Nyolcadik évfolyam, 1909    |   Második szám    |    p. 91-107.    |   Facsimile
 

 

A KRITIKÁRÓL

Olykor az emberek igen furcsákat mondanak, ami nem baj, de mindjárt bajjá lesz, sőt kész veszedelemmé, ha ez bekerül a köztudatba, s kivirul ott, megnő és elszaporodik, mint ahogy gombafélékről olvasható növénytani könyvekben. Kritikát például mindenki mond, a gyerek is, felnőtt is, a congó-parti vadember és a művelt, esztetaságig finomodott európai műbarát is. A kritika mint elmemunka elválaszthatlan ősi kísérője minden emberi ténykedésnek, vele jár, szorosan együtt jár azzal, amiből valami állítás, meggyőződés, valami hit, gondolat, produkció sugárzódik ki, ami dokumentum akar lenni bizonyos matérián át, bizonyos pozitívumokon, hangon, formán színeken keresztül az életről, a világról, egyénekről, imponderábiliákról. A kritika megszületett, amikor az ember először kapta kézbe a friss agyagot és edényt gyúrt belőle, amivel vizet merítsen a forrásnál magának és szomszédjának, hálótársának és énekes madarának. Állati életű társadalmakkal, a legnaivabb, legkőkorszakbelibb kultúra kezdeteivel egyidős a kritika, s igazán csak rosszmájúságon, pillanatnyi hangulatokon múlik, hogy valaki minek nevezze: sötét és obskúrus árnyéknak, kellemetlen Sancho Pansá-nak, aki józanul diskurál, közbevág, fékező gesztust csinál, amikor az u. n. teremtés szent hevületében, a munka lázában égő ember gyönyörű vitézeknek látszó szélmalmok ellen rohan, apercuket, könnyű csípéseket, apró tűszurásokat ejt, amikor más nagy kövekkel hajigálódzik, - - avagy napnak nevezze, világító reflektornak, tiszta hajnalnak, amely szétüt az éjfél sugarai közt, utat csinál, söpör, előtte jár azoknak, akiknek szükségük van erre a fényre, erre a hajnali, a dolgokat tiszta értékükben megmutató levegőre, akiknek szükségük van, hogy valaki jelezze érkezésüket, harangot kondítson, mint új vonatoknál szokás, új fejedelmeknél, messziről jött hódítóknál. Nem közönséges törekvéseket akasztott meg már a kritika, gyönyörű próbálkozások előtt állt bekötött szemmel, merész újat akarók mellől szaladt el gyáván, kigunyolt komoly érzéseket, hosszú bőjtölésekbe, keserű játék-feladásba kergetett jobb sorsra érdemes ambíciókat. De másfelől gyöngyöket kapart ki a porból, akadályokon segített át nehezen baktatókat, fölismert szenzációkat, amelyek tegnap még semmik voltak, meggyőzött, hadakozott, csatákat nyert szemben a sablonnal, a hátramaradottság és nemtörődömség minden vénasszonyával, írtak már kritikát éppen csak úgy, annyi közömbösséggel és jelentéktelen módon, mint a vízállásról, felhőjárásról szóló meteorológiai tudósítást, impotensül, kákán is csomót kereséssel, belátástalanul, nagyképű homlokráncolással, hogy úgy mondjam: vesszőt suhogtatóan, mint valami szigorú bírósági végrehajtást, írtak és írnak kritikát, soha annyit, mint a mai megnövekedett művészeti érdeklődésben, puszta mulatságból, cél nélkül, iskolai gyakorlatokhoz, esztétikai leckefelmondáshoz hasonlóan. De írtak kritikát ragyogó elmék is, beletartoznak ebbe a mesterségbe a legfinomabb, megértő, művészi impressziókra mindig felkészült, szépségekre mindig reveláló, érzékeny intellektusok, a Bürger Thoré-k, a Walter Páterek, Alfred Kerr-ek, Ludwig Hevesi-k. Mindezt el lehet mondani a kritikáról, anélkül, hogy ártanánk vele neki magának. Az összes sértéseket el lehet mondani felőle, megvádolható apagyilkossággal, a csalhatatlanság tudatában zsarnoki gőggel, az értékelés inkább fárasztó, mint mulatságos sportjában félrenézéssel, vak tendenciával, sok egyébbel, - - s érthető ebből, hogy művészek, nem azok, akik a végzett munkában kielégülést nyert örömön, izgalmakon kívül mással alig törődnek, hanem akik nem bírják elviselni, akiknek fáj a szó, amely vizsgálódni mer, amely hidegen, lobogás nélküli megállapításokkal közeledik feléjük, a gyöngék, a véres csalódásokra született szegények miért disztingválunk úgy, mint a cigány, a másoktól csak a maga lovának dicséretét hallgatni tudó. Miért nevezik kritikának, amelyben egymás határa tódul a tömérdek kellemes szuperlativusz, bók és hízelgő jelző, s miért mindjárt nem kritika, amiből hiányzik ez az elvágódás, ez a programmszerű, mást mint felfokozott dicséreteket nem ismerő konstatálás. Elmondhatni s érteni lehet mindezt, mikor kritikáról van szó, amelybe természetes, hogy mint minden mesterségbe, akár az ügyvédségbe, kosárfonásba vagy a pikturába, vagy másféle művészetekbe, a mesterségükre külön rá nem készültek is belekerülnek, amelytől több mint önzés azt kívánni, hogy összes nyilvánulásaiban, a legsemmibb képek és szobrok előtt, "Chronique scandaleuse" stílű újságokban a "kor bölcsei" képviseljék. S ami még inkább lehetetlen, kívánni, hogy igazságot, abszolút érvényű ítéleteket fogalmazzon, amikor a meggyőződések, felfogások, nézőpontok sarokról-sarokra kicserélődnek, mindig úgy volt, hogy az élőké az igazság, a ma nem respektálja a tegnapot, amikor sohasem tudhatni hogy nagy biztossággal hozott verdiktekből, pontos méregetésekből mit ír alá a holnap, ki éri meg a reggelt. Ezek miatt szintén követ dobhatni a kritikára : visszapattan róla, könnyen bírja.

Ép ezen a ponton, az értékelés, az apodiktikus ítéletmondás körül vádolhatni meg súlyos tévedésekkel, természetéből következik, hogy épp itt gyújt háborgást, mivelhogy nincs a világon mondat, vagy ha van, még nem írták le, amit egyforma örömmel kapjon fel, minden apró piktor boldogan hordjon a zsebében. Mindettől azonban nyugodtan él és virul tovább a kritika. Mindez független attól, ami a magasabb és alacsony-rendűsége, ami a kritikának a maga külön kiválósága, amivel önmagáért van, amivel önállóan húzódik más kulturtermékek, a kép, a szobor, a dráma mellé. A baj máshonnan jön rá, amikor belekerül a köztudatba, s ezt a bekerülést tanult férfiak is segítik, hogy a kritika, bármilyen jó tulajdonságok ellenére, bárminő esetben, alig több, mint ama bizonyos borsó, amit akárki hány föl csodaszépen a falra, csak legurul. Amikor oly emberek, mint Tolsztoj, fölényes lesajnálással, szuverén gőggel intézik el s magától értetődő lesz, röpködő aranymondás, hogy hiába, hiába, a kritika az csak kritika, vagyis amit ezalatt érteni kell: a kritika improduktiv, tehetetlen, legkevésbbé említhető egy napon azokkal, akik a képet festik, a szobrot mintázzák, a drámát írják, büszkén és abban a meggyőződésben, hogy a kép, csak azért, mert kép, a szobor, csak azért, mert szobor, már egy darab alkotás, teremtés, amely megmarad és dacol hálátlan utókorokkal.

Minden, amit művészetről írnak és kritika akar lenni, szubjektív. Nem lehet más, még azokban az esetekben sem, amikor az író nagyon erősen rajta van, hogy ezt a látszatot elkerülje, szégyenli megindulásait, azt a pirosságot, azt a lírikus fölhevülést, ami kiül az arcára bizonyos dolgok szemlélése közben és ú. n. objektiv maszkot ölt, teljesen begombolja magát és roppant ügyel, nehogy eláruljon valamit benső öröméből, roppant szigorúsággal, az írás-technika összes fegyvereivel azon mesterkedik, hogy elrejtse sűrű kendő mögé ezeknek a pillanatoknak jelenvalóságát. Szubjektív minden kritika azon fizikai törvény alapján, hogy senki sem fordulhat ki a saját bőréből, senki sem kérheti kölcsön a szomszédja idegrendszerét, műveltségét, még csak a szakállát sem. Ugyanazt érezni, elkapni ugyanazt a gondolatot, ami a művészé volt, belehelyeződni ugyanazon lelki folyamat izgalmaiba, amelyek a művészt fogták el munkaközben : ez a tökéletes művészi élvezés és ez a nyitja a kritikának is. Az, hogy ki mennyire tudja megközelíteni a festő szándékait, újraélni magában, amit a művész átélt és megcsinált. Tehát a talentumon, a felismerésen, intuíción dől el itt minden, csupa oly képességen, amit senkibe se lehet tölcséren csurgatni, amit a kritikus épp úgy hazulról hoz, épp úgy, mint a művész, a természet véletlen kedvéből születik rá. Ezzel a megérző, a művészmunkába belekapcsolódni, a művészszel az egyik pillanatban egygyé válni, de tőle mindjárt szabadulni is tudó képességgel indul a kritikus. Mindig úgy, hogy az adott képből indul ki és nem pedig olyformán, hogy már előre kikészített teóriákkal közeledik feléje, teóriákkal, módszerekkel, rendszerekkel, amelyek soha sem elég szépek, finomak, ravaszak ahhoz, hogy valamennyi jelenséget megmagyarázzanak, amelyeket a beskatulyázás gyakori tényén kívül az fenyeget, hogy egyszer csak valamely kép és szobor előtt teljes csődben állnak, tanácstalanul, dühösen és érthetlenül, mint a szemre béna ember.

A kritikának a művészmunka az a matéria, ami a művésznek az élet. Ahogyan a festő nem objektiv konstatálásokat ad, ahogyan a festmény az ő hangulatainak tükrözése, szubjektív leszűrődések eredménye, ugyanígy van ez a kritikával, mert nyilvánvaló, ha nem lenne így, semmiben sem különböznék üzleti főkönyvektől. A kritika is benyomásokból él, a kritika is egy bizonyos temperamentumon, ízlésen, felfogáson keresztül jelentkezik. Amit Zola mondott a művészetről (une vie du temperament), ez rátalál a kritikára is, azzal a változtatással, hogy a "természet" helyére itt művészi produktumok kerülnek. A kritikusnak ezek kínálnak problémát, a festőnek a természet momentán festői gazdagsága. Ez a lényeges különbség, nem pedig az, amit egy régi iskolás meghatározás így disztingvál : a művészet szintetikus, a kritika analitikus, a művészet alkot, épít, a kritika ellenben nem alkot, rombol, szétbont - - mintha ez a szintetizáló és analizáló, az egységesítő, összefoglaló és részekre bontó munkafolyamat nem volna meg épp úgy a kritikában, ahogy megvan a művészetben, mintha a kritikus nem impressziók, megfigyelések, okfejtések finom hálózatára építené a maga konzekvenciáit, mintha kereső, vizsgálódó munkájában a megtalált összefüggéseket, kiszemezett jellemvonásokat nem formálná egy komprimált képpé, mintha nem sietne egységesítő, szintetizáló eljárással egy végső eredmény, egy végső gondolat felé, elhajigálva útközben mindent, ami esetlegesség, ami nem kell a maga mondanivalójának illusztrálásához. Ezt a fajta kritikát nevezzék bár az elnevezéseket szeretők modern kritikának, impresszionista kritikának, bizonyos, hogy itt produktiv értékek vannak jelen. Bizonyos, hogy ez a fajta kritika újból művészmunka, amikor képekről, szobrokról egy más művészet nyelvén: az írás nyelvén revelál érzéseket, gondolatokat, ötleteket, benyomásokat, amelyeknek, ha ugyanaz az alapjuk, ízük, ugyanaz a fűtőanyaguk, ami a művészetnek s itt le kell írni azt a szót hogy: egyéniség, - a kritikus ekkor nem hányt borsót a falra, a kritika ekkor kilendül abból a tehetetlenségből, amivel oly hamar, oly buzgón és oly sokan igyekeznek megvádolni őt azok az érdekeltek, akiknek van okuk félni miatta, s akiktől egyébként ezt nem vehetni rossz néven.

*

A kritikus, mivelhogy nincsen vasból és kőből, alávetődik hangulatnak, apró és jelentéktelen véletleneknek, amelyek mind a kedvét, érzékenységét rontják, tépdesik vagy felderítik, amelyeket nem tud levetkőzni, kívül hagyni a küszöbön innen, akármennyire kívánják tőle, hogy amint rálép valamely kiállítás képekkel, szobrokkal beerdősített területére: dobjon el mindent, ami ha csak szálvékonysággal fűzi az ú. n. rút hétköznapiság, rút való elevenségéhez, oldja meg cipőjét s ne legyen ember, hanem valami műszerféle, amely rugóra jár s kiméri a súlyt egyforma pontosan. Alaptalanul, önkéntelenül, a magán kívül álló okok és hatások egész sorozatának, aznapi közérzésének, elfoglaltságának, ebédjének, gyomorbajának, sőt horrendum dictu még szerelmének is része van, nyoma és rejtelmes közrejátszása abban, hogy miként nézi a dolgokat s így történik, hogy ugyanarról a témáról, amit ma mond, azt holnap könnyen keresztülhúzza, vagy legalább is másként írná. így történik, igaz, hogy nem efféle, ennyire múló, percnyi változású, hanem mélyebb, eredendőbb, a kritikus természetébe, művészi felfogásába, művészi neveltségébe vágó okok következményekép, hogy amint valaki például társaságokban mindjárt szebben, több verve-vel, ötletesebben, folyékonyabban diskurál, mihelyt neki való témák kerülnek szóba, - - a kritikus szintén egynémely festők, képek, stílusok említésénél, egynémely irányok, korszakok magyarázásában úgy tesz, mint aki kettőt se tud szólni, máskor meg szinte nekitüzesedik, duzzad a hévtől, mondanivalójának sokaságától. Ez a különbségtevés, ez a téma iránti előszeretet, szimpátia vagy gyűlölség sokszor magából a témából adódik, s hasonlóan megvan a művésznél, a festőnél, annál, akit a természet például csak színekben érdekel s egyebet alig vesz tudomásul, közömbös előtte vonal és forma. Sokszor azonban ez független a témától s a kritikus látszólag maga se tehet róla, maga se tudja megmondani, hogy kétféle stílus, két egymástól nem kiválóságban, hanem csak sajátosságban külömböző festő közt miért vonzódik az egyikhez jobban, miért érzi magát hozzátartozóbbnak, miért kelt benne teljesebb örömet, rokonérzést, csengő visszhangot, miért jönnek elő ilyenkor megszokott, sablonos szavak, jelzők vakítóbban felöltözötten, miért kapnak egyszerre más valőrt, új jelentést.

Mindez egy darab líra, lírikus hajlandóság a kritikában, ami hogy a kritikust mikor mennyire keríti hatalmába, ami hogy a nyugodt hidcgségű, inkább szkepszisre berendezett, inkább fejet csóválásra, semmint lelkes kurjongatásra, forró himnuszra kész kritikust mikor formálja át lírai lénynyé, - - ezt egyfelől az dönti el, hogy amivel szemközt áll, mily művészi produktum, miféle elemekből szővődött. gyatra, silány, csapnivalóan rossz, vagy jó, komoly, ritka munka. Másfelől, hogy amivel szemközt áll, ebben, esetleg tekintet nélkül a kitűnőségre, a művészi előbbrevalóságra, mennyire ismeri fel magát, találja meg ízlését, világnézetét, álmát, sóhajtásait, azokat a lelki rezzenéseket, amelyekkel titkolva jár s amelyek ilyenkor kikivánkoznak, előbujnak fölszabadult, robbanni akaró erejükön. Viszont épp innét, erről a két oldalról, épp e líra révén fenyegeti a kritikát nem közönséges veszedelem, ami az életébe kerül, abba, hogy egyszerűen megszűnik kritika lenni. Mert ha érthető, hogy Cezanne-al, Gauguin-el szíves örömestebb foglalkozik mindenki, mint Cézanne és Gauguin tehetetlen utánzóival, fürge meglopóival, ha a kritikus megmaradóbbat, szebbet, tartalmasabbat produkál, ha az, amire épít, azok a képek, szobrok, amelyekről szól, maguk is megmaradóbbak, mély és kemény alapozásúak, másrészt mit fog csinálni ott, ahol ez hiányzik, ahol amire építeni próbál, kissé ingó valami, gyönge, potemkin szerkezetű. Itt, ehhez a kényelmességhez szokott kritikus produktiv nagyságokba nem birván belefogódzani, maga is improduktiv lesz, holott vagy nincs produktiv kritika, vagy pedig van s ekkor ez nem függvénye, lógósa, inasa, lengő uszálya bármiféle művészetnek. Ekkor ezt nem a megkritizált matéria, a jó és még jobb kép hozza világra, hanem egyesegyedül a kritikus talentuma. Épp így ha érthető, hogy a kritikus sem parancsolhatja vissza vérének lüktetését, nem intheti le temperamentumát, kellemes vagy kellemetlen hangoltságát, ha anélkül, hogy politikusán akarná, arra a művésztermészetre rakosgatja drágaköveit, akiben a maga fajtájára bukkan, mindez viszont amikor programmig, tendenciáig, tudatos tempóig emelkedik, a kritikust újból falnak kergeti. Abban zavarja meg, hogy tisztán lásson, többfelé nézzen és mást is észrevegyen, ne csak a saját benső természetével, saját gusztusával egybevágót. Hogy "voraussetzungslos" értékelje a dolgokat, úgy mint vannak, hogy egyformán melléje ugorjon mindennek, amiben vágyak, röpülni akarások igyekeznek felfelé, hogy levegőhöz engedje azokat, akik elég merészek új utakra befordulni, hogy ne azt számítsa, ki honnét jön, hanem ki mivel jön, ki mit hoz a tarsolyában.

*

Amint boldog költőkről szavalják iskolai leckékben, hogy amilyen a kor, olyan a költő, ezt a nem nagyon zseniális és újszerű hasonlatot, ha megengedik, rátüzdeljük a kritikára s ekkor kész az az állító mondat, hogy amilyen a kor, olyan a kritika. Másképpen a kritika is korának gyermeke, viseli, testén hordja az idők bélyegét, azt az évszámlálást, azt a divatot, azokat az izléshullámokat, amelyek akkor voltak felszínen, amikor íródott. A társadalom, a közönség, az olvasók, az élet kavargó szélvésze őt is érinti és csak természetes, hogy vele megy, ösztönösen hozzáidomúl, hogy a kritikusban, mint a művészben, mellékes most, hogy hangos nyíltsággal vagy büszke elrejtéssel, de ugyancsak megvan, benne motoz, benne lappang ez az erőlködés : az értőket, a puklikum voksait maga részére nyerni, meg van a kívánság, hogy ha már ír, hát minél többen olvassák, mert mit ér az igazság, amiről senki se tud, mert ereje, hatása épp ezen a szuggesztívségen múlik, azon az elhitető képességen, amelylyel beleékelődik másokba, amelylyel a kritikus meggyőződése másoké lesz, a kép szépsége mások gyönyöre, amelylyel a művészmunka szenzációi, a művész élménye, fájdalma és ujjongásai mások lelkébe transzporálódnak s keltenek szenzációkat, fájdalmat és ujjongást. Adódnak persze esetek, gyakran van úgy, hogy ez nivóleengedéssel, főhajtással, servilizmussal jár s hogy ez ellen kritikus és művész, egyedül hagyottan, izoláltan külön szigetre menekülnek, a tömeg lehelletétől nem érintett lugasokba. Van rá példa nem egy, amikor a kritikus "korától elrugaszkodott gyermek", milieujét, hagyományait megtagadó. Amikor már érzi egy új művészet közelgését s körülötte még teljes a csönd, amikor oly sejditései, meglátásai vannak, amelyekre másokat még hiába figyelmeztet, amelyeknek várniok kell, néha egész emberöltőt, hosszú utakat elsétálniuk, míg a milieu hozzájuk alakul, elérkezik az idejük, napjuk, többségük. Művészeti forradalmak, új igazságok kiverekedésének kora ez, amelyben a kritikus, mint a barrikádok mezítlábos hőse, mindent feltesz erre a jelszóra: fiat justitia pereat mundus. A kritikát ilyenkor, dinamitos teltségében, vékony kerítés választja el a vezércikktől, ami nem mintha utolsó valami volna, fontosságra, jelentőségre a legszebb cselekedetekkel versenyezhet, de mire kitisztult a lég s nem röpködnek lövegek, mert nincs miért, ki ellen röpködniök, azzal járhat, hogy ami visszamarad belőle, az kritika termelt szépségnek kevés, a csupasz publicisztika pedig nem kell senkinek. Nagy kritikusok nem is gázolnak át ebbe a határba, tudják, hogy hol ez a kerítés, helyesebben dehogy tudják, honnan tudnák: csak a publicista temperamentumán, taktikai képességén, hadvezető tehetségén kívül más is van bennük, művészek s ezért nagy kritikusok. Ha úgy tetszik, gondolkodók, akik tárlatból szemlélődve, nem látják a nagy támadások apró sebeit, mint ahogy nem látom emeletről letekintve, s egyetlen érdek sem fűz hozzá, hogy arramenő emberfejeken milyen a kalap, öreg kalap, új kalap. Egyben filozóf elmék is, akikkel legfeljebb az esik meg, hogy bizonyos pauzát kell kitartaniuk, amíg felszívódnak, teljes fényükben elismerődnek, hogy később kaparják elő őket könyvtárak poros rekeszeiből, - - igaz, sokszor oly későn, hogy ettől ugyan nem kap erőre csontjuk, nem térül meg elszalasztott ifjúságuk. Minthogy a magyar irodalomból citálva példát, a magyar kritikában körülbelül ez történt Péterfi Jenővel s itt van másiknak Bürger Thoré, akiről könyvének, kritikáinak új szétosztása alkalmából ma lelkes cikkeket írtak, akit most általános öröm közepette a felfedezés örömével olvasnak finom velinpapiron, akiről valahol, már nem tudom hol, csak azt tudom, hogy német ismertetés volt, azt olvastam, hogy ő a "modernek apja". Szép mondás, német mondás, a bökkenő csak az, hogy ezt annak idején a görög istennős tájkép virulóan hivatalos korszakában elfelejtették róla mondani. Ez a bökkenő s valahányszor valaki oly körülmények közt olyan kritikus, mint Bürger Thoré, mindig efféle bökkenéseken fordulnak a művészetek intim drámái, amelyekben nemcsak a művésznek, a festésnek jut az úgynevezett szenvedő hősi szerep, hanem egy kevésbbé ragyogó mesterségnek, amelynél sok mindent, épp a felőle táplált, róla formált vélekedést, "közmorált" tekintve, igazán kérdezni lehet, hogy miért ég annyiakban középkori lovagokra ütő fanatizmussal.

*

Délelőtt tizenegykor megnyílik egy kiállítás s alighogy kihűltek a termek az üdvözlő beszédek lelkes szólamaitól, délután már kritikát kap az olvasó, pont megtudja, hogy mi előtt kell műértőnek lenni, mosolyogni és felkiáltani az öröm és nyárspolgármegbotránkozás hangján, hogy "ez már mégis sok, hallatlan, hallatlan." A boszorkánygéppé tökéletesült, telefonnal és villanydróttal dolgozó mai sajtóban ezt úgy hívják, hogy gyors hírszolgálat, a publikuma igényeinek gyors kielégítése. És mert ez gyors hírszolgálat, mert az újságnak - - mindjárt utána-tehetjük: minél jobb. keresettebb, nagyfogyasztású az újság, annál inkább — nem a művészek a fontos, akik a legkisebb előfizető-percent, nem az, hogy valamely kritikáról milyen véleménynyel van egy festő, két festő, tiz festő, hanem a tömeg a fontos, a százak és tízezrek, akiknek külömböző mekkoraságuk adja az újság különböző nyilvánossági fokát, szavának súlyát, hatalmát, tekintélyét, az fontos, hogy ez a tömeg épp oly tempóban értesüljön képekről, épp oly friss, könnyen átszaladható és részletes jelentést találjon arról, ami a művészetben történt, mint ahogy azonmód frissen, a történésükkel majdnem egyidejűleg veszi tudomásul boltkirablások, vasúti összeütközések, politikai bonyodalmak szenzációit, - ebből a sietségből, ami újságíró szemmel nézve nem is sietség, ebből az újságnak mindenre kiterjedő és nyomást gyakorló érdeklődéséből nőtt ki egy új típusú kritikus, aki folytonos kritikára készen áll, fölszerelten, teljes permanenciában, akár a mentők, tűzoltók vagy rendőrök. Aki. nem túlzás, hogy olykor kocsiban "en galoppe" ír kritikát. Aki számon tart minden kiállítási terminust, mint az orvos, mindenüvé el kell hogy menjen, tekintet nélkül arra, hogy ki vár rá, mi vár rá. Fölmászik a tetőig is és hozzá, még barátságos arccal mászik föl, ha kell, ha hívják, ha valaki — legyen bár zöld és tehetségtelen - - velinpapíros meghívókat küld "összegyűjtött munkák megtekintésére".

Ez a típus, ez a fajta kritikus, akit nem sértünk meg. ha azt a címet ragasztjuk sokszor ugyancsak gyöngyöző, képtől-képig szaladástól ugyancsak verejtékes homlokára, hogy képriporter, ez az impresszió pillanatában már mindjárt ítéleteket, mondatokat fogalmazó, az impressziókat első jelentkezésükben leszögező, inkább csak konstatáló, semmint motiváló kritikus, a régi értekező ujságkritika metamorfózisával alakult ki, aminek oka megint az újság technikai előrefejlődése s a felszökkent, a sok mázsás művészeti termelés, a mindennap egy kiállítás és a "nem adjuk alább ezer képnél" rendszer. Az egyiket, az újság jogát, hogy néhány óra alatt kiván a kritikustól oly szellemi munkát, amire régen, a csöndes biedermayerséggel evező idők hírlapjaiban napokat, sőt heteket is engedélyeztek ezt nem lehet elvitatni, e fölött nem lehet disputáim, már amiatt is. mivelhogy ez minden ujságapparátus belső ügye. Másrészt szintén ujságérdek hogy minden ami valamely módon nyilvánosságra tartozik, tehát az is, ami arrogáns dilettantizmus svindli. szélhámosság, de ki van téve szemeknek, belépődíjakat szed, plakátokon hirdet itt. az újságban megtalálja a maga nyugtázását, igaz, hogy érdeme szerint valót. Ez, hogy az újság kezet nyújt kivétel nélkül annak, aki a nyilvánosság köpenyegébe burkolódzik (sokszor persze vizet és törülközőt használ a kézfogás után), amikor benne vagyunk az ú. n. nagy szezonban, a kritikusokat nem csoda, ha kengyelfutókká trenírozza. S ettől, valamint hogy az ember, a normális érzékű ember a zsúfolt, szakadásig teletömött, lélegzelállitó tarlatokból képtelen többről adni számot, többet fogni fel és átérezni, mint néhány, hozzá közel férkőző tizenöt-húsz művészmunkát, ebből következett a kritika elhajlása a riport felé. Emiatt vette kölcsön a riport stílusát, ami azonban nem egyértelmű azzal, amire oly szívesen hivatkoznak szebb napokat látott keserű öregek, hogy a kritikában ez visszafejlődés, a kritika sorvad, degenerált Akik régi nagy példákat tesznek szemünk elé és áhitatosan emlegetik őket, ezeknek igazuk van, amikor azt mondják, hogy a mai ujságkritikában nincsenek vagy gyéren húzódnak meg azok a jótulajdonságok, azok az erények, amelyek e régi nagy példákban tették a klasszist, a "negyvenes évek kritikáidnak voltak erényei. Hiányzik az oknyomozó mélység, az a művészi gond és csiszoltság, ami az in specie aeternitatis írók tulajdonsága, az analízis finomsága, a dolgok gyökerét kereső, megmotiváló alaposság. Hiányzik, mint jeleztük, a kritikán kívül eső okokból hiányzik mindez, de velük szemben itt vannak a mai ujságkritika egyéb sajátságai, amelyeket ismét számba kell venni, amelyek, ha mérlegre tevődnek, kárpótolnak az elsikkadtakért, nincs mit sírni a kritikusi becsérték devalválódásán, sőt az elfogulatlan szemlélő azt állapítja meg, hogy ez a riportszerű, táviratstílben dolgozó mai ujságkritika nem elfajulás, hanem fejlődési vonalban történt kiválás. Ahogy a mesét, a többfejezetes, a Dickens-i, Balzac-i novellát a riport, az újság nem bírta legyilkolni, csak tárcanovellává komprimálta, a kritikába is új hangot, új formát, új módszert hozott, többek közt egy-egy impresszió lejegyzésének, írásra fordításának oly tömörségét, amiről annak idején képekről, kiállításokról egész kötetekben értekező kritikusok álmodni se merhettek. Egy-egy ily lejegyzést valaki kifogásolhat azzal, hogy kevés, szűkszavú, csak konstatál és nem magyaráz semmit, de végső eredményben minden kritika ide fut össze, a sommázó, egybefoglaló konstatálásba. Itt tehát csak forma és módszerkérdésről van szó, egyébként pedig ennek keretén belül érvényesülhet mindaz, ami kritikusi kitűnőség, ami a kritikusban finom észrevevés, ritka, nagy dolgokra rátalálás, írni tudás, az írásnak az a sokféle hajlíthatósága, ami sehol annyira nem adódik, mint a napról-napra más ötletekből, más-más események, izgalmak hatása alatt készülő újságban.

Ez a riporttal való összeboronáltság új kritikai virágokat hajtott, amelyek újság-papiroson nyílnak ki, kora hajnali órákban, összecsukódnak, elfonyadnak az esti homállyal. Ám ha el is felejtődnek, ha életük rövid, egynapi pergésű, annál intenzivebb. Mindez nem jelenti, hogy ne lehessenek csillogóan felöltözöttek, ne sziporkázzak a fényt és ragyogást. Egy ponton túl azonban bizonyos, hogy épp a riport dobja ki magából a kritikát, amikor az újság teljességgel újsággá differenciálódik, hírek, információk, tudósítások halmazává, amikor ballasztnak érez mindent, ami benne mint irodalom akar fellépni, ami tőle, a tónusától függetlenül, külön hangszert játszik, ha még annyira megejtő szépen. Lassan, de folyvást erősebben, következetesen terjed az újságnak e differenciálódása, ami megint egy fejlődési folyamat és nemcsak az újság szempontjából. Mert ha egyre több az olyan újság, ahol a belletrisztika csak ünnepen befogadott gyermek, ahonnét kitolódik az író művészember, ahol a kritika közömbös riport, semmit se különbözik cipészipari ankétekről, malomtulajdonosok nagygyűléséről hozott tudósításoktól, ha az újság folyvást jobban egyenruhásít mindent, a maga portáján nem enged külön jusst, nem engedi szóhoz az íróban a művészt, akkor ezek a kiobstruált energiák más területet keresnek, akkor annak, ami irodalom, tehát a kritikának is jobb sorsa van. Akkor ez nem arra mutat, mintha az újság hatalmi túltengésben talpon verné az írót, a kritikát, hanem arra mutat, hogy ez meg tud élni a maga lábán, hogy a szükségletben,"a fogyasztó publikumban megvan a kívánság felkeresni őt a saját otthonában. Akkor a kritika visszakerül folyóiratok és könyvek tusculanumába, oda kerül vissza, ahonnét nem véletlenül p;irtolt el, ahonnét a csalogatás valamennyi mézével megkent, nagysílű kokottokat lefőző módon hívogatta elő az újság.

*

Max Nordau azonfelül, hogy cionista, művészetről is ír, kritikát ír, heves, fulmináns, igen haragos cikkeket, tudnivaló, hogy a Neue Freie Pressébe. A Wotan-szakállú Max Nordau ezekben a cikkekben, amelyekről el kell ismerni, hogy virtuóz-írások, német nagy ágyúkat szögez Paris felé, tüzet prüszkölő csövükkel minden ellen, aminek köze van a modern francia kultúrához. A germán faji előbbrevalóságot, a germán életképességet, a germán pikturának a francia fölé kerekedését éneklik ezek a cikkek, éles, szédítően csavart dialektikával abban konkludálnak, hogy körülbelül ezernyolcszázhetven óta a francia piktura sülyedő hajó. Hogy Bouguereau, akit Mathisse-tól, a kék kontúrtól megtébolyult ifjak nem tisztelnek valami túlságos melegen, Bouguereau nagy festő, hogy ami utána jött, az gyász, szomorú elkalandozás, amiből Monet még kiszabadul, megmenekszik valahogyan, de Cézanne, Gauguin, Van Gogh már nem, ők már benne vannak szegények a tócsában, ők az egészségtelenség, ők a perverzitás, ők az anarchia. Max Nordauban persze szintén fészkelődött a hiú és érzékeny részén megbántott férfiú, amikor a franciák visszafeleltek, nem bömböléssel, hanem vitőrhegygyel, a maguk módja szerint, de épp oly vesébe vágóan. Alig hihető, hogy a filozófok örök derűjével fogadta, amikor a gloire-ért síkra menők közt Maurice Donnay a könyvnél sokkal gyilkolóbb erejű fórumon, a színpadon csinált egy pirouettet, félvállról, erőlködés nélkül, egész Paris gúnykacajának, viharos tapsának kísérő robaja mellett. Ezt a darabot (Retour de Jerusalem), ami mellesleg szólva gyönge darab, rossz darab, nálunk is adták, a Vígszínházban, de itt, mivelhogy nem találkozott harcoló érdekcsoportokkal, nem keltett különös emóciót s hogy hol karrikirozódik Max Nordau, ezzel csak kevesen törődtek. Azt csak néhányan vehették észre, azok, akik ismerik írásait és asszír főpapokra emlékeztető arcát irodalmi prospektusokról, anzikszkártyák és naptárakról, hogy a darab egy fontos, markáns mellékszemélye, a dán tudós, aki a "népek lélektanában" minden dicsőt eldisputál a franciáktól, apodiktice, kétséget kizáróan, zavartalan fensőbbséggel állapítja meg egy közeli végítélet halálos óráját, a dán tudós, aki kabaré-táncosnők parfümjéből is mérget szivattyúz ki, mérget, ami pusztítva kering francia anyák fiaiban - - ez a szőke, kimért és rombusz vonalakban gesztikuláló dán tudós a Conventionelle Lügen és a Pressebeli tárcák szerzőjének színpadra vetített árnyéka. Kissé torz, kitört gerincű árnyék, vastagon, az Assiette au Beurre tintájával rajzolt, de nem annyira elkent, hogy a művelt francia azon ültében pokoli hálával el ne mosolyodjék. E burkolt, nem nagyon komoly kölcsönkenyérvisszajárás mellett, a cikkek körül, amelyeket Nordau borsos, megpaprikázott adagokban dörgölt francia orrok alá, egész ellenirodalom halmozódott. Nordauhoz hasonló nyíltan sikeresen és bátran mások szóltak a vitába, amely úgy tetszett, művészeti trikolórokért indul, az elején nacionális ízű, mindazonáltal művészeti összekülömbözés volt, a végén azonban mivé lett: alacsony kis emberi ügygyé affölött, hogy ki hát a jóhiszemű, ki csalt, miért csalt, ki lopott inget és mennyit kapott érte. Nordau tudniillik nem állt meg ott, hogy az új franciákat, begyöpösödött agyvelőkben sok megrökönyödést keltő Cezanne-t, Gauguint-t, Van Gogh-ot leperzselni próbálja a maga művészi érzésével, argumentumainak ékességével művészi igazának tudatában. Nordau tovább ment és mert a holtak nem érzik az oldalbarúgást, kikereste, hogy mi fáj az élőknek. Más szögből kezdett attakot. Új anyagot kevert a vitába, a művészetnek a gazdasággal, a tőkével, az üzlettel való összefüggését. Belekevert kritikusokat és képkereskedőket s leöntötte őket a meggyanusítások egész folyóvízével.

Nordau elég respektábilis látvány, mint az aréna porán szurkáló pikador. Az azonban szánalmas és könnyfacsaróan komikus, ahogyan a szavától kész raj támadt a nyomában. Ahogyan a senkik, a félénkek, az impotensek, a fejlődéstől, a verseny szelétől visszaszorítottak előbujtak, szunyókáló egerek vették föl az oroszlán tépő körmeit. Ahogyan a sohasem voltak tehetségek a bennük gyülemlett keserűségtől, állítólagos méltánytalanságok, mellőzések hosszú sorozatától, mondván : ránk sohasem sütött a napsugár -hajrá-kiáltással vonultak egy beérkezett művészet ellen, azok ellen, akik nem tehetnek róla, hogy képeiknek bizonyos boltokban főnyeremény áruk van. Ahogyan letört nagyságok, kisasszony-tanítványaiktól is rég túlhaladt rajztanárok, kávéházakban bolygó "mert nem vagyok divatos, mert nem festek szélesen, azért nincs sikerem" művészek, írók, kritikusok, akiket senki sem olvas, most már egyszerre mindennek megtalálták a nyitját, kézzelfogható motívumait. Ahogyan büszke és sértett mártírok, szomorú kardalosok lamentálásával mondják, amit Nordau zseniális érdekessége még élvezhetővé tesz, hogy igen-igen, az ultramodern művészet. Cézanne, Gauguin, Van Gogh, szédelgő játék. Hogy a képkereskedők megfizették a kritikusokat s a kritikusok aztán szépeket írtak róluk, hogy megint csak a képkereskedők felverték az árakat s a képek aztán divatba jöttek. Hogy ez a hirtelen behódolása a kritikának, festőknek, képet vásárlóknak, a tegnap még olcsó hús híg levével tartott, megtépdesett s ma himnuszszal és aranyakkal köszöntők neo-impresszionizmus, új privitivizmus csalási trükkön alapul. Hogy a művészek, a hozzáértők, az ízlés, a publikum rovására megtévesztési célból, becsapási célból titkos kartell, kölcsönös érdekszövetkezet létesült, amelynek tagjai kritikusok és kereskedők. Hogy a legújabb művészet sehol sincs, ha nem érkezik segítségül két ördög, a reklám és üzleti számítás, vagyis, ha némely kritikus az ő nehezen kiizzadt szuperlativuszaiert nem fogad el pénzt, s egynémely képkereskedő nem határozza el, hogy ő most keresni akar, még pedig nem Lefebre-vel vagy Bouguereau-val, hanem akitől már éppen elég van raktáron, például egy Cézanne nevű ismeretlennel.

Nordau mindenesetre olyasmiket írt le, amit előtte így nem cselekedtek. Nem az megy felfedezésszámba, hogy a művészetnek gazdasági rugói vannak, hogy a művészet odahuzódik, ahol jól tartják és nincsenek gondjai, hogy a kapitalizmus vasmarkával átfogja és úgy gyúrja, ahogy neki tetszik. Hogy vagyonfölösleg egyenes arányban áll kultúra-növekedéssel, hogy a minél több kézbe darabolt tőke, amint a gazdasági vállalkozásokban megszüntet kizárólagosságot, monopolizálást, új értékek termelésére teszi az utat alkalmassá, a művészetben is az energiák sokféleségét szabadítja föl és nem egy helyre gyűjti, hanem szétszórja őket, hogy a tőkések ízlése kultúrája, szeszélye jó vagy rossz napja ellenállhatlan. pozitív nyomokat hagy magán a művészeten: ez azelőtt is megvolt, a páduai hercegek rózsás korában, ebben, hogy ne nézzünk messzire, édes rokonaink a gazdag és műértő németalföldi pékek, ez kibogozható végig a história vonalán. A különbség csak az, hogy szuverénül diktáló királyi udvarok, velencei kastélyok, kékvérű dinasztiák, szerencsés történelmi grófoknak ha nem mindjárt a helyére, velük egy szintre, hozzájuk, melléjük idekerültek más szuverének, a Vanderbiltek és Carnegiek. Idekerült a pénzes polgárság, amely új kényúri jogában a Gyula pápák, Medici Lőrincek örököse, amely egyfelől táplálója, fenntartója a művészetnek, de másfelől azzal, hogy kiszolgálást kivan, sőt követel, hogy irgalmatlan azzal, ami nem a saját gusztusa szerint való, egyben fojtogatója, annyira lekötője, hogy a művésznek, aki természeténél fogva arisztokrata, nem tömegember, a többségízléssel, a megszokással szemben lázadó ember, -- egy Baudlairenek már fel kellett kiáltani e ma mindent körülszorító gyűrű tyrannizmusától, a kényelmes közhelytől, a sablontól, a füsttől, az undortól fuldokolva: epater le bour geois. Hogy képeket ma nemcsak templomfalakra festenek, hanem a képeket boltokba viszik és hogy néhány kereskedő így nagy kapitális befektetéssel föl tétlen úr a világpiacon, hogy csinálhat divatot mesterségesen s e mesterséges fogások egyike a reklám s hogy néhány kritikus nem gombokért, a képkereskedö szép szemeiért áll be a reklám szolgálalába: erre eddig nem igen volt, hogy ügy mondjam, élénk példa, Nordau előtt ezt nem igen vették észre, nem vizsgálták vagy legalább is nem merlek leírni. Ami a képkereskedöket illeti, a képkereskedők történetében ez új jelenség, valamint ugyancsak új fejezet a kritikáéban, amikor a kritika megrendelt dicsérő költemény, amikor a képárús reklámot irat és csak természetes, hogy írni tudó kritikussal, amikor bizonyos képekről kritikaformába bujtatott hirdetést tesz közé, mint a cipőfelsőrészgyáros, vagy a fogporkészítő, vagy a kalapkirály. Egyébiránt idáig rendben a dolog. Mindenki úgy él, ahogy tud, az üzlet üzlet, a képkereskedés se téliruhával felsegítő emberbaráti intézmény. Nordau meglátásában nem is ott van a tévedés, az, amivel megvádolta a mai kritikát, amivel dinamitokat helyezett a századvégi francia művészet alá, hogy kiemelte, hangsúlyozta a művészet efajta rugóit, hogy rámutatott az üzlet és művészet, üzlet és kritika közti viszonyra. A tévedés, túlzás és rosszakarat a vonatkoztatásban van, Cézanne és mások olyan kipécézésében, mintha azok, akik a felfedezés első szent mámorában írtak róluk és velük kereskedtek, ezt nem szívük szerint tették és igaz értékükben, való bizakodással, hanem mint a börziáner, va banque módon, hideg és ravasz üzleti megszagolásával annak, hogy az, ami ma a kutyának se kell azért másnap esetleg, nem tudni miért, nyomorult hóbort folytán kapkodni fognak ezer marokkal. Mintha itt nem egy művészethez hozzánevelt idő, hozzásimuló és hozzáértő közönség elkövetkezésében hittek volna az emberek, hanem kötélen táncoló véletlenségek, gazdag és őrjöngő hisztériák, bolond divatok szeszélyes óráiban, reklámtól, kerepeléstől, folytonosan ugyanezt hajtogatástól elkábítottak pillanatnyi gyengeségében. Mintha a kritikát nem ennek a művészetnek buja virulása hangolta volna dithirambuszokra, mintha ez a művészet daccal, munkával, nehéz erőfeszítésekkel telt kínos zárkózottságban nem viselte volna a kifütyültek sorsát, mintha mögötte nem lehetne megmutatni egy diadalmas evolúció csiráit, szóval, hogy az egész francia modernség lutrira ment és jól beütött kampány, meleget ritkán ebédelt festőtanulók és spekulánsok egyszerre elsütött rakétája, - amikor mindezek ellen a legelső iskolásfiú, a maga naiv, beszéd- és értelemgyakorlatos eszével is fölhozhatná, hogy hát miért épp Cézanne és Gauguin az, akit erre a bűvös célra kritikusok és képkereskedők kikerestek. Ami velük sikerült, miért nem sikerül másokkal, más vad földekre kivándorolt, műtermekbe visszavonult, megnemértett és semmibe vett zsenik tömegével, vagy azokkal, akikből minden sarkon, kapuban és drága éjféli korcsmában összeütközöl egygyel, utánafordulsz és azt mondod: pardon, épp tegnap olvastam önről a hirek közt, pardon nagy ember.

DÖMÖTÖR ISTVÁN

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003