A POLGÁRI OSZTÁLY KÉPÍRÁSA ÉS SZOBRÁSZATA

Hosszas elmélkedés nélkül is megállapítható a modern képírásról, hogy lényeges elemeiben és zamatjában különbözik az elődök művészetétől. S ez a megállapítás már magában rejti azt a kérdést is, hogy mily okoknak jutott szerep ennél az átalakulásnál. Egy ízben már volt a szerzőnek alkalma arra, hogy röviden vázolja a képírás modern irányainak keletkezését,^* formaváltozatait, stílussajátságait. Akkor a festőt műhelyében kerestük fel, szemügyre vettük munkálkodásának módját s magában ebben a munkálkodásban elegendő okot találtunk annak megmagyarázására, hogy ennek az elváltozásnak be kellett következnie. Arra vetettünk súlyt, hogy a képírás irányainak sorsa elsősorban a tisztán művészeti munkálkodás közepette dől el. Hisz különben is világos, hogy a művészeti stílusnak legfontosabb együtthatója maga a művész. A leglényegesebb szót ő ejti ki.

Ezenkívül azonban érdekelhet minket ennek a művészeti stílusnak még másfajta tényezője is. A művészek nem a maguk számára festenek. Határozott céljuk és vágyuk, hogy érzéseiket átplántálják a többi emberbe is. Gazdasági okokból leggyakrabban még kereskedelmi árúcikké is válik a kép.

Kérdés, vajjon a festészet mit tükröz vissza abból a viszonyból, amely egyrészt" a festő, másrészt az élvező, fogyasztó, vásárló közönség közt fönnáll ?

Watteau, Tiepolo, David, Cornelius a király s udvara számára festettek. Mecénásaik s élvezőik az arisztokraták voltak vagy azok, akik az arisztokráciához szerettek simulni. A felső tízezer illemtana, szertartásai, vágyai, műveltsége, lelki hangulata tükrözik a festményeken. A francia és a bajor Lajosok kifejezetten a saját képükre és hasonlatosságukra formált művészetet kívántak. Aki ennek meg tudott felelni, annak megnyílt a pálya. Aki más utakra akart térni, elvesztette a legfőbb mecénással való kapcsolatot.

Egészen másra fordult a helyzet, midőn a forradalom véres színjátékának kulisszái mögől a polgárosztály mint új rend özönlött elé, hogy a maga kezébe ragadja a hatalom gyeplőit. Számbeli túlsúlya, vagyoni ereje, műveltsége képessé tette arra, hogy lassanként döntő bírajává váljék Európa sorsának. Első dolga volt, hogy cserben hagyta a proletárokat, akik mellette véreztek a barrikádokon. Második dolga, hogy a maga számára foglalja le azokat az előjogokat, amelyek eddig az arisztokráciáé voltak. S ne csodálkozzunk, hogy ez a rend nemcsak beleült a régi kiváltságos osztályok puha zsölléibe, hanem — mint minden parvenű - - eleinte mímelni is igyekezett hatalmi elődeit. Kultúra dolgában sok tekintetben elérte, sokban felülmúlta őket. Sokat átvett, eleinte azon nyersen, azután a maga igényeihez simítva. Átvette a mecénás szerepét is.

Így került a festészet a XIX. században egy új, egy milliónyi fejű mecénás elé. Nem mindenütt egyazon időben, de végre csaknem egész Európában.

Minket a polgárosztály sorsa itt csak egy szempontból érdekel, abból, hogy mily módon hatott a festészetre. Vajjon a képek, amelyek most keletkeznek, magukon viselik-e kimutatható mértékben ennek a mecénásnak bélyegét, jellemvonásait ?

Azt fogjuk látni, hogy erre a kérdésre igennel válaszolhatunk.

A polgárosztály, mihelyt a hatalom birtokába jutott, rögtön elsáncolta magát mindennel szemben, ami a hatalom boldog birtokában megzavarhatná. Kiadta, a parancsot, hogy most már csend és rend legyen, mert a társadalmi állapotok immár kitűnőek. Puha városi fészkében, nyájas földbirtokain s a kúriákon az ábrándozásig jól érezte magát. És aranyosnak láita vagy igyekezett látni az életet. Nincs immár sehol semmi baj s oly szép a lét - ez volt alaphangulata, írók és művészek egész sora tükrözi ezt az érzést. Festők, mint Moritz von Schwind megnyitják nekünk a jó polgár tiszta szobáját s bemutalják a poétikus hajadont, aki elméláz a regg-korányon. Mint a tárgy maga, oly patyolat-makulátlan a megfestése is. A polgárosztály a maga eszményiségét látja az ilyen képben. Sőt ráér csöndes órákban a szelíd mesére, az ártatlan adomázgatásra is. A meseképek egész serege támad. Maga az öreg Kaulbauch, a történetfilozófia festője, megillusztrálja Goethe Reinecke Fuchsját. De a hatalom andalító langy-melegében más hangulatok is nyiladoznak: rengeteg kép támad, amelyen repkényborította várfalak felé léptet a lovag, hogy megverekedjék a királykisasszonyért. Holdvilág süti fehérre útját. Mandolint visz az apródja. Immár romantikus lovagmeséket sugall a polgárosztálynak a friss hatalom, a frissre festett kúria fala.

Más hangulatok is szárnyra keltek az új mecénásban. Ő lévén a helyzet ura, azt szerette látni és azt szerette szuggerálni, hogy nincs többé ok semmi zúgolódásra, semmi panaszra. Mert mindenütt aranyos boldogság ül, nemcsak a város falai közt, hanem a műhelyben, az eke mellett, a falu viskójában is. Meg lehet elégedve mindenki a dolgok rendjével. Mi több, a városi ember irigylésre méltónak tarthatná a paraszt életét, mert nem nehezednek rá államfenntartó gondok s mert zefirek játszadoznak körülötte, minden virág neki nyílik s a legszebb zenét hallja : estende a gulya kolompját. A mecénás e hangulata tükrözik a kor képeinek ezrein. Mindegyiken boldog, nyájas, mosolygó a paraszt és a munkás. Keze nem kérges, arcát nem cserzette a vihar, ruhája nem porospiszkos. Egy tekintet Waldmüllernek képeire, számot ad az ilyfajta művek alaphangulatáról. Mintha mindennap vasárnap volna s mintha a parasztok is leckeórákat vettek volna esztétikai testgyakorlatokban. Ki ne irigyelné a kunyhót, amelyben ily szíves-meleg idillek folynak le? A polgárosztály hangulata szinte felolvadt a kedvességben és sűrűn szerzi meg az olyan képeket, amelyek az első lépést, a menyasszony öltözködését, a hazatérő fiút ábrázolják. Ez még csak a kép külső tárgya volna. De vele párhuzamosan ildomos, tiszta, makulátlan, vasárnapias a megfestése is.

Hol korán, hol később, felocsúdott az új mecénás boldog révedezéséből. Kiderült, hogy ábrándozásai nem fedik teljesen a valót. Kiderült, hogy a társadalom rendje éppen nem kifogástalan. Maradt még teher, szenvedés, boldogtalanság, nyomor bőven. Temperamentumosabb emberek a liberalizmusnak egy erőteljesebb, előbbrelátó programmjával állottak elő s rámutattak azokra a sötét pontokra, amelyeket a polgárosztály a frissen szerzett hatalom és jólét mámorában nem látott, vagy nem akart meglátni. Ösmerjük a politikai történetből ennek az új liberalizmusnak kialakulását és győzelmes térfoglalását. Baj bajra halmozódott s nem lehetett többé egyszerűen szemet hunyni: módot kellett keresni a bajok gyógyítására, nehogy a pár emberöltő előtt emelt épület összeroppanjon. Fel kellett fedni, tanulmányozni kellett az elnyomottaknak, a szenvedőknek, a kizsákmányoltaknak életét, sérelmeit. És segíteni kellett rajtuk. Az irgalom keze talán elcsitíthatja a gyárak, bányák, hámorok, parasztkalyibák elégedetlen, lázongó szavát. A polgárosztály ebben a hangulatban a festők közül is szívesen állt azok mellé, akik a nyomort, a szenvedést, vagy legalább a nehéz munkában görnyedő népet reálisan mutatják be. Az új mecénás pártfogása nélkül az ily képek sohasem terjedtek volna el annyira, mint ahogy elterjedtek a XIX. század második felében.

De az új mecénás nemcsak hangulata és világfelfogása jegyét viszi át a festészetre, hanem új technikát is teremt a maga és a festők közt való közlekedésre. Hogy ki-ki megtalálhassa a neki való művészt s hogy minden művész bemutathassa alkotását a neki való amatőrnek : létrejöttek a kiállítások. Ezek mai fejlettségükben egészen a polgári rend teremtményei. S mint már egyszer ezeken a hasábokon kifejtettük, annyiban is hatottak a modern képírásra, hogy az líraibbá lett, miután a festők most már kevésbbé dolgoztak megrendelésre, mint annakelőtte.

Természetes, hogy a polgárosztály általános hangulata csupán általános jellemvonása lehet a század festményeinek. Koronkint változó hajlandóságai, vágyai, érzései speciálisabb körökben világosabban jelentkeznek. A XIX. század polgárosztálya teremtette meg a maga nacionalizmusát s vele egy újfajta "történelmi festészetet", amelynek a rend esztétikusai a legmagasabb rangot adományozták az összes festői műfajok közt. Sőt hogy egyáltalán megszületett az esztétika tudománya s abban a képírás pontosan körülírt rangsora, az is egészen a polgárosztály műve. Ezernyi ezer esztéta szimatolja végig a kiállításokat s keres raffinált idegei számára csiklandó vadszagot : képeket, amelyek vagy kicirkalmazott egyszerűségükkel vagy kibogozhatatlan körmönfontságukkal izgatják. A tudományok szédítő haladása, amely az új rendnek talán legnagyobb érdeme, ráadásul megteremtette ezt az esztéta-típust is, amelyet rögtön ellátnak arra való festők a neki való táplálékkal. Sohasem lehetett akkora keletje mindannak, ami bizarr, groteszk, sőt annak sem, ami valósággal tótágast áll, mint a XIX. század polgársága ama rétegeiben, amely gyorsan, skrupulus nélkül teméntelen gazdagságot szerzett magának. A régi milliárdosoknak voltak messzelátó dinasztikus céljai: a demokrácia milliárdosa ilyesmire alig gondolhat, csengő aranyai csak egyéni élvezeteit szolgálhatják.

Egyet nem szabad felednünk: nemcsak a fogyasztó, az élvező közönség, a mecénás a polgárosztály gyermeke, hanem a művész is. Ha vannak egész néposztályoknak jellemző vonásai, úgy azok kiterjednek a művészek ma már szinte beláthatatlan tömegére is. Művész és mecénás nem áll egymással szemben oly viszonyban, mint egykor a dinaszta, az oligarcha a maga házi piktorával. Egyazon világfelfogás gyermeke ma mecénás is, művész is, rang- és rendkülönbségek nem választják el annyira egymástól. Annál könnyebben találhatnak egymásra, annál jobban megérthetik egymást és sugallhatják egymásnak a maguk világát, így válhatott a XIX. század képírása hű tükrévé új mecénásának, a polgári rendnek.

Vajjon a polgárosztály, az új mecénás rásüti-e a maga bélyegét a XIX. század szobrászatára is?

Mintha a bronz és kő művészetén megérződnek az anyag nyers súlya, oly lassan, szinte vontatva változtatja jellemét a szobrászat. A festő fürge, könnyed technikája árkonbokron túl van már, míg a szobrász izzadva hengeríti kőtömbjét egy lépéssel előbbre. Mily sokszínű és gazdag a képírás a XIX. szazadban ! Mázsás terhével lassan ballag nyomában a testvér-művészet. Igaz, más a legújabb szobrászat, mint elődei. De a múlttal jobban összefügg mint a képírás. A barokk kor képeit egyetlen festő sem utánozza ami korunkban: szobrászatát mentül többen. Görög, római mestereket nem utánozhatott, mert hiányzottak a megfelelő előképek ; a szobrászok azonban bőven merítettek az antik plasztikából, amelyet gazdag múzeumok tártak eléjük. A múlt és a jelen viszonya a szobrászatban egészen más, mint á képírásban. S e nagy múlt még súlyosabbá, még kötöttebbé tette a szobrász márványtömbjét. Mily nehéz volt elfogulatlannak maradnia, mily bajos volt e halhatatlan mesterművek közt megtalálnia önmagát!

Jelentékeny külső okok sem késztették a mestereket arra, hogy merőn új csapásokra tereljék művészetüket. Új anyag nem jutott a műhelyükbe: az anyag hatása, sugalló ereje, korlátai ugyanazok maradtak, mint régen. A művészi stílus fontos együtthatói közül új a mecénás és a véletlen-szülte szobrász- egyéniség. Most csak az előbbit vesszük itt szemügyre.

A szobrok megrendelője, élvezője, mecénása a legutóbbi évszázadban a polgárosztály. Még jut megrendelés az egyház kezéből is, sőt akad fejedelmi udvar a pátrónusok közt, itt is, ott is. De mily csekély mindez ama szobor-tömeghez képest, amely a polgárosztály számára s annak kezdésére készül. Sétáljunk végig Európa nagy városain : ott a modern szobrok legnagyobb része ennek a friss uralomra jutott osztálynak hőseit dicsőíti. Gondoljunk vissza ennek az osztálynak különleges gazdasági, politikai, kulturális eszményeire : ezeknek tükörképét kapjuk kőben, bronzban. A polgárosztályé a liberalizmus; annak szónokait, úttörőit, vértanúit örökítik meg szobrok. A polgárorsztályé a nacionalizmus: a polgárság sűrű szabadságharcainak hőseit, tábornokait, politikusait, vértanúit látjuk az atlanti tengertől az erdélyi Kárpátokig az utcák, terek, ligetek plasztikai emlékeiben. A polgárosztályé a modern tudomány: ennek is megvannak a maga nagy előmozdítói és hősies áldozatai, megkapják szobrukat Stephenson, Semmel-weiss, Pasteur és mindazok, akik a modern tudomány hatalmas épülete számára köveket fejtettek. Költők, művészek, írók, ez osztály lángeszű fiai vagy eszméinek előhírnökei dicső előképekként, plasztikai formában állanak a polgárság mindennapi életének árja közepette. Ez az osztály is tudott fejedelmi módon hálás lenni. Sőt helyenkint túlcsap a határokon. Soha sem emeltek annyi szót a szobor-áradat ellen, mint napjainkban. Görögországban ily panasz lehetetlen lett volna; a modern Európában azonban nem a szobor kedvéért emelnek szobrot, hanem az érdem jutalmazásául. Miron tehenét sohasem énekelte volna meg Vajda János.

Már ez a szempont is gondolkodóba ejthet, ha a modern mecénás és a modern szobrászat viszonyát vizsgáljuk. A mecénás nyilvánvalón ahhoz a mesterhez fordul, aki hősét leghathatósabban képes dicsőíteni. A legtöbb esetben az ábrázolt hős teszi halhatatlanná a szobrot s nem fordítva. Maga a plasztikai művészet leggyakrabban csak másodrangú szempont. Innen van, hogy az emlékszobrok legnagyobb része patetikus, pózoló, öblös frázisú. Egyre sűrűbbek a kőbe vésett kortesbeszédek, a bronzba öntött, politikai vagy osztály-célzások. Temérdek szobrász mesterkedik azon, miként lehetne a hőst mentül hangosabban ünnepelni, mint lehetne jelentőségét, érdemeit duplán aláhúzni, harsányan megmintázni, kézzelfoghatóvá tenni. Ahol csak lehet, megnő a mellékalakok száma. Már maga ez a fogalom: "mellékalak", a plasztika szempontjából érthetetlen. Ha a szobor egységes plasztikai gondolatot jelent, lehet-e rajta valamit a .,mellék" jelzővel jellemezni? De hisz nem a szobrász-gondolatra esik súly a XIX. század nagy mecénásánál. Mást kiván: félreérthetetlen, beható, körülményes magyarázatát az ünnepelt hős összes erényeinek, összes érdemes vonatkozásainak. Szobrász és mecénás együttes megfeszített fejtöréssel, a filológia, történelem, technika segédeszközeinek mozgósításával csoportosítanák a "főalak" köré, a talapzatra, a talapzat szegélyeire magyarázó formákat, amelyeknek nem az együttes formai hatás emelése a célja, hanem a szobor "eszméjének" világos elmondása. "Eszme" épp oly súlyos szó a XIX. század szobrászatában, mint a képírásban a Corneliusok, Kaulbachok idején, csakhogy a fürge képírás gyorsabban kisíklott e művészietlen esztétika nyűgéből, mint a nehézjártú, nagy tömegeket cipelő szobrászat. Vajjon mit értett a nagy mecénás "eszme" alatt ? Példával világítjuk meg. Reinhold Begas német szobrász műve a közismeretű berlini Bismarck-emlék. A kancellár alakja magas talapzaton áll; alatta, körülötte a mellékalakok egész sora. Laza formai kapcsolatukból kiviláglik, hogy e sok mellékalak nem valamely plasztikai célt szolgál. Más okból kerültek ide. Az egyik féltérdre ereszkedett atléta, aki földgömböt tart a vállán. Atlasznak hívták egykoron, alakja a görög képzelet szüleménye. Itt az a feladata, hogy "szimbóluma legyen a a kancellár világot átfogó nagyságának". Egész a görög mitológiáig kellett tehát a mesternek visszanyúlnia, hogy Bismarck e jellemvonását valamikép visszatükrözhesse. Egy idegen és régmúlt világ teremtményét kellett egy modern politikai értékelés magyarázatául halottaiból feltámasztania. Hátul egy ifjú kardot kovácsol. Ennek sincs plasztikai, hanem csupán értelemmagyarázó feladata. Céloz arra, hogy Sigfried a diadalmas ősnémet kardot kovácsolta. A kardot, amellyel a németség győzött. Ez a motivum is ősrégi s egykoron egészen más célokra, más okokból, más körülmények közt született meg. A harmadik mellékalak görögrómai ruhás asszony, nagy könyvvel a kezében, ül pedig egy félig ember, félig oroszlán-alakon. Formai köze nincs a szoborhoz. De nem is jutott neki plasztikai feladat. Egyszerűen hivatva van tolmácsolni, hogy "Bismarck fejében a történelem már meg volt írva, mielőtt még ténnyé lett." Mert a tudós filológiai magyarázóktól megtudtuk, hogy az asszony Szibilla, hogy amin ül, az a szfinksz, hogy amit kezében tart, az a világtörténet. Görög, római, egyiptomi motivum ok egy XIX. századbeli berlini szobron! Van még egy mellékalak, egy női alak, kezében jogarral, egyik lábával egy tigris nyakát nyomja le. Ez az alak sem szolgálja a plasztikát, hanem az "eszmét". Mert tudnunk kell, hogy ez a jelenet "Bismarck külső s belső küzdelmeinek győzelmét jelenti az ellenfél tigrisén". Ezzel azonban nyilván még mindig nincs töviről-hegyire s minden szempontból megmagyarázva Bismarck. Dom-borművekkel díszítette tehát a mester a talapzatot. Az egyiken apró legénykét tanít járni egy anya. Jelenti ez "azt az előkészítő munkálatot, amin Németországnak 1870 előtt át kellett esnie". A másikon a "Deutscher Michel" papucsostul szendereg egy medvebőrön. De "egy női alak lép hozzá, fölébreszti s figyelmezteti a többi, nekifegyverkezett nép ólálkodó seregeire". Egy másikon baglyot látunk, tollal a karmai közt, mellette kard, vért, ba-bérfonatos könyvek, nemesi címer; "rendületlenül tekint a messziségbe; ügyet sem vetve a hollókra és varjakra, amelyek nyugtalan károgással szállongják körül a bölcseség madarát". Ez a kompocizió nyilván hivatva van tolmácsolni Bismarck rendületlen bölcseségét és ellenségeinek alacsonyságát, hiú erőlködését. És így tovább. Mert van ezen az emlékművön még néhány dombormű, amelyeknek szintén az a feladata, hogy Bismarcknak a történelemben való szereplését diadalkocsik, kvadrigák, női alakok, koronák, ifjú atléták stb. segítségével magyarázzák. Mily apparátust mozgatott meg itt a szobrász, az állat-, növény-, ásványvilág, a csillagászat, történelem, heraldika, technika, pedagógia, mitológia, filológia mily töméntelen vonatkozásait állította sorba, hogy megmagyarázzon valamit, amit az író pár sorban, sokkal kevesebb fáradsággal s hasolíthatatlanul -világosabban tudott volna elmondani. Példa rá az a néhány mondat, amelyeket mi e szobor ismertetésénél idézőjelbe foglaltunk. Ezeket a mondatokat maga a szobrász mondotta, nyilván kevesebb fáradsággal és világosabban, mint ahogy azok értelmét szoborművén tolmácsolja. Ha ezt figyelembe vesszük, nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy e szobron a mester oly dolgok előadására vállalkozott, amelyek sokkal jobban fejezhetők ki egy más művészettel, a nyelv művészetével. Mert e szobor mellékalakjai és domborművei nem sokkal többek a képrejtvénynél, megértésükhöz nem művészi érzékre, hanem talányfejtő gyakorlatra van szükségünk.

Begas e műve csak egy a sok ezer közül, amelyek mind - - kisebb-nagyobb apparátussal -- hasonló módon tolmácsolnak egy "eszmét". Olyant, amelyet az író, a tudós sokkal jobban tud kifejezni, sokkal világosabban, meggyőzőbben tud előadni. Az ilyen "eszme" merőn különbözik attól a telivér szobrászati eszmétől, amelyet például Michelangelo "Éj"-e vagy "Mózes"-e zár magába.

De a modern mecénásnak, a tudományért lelkesedő, filológiai alapokon nevelt közönségnek ez a tudósdi vonás, ez a kommentálható, csillag alatti jegyzetekkel megvilágítható szobrászat kellett. A kor mesterei pedig maguk is tagjai a polgárosztálynak s nagyrészt híven tükrözik és szolgálják ki e mecénást.

Hogy a polgárosztálynak ez a plasztikai felfogása oly nagy mértékben tükröződik a század legtöbb szobrán, annak egyik oka az a mód is, amellyel az új mecénás a szobrot megrendeli. A legtöbb nyilvános szobor közpénzen, nemzeti vagy helyi gyűjtés révén létesül. Bizottságok veszik kezükbe a szobor sorsát, bizottságok írják ki demokratikus alapon a pályázatokat, bizottságok bírálják meg a pályaműveket. A közélet jelesei, neves politikusok, írók, történettudósok, filológusok döntenek, beleszólnak, átalakítanak, "javítanak". Ily megdolgozás után a szobor természetszerűen hasonlítani kezd a megrendelőkhöz. Magán viseli a mecénás eltörölhetetlen bélyegét. Meglesz rajta az a hamis páthosz, az az őszinte nagyzás, az a tudós bélyeg, az a politikai vagy nemzeti célzás, az a hangos ditirambus, amelyet a mecénás nagy többsége kivan. Innen van, hogy a legtöbb plasztikai emlékmű oly kevés szobrászi célzatot, telivér plasztikai vágyat, művészi kezdeményezést zár magába.

Az új mecénás azonban nem csupán hőseinek emlékműveit rendeli meg a mestereknél, hanem egyebet is kíván tőlük Nevezetesen a nagy vagyoni föllendülés után kiszolgáltatja a szobrászoknak a temetőit is. Fejedelmek, egyházi és világi arisztokraták előjoga volt a művészi sír a régi világban. A hatalom új birtokosa, a gazdag polgárság átveszi elődeinek ezt az előjogát is. Nagyszabásúvá válik a hajdan oly egyszerű temető. Maradandó kő- és bronzművek népesítik a múlandóság kertjét. Büszkén vonul be az új rend a drága kriptákba, a díszsírokba. És szobrászok készítik a modern fej fát.

Bő tér nyílt itt a mesternek. Magánmegrendelőkkel lett dolguk, nem bizottságokkal, Azokkal lehetett beszélni, meg lehetett győzni őket ennek vagy annak a tervnek plasztikai értekéiről is. Akiben volt szobrászati él : itt a legkevesebb elfogultság kötötte meg a kezét. S itt lehetséges volt bensőséges, finoman melancholikus érzéseknek kifejezést adni, mert a temető költészete más, mint az emlékmű páthosza. Egész Európán végig számottevővé finomodik a temető szobrászata. Kis műtárgyakról lévén szó, eleve ki volt zárva, hogy a fej fa telezsúfoltassék mellékalakokkal, üres filologizálással. Tábornoki egyenruhák díszmenték, a szónokok papírtekercse, a krónika-mondó dombormű többnyire leszorult a munkáról. Tömören, kis helyen, aránylag csekély áron, A legrövidebb tőmondatban kellett itt valamit kifejezni. Kényszerűségből is plasztikai eszközökhöz kellett tehát a szobrásznak nyúlnia. Ez az ág, amely a modern mecénás szobrászati szükségletének nem kis részét jelenti, gazdaggá válik e században a kiváló művekben.

S még egy műfaj virágzott fel hirtelenül az új mecénás szolgálatában: az emlékérem, a plakett művészete. Már régebben is, a renaissance idején, a személyes kiválóság vagy nagyravágyás hirdetője volt a plasztika e parányi alkotása. Később, a hangos barokk-időkben kicsinynek találtaték. A fejedelem, a dúsgazdag és hatalmas arisztokrata a lovas-szobrot, vagy a nagy reprezentatív képmást a dicsőség sokkal alkalmasabb hirdetőjének vélte, semmint az apró plakettet. A hatalom és vagyon modern, milliófejű birtokosa, a polgárosztály azonban szívesen nyúl utána. Mert a milliók közül egy nagy szobor erejéig ki-magaslani vajmi kevésnek adatott meg. holott az emlék-plakett sok apróbb kitűnőség érdemeit is hirdeti nagyobb megerőltetés nélkül.

A polgárság szociális szervezete is kedvezett. Ez az osztály teremti meg az igazi szövetkezeteket, egyesületeket, klubbokat, társulatokat s állítja azok élére egy-egy ilyen kis kör kitűnőségét. Vezérférfiak ők is. Köréjük is tömörül egy pár száz vagy ezer ember, akik becsülik, tisztelik őt s szívesen adják ennek külső jelét. Az orvosok a nagy orvost, a mérnökök a nagy mérnököt örömest tüntetik ki, ipartelepek főnökei, ha derekasan bánnak munkásaikkal : megkapják az elismerés e művészi jelét is. Emberbaráti intézmények megteremtői, történeti események, kongresszusok jelenvoltjai magukat is megtisztelik, ha eredményes együtt-munkálásukat megrögzíti a plakett. Magánosok is követik a példát: fontos családi ünnepek emlékét őrzi meg egy-egy kis érem. Ha magunk elé rakosgatnók a XIX. szazad összes emlékérmeit és plakettjei!, leolvashatnék róla a polgárosztály természetrajzát. Nagy a keletje ennek az apró plasztikának. Temérdek gyűjtője támad. S ezáltal a szerényebb jelességű polgár is bizonyos másodrendű halhatatlanságot biztosíthat magának mert a plaketteket, amelyek könnyen sokszorosíthatók, szorgalmasan gyűjtik az amatörök és múzeumok s az utóbbiak és a szakirodalom megőrzik a megrendelő emlékét késő időkig. Ez a plakett és érem hirtelen újjászületésének egyik legfontosabb oka: kielégítette a nagy mecénás egyik vágyát, szükségletét. Vele jár a modern plakett egy másik jellemvonása: majdnem mind egy-egy bók egy-egy kedves eufemizmus, egy-egy halk dicséret. Ennélfogva formai megoldása is lágyabb, kevésbbé érdes, kevésbbé szigorú, mint a renaissenceban. A szobrászat e Benjáminja is magán viseli a modern mecénás bélyegét.