Egy finn festő járt már a tavaly is minálunk s most másodszor is eljött ide miközénk. A neve: Axeli Gallén-Kalela. A vele való érintkezés eredményeképen és. az ő művészetének a megismerése után mondom el a következőket.

Két dologról lesz itt szó. A nagy passzióról és az ősi szimbólumok jelentőségéről. A kettő között okozati összefüggést is lehetne keresni, amennyiben az első megteremtője a másodiknak.

A nagy passzió, a lélekben lakozó szenvedély: ez lényege minden művészetnek. Azaz a léleknek hőfoka, amellyel mindazt, ami szférájába kerül, magába olvasztani képes. Minden egyéb, amit a művészetről mondhatunk, lényegtelen. Minden jelenség, esemény, tárgy aszerint válik művészivé vagy művészietlenné, amilyen mértékben azt a lélek magába olvasztani képes. Ezernyi-ezer lélek hőfoka előtt hideg és megolvaszthatatlan maradhat valamely anyag és íme egy, mindezeknél hatalmasabban lobogó, nagy passzió hirtelen életet lehel beléje és az eddig siket anyag rajongva ölti magára a művészi formát. Nincsen, ami ennek a nagy szenvedélynek ellent tudna állani; ez ugyanaz az alkotó erő, amely a világokat formálja. Az ő izzó tüzénél hol hátra tekintünk és rég elpengett ősi formákat idézünk fel újra, hol a távoli jövőnek jósoljuk meg jelenéseit. Ez a tűz cse-lekszi a csodákat is: amit ma mindannyian lehetetlennek tudtunk, ő azt ámulatunkra valóra váltja; zengő harmóniába kapcsol oly ellentéteket, melyeknek kiáltó diszharmóniája eleddig fájdalom és szenvedés volt. Ez a milliónyimillió lélekben végighömpölygő tűzfolyam hordozza hátán a művészet biborgályáját, híradóját az emberiség összes örömeinek és fájdalmainak. Mit kérünk mi művészi elveket, szabály okát, útbaigazításokat; ez a nagy passzió az a szövetnek, amely mindenhová bevilágít, ez fedezi fel az új, eddig elrejtett igazságokat és dönti halomra szuverén erejénél fogva az elveket, szabályokat és korhadó korlátokat. Ez a tűz, ez a nagy passzió az, amit lelkűnkben élesztenünk kell, ha alkotni akarunk. De nem az a passzió az, amely a lelket felzavarja s szenvedéseket szór mindenfelé, fákat tépvén ki gyökerestől, irtván és pusztítván, -- ez az a szenvedély, amely mellett a lélek kristálytiszta és átlátszó marad, sőt meg sem mozdul, csak önmagában remeg meg a kéjtől, meg sem is mozdulhat, hisz kiterjeszkedvén a végnélküli nagy mindenségbe, már magán kívül egyebet sem ismer, s így már nincs is többé hová elzarándokolnia, mindenütt csak önmagára talál.

Nincsen iránya, nem irányul személyre, mint a szerelem szenvedélye, de azért ezt is önmagába foglalja. A tiszta, az égi tekintettel bíró gyermek szenvedélye ez.

És ez nem a vak szenvedély. Ennek a szenvedélynek Janus-feje van : az egyik arcával önmagába néz, lemerül saját lelkének legmélyebb rejtekeibe s onnan bányász titkos kincseket, - - a másik arca meg körülhordozza tekintetét a széles horizonton mindenfelé, figyelmét nem kerüli el fűszál rezgése vagy csillagok süvítő fényes pályája, — a lét legkisebb megmozdulása benne visszatükröződik, így olvad a künn és a benn egy fenséges, misztikus harmóniává.

És itt áll lelkünk remegve és kérdi : honnan lopja le magába ennek a mindent megolvasztó szenvedélynek égi erejét. Hol vannak azok az utak, melyeknek megjárása közelebb hoz ehhez a célhoz ? A tisztaság útja-e az, vagy a bátorságé, erőé? Vagy a mindent átölelő szereteté ? Vagy valamennyié együttvéve ? Vagy még mindezeken túl is valami titkosan imbolygó fénynek követése-e, melynek követéséhez szükséges, hogy mindama előbbi utakat már megjártuk légyen ? Ez a nagy passzió a művészet titka, ez a művészet lényege.

Amint a természet ezerszer és ezerszer megismétli és cserélgeti formáit, amíg a tipust létrehozza, ugyanilyen módon szűrődik le a megszámlálhatatlan váltakozó jelenségek állandó igazságaképen a szimbólum. Ezek a szimbólumok a mértföldmutatói az emberiség fejlődésének. Minél régibbek, minél ősibbek, minél távolabbi időből valók, annál nagyobb raját az egyes eseményeknek hozzák el magukkal napjainkig, összefűzvén azokat egy egységes foglalatba és annál jelentőségesebbek lesznek ennélfogva a jövőre nézve is. Az az ősi szimbólum, amely évmilliók evolúciójának lényegét hordozza magában, egészen más jelentőséggel bír a leghatalmasabb, úgynevezett történelmi igazságnál is, ezek a nagy szimbólumok, amelyek az emberiség öntudatában, még az emberiség öntudatán is túl élő igazságokat fejeznek ki, legősibb soha el nem apadó tápláló forrásai az emberi léleknek. Ezek vezérelnek minket vissza újra és újra az igaz útra. Ezek a szimbólumok azok, amelyek megteremtették és napról-napra öregbítik a kapcsolatot az egyén és az összeség között. Ezek a szimbólumok egyúttal tovább-termelői és fejlesztői a mi ősi erőnknek, bár maguk is az emberi lélek produktumai. A bennük való elmerülés boldogság és öröm nekünk az örökkévalóság, a halhatatlan élet biztosítéka.

És ezeknek a szimbólumoknak a megteremtése és újjáalkotása a művészet egyedüli feladata.

Minden fajnak megvannak ezek a nagy ősi szimbólumai, melyek ő vele együtt keletkeztek és nőttek fel. Ha ezeket elveszti, úgy ezzel együtt létének gyökereit vágja el. E szimbólumok a faj kultúrájának fejlődésével formát cserélhetnek, de soha el nem enyészhetnek.

A magyar faj, midőn ezelőtt ezer évvel bejött Európába, ez ősi szimbólumait — ugyan nem Krisztus szavára, mert ez nem ellensége semminemű szimbólumnak, de az akkori keresztény kultúra behatása alatt - - prédának vetette oda.

Azóta ez ősi szimbólumok úgyszólván elenyésztek. A források betemetődtek. Csak öntudatlan, rejtett életet élnek még a faj lelkében.

Ezeknek a szimbólumoknak prédára bocsátása volt az oka annak, hogy itt soha magyar kultúra nem fejlődhetett, - - ezeket a szimbólumokat kell összekeresnünk, de mindenekelőtt feltámasztanunk a magyar ember lelkében, ha egy magyar kultúrának akarjuk megvetni alapját. Ezek a szimbólumok úgy sem lehetnének már teljesen azonosak az ezer év előttiekkel, de azért magukban kell hogy hordozzák az ősi faji lényeget. Finn testvéreinknek megmaradt az ő „Kalevala"-juk. Ebbe vannak egy faj sok ezer évi élettapasztalatai letéve; ez a Kalevala az ő támaszuk, gyám-kövük -- az ő hátgerincük. Ez jelenti a fajnak - - mint fajnak — életét. Honnan ássunk mi ki ehhez hasonlót? Nagy szimbólumaink a múlt időkre való vonatkozásukban, ősi formájukban - - örökre elvesztek számunkra -s mégis: le kell bocsátkoznunk a lélek ama rejtelmes mélységeibe, ahol ez ősrégi szimbólumok most öntudatlanul szunyádnak, fel kell támasztanunk s valami új formában új életre kell ébresztenünk őket, ha azt akarjuk, hogy ez a kultúra itt ebben az országban magyar kultúra legyen.

Ez a magyar művészet feladata. Ez az út. Irányát ki lehet jelölni; utasításokat nem lehet adni. Vezető csillagunk egyedül ugyanaz. a nagy passzió lehet, amely egykor - valamikor régen -- ezeket a nagy szimbólumokat megteremtette.

ÖREG ASSZONY ÉS FIATAL LEÁNY
LATTER GYULA FESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT HARKÁNYI DÍJÁNAK NYERTESE