GÖRÖNCSÉR GUNDEL JÁNOS, szül. Budapesten 1881-ben (nov. 25). Iskoláit, négy reáliskolát és a kereskedelmi akadémiát a fővárosban végezte. Innét a keleti akadémiára megy, s ennek befejeztével (1900) Bordeaux-ba, egy nagy borkereskedő céghez, mint volontair. Ehhez a pályához nem volt semmi kedve, s tovább tanul. Megszerzi a gimnáziumi érettségit s az egyetemen jogra iratkozik. Eközben mindjobban megérlelődik benne az az elhatározás, hogy festő lesz. Erre van igazi kedve, régóta jelentkező hajlama. Belép Szablya Frischauf Ferenc iskolájába (1903 nov.). Három éven át 1906 július-áig Szablya tanítványa. Résztvesz az iskola bemutatkozó kiállításán (1906). Az az önarckép, amit a Művészet mostani számában közöl, innét való, ebből a kiállításból. Tagja a "Kéve" festő-csoportnak, amely hogy megalakult, ebben igen nagy része van az ő lelkességének,rajongásának. Több munkával szerepel a "Kéve" első, 1908. évi kiállításán, amely munkák a Cikón végzett nyári stúdiumok eredményei. Meghalt, öngyilkos lett 1908 június 13-án. A "Kéve" ez évi Düsseldorfban rendezett kiállításán, amely júl. 1-én nyilt meg, Gundel is részt vett. Többek közt ezt írta róla a Düsseldorfer General-Anzeiger, a kiállításról szóló cikkében: "A korán elhunyt Göröncsér-Gundel János e kis csoport legérdekesebb tehetségei közé tartozott. Mint festőpoétát, jobban mondva, mint színpoétát mutatja őt nekünk a "Mese" című képe. A kép horizontja érdekesen magas. Egy csomó színes ruhájú parasztlány, befásított buja pázsiton. Közöttük fehér ingben s gatyában egy megtermett legény áll s mereven néz maga elé.

Az egyes alakok közt nincsen szoros összefüggés. De a tulajdonképeni motívum nem is ebből, hanem a színek hihetetlenül merész összeállításából áll. A legizgatóbb színellentéteket teljes sikerrel helyezi egymás mellé. A sokhangúság mellett a melódia mégis egyszerű marad. Nem a modorosság, amely szándékosan elkerüli az erősebb differenciálódást, hanem az a meggyőződés, hogy töretlen színeivel a legjobban tudja velünk közölni azt, a mit mondani akar, vezette a művészt ehhez a festési módhoz".

A művész özvegyének, a ki a szerető hitves és a finom művésziélek kegyeletével őrzi urának emlékét, egy szép gondolatának megvalósítása talán nem is ütköznék nagy nehézségekbe. Fadrusz készített egy síremléket, mely azonban csak mintában van, fel nem állíttatott. A gondolata az ő költői fantáziájának, a mintázása az ő mesteri kezének bélyegét viseli magán. Virágos mezőn -halad a halál feketeszárnyú angyala s a merre jár, léptei nyomán elhervad a virág, elfonnyad a gyümölcs. Ez az alak, talán a Fadrusz Krisztusával, méltó emléke volna a nagy szobrász sírjának.

Ennek a síremléknek a felállítása nem kívánna olyan nagy pénzáldozatot, ami a nemes eszmékért lelkesedni tudó magyar közönség áldozatkészségét túlságosan igénybe venné.

Kívánatos volna a gondolat megvalósítása már azért is, mert így Fadrusznak még egy szép alkotása jutna a nyilvánosság elé s dísze lenne a művészi alkotásokban amúgy sem igen gazdag budapesti temetőnek.

És a kegyelet nem nyilatkozhatnék meg nemesebben, mint ha az emlékmű felállításával a művész özvegye bízatnék meg, aki urának művész-társa is volt s maga is nem mindennapi tehetségű művésznő.

A linoleummetszet a magas metszés eljárásainak legújabb képviselője. Technikája a fametszetéhez hasonló, a nyomtatási forma meddő, rajztalan elemei alkalmas eszközök segítségével ki lesznek vágva, így nem jönnek érintkezésbe a felületei) végigfutó festékes hengerrel s a nyomaton ürosen, fehéren maradnak.

A linoleummctszésnek a fametszés fölölt sok az előnye. Anyaga olcsóbb, puhaságánál, egyöntetűségénél fogva rajta a formametszés kényelmesebben, könnyebben eszközölhető, mint a fán, melynek erezete még a legélesebb metszőacéllal szemben is változó ellenállást tanúsít. A linóleum rugalmas szövete a présben is kevesebb nyomást igényel, miért a róla levonható nyomatok száma messze túlhaladja a fadúc nyomatait, melyek száma annyira korlátolt, hogy nagyobb kiadás alkalmával a fa-dúcról galvanoplasztikus úton formálódó fémkliséket, az úgynevezett "galvano"-kat kénytelen használni a tipográfia.

A sokszorosító fametszet, a kszilografla ugyan nem veheti hasznát az új anyagnak, mivel éppen puhaságánál és ruganyosságánál fogva nem tűri meg annak kedvelt munkaeszközét, a metszőacélt, melynek rézmetszetszerűen finom vonalpárhuzama nem érhető el rajta. A régi késfametszet primitiv, érdes barázdája éled fel újra a linóleumon, a fehérfeketének legerőteljesebb, legőszintébb ritmusa. Vonal és folt, vakító fény és mély árnyék kontraszthatásai a formametszés ősi, öröklött erényei. A legkifejezcttebb grafikai radikalizmus egyszerű felületfoltba vonja itt össze a kép sötét részeit, a legkurtább festői formulába tömöríti a jelenséget, részlettel nem törődik. A stíl epigrammatikus lesz és meglepően pregnáns, hirtelenül illanó sugárként világítja meg a lényeget, emlékeztetve a XVIII. század szilhuettmetszőinek szellemes abbreviaturáira. A formametszés ily szellemben való ujjáébredése önérzetesen ellentmond a folyóiratainkban túltengő autotypia fátyolos erőtlenségének, a kszilografia szőrszálhasogatásának. A primitiv, egymásba átfolyó íoltszigetek mennyivel plasztikusabb illúziót képesek közvetíteni, dekoratív ornamentjök, tipografikus síkszerűségük mennyire megfelel a könyvdíszítésről való mai felfogásnak.

Épp ez okból kezd a linoleummetszés, mely az önteremtő, művészi grafikának engedelmes, hálás anyagot bocsát rendelkezésére, a külföldön mind nagyobb figyelmet ébreszteni. Az O. M. K. Mintarajziskola és Rajztanárképző elismerésre méltó érdeme, hogy grafikai szakosztályában jövő művész-nemzedékünknek ily életképes, időszerű technika elsajátítására is alkalmat nyújt.

Majd minden biográfia így kezdődik. Valahány életrajz szól kis és nagy festőkről, ez a két motivum mindig előkerül. Az egyiket így fogalmazza meg a szűkszavú nekrológ-stílus: már gyermekkorában jelét adta művészi talentumának. Ez a "jel'' azok a rajzok, a melyekről mindenki a. legjobbat siet kijelenteni. Ki ez a mindenki? A rajztanár, a ki nincs hozzászokva, hogy valaki görög meandereken, korintusi oszlopfőkön, unalmas csigavonalakon kívül, otthon is gyakorolja a rajzot, lelkes buzgalommal, nagy nekifekvéssel. A kevés igényű és igen jó indulatú közvetlen környezet, a békés nyugalma házi milieu, a mely e korai művészkedő játéknak végtelenül hálás publikuma. Az ifjú művész, a gyerekművész, a víg és gondtalan művész-süvölvény telerajzol minden papirost, a mit eléje hord a szél, olajnyomatokról, képeskönyvekből, anzikszkártyákról lenézett tájképekkel, virágokkal, nagyszakállú bácsikkal, a kikhez az eleven modell a rokonság köréből adódik. És mivelhogy ezt szabadkézzel csinálta, természetes, hogy e jelentéktelen kapirgálások mindjárt művészi dokumentumokká lépnek elő. Természetes, hogy a nagyszakállú rokon úgy hasonlít, hogy majd megszólal, s ugyancsak természetes, ha a boldog családi lanács, boldog barátok és ismerősök azt mondják, hogy ez a gyerek csodagyerek, vagy hogy ez a gyerek festőnek született.

Másik motívum, a mi rövid nekrológ-cikkekben olvasható, hogy X Y hallani -sem akart arról, a mit józan lelkek, lexikonokba bele nem kerülő profán polgárok reális pályának hívnak, mesterségnek, üzletnek, ekzisztenciának. Általában, az ébredő szerelem, az ébredő ambíciók hajnalán rendes tünet ez, fantáziával bíró embereknél. Egy ideig mindenki Napóleon akar lenni, egy fejjel okvetlen magasabb, mint a jobb és bal szomszédja. Egy ideig titokban valamennyiünkben ott él Balzac tipusa, a gőgös és dacos Rastignac, a ki vidékről, a friss tej, jó levegő és hosszú alvások hónából jön a városba, énervait idegűek közé, robusztus akarattal valami ritka, különös cselekvés elkövetésére, a győzelem biztos tudatában. Egy ideig nincs senki, a ki ne hinné, ha azt súgják fülébe, hogy maga szép ember, ne hinné az első kép vagy első vers után, hogy neki azt folytatnia kell az emberiség, utókor és történelem öröme szempontjából. De hogy mindez hipochondria, hogy mindennek, a gyermekkori rajzoknak, a rendszeres, napról-napra elölről kezdődő munkától való irtózásnak mennyire nincs köze ahhoz, hogy valaki művészszé legyen, erre egy csomó embert lehetne idézni azokból, a kiket életükben művésznek hívtak, halálukkal azonban, a mikor alakjuk egy pillanatra megvilágosodik, kisül, hogy egész idetartozásuk egy marék tegnapi por.

Ha valakiben, akkor Szikszay Ferenczben szintén megvolt az a tulajdonság, a mi úgynevezett "schöngeist"-oknál beteges érzékenységgé fajul: az életnek szépségeken át értékelése. Ha mástól nem vitatjuk el, akkor tőle sem vitatható, hogy ez a tulajdonság szenvedélylyé nőtt benne. A mikor egy kis baleset éri, megvágja ujját s hónapokon át nem vehet kézbe ecsetet, kitelepíti magát, elmegy falura, s itt, arkádiai csöndben arra gondol, hogy próbál valami újat, s gazdász lesz. Ez a hivatal legalább közel esik, rokon a festő életformájával. Itt is megmaradhat természetimádónak, itt is megtelhet azokkal a szépségekkel, azokkal a szenzációkkal, a melyek a festőt táplálják, fűtik, izgatják. Erre gondol, de mondják, hogy majd búskomor lett tőle. Sebesült kézzel is rajzolt, felvételeket csinált hosszú és magános barangolásairól. Fanatikus volt, álmodó volt, szép dolgokat akaró volt, de ily fanatikusokkal, álmodókkal, szépet akarókkal tele van minden sarok, minden éjjeli korcsma, a hol keserű, lázadó, elégületlen és hajnalba nyúló disputák hevében gyönyörű versek pattannak szét, gyönyörű "majd megfestem"-képek és tervek röpülnek el, nyom- nélkül, akár a kuvikhang. Képeit Paris mellől küldte haza, voltak, a kik elnevezték hangulatfestőnek, voltak a kik ezzel a névvel hozták össze: Carriere, s a mikor megrendezte első gyűjteményes kiállítását, voltak jóakarói, a kik háborút próbáltak játszani miatta, ezzel a jelszóval: ez a festés forradalmi festés, ez a magyar genie diadala külföldön. Közben múlt egy év, két év, múlt három év, Szikszay még mindig fiatal volt, tehát vehemensül hitt a jövőjében, abban, hogy végre mégis neki lesz igaza. Teljes kedvvel dolgozott tovább, cikkeket írt festőkről, képekről, ha nem is úgy mint Rosetti, Fromentin vagy Walter Crâne, ahhoz mérve, hogy neki ez mellékes időtöltés, igen respektábilisan. A kétkedő természetűek, a kritikát nem szimpátiából, hanem meggyőződésből mondók pedig vártak. Kiváncsian, felfüggesztett ítélettel, sem szigorú á-t, sem szigorú b-t nem mondva, mert egy darabig nem lehet holt bizonyosat tudni senkiről, mert mit lehet tudni ma este, hogy mit hoz a holnapi hajnal. És jöttek Paris mellől a képek, másodszor, a múlt évben. Valamivel több tudás volt bennük, észrevehetőbb rajz, több pozitívum. Nem belekívánt, belebeszélt, beleképzelt jóságok, hanem konstatálhatók. Egy-egy finoman eltalált tónus, intenziven érzett színek, szerencsésebb pillanatok leszűrődései. Meglátszott rajtuk az erőfeszítés, egy újabb neki-startolás. Meglátszott rajtuk, hogy itt valaki nagyon erősen akart bizonyítani valamit, mialatt készültek. De a forró festő:percek kihűltével, a mint a vásznakon megszáradt a festék és egymás mellett lógtak, minden valószínűség szerint Szikszay maga is közte volt azoknak, a kik konstatálták, hogy ebből a festésből nem nőtt ki forradalom egy csipetnyi se, hogy ez nem egy üldözött modernség teteje, nem a magyar genie diadala külföldön, s hogy mikor ezt a jelszót felhajították érte buzgó emberek, oly féle mutatvány történt, mint a zsonglőrök golyódobálása.

Ezeket a dolgokat máskor is el lehetne mondani, nem éppen most, a visszaemlékezés, az in memoriam elfogódó érzésében. Bizonyos, hogy nem mondjuk el, ha Szikszay Ferenc nem lövi magát főbe. De főbelőtte magát, s hirtelen, váratlan, elő nem készített drámai finále-val felelt azoknak, a kik mindig úgy látták, mint ahogy az arcképén van: virággal a gomblyukában. Öngyilkos lett s ezzel egy kérdést hagyott fölnyitottan, a mire ha felelni akarunk, nem válaszolhatunk azon a kényelmes módon, ahogy ezt a napilapok nekrológjai cselekedtek. Nem felelhetünk azzal hogy: már gyermekkorában jelét adta talentumának, s ugyanez a talentum hajtotta elementárisan a művészet felé. Ez kevés, sablon, s úgy ahogy hangzik, semmit se mond. A való az, hogy pusztán erre, a hazulról hozott kedv és hajlamra támaszkodva, nem lehet messzire jutni. A való az, hogy Szikszay-ból nem a kedv és hajlam hiányzott, hanem az a befelé menő erő, a mely nélkül az ember szomorú ballagó vándor, az élet népes útain, az az energia, amelylyel egy csomó küzködésen át megtalálja önmagát, s hogy ennek a rá nem találásnak, annyira, mint ő, legalább is voltak mások az okozói.

Életrajzának adatai: szül. 1870 február 16-án Budapesten. Iskoláit ugyanitt végezte, felsőbb négy gimnáziumi évét a mintagimnáziumban. Egy esztendőt hallgat az egyetem jogi karán, majd le-szolgálja az önkéntességet. Tiszti pályára akar menni, s mikor ezt szülői részről ellenzik, újra beiratkozik jogásznak. Az egyetemet azonban nem végzi el, s kimegy Parisba, a hol a Julian-iskola növendéke lesz. Itt öt évet tölt. Egy párfümös üveg kinyitása közben letöri az üveg nyakát s ujját oly súlyosan megvágta, hogy jó időn át munkaképtelen. Ekkor gazdászati foglalkozást próbál, Metternich hercegnő puszta-gyarmati birtokán. Csakhamar azonban ismét festéshez fog. Újra beiratkozik a Julian-akadémiára. Tanulmányainak befejeztével Parisban volt műterme, az utóbbi négyöt évben pedig a Paris melletti Orsayban egy régi kastélyt bérelt s itt dolgozott. Kétszer rendezett kollektiv kiállítást, másodszor 1907 év folyamán, a Könyves Kálmán helyiségeiben. Meghalt 1908 júl. 18 án, Orsayban.

A MŰVÉSZET KÖNYVJEGYPÁLYÁZATÁN DÍJAT NYERT RAJZOK.
1. ELSŐ DÍJ, TARY LAJOS RAJZA.
2. MÁSODIK DÍJ, SZILASY JÓZSEF RAJZA.
3. HARMADIK DÍJ, SZIRONTAI LIHOTKA ISTVÁN RAJZA.

A MŰVÉSZET KÖNYV JEGYPÁLYÁZATÁN MEGVÁSÁROLT RAJZOK.
1. BÁLINT JÁNOS, 2. JESZE KÁLMÁN,
3. ÉS 4. PAYER GIZELLA,
5. SIDLO FERENC, 6. SZILASY JÓZSEF RAJZA

A MŰVÉSZET KÖNYVJEGYPÁLYÁZATÁN MEGVÁSÁROLT RAJZOK.
— 1. SZIRONTAI LIHOTKA ISTVÁN, 2. ÉS 3. TARY LAJOS,
4.TICHV GYULA 5. VECSEY GYULA, 6. ZSIGMOND LÁSZLÓ RAJZA

Kiskunfélegyháza városszabályozási tervpályázatán az első díjat Wälder József, a második díjat Pirovits Aladár, a harmadik díjat Balog Lipót müvének ítélték oda.

A király a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki Telcs Edét, Kallós Edét és Márkus Gézát a magyar művészet körül szerzett érdemeikért.

Állami ösztöndijakat kaptak: Misenka Nándor ezerhatszáz koronát, Góth Móric ezerkétszáz koronát, Tornyai János ezerkétszáz koronát, Vidovszky Béla ezerkétszáz koronát, Tichy Gyula ezer koronát, Reményi József ezer koronát, Frecskay Endre nyolcszáz koronát, Faragó Géza nyolcszáz koronát, Tipáry Dezső hatszáz koronát és Bory Jenő szobrász hatszáz koronát.

A Magyar Iparművészeti Társulat magyar jellegű emléktárgyakra hirdetett pályázatán a 300 koronás első díjat Veszély Vilmos nyerte. 150 koronás díjat kaptak: Buthy János és Csűrik János. A fémben sokszorosítandó emléktárgyakra kiírt pályázat pályaművei közül megvették Vastagh György, Sós Géza és Reményi József munkáit. Az oltártervezetre hirdetett pályázaton 200—200 koronás díjjal jutalmazták Hofinger Ernő, Walder Gyula és Hendrich Antal munkáit.

A Képzőművészeti társulat az ötszáz koronás Nadányi-dijat Nagy Vilmosnak ítélte oda.

A Bartha Miklós szoborpályázaton 300 koronával díjazták Tóth István, kolozsvári Szcszák Ferenc, Horváth Géza és Siklódy Ferenc, Istók János és Gondos Imre, valamint Holló Barnabás műveit.

Kohner-féle ösztöndíjat kapott ifj. Glatter Gyula, Romek Árpád és Zádor István.

A közös hadügyminisztérium bécsi palotájának tervpályázatán 10,000 koronás harmadik díjjal jutalmazták Komor Marcel és Jakab Dezső művét.

A M. Á. V. újpesti internátusának tervpályázatán az első díjat Kotál Henrik nyerte, a második díjat Fleischl Róbert, a harmadikat Sebestyén Artúr.

A Képzőművészeti Tanács a vallás- és közoktatásügyi miniszter által adományozott díjakat a Nemzeti Szalon grafikai kiállításán a következő művészeknek ítélte oda: Vadász Miklósnak alakrajzra 500, Wagner Gézának tájrajzra 500, Nagy Sándornénak a könyv természetéhez alkalmazkodó illusztrációra 500 koronát. Az eredeti metszetre, karcra, kőnyomatra vagy a grafikai művészet egyéb fajára kitűzött díjak közül az 500 koronás díjat Rauscher Lajosnak, az egyik 250 koronás díjat Conrad Gyulának, a másik 250 koronás díjat Tipáry Dezsőnek; továbbá alakrajzra még Wellmann Róbert egy 500, és Simay Imre egy 300 koronás díjat kapott.

Budapest székesfőváros 4800 koronás Ferenc József festészeti ösztöndíját Gulácsy Lajosnak ítélték oda.

AZ E SZÁMBAN KÖZÖLT fejléceket rajzolták: Kozma Lajos (217. 1.), Hazay Aladár (242. és 246. l.), Deutsch Dávid (250., 254. és 207. lap).

PÁRISl LEVÉL. (Három kiállítás: A champs-elysééi, a champ-de-marsi szalon és az Indépendants). A két tavaszi Szalon az egységes Grand-Palaisban van s az idei tárlatot tekintve, szinte különösnek tetszik, hogy még össze nem olvadtak. Legalább is, ami a nivót illeti, alig kapunk mélyebb benyomásokat. A mesterek legnagyobb része megelégszik azzal, hogy a neve ismert — amit gyakran a kedvező geográfiai helyzetnek is lehet tulajdonítani - - s egyszerűen nem akar lemaradni a tárlatokról, Alkalmazkodnak kényelmes helyzetükhöz s oly megdönthetetlenül biztosak e szituációjukban, hogy a legutóbbi őszszel tartott művészgyűlés mitsein tehetett a kiszorítottak érdekében; teljesen eredmény nélkül oszlott szét. A horsconcours-rendszer, societaire-rendszer, jury-rendszer marad a régiben. Azt a tervet, mely szerint a nagy jury mellett egy ellenőrző-jury legyen, a nem hors-con-coursisták és a nem societairekből, elhalasztották, megfontolás végett.

Mindkét tárlaton, annak összesen nyolcvanhat termében és mintegy tízezernyi kiállított tárgyában csak elenyésző csekély mennyiségű kvalitást találunk.

Az öreg Szalonon gyorsan átesünk.

Jean-Paul Laurens nagy szimbolikus képet festett Beethovenről. A mesteri rajzolás e művésze rendkívül nehézkes és mozaikszerű figuracsoportokat vitt be kompozíciójába, száraz és művészileg sokkal érthetlenebb, mint a sokat vádolt nagy szimbolisták, kik ellen éppen ő kelt ki nemrégiben. A barbár- és antikvilág evokálója Rochegrosse, s a kétezer év előtti korszaknak tudósa, temperamentumának a szilaj, féktelen, forrongó karakterek felelnek meg s így elevenedik meg előttünk, teljes plein-airben a régi Egyiptom egy rabszolganője és egy másik művében a görög courtisanok. A művész itt sokkal frissebb, mint előbbi műveiben. Quost mesteri virágfestményein kívül megemlítjük még Dufau kisasszonyt, ki valósággal megújította a régi allegóriát két dekoratív képében, ultramodern szellemben. Szinte különösnek tetszik, hogy itt, az öreg Szalon-ban látjuk e két művet; még érdekesebb, hogy az állam rendelte meg a Sorbonne számára. Művészileg szinte banális "témát" kellett megoldania: az egyik a csillagászat és matematika, a másik a rádium és magnetizmus, mindkettő monumentális felfogásban. Az elsőben egy nő és férfi, kik testükkel méregetni látszanak egymást, majd eltávolodnak, még két táncoló nő és egy a tudomány mécse fölött őrködő férfi egészíti ki e csoportot; a másik kép a csillagászat és matematika, hol a művész az emberi és természeti erőket szerencsés összhangban szimbolizálta, az erdő felé haladó és egymást átkaroló fiatal párban, kik szilaj lovakon vágtatnak, mellettük a zúgó víztömegek. A szobrászatban semmi jelentős felemlíteni való.

A magyarok közül a hors-concours Schlomka Alfréd, két kisebb, túlságos lelkiismeretességgel, már szinte pepecseléssel festett figurális képet küldött. Az a bánásmód, mellyel a szalon rendezői egy kiváló magyar mester, Csók István képét illették, külön felszólalást érdemelne. Oly magasra akasztották a művész "Nirvána"-ját, hogy távcsővel lehet csak felfedezni, de így is akadály a rossz hely s a legrosszabb világítás. Hasonlóan cselekedtek tavaly Rippl-Rónai Józseffel. László Fülöp Bat-tenberg Lujza hercegnő és East Alfréd arcképét küldötte be. Egyik sem hasonlít előbbi munkáihoz. Szenes Fülöp Mea culpá-jával már néhányszor találkoztunk. Erőteljes színezésével s igaz plein air-jével kiválik Perlmutter Izsák "Ünnepnap Magyarországon" c. képe. Szirmai Tony plakettjei külön vitrinben: a római nemzetközi mezőgazdasági kongresszusról, a rivierai ünnepségekről; Lahovary román külügyminiszter, Triadutil román képviselőházi elnök arcplakettje; Nics Mihály kovácsolt vasművei.

A Szalon National e tizennyolcadik kiállításának clouja Maurice Denis "Örök tavasz"-a ritka erővel megérzékített plein airben. Az egész mű szinte neo-primitiv: táncoló és virágszedő nők. Roll szinte megfiatalodott a "Természet felé" képében. Szimbolikus mű: egy nő és egy bika jelenik meg a napfény között, köröttük tudósok és költők. A habitüék, a mesternevek mind eljöttek e kiállításra. Zuloaga, Jaques Blanche, Lavery, a lírikus Menard, az öreg Lhermitte, La Touche; - - a párisi élet impresszionistája, Raffaelli; — Cottet, Lucien Simon, a tetszetős Boldini. Érdekes és telve humorral Veber "Csapszék"-e (La Guingette), egy nagy vendéglőterem részére készült. E nagy vásznon egész tömeg van elhelyezve, a legtermészetesebb beállításokban; majálisos vagy vasárnap délutáni hangulat van egy vendéglő udvarán s a nép táncol, mulat, tréfál vagy cseveg vidáman, mulatságos mozdulatokban; a kompozíció kitűnő, összhangzatos.

A szobrászat cloui Rodin Orpheusa, Triton és Neréidája és Múzsája, mindhárom egy nagyobb szoborcsoportozathoz készült, hír szerint Whistler szobrához Londonba; érdekesek Bartholomé busteje, Bugatti állalképei.

A National tárlatán résztvett magyar művészek közül Kunfy Lajos "Magyar parasztjai" nagyobb festménye és a rajzok között hasonlóképpen, tanulmányok a magyar parasztkarakierekről és ugyanott Morphy hercegnő arcképe; Kövér Gyula eau forte-jai, a szobrok közül Steiner Gyula, Körmendi-Frim Jenő szobrai komoly törekvést mutatnak. Az iparművészek között felemlítjük még Nics Gyula elektromos csillárját kovácsolt vasból.

Az "Indépendants" (A független festők) kiállításával ezúttal bővebben nem foglalkozhatunk. De észrevehető, hogy az a nagy szabadság, mit a kiállítók kaptak, sokaknak kezd kényelmetlen« lenni. Talán lesz egy débeute. A tárlat nagyságai, akik egyébként művészi nagyságok, mint Wallotton, Matisse. Manana-Pissaro stb. mesterek körül számtalan csillagocska kering itten. Ez a nagy szabadság sokakat megszédít, kétségtelen azonban, hogy az egyéniségek nem alkalmazkodnak könnyelműen a körülmények esélyeihez. Erősebb talentumokként jelentkeznek itt is Czóbel Béla, Berényi Róbert;

- Szegfy Erzsi több csendéletet, két figurálist és egy friss plein airt küldött; Huszár Vilmos, Gráf Ilma, Galimberti Sándor, Gottesman Alfréd, Gotthard Ede, Dévay Andor, Popea Heléna hasonlóképpen csendélettel, figurális képekkel szerepelnek.

HUSZÁR ADOLF reliefje. Igen érdekes Huszár-reliefre bukkantam, melynek fényképét mellékelem s a következőkben leírom. A relief fából készült 44 cm. átmérőjű körbe. Huszár édes nővérétől, (Kubáncsek Mária) Bencsháza, Schwarz József káplán (Bencsháza) birtokába jutott. - - A reliefen Huszár neve és a készítés ideje nincs megjelölve. Hogy mégis Huszár Adolf műve, bizonyítja nővére, aki e reliefet Huszártól örökbe kapta.

EMLÉKÉREM, HUSZÁR ADOLF MŰVE

A relief görög idyllikus családi jelenetet ábrázol. Az atya vállra vetett dorongon nyulat és madarat hozva, vadászatról jött meg; a ház mellett eresz-kedó szőllőről szakít, csillapítja szomjúságát. Az anya ölében a boldogan szopó gyermekkel ülve a ház előtt, várja férjét, kérdő szemrehányással szól hozzá. Közöttük a vadászeb hízelgő nyalakodással. A ferii arcán fáradt nyugalom ül s az asszony szavára megilletődve, alig emeli szájához a szőllő-szemet: válaszolni akar. Bizonyos nyugalom honol e jeleneten, amit kissé zavar az eb nyalakodása és farkcsóválása. A cselekvény igen finoman van jellemezve és Huszár mesterére, Thonvaldsenre vall. Thorwaldsennek ugyanis van egy domborműve (körbefoglalva), amelyen Hermes a gyermek Dyonisost Dianának nyújtja. Huszár reliefjén a nő symmetrikus másolata Thorwaldsen Dianájának. A fej tartása, a haj, az arc tekintete, a nyak és a hát hajlása, az ülés formája, a ruha redőzete, a fűzőszalag, mind Thorwaldsen Dianájára vall, csakhogy symmetrikusan, azaz Diana jobb lába van előtérben, itt a bal láb van az előtérben és így tovább... A cselekvény ugyan nem egy, de azonos; a várakozás és megérkezés momentuma. Az első pillantásra talán a Hegeso síremlékén lévő női alakra gondolunk, de szélesebb szemlélet után csakhamar látjuk a terjedelmes távolságot a görög síremlék és e kettő között; nem lehetetlen, hogy ez inspirálta Thorwaldsent; de bizonyos, hogy Huszár női alakja megismétlése Thorwaldsen Dianájának. Huszár ezen munkája a java erejében levő (1875 — 85) mestert érezteti, készülése pontosabb idejét meghatározni nehéz. —257.

Hogy minő színvonalon volt azon időtájban a grafika, s a vele rokon-művészet fejlődése, annak előadása inkább az iparművészet körébe tartozik; annyit tudunk, hogy Lenhardt inkább a karcoló, mint a pontozó modort követte, mert ez minden tekintetben praktikusabb és gazdaságosabb volt; a lemezek tartósabbak s a sokszorosításra célszerűbbek.

Lakását állandóan már 1817-ben tette át Pestre, ahol a hatvani, most Kossuth-Lajos-utca 540. sz. alatt a Horváth-féle házban a II. udvar második emeletén rendezte be műtermét. Hogy hol lakott 1830-ben, nem mondhatjuk meg teljes bizonysággal; én azt hiszem, hogy az Ősz-utca egy földszintes épületében. Ferenczy István azt írta 1838 márczius 30-ikán öcscsének, a kassai ref. papnak, a pesti árvízről "Fáy Ferinének saját házába a Nagy-híd-utcába nem volt vize, Fáynak az utcán egy ölnél több, Lenhardtnak három schuch és a háza lerogyott, a régi épület, de az új áll", ami azt mutatja, hogy dolga jól mehetett, mert két, esetleg több ház birtokosa volt már az árvíz idejében Pesten.

Lenhardt csinos arcképeket, szép tájrajzokat készített, amelyek becsületére váltak a magyar művészetnek; de metszett címképeket, úgynevezett devizeket, térképeket, műmellékleteket, sőt szépírási mintákat is a "Tudományos Gyűjtemény" 1827. évfolyama számára.

A győri püspök, Schwarzenbcrg Ernő herceg nála rendelte meg egyházmegyéje térképét, amelyet Lenhardt hét lapon és egy címképben készített el; de a püspök közbejött halála miatt a helytartótanács adhatta ki.

Az első, aki megrendelést tett nála, Dugonits András piarista tanár volt, akinek a "Nevezetes hadi Vezérek" című könyvéhez ő készítette az "egy római lovag" című metszetet, majd a Kis János superintendens "Nevezetes Utazások" című munkájához metszett három képet s a Somogyi Gedeon magyar verselés módjáról készített könyvéhez egy címlapot.

A Ferenczy István szobrász által kiadott történeti arcképek csarnokát Lenhardt és Perlasca metszették; de a vállalat részvét hiányában abban-maradt.

Arcképei közül említendők Spányik Glyczer piarista s három olyan, amely a "Tudományos Gyűjtemény" melléklete gyanánt jelent meg. Ez a folyóirat az 1832. évig úgyszólván állandóan foglalkoztatta Lenhardtot. Ő metszette az 1822. évi kötettől a címlapra Magyarország címerét az égő fáklyát tartó nemtővel, miután már 1817-ben elkészítette a tiszai kérészt, saját rajza szerint, a Báthory Zsigmond emlékpénzét s Fusz János, magyar zeneszerző emlékét, Zollner Lajos festő után; a következő évi folyam számára pedig a római régiségeket, Dévény várát A. R. után s Majláth György arcképét Donát János festményéről, de Kaergling rajza szerint, végül gróf Festetieh György arcképét.

A "Tud. Gyűjt." 1823. évfolyama számára metszette Lenhardt: Siklós várát, Strázsay János rajza után; Péczely József arcképét Kaergling után, és báró Fischer Ignác egri püspököt.

Ugyancsak a fent cimzett folyóirat számára készültek az 1824. évben "a német lovagrend nagymestere és vitéze hajdan és most;" a reá következő esztendőben pedig Berzeviczy Gergely híres nemzetgazdász s a Trattner János Tamás kiadó arcképe Kaergling után.

Az 1828-ik évi "Tudományos Gyűjtemény" köteteiben vannak Szögyényi Zsigmond alkancellár és gróf Batthyány Ádám országbíró arcképei, melyek közül az előbbenit hasonlóképen Kaergling készítette.

Foglalkoztatta még Lenhardtot Mocsáry Antal, akinek a Nógrád vármegye négykötetes leírásához az összes illusztrációkat ő készítette, jelesül a vármegye valamennyi várait, régi pecsétjeit s a gróf Forgách-család pecsétjét stb.

Annak a Hunyady Mátyás szobornak az első rajza is a Lenhardt műhelyéből került ki, amelyet Ferenczy István tervezett s a mely az ő letűnését okozta. A rajz a "Honművész"-ben jelent meg; kiadta Meller Simon is kisebb alakban.

Lenhardt metszette a "Vándor" című irodalmi zsebkönyv részére 1833-ban gróf Batthyány Ádám országbíró s 1834-ben a gróf Festetieh György arcképeit, amelyek különböznek a "Tud. Gyűjt." 1821. és 1828. évf. megjelent képektől, mert ezek csak nyolcadrétűek, míg amazok 4° jelentek meg.

Rézre metszette Lenhardt Sámuel "Budát, a XVII. században", Boutibon bécsi festő rajza után, amely kép Schams "Beschreibung der königl. Freistadt Pesth" című munkájában látott napvilágot 1830-ban,

A Lenhardt születési évét s elhalálozását se Kunits Mihály, se Nagy Iván nem határozták meg.

— 258.

Ezek közé a Magyarországon járt osztrák festőkatonatisztek közé (ilyen volt a Komárom táján kém gyanánt elfogott Alois Schön, s a Szolnokon működött A. Strassgschwandtner) tartozott a Pettenkofennel egy idős Berres is (szül. 1821), azon különbséggel, hogy míg amaz a hadsereget hamarosan otthagyta, addig ez végighadakozta Dél-Európát, összekóborolta az egész kontinenset s tábornoki ranggal vonult nyugalomba.

Nemrég alkalmam volt beszélni a 85 éves agg művészszel, aki négyszögletes tömbhöz hasonló hatalmas alakjával prototípusa a festő Mars-iva-déknak. E beszélgetésből kitűnik, hogy a festő-tábornok (akinek "Magyar vásár"-t ábrázoló képe függ a bécsi Művészettört, gyűjt.-ben), a mi Munkácsynk művészi pályafutásának intézésébe is némileg belejátszott buzdító és elismerő szavával.

A hatvanas évek elején (61—63), a Bach korszak idején történt.

Berres Békés-megyében Gyula és Csaba körül állomásozott. Szabad óráiban ki-kijárogatott a mezőkre s akkor először hódolt nemesebb szenvedelmének (melyet utóbb félig élethivatásának választott): a festészetnek.

Ilyen alkalommal, amint el volt merülve munkájában, megszólítja őt egy suhancformájú, rossz gunyájú legény s bevallja nagy restellkedés között, hogy ő is szokott néha napján, szabad idejében ekképen rajzolgatni. Szavainak illusztrálása okából elő is húzott kabátja belső zsebéből egész sereg rajzot, tanulmányt, vázlatot. Berres kézbeveszi őket s meglepetten rivali a fiúra:

"De hiszen, fiú te művész vagy, vagy legalább azzá kell lenned, az Isten is annak teremtett."

Szegény Miska legény, kételkedve rázta fejét: "Nem hiszem én azt kérem alássan, a tiszt úr csak tréfálkozik velem."

"Nem tréfa ez, hanem komoly valóság-hangzott a válasz. A gyalupadot ott kell hagynod, hamar, amiként lehet. Rajziskolába kell lépned, hogy festő vállhassék belőled." Ennyiből állott a tanács.

Néhány évvel később, 1866-ban, folytatódik a történet. Berres nem tartozott többé a hadsereg kötelékébe. Münchenbe ment, hogy ott komoly művészeti tanulmányra adja magát.

Egy napon barátját, a Piloty iskolájában működő Markart-öt látogatta meg. Nagy volt öröme, amint ott találja az egykori csabai ismerőst: Munkácsy Mihályt. A tábornok nem győzött érdeklődni egykori gyámoltja iránt, emez pedig leplezetlenül tárta föl szíve vágyait. - - Elpanaszolta keserveit, elmondta, hogy a vészes Piloty karmai közül szökni akar, szökni messzire, szabad levegőbe: Parisba.

Berres a fiatal rajongót eme szándékától józan érvekkel eltéríteni igyekezett.

Föltárta neki a párisi élet, a párisi tartózkodás veszélyeit, mely sok örvényt rejt a tapasztalatlanok és eléggé meg nem edzettek számára.

Tanácsolta neki, hogy a francia főváros helyett térjen előbb Düsseldorfba, ott van Knaus és Vautier — nem megvetendő művészi erők. A beszélgetés hatott. Munkácsy Düsseldorfba indult, s hogy e kis német város különösképen Knaus oktatóleckéje pályájának fejlődésében mily jelentékeny tényező, az mindnyájunk előtt ismeretes.

Egy napon az Akadémiára vendég érkezett. Goupil jött, a híres párisi műkereskedő s szétnézett a fiatal óriások között, nem lehetne-e velük valami jövedelmező üzleti összeköttetésbe lépni.

Amint Munkácsyhoz benyitott, jókora meglepetésben volt része. Készen állott az első "sláger": a Siralomház. Azonnal lefizetett érte 6000 fr.-ot. A művész természetesen Krözusnak képzelte magát. Boldogsága azonban mégsem volt teljes, elégedetlenkedett. "Parist, Parist adjátok nekem!" Ismét menni akart, Knaust és egész gárdáját unni kezdte. Goupil tiltakozott: még korai a távozás, bíztatta, hogy várjon még egy esztendeig. Ha ezen idő letelt ő (Goupil) visszatér s megvásárol mindent, amit azon idő alatt festeni fog.

A művész hajlott a szóra, megmaradt. A határidő leteltével Goupil visszatért s vitte Munkácsyt magával a vágyak és látományok birodalmába. Ott lakást rendezett be neki, ellátta mindennel s a kötött egyezség fejében, minden, amit festett, övé volt. Bevezette a párisi irodalmi és művészi körökbe.

Divatban voltak akkor a társas összejövetelek, melyeket "rout"-oknak neveztek.

Egy ilyen "rout" alkalmával ismerkedett meg D. báróval, aki egykor osztrák katonatiszt volt. Nem késett a "magyar-osztrák" barátság. A báró meghívta őt Paris mellett fekvő birtokára, ott pompás műtermet rendezett be neki s dédelgetett kedveltje lett a családnak.

Rövid idő múlva a báró meghalt s a szép özvegy Munkácsy felesége lett.

Nemsokára a tábornok is ott termett. Sietett meglátogatni ifjú barátját, kit kezdett a hírnév szárnyára emelni.

Megindultak végig a Champs-Elysée-n a műterem felé. Berres-t elfogta a kíváncsi érdeklődés.

Óriási helyiségbe lépnek s a nagy helyiségben óriási vászon állott, melyet szemérmetesen lepel takart.

Az alkotó művéhez lép s félrevonja a leplet: láthatóvá vált az Isten-ember és a vért-szomjazó vádlók, "Krisztus Pilátus előtt."

Szót sem szóltak.

Az ötven éves ember nyakába borult fiatal barátjának s mindketten zokogtak.

Így végződött a békési epizód. —259.

BELGISCHE KUNST DES 19. JAHRHUNDERTS. Irta Henri Hymans, 200 képpel. Lipcse E. A, Seemann kiadása 1906. 249 oldal. — Lefegyverző őszinteséggel vallja be szerző előszavában, hogy könyve nem egyéb vázlatnál. Bennem nem a nagy vonásokban odavetett vázlat benyomását kelti, hanem hangyaszorgalommal, kínos pontossággal megszerkesztett műnek látom, melyben minden: előtér, háttér, lényeges és lényegtelen egyaránt alá van húzva, lelkiismeretes gondossággal elmondva. Nem mulasztaná egy művésznél sem elregisztrálni, hogy itt és itt, meg amott kapott aranyérmet, ez és az a múzeum vette meg ezt és azt a művét; mindegyik kiváló festő, nagytehetségű szobrász és korszakalkotó építész, úgy hogy, tréfásan fogva fel a dolgot, Uj-Magyarországnak látom Belgiumot; ott is sértésszámba megy, ha valakit "csak" "jeles író"-nak, vagy "művész"-nek mondanak.

Rengeteg név és rengeteg mű. Ekkor festették, faragták, vagy építették. Nagyszerű, elsőrangú alkotás, megnyerte a Grand-prix-t. Itt vagy ott dísze a múzeumnak. E hadseregnek csak tábornokai vannak, megszámlálhatatlan sok és dicső tábornokai; Meunier is csak tábornok a tábornokok közt. A nagyok e nagyjárói szólva sem tagadhatja meg regisztráló természetét szerzőnk; külön alkalommal tárgyalja festményeit, jó messzire tőle szobrait, azokat is pontosan az illető év rubrikájába osztva, úgy hogy egységes képet, markáns jellemzést nem kapunk még róla sem. Ha nem beszélne Puddler-je, Pőrölyös-e, Bányalég-csoportozata a szerző helyett, talán észrevétlenül síklanék el mellette fáradt szemünk.

Képekkel bőven szolgál; de mikor a század első felében öles vásznak hirdetik a történelmi festészet arisztokratikus voltát; 1860-on túl pedig a plein-air, impresszionizmus uralkodnak: ez alakokkal túlzsúfolt kis reprodukciók nem árulhatnak el jóformán semmit a kompozíció szépségéből, - - másrészt nem adhatnak fogalmat a modern színezésről.

Megpróbálom hadirendbe állítani tábornokaim seregét és egy-egy fontosabb étappe-jukról rövid jelentést tenni. A XIX. század első fele sivár tarló a művészet birodalmában mindenütt; az előző századok dús aratása után a kimerült föld nagyon hitvány termést ad. Aztán Belgium a művészet terén még mindig tartománya Franciaországnak. Paris a vezérlő csillag; elfeledte, megtagadta nagy mestereit olyannyira, hogy Van Dyck és Cornelis de Vos hazája alárendelt, üzleti dolognak tartja sokáig az arcképfestészetet. Alig emlékeznek e nagy nevekre, a múzeumokban sem igen gyönyörködhetnek alkotásaikban, csak Rubenst emlegetik, anélkül, hogy e 200 kép valamelyikében az ő hatása fellelhető volna.

Ha az állami támogatás elvetett magja gazdag termést biztosítana, úgy Belgium vezetne, kezdve: a művészet felszabadításától a céhrendszer alól, állami művészakadémiák létesítésétől, folytatva a római díjon, a freskó-festészet mindenáron való kultiválásán, végezve I. Lipót király sajátkezű díjkiosztásán és Leys történelmi festő aranykoronával való megkoronázásán, minden eszközt megkíséreltek a belga művészet felvirágoztatására.

Teremtek is öles vásznak nagy történeti jelenetek, csataképek, gyűlések megörökítésével; hazafias felbuzdulás jutalmazta a festőt, ha elég aktuális dologgal markolt a tömeg leikébe, mindez azonban nem vitte előbbre a művészet szent ügyét.

Napóleon legyőzetése után Brüsszelbe menekült a nagy Dávid és ott uralkodott korlátlanul haláláig. Mi sem természetesebb, minthogy az ő rideg klasszicizmusa trónol az akadémiákban, melyek különben is műtermének vidéki fiókjai. Brüsszel a városházán rendez be neki műtermet, hogy Napóleon felkenését megfesthesse. Szent aranyérmet veret tiszteletére és azt a zártszcket, melyet a brüsszeli Théâtre de la Monaie-ban rendesen elfoglalt, oly féltékenyen őrzik, hogy ha avatatlan akar ráülni, általános tiltakozás riasztja el. Halálát 1825 óta Belgium nemzeti gyásznak tekinti és fenntartja magának a jogot, hogy belga föld őrizze siri álmát. Soká, igen soká nincs kiváló festő, ki Dávid tanítványának vallaná magát. Legfanatikusabb híve Naver, kinek mint 'a brüsszeli akadémia igazgatójának 185'J-ig sikerült kerékkötője lenni a modernizmusnak. Annyira hajthatatlan a klasszicizmusában, hogy nem átallja egy levelében teljes megvetéssel beszélni hazája művészetéről: "Amit idehaza találtam, az semmi; még a régi képek, melyeket a muzeumokban látok, sem tetszhetnek nekem. Jóllaktam már nagyon Rubenssal, van Dyckkal, a hollandokkal. Egy Rafael után metszett fej több örömet szerez valamennyiöknel. Láthatod, barátom, mily kevés örömöm telik az ország művészetében".

A tájkép még nehezebben bontakozott ki. Hazai tájak köznapiak, unalmasak; az egyik elmegy motívumokért Olaszországba, a másik Svájcba, a harmadik a Boszporusz partjára,a negyedik a Szentföldre. Jakob Jakobs egy Marmara-tengerparti részletét úgy méltányolják, mint sikerült arrangementet, méltó az anversi akadémia tájkép-festészeti tanárához.

Az 1851-iki brüsszeli Salonba elküldi Courbet a "Kőtörőit" és "Nagybőgőséét, de amily szenvedelmes felháborodást keltett merész fellépése Parisban, oly csekély hullámokat vet Belgiumban; néhány tréfás megjegyzéssel napirendre térnek fölötte. Annál inkább megbarátkoznak a német iránynyal, sőt a német kartonok láttára felébredt bennük a vágy Belgiumban megteremteni a fresko-festészetet. Divattá lett a művelt ifjúnak Németországban befejezni tanulmányait; az egyetemek előszeretettel foglalkoztak német filozófiával, költészettel és zenével. Csak az nevezhette magát joggal művésznek, vagy tudósnak, aki tarisznyával a hátán barangolta a Rajna partjait, megmászta a Sárkány-kőt és a Loreley-sziklát. Overbeck, Cornelius, Kaulbach, Schnorr v. Carolsfeld nevétől vissz-hangzik minden, sőt már-már arra gondolnak, hogy a római díjat müncheni díjjá változtassák. Megteremtették parancsszóval a belga falfestészetet. A belügyminisztérium költségvetésének állandó tétele a falfestészetre szánt összeg; elhatározták, hogy a genti egyetemet, az anversi múzeumot, városházát és egy sereg nyilvános épületet freskókkal díszítenek. Mintha hatalmi szóval el lehetne intézni a művészetet. Természetes dolog, hogy az egy Leys-t kivéve, bágyadt utánzatok, siralmas vergődések színhelye sok középület.

Első plein-air-festője Belgiumnak Henry de Braekeleer, ki 1861-ben állítja ki "Vászonfehérítés" és "Virágos kert" című képeit melyek Pieter de Hooghra emlékeztetnek. "Sajnálatosan köznapi"-nak tartja egyik kritikusa is. Nem győz csodálkozni, miért pazarolja tehetségét ilyen minden finomságot nélkülöző arcokra, ilyen halvány, egyhangú színezésre, melyek a festői fantáziának semmi tért nem engednek.

A belga apától és francia anyától származó H. Boulenger ifjúságát Parisban töltötte; lelke megtelt a nagy barbizoniak alkotásaival, melyek emlékét a brüsszeli festőiskola sem bírta elhomályosítani. Szerencsére oly szűk anyagi körülmények közé jutott, hogy menekülni kellett a városból és a természet ölén alkotta meg gyönyörű vásznait. "Az erdő széle" (18(55.) A gyertyánfa-sor", "A falmagne-i patak"-ot, Ternueren-falu, Brüsszel közelében, hol tanyáját felütötte, a "belga Barbizon" lett; tanítványok screglettck köréje, akiket "látni tanított meg". Ezek egyik legnevezetesebbikc Fr. Courtens, kinek csodaszép "Aranyeső"-je egyik büszkesége modern képtárunknak a Szépművészeti Múzeumban.

Hogy miért vette fel Meunier a 30 év előtt eldobott vésőt, arra nézve szerzőnk csupán két más szerzőre (Georg Tren, Constantin Meunier Dresden és Camille Lomonnier, sculpteur et peintre Paris) utal, mint akik után felesleges neki is szót vesztegetni e fontos körülményre. Megjegyzi azonban, hogy Meunier már mint ifjú fanatikus bámulója volt az antiknak, kitűnő rajzoló és ha e korban nem az az elv uralkodik, hogy a szobrászat nem való egyébre, mint az építészet kiegészítésére, talán már akkor bontakozik ki lánglelke. Hogy azonban c lángléleknek milyenek a megnyilatkozásai, milyen a karaktere, hogy alkotásainak szépségét szemünk elé tárja, velünk megértesse, avval adósunk maradt Hymans.