Alig van néhány éve, hogy az elmúlt művészeti korszakok hagyományain, a "történeti stílusokon" tengődő építészetet új irányú, újat kereső, üdébb életű művészet kezdi fölváltani.

Nevezzük azt modern építészetnek, vagy szecessziónak, vagy annak, aminek tetszik.

De egy bizonyos, hogy azon épületeken, melyek pár év óta keletkeztek, van valami közösség, valami együttesség, mely mindet egy formavilág keretébe foglalja. Művészeti egyéniségük egymással rokon s első tekintetre elárulja, hogy ugyanazon tényezők együtthatásának eredői valamennyien.

Ennek az egyöntetűségnek meg kell hogy legyen a maga egységes oka.

De ez az ok számos tényezőnek, anyagi és alaki erőknek olyatén összeszövődése, hogy magukat a tényezőket elkülönítve felsorolni alig lehet.

Talán két szóban röviden összefoglalhatók.

Gyakorlati rendeltetés és teknikai lehetőségek.

De az ember, akinek rendeltetésére épülnek a paloták és az ember, aki épít, koronkint más és más.

Fejlettsége, gondolkodása, szükséglete, igénye és technikai képessége fejlődik, változik. Más volt az az ember, ki kunyhóban lakott és kőeszközeivel küzdötte ki magának a megélhetést és semmi egyebet és más a mai ember, ki géppel, elektromossággal, hatalmába kerítette az egész világot; más mind a kettőnek a látóköre és más mind a kettőnek a nagyotakarása.

S így változik fokonkint, időnkint az építészetnek rendeltetése, változik a fölépítés anyaga, a fölépítés tudománya, az építészeti technika is.

S az építészetet determináló tényezők csoportos megegyezése szerint keletkeznek korszakok — építészetileg egy korszakok.

Mindenütt minden művészeiben megvan, az építészetben legfokozottabban érvényre jut az a kérlelhetetlen egységesítés, mely a látókörébe eső formát átalakítja, egyszerűsíti, uniformizálja, úgy hogy a sok részlet egységes szerves egészbe olvad.

Az egyéniség ereje csak ezen kereteken belül, ezen erőkhöz alkalmazkodva érvényesülhet.

Egyszer-másszor az idő és az egyén erejének a mérlege nagy ingást mutat az utóbbi javára - más művészeteknél - - de soha az építészetnél, talán, mert ennek anyagisága legnagyobb s anyagi determináltsága a leghatalmasabb. "Az idő az építész, az emberek csak a kőművesek."

Ez, amit itt egy fogalom alá szorítok s "idő"-nek nevezek, nem valami Deus ex ma-china, de egyszerű, reálisan létező dolgoknak összehatása, anyag és anyagi feldolgozás által létrejött erőknek és formáknak szükségszerűsége, kérlelhetetlen ok és okozati kapcsolata.

Csak egy kis papírdarabot látok és rajta egyetlen formát. Csak egy vonal, egy hajlás, egy görbe. Mért kell rámondanom, hogy renaissance, vagy hogy modern? Mikor ebben a percben itt előttem rajzolta egy ember, egy művész, egy egyén? Mi az, ami bizonyos formákat, - - egymástól különböző formákat -egy kategóriába soroz?

És főképen mi az az építészeti nagyhatalom, amit " stílus "-nak nevezünk? Uniformitás. Formaegység. És mindig okokra és tényezőkre fölbontható formaegység, az építészet művészeti akaratára nehezedő erőkből származott egység.

Mert stílusok nem keletkeznek sem véletlenül, sem előleges kiszámítások és akarások útjain. A művészi akarás csak a stíluson belül érvényesülhet. Hiába akarja valaki előre determinálni a keletkezendőt, mert az már a keletkezését megindító erőkben determinálva van. És ezek az erők rajtunk kívül állanak, vagy amennyiben bennünk vannak, sem rajtunk állanak, mert tudattalanok, ösztönszerűek s nem az akarattól irányíthatók. Hiszen nagyot mindenki akar! Miért születik mégis oly gyakran "ridiculus mus" ?

Az ízlés, a művészeti alkotó erő és a műélvezet, mely negativ vagy pozitív formájában minden épület szemléleténél jelentkezik, nem véletlen, nem személyi és nem szabad. Le van kötve, meg van határozva felsőbb erők összeműködése által. Emberi gondolkodás, emberi élet, anyagi formák és konstruktív lehetőségek összehatnak és formákat teremtenek. Ha sikerül harmonikus megegyezésre, egyensúlyra jutniok, akkor van építészet lélek és szellem szerint, művészet szerint is, egyéni körülhatárolt létezés szerint is. Akkor kezdődik az idők egységes művészeti látása, akkor van "stílus", van ízlés vagy egymásnak megfelelés és formamegegyezés, egyszóval: akkor van létező, szerves életet élő építészet.

Minden kornak van művészeti látása. Lehet, hogy ez a látás többé-kevésbbé a régieken alapul, lehet, hogy egészen új. Van meghatározott formavilága, valami hatalmas összhangokat létrehozott formaereje és formalátása, mely neki visszavonhatatlanul determinálja a szépet.

A mi időnknek is megvan. És ez a formalátás és formaakarás a miénk és mindennél szebb, mert a miénk.

Mert a művészet nagy eseményei, mai eseményei sem úgy jönnek rendszer és irány nélkül, mint a felhők az égen. Vagy igen, mint a felhők, amiket hajt a szél. Mert ezeknek is, sőt ezeknek főképen megvan a maguk oka, a kor, az életek, a világok, az emberek, az intellektusok és a természeti erők legmélyén gyökerező oka, mely onnét kel munkára, hogy magának megfelelőt teremtsen.

És ezért ér többet egy szárnyait próbálgató, egyensúlyra még nem jutott modern kis ház, mint - - hogy egy közismeretű példára hivatkozzam - - az a nagy palota, amire ott a Duna partján Országház név alatt büszkélkednek az emberek. Az elsőt az "idők" építették, a másodikat csak a "kőművesek".

Nem a csúcsíves építés ellen szól itt a vád, nem is a csúcsíves gondolat megoldása ellen - bár szólhatna —, de az ellen a művésziet-len gondolkodás ellen, mely nálunk lehetségessé teszi, hogy olyan időben, melynek kialakult művészete, formavilága és formalátása van, csúcsíves palotákat és barokk síremlékeket építenek. Kópiákat a múltból.

Ez több, mint anakronizmus. Vagy ez még csak nem is anakronizmus!

Mert annak a kornak is megvolt a maga művészeti látása, annak a művészetnek is megvolt a maga atmoszférája, klímája, levegője, világítása, melyben születhetett, élhetett, prosperálhatott. Erős, gyökeres művészet volt a maga idején s létrehozott nagy individuumokat. De ezek az individuumok a maguk egyéni létezésükben elvesznek a mi szemünknek. Mi már nem vagyunk képesek arra a finomult disztingcióra, mely őket egymástól elválasztja, a mi látásunk már csak típusokat lát. Éppen úgy, mint minden szerecsen embert szerecsennek látok. És éppen úgy, mint ahogy Ferdinand Bol, Van der Helst, Frans Hals és Rembrandot első percre csak XVII. századi hollandusnak látom és csoportos arcképeiket csudálatosán egyformának látom és hosszabb gyakorlat után ismerhetem csak fel a festők és az ábrázolt alakok egyéniségét.

Éppen úgy, mint ahogy minden rokokó jelmezű nőt elsősorban rokokónak látok.

Az egyéniségek, a finomságok s a létező valóságnak az ő saját egyéni körülhatárolt létezését megjelölő jegyei csakis abban a környezetben válnak ki, jutnak érvényre velem szemben, amely környezet, amely látás az én időm látása is, mely nemcsak akkor tolakodik szemléletembe, mikor ezt a templomot, ezt a képet, ezt a jelmezt nézem, hanem előttem van, ha a szobámban felnyitom a szemem és körültekintek, ha az utcán járok és embereket látok; ruhában, cipőben, frizurában, mozdulatokban és vonalakban. Szóval mindenütt.

Minél gyakorlottabb a szemlélet, annál finomabbak a disztingciók s ezért nem lehet művé-szetileg még azon elmúlt művészet mértéke szerint sem értékes egy XX. századi csúcsíves palota, mert formái nem az idők művészeti szükségleteiből fakadnak, hanem azon erőszakot tettek és másolnak a múltból, mégpedig be nem gyakorolt szemlélet és nem finomult disztingciók alapján másolnak.

De még akkor is, ha az ilyen építést évtizedes tanulmányok előzik meg, még akkor sem lehetséges abba a művészeti leiekbe való teljes beleélés, mert soha sem lehet megtagadni a jelen művészetét, még akkor sem, ha el akarunk zárkózni előle, mert az bennünk van, éppen úgy, mint a levegő, amit beszívtunk, éppen úgy, mint a vér.

Úgy képzelem, hogy a forma, amit létrehozunk, nem egyéb, mint a látottak desztil-lációja, a látottak új vegyülete, meglevő formák erejének új egyesülése, mely új formát teremt.

Ezért nem elég a tanulmány ahhoz a másoláshoz, mert bármihy komoly volt is az, azért mégsem zárkózhatott el a most élő formáktól. Az az építész azért ezeket a formá-knt mégis többet látta.

De nemcsak a részletformák az irányadók.

Az emberi műveltség, emberi élet külső körülményei és szükségletei arányaiban is determinálják az építészetet s így van az, hogy amidőn csúcsívesen akarunk építeni, megtagadjuk a csúcsíves építés fő elvét, a keskeny, szűk, magas arányokat és építünk a Duna partján kényelmesen nyújtózkodó, arányaiban hatalmas, terjedelmes, szétterülő palotát.

Mert az "idő az építész s az emberek csak a kőművesek". És a művészeti korszakot, amelyben élünk, még tudatos ellenakarással sem lehet egészen megtagadni.

S bár teljesen elítélem ezt a megtagadási kísérletet, mely művészietlen, indokolatlan és hiábavaló: nem azt akarom ezzel mondani, hogy a csúcsíves építés formái használhatatlanok, sem azt, hogy a jelen építészetének a multakéhoz kapcsolódnia nem szabad. Hanem azt, hogy nem szabad kapcsolódnia szolgailag, művészietlenül, a formaegység összetartó lelke nélkül. Mert vannak XIX. sz.-ban épült csúcsívesnek nevezhető épületek, melyek nem szolgai másolatok, hanem határozott, most élő, művészeti individuumok.

Anglia a modern építést a csúcsívessel kezdte, így is mondhatom, de mondhatom másként is. Jobban. Anglia még mielőtt az új művészet formavilága kialakult volna, megérezte az új művészet szellemét és ettől a megérzéstől vezettetve, megtalálta egy régi művészet talajához való egészséges kapcsolódást.

Új viszonyok, új élet, új építési technika valami nagy szabadságot, nagy egyéniséget, nagy könnyűséget juttatott az építészetnek s ezt Anglia érezte, mielőtt ez a szabadság kihasználtatott volna és megkezdette a felszabadulást a görög formák elvetésével; a keresetlenséggel s a görög-reneszánsz meghatározottság, tagoltság, arányok megkerülésével. Ezért fordul a csúcsíveshez, mert ez volt a keresztény építés történetében az egyetlen gö-rögtelen, szabad, keretek nélküli, saját anyagának és saját fölépítésének struktiv erőitől determinált építészet.

De nemcsak ezért. Az új építés vas konstrukciója teljes mértékben lehetővé teszi azt, amit a csúcsíves építés megkezdett. Az anyag-talanítást. És ez a két művészet közt talán a legbensőbb kapcsolat.

Midőn az új technikának még saját formái nem voltak: természetes, hogy ahhoz a technikához fordul, mely vele elvileg rokon, S midőn megtalálja a módját annak, hogy hatalmas arányokat hozhasson létre tisztán erőkből (vas), majdnem tömegek nélkül, természetes, hogy ahhoz az építéshez kapcsolódik, mely a leg-tömegtelenebb, mely fenntartó erőit szintén vonalakban koncentrálta s feltörekvő erőkre bontotta a nehéz tömegeket s vertikális vonalakra a síkokat.

De egy így megokolt kapcsolódás nem szolgai utánzás többé, hanem a legmélyebb, leg-művészibb megértés. S a kivitelben, a részletformák megoldásában sem lehet utánzat, mert maga a gondolat szabad, s építés-anyagi és építés-techikai okoknál fogva önként kapcsolódik egy régebbi gondolathoz.

Ez az anyag, mely önérvényesülése céljából választ ki magának egy régibb szisztémát, nem lehet elnyomva a részletformák termelésében sem. Nincsen is. Az új angol csúcsíves templomok újak. Csak az anyagtalariság, a vertikálizmus és vonalasság a csúcsíves ben-nök, a tömegelhelyezés, tömegtagoltság s a részletformák újak és szabadok.

Az egész épületekből, habár csak átmenetül szolgáltak egy új formavilágba, kiérzik a művészeti szükségszerűség, anyag és forma közötti kapcsolat, az igazi építészeti szerves-ség, mely művészeti belső kényszerűségből tudattalanul áll elő.

Úgy hiszem, ha az ember összehasonlít egy régi csúcsíves templomot, egy ilyen átmeneti angolt és a mi Országházunkat, első tekintetre megérzi a nagy különbséget köztük.

A két első szükségszerű létesülésük minden föltételében meghatározott; akkor keletkezett, amidőn keletkezett. Megvan mind a kettőben a saját frissesége, a saját ereje, a saját körülhatároltsága. Mind a kettő individuum, egymással némely szempontból rokon, de egymástól különböző, más körülmények, más létfeltételek mellett keletkezett külön-külön individuum. A harmadik, az magára vett csúcsíves részletformákat, melyek nem felelnek meg sem arányainak, sem rendeltetésének s melyek struktúráját sem fejezik ki, melyek szóval semmit sem csinálnak. A másik kettő eleven egész és organikus egység, ez a harmadik szétesett, nincsen összetartva, nem él. Részleteiben és arányaiban mást és mást fejez ki. Nem azért lett olyan, amilyen, mert ilyennek kellett lennie. Szóval nem szükségszerű.

És ezért művészet az a másik kettő és ezért nem művészet a harmadik. Mert azoknak, akik azt vitatják, hogy az építészet nem művészet, csak annyiban van igazuk, hogy nem minden, ami építve van, egyszersmind művészi is.

Az építészeti formáknak megvan a maguk szükségszerűsége, a maguk determináltsága, mely időnkint, korszakonkint más és más, mert más az építési anyag az építési technika s a művészeti gondolat. Ez a szükségszerűség, ez az uniformitás az, amelyet stílusnak lehetne nevezni s ez az, amely nélkül az építészet nem művészet.

KÉPMÁS
KÖRMENDI FRIMM JENŐ SZOBORMŰVE