fény koncepciója a baigneuse aktján üti meg a praeludium hangjait. Igaz, hogy teljes hatalmában e zene csak később bontja ki szárnyait, de könnyebb mindent most elmondani. Az utolsó előtti lépcsőn hallgassunk el és a szó helyett álljon be a néma bámulat Fantin fény helyett tulajdonképen csak sötétséget lát. A lég, a fák koronája, a távolság, mind-mind egységes sötétség abban a szépiabarna tónusban, amely a rézkarc legsötétebb színe. Minden egyéb és így lényegileg, sőt elsősorban a fény is, ennek az egységes, álmatag, mégis érzékeny színalapnak csak megszakítása, mondhatnám megsebzése. Puha felületén fénysugarak ezrei, mint a hegyes tűk, valóságos fénytűk cikkáznak által kemény, zizegő, fájdalmas hanggal. Képzeljünk el egy sötét térséget. Sötét, de nem a szó vak értelmében, mert abszolút sötétségben formáról, látásról és rajzról nem lehet szó, hanem értsük festői sötétség alatt azt a nyugalmas, egységes, mélyen zengő színalapot, azt a basszusát a színeknek, amely csendes felszínével alapul szolgál a rajta születendő fény- és színtüneményeknek. Nyíljék most meg a térség egyik fala és egy láthatatlan, hatalmas erő lódítsa előre a végtelenül finom, fénylő tűk összevissza zizegő miriádját. Ez Fantin-Latour fényábrándja. Szinte nem merünk hozzányúlni: szúr, fáj. És ebben a fájdalmas fényben a női test mintha nem merne a klasszikusok határozottságával fellépni, mintha félne az ezerszeres szúrástól, titkolja határait, remegő kontúrjai körül védő palástot sző teste illatos párájából. Quelque chose de flottant, hogy a festő anyanyelvén szóljak. Annál biztosabb, annál derültebb, diadalmasabb a felület. Elmondtam Fantin-Latour himnuszát a fényről. Himnuszát a nőről, vagy ha úgy tetszik a szerelemről, elmondják maguk a sugárzó testfelületek. Elmondják azt a remegő érzékiséget, amely Fantin művészetének második nagy győzelme. Nem a vágy reszket itt, nem a sovárgás, nem is a teremtő szerelem, a meg-születendők fájdalmasan kéjes bugása — nem. A jóllakottság első pillanata ez, a megbékült vágyak emlékezéssel teljes első nyújtózkodása, amely a déli napon heverésző macskát juttatja eszünkbe és orrunkba hajtja egy szépséges asszony szobájának illatát.
A mester alighanem maga is sokáig bámulta a baigneuset. Egyszer talán szerelmes tekintete általjárta őt, a baigneuse megfordult, hogy szembenézzen a félénk imádóval és megszületett: Éve. (Litográfia.)
"Debout, au centre de la composition, aupres d'un arbre magnifique du pommier ou il y a tout la seve de la terre naissante, la belle créature apparaît sans voile, dans le doux rayonnement de la nudité chaste. Les chairs sont éclairées par une lumiere d'aurore; elle est massive et puissante, comme il convient a celle, qui est un foyer d'amour, et qui sera la mere des hommes; et pourtant une supreme élégance fleurit ces jambes fines et solides, ces bras souples et musclés, ces larges flancs, ces seins naissants,.ce col qui supporte le beau et candid visage épanoui. C'est une preuve de plus, que la vraie force ne va pas sans la grâce, qu'elle la possede en elle, qu'elles sont inséparables, incluses a la fois dans tout organisme superbement et logiquement, constitué. Ce chef-d'oeuvre a été dessiné avec sureté, modelé avec amour sur la pierre, et il est ici, sous verre, imprimé sur une feuille de papier. Ou'importent la forme prise et la matiere de l'objet? Ce qui compte, c'est la vision de l'artiste et la supériorité de la réalisation. Or ici la vision est sereine et joyeuse, et la réalisation est complete"! 1896-ban írta e szép sorokat Gustav Geoffroy, amidőn a Salon tárlatán az Eve előtt tolongott egész Paris. Éve testtartása, gesztusa szintén méltó lett volna egy Geoffroy tollára. Két szépséges karja belenyúl az almafa ágai közé és a virágok között virul Éva arca is. Nem tép gyümölcsöt a fáról és alig tudnám megmondani, hogy mit művel. Szeretkezik az ágakkal, a virágokkal, az egész természettel, behunyt szemmel szívja magába a balzsamot — és a fa viszonozza szerelmét: az alsó ágak néhány kis levelecskéje szinte tapad kebléhez. A félig nyílt ajkak, az illat mohó szomjúsága talán joggal emlékeztetnek Fantin-Latour nagynevű barátjára, az illatok költőjére, akit ott láttunk az "Hommage au Delacroix" című képen: Baudelaire-re. Az "Éve" Fantin égi lajtorjájának utolsó előtti foka. Ami ezután következik, az győzedelmi ünnepe a leírt törekvéseknek. Nehéz volt a küzdelem és a mester megvénült belé, de szól is róla az öröm dala. Ezért nem mondhatok most már semmi újat művészi szempontból, csak felsorolni akarom őket és eredetük inkább bölcseleti problémáját szeretném megvilágítani.
A Wagner-ciklus legszebbjei: Le crépuscule des Dieux, L'étoile du soir, ' Signal dans la nuit (Tristan et Iseult), L'or du Rhin, Siegelinde et Siegmund (La valkyrie), Évocation de Kundry (Parsifal) es a Réveil.
Berlioz nevéhez fűződnek: La vérité, Tuba mirum spargens sonum, La harpe eolienne es Sara la baigneuse, Andromede és Le dernier theme de Schumann is méltón foglalhatnak helyet Fantin-Latour legszebb remekeinek felsorolásában.
A címek eléggé jelzik, hogy e nagyszerű kőrajzok eredetüket a zenének köszönhetik. Az a kérdés, hogy vajjon e rajzok és a megfelelő zenedarabok között igazán oly szoros az összefüggés, mint sokan hiszik? Ha igen, hol rejlik, miben áll a kapocs, mert világos, hogy a cím közössége lényegtelen külsőség. Két nézettel állunk szemben. I. de Flandreysy (Les graveurs Dauphinois) hihetetlen erőfeszítéssel igyekszik bebizonyítani, hogy Fantin zeneillusztrátor volt, Wagner, Berlioz, Schumann, Brahms illusztrátora. "Amit Schiller régen óhajtott - - mondja Flandreysy - - hogy a zene testet öltsön, régen megvalósult " Ez az egész elmélet, amelynek bizonyítására az író sok fáradságot áldozott, lényegileg önkényes állításokból áll és egy cseppet sem meggyőző. Flandreysy nem képes azt az apaságot zene és rajz között kimutatni, amelyért síkra szállt.
Az ellentétes vélemény Adolphe Jullientől ered és határozottan magasabb rendű, szabadabb. Juliién szerint a zene Fantinnél csak külső impulzus volt. Szerette Wagnert, Berliozt, Schumannt, a bayreuthi napok gyönyörködtették, megtöltötték lelkét harmóniákkal és a harmóniák testté lettek az ő szivében, megnyilatkozván a rajzban.
Méltán félhetnék a hivatalos esztétika megrovásától, ha a kérdést nem homályosítanám el még jobban a magam harmadik kis elméletem felállítása által. Kétségtelenül igaza van Jullien-nek abban, hogy az egyes zeneszerzők művei és Fantin rajzai, - - teszem azt Berlioz ideges.szimfóniája és a Sara la baigneuse pompázó nyugalma között - - nincs egyenes összefüggés. De van összefüggés a zene, a hangbeli művészet és Fantin látomásai között. A zenének tagadhatatlanul van víziót teremtő ereje. Érezhetjük számtalanszor mindnyájan és hatalmas szavával hirdette Nietzsche (Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik). Amikor festő úgy rajzolja a fényt, hogy az tragikus harcban, mint millió Prometheus sorra öldösi a sötétség isteneit, mikor úgy érezzük, hogy ez amaz első serege a fénynek, amely életre csókolta a földet, e képzet hangtalan nem lehet, megcsendül valami diadalmas ének és halálos hörgés, megszólal a mithosz.... Wagner.
A szál, amely Wagnert Fantinnel összeköti, erős, de pókháló finomságú. Minden egyéb erőltetett összefüggés-csinálás, csak annál világosabban mutatja ki, hogy Wagner és Fantin látomásai más más országból valók. Emancipáljuk csak magunkat néhány percre Fantin hatása alól és hallgassuk Wagner zenéjét, alliteraciós verselésének barbár szépségeit. Azt hiszem, feltámadnak szemeink előtt a Nibe-lungok medvebőrös, hatalmas hősei, korlátokat nem ismerő szenvedélyeikkel. De Fantin rajzai, ezek a harmóniával teljes drapériák, a csoportok klasszikus elrendezése, a mozdulatok befejezett szépsége inkább Periklész korára, mint Thor és Balder népére emlékeztetnek. Nem is beszélek a női aktokról. Nem beszélek Brunhilde-képzetemről és a Baigneusről, arról a Baudelaire-i érzékiségről, azokról a hátrészekről, puhán hajladozó lábszárakról, megremegő epidermisekről, a Pompadour hálószobájának illatáról. Hiába minden, germán hatás. Abban a korban, amikor a benyomások az elfogulatlan lélek legbensőbb lapjára vésődnek, abban a korban Fantin sokat járt a Louvreba. A kikiáltott "realista" sokszor társaloghatott Fragonard-ral, sok órát tölthe-tett Louis XV. porcellánjai előtt. De nagyszerűvé teszi Fantint, hogy nála a pompadour-porcellán a germán acéllal forrott össze.
Hogy Flaudreysy végeredményező stílusában beszéljek: Fautin-Latour egyesítette a fény és a nő új, sajátságos látomásában Wagner erejét a görög szépség klasszicizmusával és a pompadour-művészet bájos érzékiségével.
MESZLÉNY RIKÁRD
