A SZIMBOLIKUS MŰVÉSZETRŐL
A szimbolizmus művészi értéke felől igen ingadozó a közvélemény. Némelyek azt hiszik, hogy ők föltétlen ellenségei neki, mások meg, hogy barátai. Holott minden tetszés "ad intuitum" irányul s az emberek elfelejtik szemlélés közben, hogy miféle esztétikai princípiumokkal mentek élvezni.
Tehát föltehető, hogy egyik félnek sincs igaza. A szimbolikus művészet ellen épp annyit lehet fölhozni, mint mellette.
Ez értekezés célja e fontos kérdés tisztázása, ha ugyan sikerül.
Induljunk ki egy hipotézisből. Látjuk, hogy a szimbolikus művészet nagyon régi. Ebből következtetjük egyelőre, hogy az emberekben mindig volt hajlam a szimbolizmusra, mint művészetre. Hogy a képesség megvolt hozzá, az iránt nincs kétség, mert hisz különben nem volna oly nagyon régi története a szimbolizmusnak. A hipotézis csak a következő: hátha a szimbolizmus nagy esztétikai értéket is rejt magában s az emberek képalkotó fantáziájának e mély forrása egyszersmind nagy műalkotó, tehát esztétikai is.
A valószínűség ú. i. az, hogy igenis a szimbolizmus egy titkos és mély művészi forrás a lélekben, melyről az emberek (a pszichológia fejletlen volta miatt) nevén kívül talán semmit sem tudnak.
Áttekintésül a fölmerülő főbb problémákat ideírom, már csak azért is, mert teljes kidolgozásuk igen terjedelmes lenne s azért a tárgyat határok közé kell szorítani.
1. A szimbolizmus pszichológiai és isrneret-tani analizise.
2. A szimbolizmus esztétikai értéke.
3. A szimbolizmus realizálásának forrásai.
4. A szimbolizmus technikája.
5. A szimbolizmus története.
Mi e pontok közül az elsőket csupán érinteni, bővebben a 3. és 4. kérdést óhajtjuk tárgyalni. Az 5-ikről egyáltalán nem szólunk.
Ha a szimbolizmusnak semmi esztétikai értéke nem volna (a mi "tudatfaktum" volta dacára is nagyon lehetséges), akkor ez egy oly tüneményt jelentene a lélekben, melynek nem volna esztétikai vonatkozása. Mindenesetre egy érthetetlen ateleologizmus az emberben, holott mi az ellenkezőhöz vagyunk szokva. Azonban a teleologizmus nem ismeretelv, ebből jogosan semmi sem következik, legfeljebb a hiányra figyelmeztet, melyet be kell tölteni.
Mi a szimbólum?
Az emberi tudatban kétfajta képzeteket lehet elkülöníteni, persze csak gondolatban. Az elsők a fogalmak, a második faj a szemléletek. Ezek egymással elválhatatlanul kapcsolva vannak, külön nem képzelhetők. Fogalom és szemlélet között egyenlőtlenség van logikai okokból. U. i. a szemléletek, melyek a fogalmak realizáló föltételei, sok esetben nem fedik a fogalmakat; mivel a fogalmak a tartalmi sokféleségei egy képzethez, mint közöshöz viszonyítják, megtörténhetik, hogy a szemlélet a fogalomhoz inadekvát lesz. Legalább egyet soha a szemlélet ki nem tud fejezni: a viszonyt, mely a közös képzet s a többi közt van. Mert "viszony" egy tiszta funkció, melynek képe nincs. De vannak olyan fogalmak, melyeket többé képpel nemcsak kifejezni, hanem megközelíteni is lehetetlen. Pl. erkölcsi kategóriák. Minden ilyen ábrázolás már nem adekvát, hanem szimbolikus. Ha az igazságot egy fenséges nőnek képzeljük, ez nem képe az, igazság fogalmának. A szimbólum képpótló szemlélet. Viszonya az adekvát szemlélethez az, hogy in konkreto adja azon tartalmakat, melyeket a fogalom diszkurzive logikai funkciók szerint gondol. Ámde sok esetben ezen inkonkreto adatása a szemléletnek nem lehetséges; pontosan sohasem lehetséges, hisz a széknek vagy a könyvnek nem lehet képét adni, csak közképét. Azonban lehetséges, hogy az ily ábrázolhatatlan fogalom vagy logikailag vagy tapasztalatilag kapcsolódott az egyéni tudatban egy másik fogalom, nal. Most képcserét követhetünk el, az asszociativ fogalom szemléletét használjuk az eredeti szimbólumául. Ily módon segít magán az emberi érteleni. Tudományos szempontból persze előnyös képzeletünk e gyöngébb volta. Látni fogjuk, hogy művészileg is.
Ha van szimbolikus művészet, az akkor csak fogalmak rokonszemléleteivel való ábrázolás. Jól megjegyzendő, hogy szemléletet nem helyettesítünk szimbolummal, csak fogalmat. Fogalmat is, csak ha adekvát ábrázolás lehetetlen. E pontnál az olvasónak meg kell fontolnia, hogy ezen elemzés nem valami előre fölvett témára kaptafázódott, spekulálódott utána, hanem a tudat eltagadhatlan tényeinek egyszerű megkülönböztetése s viszonyuk észrevevése. Azaz: valaki az alkotásban talán próbálhat szemléleteket is szimbolizálni (joggal vagy nem, egyelőre függ), de mi a gondolkodásban azaz lelki életben általában nem tehetjük, mert szemléletek tisztán nem léteznek, csupán fogalmak s a tudat tényei egytől-egyig empirikus fogalmak, közképek stb. És erőlködni, egy szemléletet egy affin szemlélettel kifejezni, mely persze kevesebb hasonlóságot mutat hozzá, mint ő saját magához, semmi jelentőséggel a gyakorlati életben s a megértésben nem bír.
Ugyanilyen rövid elemzést kívánunk még nyújtani a szimbolikum esztétikájáról is.
Ez volna a voltaképeni kérdés. Amit e szimbólumról állítottunk, mint pszichikumról, az maga faktum, a tudattények, melyek alapján az elemzés történt, évszázados pszichológiai kutatások egyező kiinduláspontjai voltak. Nem úgy az esztétikai kérdés. Ugyan itt is lehetne arra a tényre hivatkozni, hogy hiszen a kinaiak, japánok, részben az egyiptomiak szimbolikus művészi hajlamú emberek voltak. De a művészettörténetből soha el nem dönthető, hogy valami szép-e, legfeljebb, hogy azon történeti emlékű népek a szimbo-lizálást szépnek találták. Azonban a dolog úgy áll, hogy ha nem is tagadható az esztézisben való fejlődés, azonban az ész-tézis fajtáinak száma nem csökkent, de nem is növekedett. Ha a szimbólum az esztézis egy valóságos fajtája, akkor, ha változtak is az egyes témái s technikája a szim-bolizálásnál, de maga a szimbolizálás nem jött s nem is tűnt el: mert immanens birtoka a léleknek.
Ahhoz, hogy eldönthessük, szép-e a szimbólum vagy nem, az szükséges, hogy tudjuk, mi a szép általában. De ha csakugyan jó elméletét bírjuk a szépnek, akkor bizonyosan össze kell vágnia az egyes esztétikumok közvetlen tapasztalatából kihozott eredményekkel. Persze az egyes esztétikai tapasztalatnak valóságosnak s nem szuggeráltnak szabad lenni.
Ha arra a kérdésre akarnánk felelni, mik képezhetik a művészetek tárgyát, bizonyára egyik témát sem lehet olyannak mondani, mely nem alkalmas a művészi alakításra, az alakítástól függ, hogy megfelel-e. Mégis van egy tárgy, mely évszázadok óta képezi a művészi törekvések célját. Egész általánosan kifejtve, ez a fogalom. A fogalmakról eddig nem volt igazi művészet. És pedig azért nem, mert fogalmak maguk nem ábrázolhatok, a szemléletük pedig gyakran tökéletlen képe az elvont képzeteknek, sokszor meg csak szimbólummal pótolható. A legkifejezettebb fogalom-művészet a költészet. A költészet azonban csupán ott van ereje teljes birtokában, ahol vannak szemléletek; absztrakt témák nem valók neki, mert azok erején fölül valók. A festészet s szobrászat e feladatnak még kevésbbé felelhet meg, technikai s pszichológiai okokból. Ezért érthető, miért kifogásolják olyannyira a szimbólumokat a művészetben. Mindig oly művészetek vállalkoztak realizálására, melyek az ehhez szükséges esztétikai eszközökkel nem bírhatnak.
Maga az a kérdés azonban, vajjon a fogalmak szimbólumai szépek lehetnek-e, érdemben csak akkor volna eldönthető, ha a kérdés teljes filozófiai analízisét elővennők. A tapasztalat azt igazolja, hogy a szimbolizálást a különböző művészetek művelői nagyra becsülték, művelték. Ebből annyi megállapítható, hogy a fogalmak szintén bírnak esztétikai háttérrel. Fogalmak képezik az emberi tudás anyagát, az emberi kultúra eredményeit, a mi végzetünket, mely e földön a tudás fejlődésétől feltételeződik. Kell, hogy eme valóságos birtoka az emberi észnek a fantáziára is megtegye a maga hatását. Csudálattal, lelkesedéssel kell, hogy eltöltse. Csudálattal, amennyiben oly komplikált, mint maga az univerzum, s hatása oly nyilvánvaló; fenséggel, mert ezen erő a mienk.
Ezen futólagos tárgyalás után áttérhetünk a szimbólumok realizálásának kérdésére.
Más szóval: mely művészet tudná a legjobban kifejezni, realizálni a szimbólumokat? A szimbolikus művészetekkel való elégedetlenség onnét ered, hogy a költészet, szobrászat, festészet erre nem való. Legalább is nem való oly fogalmak ábrázolására, melyeknek nincsenek szemléleteik, csak szimbólumaik, mint pl. társadalmi, történeti, erkölcsi vágj éppen esztétikai problémák. Ezeknek semmiféle képük nincs, legfeljebb témáik és szimbólumaik.
Fogalmak szimbólumai és a fogalmak maguk kell, hogy valamiféle affinitásban legyenek, különben hogyan kerültek volna össze? Egy fontos lényeges pontban kell e megegyezésnek lennie, mely jellemző mindkettőre. Ez a sajátságos hiánya a fogalomnak mindama faktorokban, melyeketa költészet, szobrászat, festészet előállít. A fogalmak nem színesek, nem kiterjedtek, nem rithmusosak. Mi hát az ő költészetük? Az utánzó művészetek mind speciális sőt szinguláris szemléleteket állítanak elő. Utánozzák az életet. A fogalmak művészetének nem szabad utánoznia az életet, az egyes szemléleteket, mert neki a fogalmakat kellene utánozni. De épp ez a nagy nehézség. A fogalmakat, még a legempirikusabbakát is, meg kell u. i. különböztetni maguktól az élet szin-guláritásaitól. Fogalmak mindig absztraktak, szemléletek mindig konkrétek.
Csupán egy művészet van, mely szimbólumok számára való: a dekorativ. Ez nem utánozza az életet. Maga is absztrakció úgy a valósághoz, mint a színes képekhez viszonyítva. A dekorativ rajzoknak eddig nem tulajdonítottak valami tárgyas jelleget: nem tekintették tartalmi művészetnek. Igaz, hogy lehet tiszta dekorációt is alkotni s hogy a szimbolikus rajzokban is lehet igen kellemes a minden vonatkozástól ment formaszépség. De e mellett van a dekorativ művészetnek egy külön nagy ereje, amellyel a többi művészetek, még a legtökéletesebbek sem bírnak: a fogalom szimbolizálása.
A dekorativ alkotás maga is absztrakció a többihez képest. De nem is különbözik egymástól sem mit dekoráció s szimbolizálás. A fogalomnélküli szimbolizálás, mely de fakto van, azt mutatja, hogy e művészet is elemekből áll, melyek külön persze még "fogalomnélküliek". De egyébként nincs semmi ok elkülöníteni e két lelki funkciót. A kettő annyi tulajdonságban megegyezik egymással, hogy - mivel különbség nem mutatkozik - - már csak a lelki élet egysége szempontjából is ajánlatosabb egyazon funkciónak tekinteni őket, melyeket csak a szimbólum pszichológiai nemismerése tarthatott eddig széjjel.
A dekoratív rajz tehát az a sajátságos műforma, mely — eszközei csekély és jelentéktelen volta mellett is - - az elgondolható legáltalánosabb fogalmi problémáknak a velük járó minden érzelmi hatásokkal a kifejezője, a maga módja szerint egyetlen lehetséges "adekvát" kifejezője; így előáll az a paradoxon, hogy e művészet, épp a nem adekvát szimbólumok művészete, a gondolatok érzékítésére az egyetlen adekvát művészet.
Ennek alapja pedig a következő. Világos, hogy sok fogalomnak vannak szemléletei. Ezek persze a fogalom természete szerint csupán közképek lehetnek. Elemeik száma soha sem korlátlan, vagyis hiányzik belőlük a formális esztétikai főfeltétel, t. i. a sokféleség egységben. Ellenben a legabsztraktabb fogalom szimbóluma is lehet elemekben oly gazdag, aminőnek csak akarjuk, mert az nem közkép, hanem egy szinguláris szemlélet. Később egy pszichológiai értekezésnek kellene kimutatni az affinitásnak, mely szimbólum és fogalom közt van, a mibenlétét. Maga a tény azonban nyilvánvaló, lehetőségének elemzése nélkül is.
Még egy új érdek fűződik a szimbólumokban való művészetekhez. A föntiekből világos, hogy pl. elvont társadalmi problémák megrajzolására csupán a dekorativ művészet alkalmas. De már most mindig fölmerül a nehézség, hogy ilyen nyilvánvaló gondolati tartalmak nem lehetnek igazi esztézis forrásai, mert bennünket tudományosan vagy praktikusan érdekelnek. És ezen érdekek érzései átvivődnek a művészi alkotásra is. Az ilyen tetszés tiszta esztétikai volta pedig legalább is kérdés. Föntebbi elvek szerint ez is megoldódik. Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy tiszta esztézis, különválva az élet egyéb érdekérzéseitől emberben lehetetlen. Sőt! Ha egy esztétikai termék szép, azon érdek, mellyel annak tartalma iránt az életből s társadalomból kifolyólag viseltetünk, hozzá fog járulni ezen tetszés intenzivebbé tételére. De ettől eltekintve a föntiek után a kérdés megfordítható. Nem úgy állunk a fogalmak esztétikai hatásával, hogy azok egyéb érdekmozzanatai miatt tartjuk őket szépnek, hanem nekik a széphez többé semmi közük nincs. Szépek csak a szimbólumok. Ámde ezek a fogalmakkal szoros viszonyban vannak s így az esztézis másodfokulag viszonyba jut a szimbólumok fogalmaival. A fogalmak, nem okai az ő tetszésüknek, hanem a szimbólumok szépsége oka a fogalmak esztétikai érdekének. A fogalom az esztétikában nem ok, hanem következmény.
Mindenesetre különösnek tűnhetik föl az olvasó előtt első hallásra, hogy itt nem kevesebbről, mint fogalmak művészetéről volt szó, melyről pedig a közhit azt tartja, hogy nem létezik esztézis. Úgyszintén különös lehet a dekorativ művészet és a szimbólum új fogalmai és összekapcsolásuk által e kérdést, a fogalmak abrázolásának esztétikai problémáját megoldani akarni. De ha meggondoljuk, hogy azért e szükséglet benn él a köztudatban s mindennap nagyobb lesz azok száma, kik a dekoráció útján talán öntudatlanul fogalmi problémákat akarnak művészi módon megoldani, láthatjuk a szimbólum analizisébűl, hogy ezen törekvés oly jogos és természetes. Hogy végül jogos gyakorlatába lép az emberi lélek mélyében rejlő nagy művészet, a szimbolizálás, melyről eddig oly sok dicséretet és még több gáncsot mondtak a műbirálók, persze mindkét fél bizonyítások mellőzésével. Habár tehát paradox, mindazaltal oly természetes az, hogy van fogalmi művészet: a dekorativ. Az emberi lélek hiányát jelentené ennek hiánya. A fogalmak az élet nagy vezérei. Őket a tapasztalat szülte az embernek, ki ezekkel képes az életben tájékozódni s túlmenni az egyszerű képzeteken s érzeteken a következtetésekhez, az általánosításig, melyek egész fejlődését lehetővé tették. A természet különös hiátusa volna tehát, hogy ezen nagy életfunkcióknak ne legyen meg a művészetök.
DR. VARJAS SÁNDOR
