Az utolsó évtizedben a szimbolizmus roppant elterjedést vett ; úgy az irodalomban, mint a többi művészetben. A szimbolizmusnak erős összefüggése a direkt ábrázolással és azon hasonlóság, ami a szimbólum és az allegória között van, közel hozza, azt a gondolatot, hogy a szimbólumnak a poézis-ben nincs igazi szerepe. De másrészt ez ellen szól, hogy számos nagy költő szereti alkalmazni, sőt az is előfordul, hogy egész költeményeknek is szimbolikus értelmük van, nemcsak rövideknek, hanem hosszúaknak is. Így a legújabbak között Wilde Oszkár Dorian Gray-je kétségtelenül ilyen. Tán sok okot lehetne említeni a Sanin szimbolizmusára is. Midőn először vizsgáltam a szimbólum lélektani értelmét, filozófiai föltevések vezettek oda, hogy a poétikai szimbolizmust nem tudtam racionalizálni : egészen általános ismerettani nehézségek folytán. Később minél inkább töprengtem e témán, annál világosabb lett előttem, hogy igazában véve a poétikai és a többi művészetbeli szimbolizmus nem ugyanazon fogalom alá tartozó tárgyak. Azaz, hogy számos hasonló tulajdonság okozza, hogy a kettő között lényegbeli különbséget nem szoktak tenni. Ahogy nekem föltűnik, ilyen "lényegbeli" különbség tényleg van. De mielőtt ezt kifejteném, azt hiszem, nem lesz felesleges kifejteni, mit szokás rendszerint szimbolizmus alatt érteni. A szavak köznapi értelmének fölfejtése u. i. nem hiába való munka, mert maga a közönséges értelmezés már mindig bizonyos tünemény - habár tán primitiv analízisét, de mégis valamelyes analízisét adja, melynek esetleges helyreigazítása vagy kiegészítése igen jó szolgálatot tehet a sikeres föloldáshoz.

Szerintem szimbolizmuson közönségesen azt szoktuk érteni, hogy bizonyos elvont fogalom tárgyát, mely nem esik az érzékek alá a maga egészében, azáltal állítunk magunk elé (képzeljük), hogy egy más képzet tárgyát oly módon fogunk föl, hogy ezen fölfogásunk ez utóbbi tárgyat amaz elvont fogalom tárgyának tekinti, sőt észre sem veszi, hogy itt két tárgy fordul elő.

E sajátos tünemény nem tévesztendő össze az allegóriával melyet a mindennapi használat is megkülönböztet az által, hogy az allegóriát oly tárgynak tekinti, mely igenis különbözik az allegorizált eszme tárgyától és kapcsolatuk asszociatív jellegű, így például azt mondjuk, hogy azon szárnyas istennő, ki diadalszekéren ülve a lovait hajtja, a szerencsét allegorizálja. Ellenben M—P és S—M szimbóluma valamely kéttagú előtételnek. Kétségtelenül több oly tulajdonság észlelhető az allegória és a szimbólum közt, melyek hasonlók, így bizonyosan ilyen az a tulajdonságuk, hogy mindkettő nem magát jelenti (képzeteiknek nem ők a tárgyaik), hanem mást. Hogy a jel és a jelzett között hasonló vagy egyező tulajdonságok vannak, így az allegóriánál Fortuna asszony olyannak van ábrázolva, a milyennek egy szerencsés teremtményt képzelünk; bizonyos tekintetben ő ideálja előttünk a szerencsének, nagy ereje, szépsége, gazdagsága olyan tulajdonságok, a melyeket szükségesnek tartunk a saját sze-rencsénkhez ; akiben ez oly mértékben van meg, mint a hogy Fortunában látjuk, azt istennőnek képzeljük. Az ókori szobrász képzelete a kocsit, lovat is, úgylátszik, belesorolta ezen szerencsefeltételek közé. Fortuna és a szerencse közti összefüggés tehát az, hogy Fortuna asszony a szerencse, ezen elvont s illuzórius terminus egyes esete, ideális esete.

Ugyanígy lehetne hasonlóságot kimutatni a logikai képlet és a szimbolizált egyes esetek közt. De nekünk nem a hasonlóságokra, hanem a különbségekre kell ügyelnünk. Kiindulhatunk abból, hogy a legszembeötlőbb különbség kétségtelenül ama tárgyak viszonyában van, melyek az allegóriában és szimbólumban szerepelnek. Hiszen az allegóriánál az allegorizáló : Fortuna, és az allegorizált : a szerencse nem két olyan tárgy, amelyet közönségesen létező dolognak szoktunk nevezni, vagy legalább lehetségeseknek. T. i. a Fortuna egy ilyen lehetséges létező, azaz ha léteznék, úgy léteznék, mint minden létező : térben és időben. Ellenben a szerencse nem ilyen tárgy ; hanem egy kategóriába tartozik a szabadság, szerelem, lelkesedés stb. más ily elvont tárgyakkal. Sőt még ezeknél is különösebb, mert egy imaginárius létező. Legalább a közönséges fölfogás szerint, ami a szobrászok előtt is lebegni szokott, ha ezt ábrázolják, imaginárius. Mert ők szerencsén nem azon henye fogalmu kifejezést értik ám, amely voltakép rövidebb szó e helyett: fogalma azon ránk emberekre kellemes eseményeknek, melyeknek okát nem ismerjük és így ki van zárva, hogy ész és ügyesség által őket létrehozhassuk, — hanem szerencse alatt ők olyan kellemes eseményeket értenek, melyek egyáltalán minden előidéző ok nélkül történtek. Tán kissé különösen hangzik ez, de mégis igaz. Tudjuk a tapasztalásból, hogy a szerencsét oly eseményekre alkalmazzák, melyek bizonyos cselekvések váratlan, meglepő következményei. Hogy tehát különbséget teszünk rendes és váratlan következmények közt, ez mutatja, hogy itt valami olyasról van szó, ami az okoktól függetlenül beleszólt a dolgok folyásába és létrehozta a rendes helyett a szokatlan eseményt. Akárhányszor ezen független okot minden tapasztalható okságon is kívül állónak tekintik : és lesz transzmundán. Akár theologiai eredetre, akár pedig a szó szoros értelemben vett semmire való visszavezetés adja meg a szerencse szokásos értelmét, az bizonyos, hogy ezen fogalom nagyon különbözik más fogalmaktól s tárgyaiknak sincs pozitiv tudományos tekintetben kapcsolatuk egymással. Pl. ha a szerencse azonos a semmiből való ere-déssel, akkor ezen szerencse fogalom tárgya és a Fortuna istennő, mint létezőnek vett személyiség közt roppant különbség van. Az egyik a semmi, amelyből valami ered, a másik egy létező lény. Ez esetben a szerencse tényleg egy imaginárius tárgy volna, a létező lény pedig reális. Persze nem szükséges, hogy minden esetben így legyen. Ez egy extrém példa volt. Általánosan annyi áll,. hogy az allegória mindig oly viszony, melyben az allegorizáló egy létező tárgy, az allegorizált pedig egy általános tárgy, mely tehát nem létezik.

Előzetes eredményül tehát az jönne ki, hogy az allegóriában szereplő alkatelemek nem homogének. Az egyik: az allegorizáló, a hatalmas, szép, erős nő a létezés egész más fajába tartozik, mint az allegorizált, t. i. a szerencse.

Azonban mit jelent az, hogy itt az egyik képzet nem alkatrésze a másiknak, hanem hogy ezen két képzet szubordinálva van. Mert a szoboralak egyik tárgy azok között, amelyek a szerencse fogalmának tárgyai közé tartoznak. Pontosabban szólva, a szoboralak maga nem, de igenis azon lény, amelyet a szoboralak ábrázol. Ezen ábrázolt lény u. i. nem azonos az allegorizálttal, mert hisz az ábrázolt egy szép, erős, fenséges nő, az allegorizált pedig a - - szerencse, egy elvont valami ! Hogy tehát a két képzet nem az alkatrész viszonyában van egymáshoz, arról az allegória ezen kezdetleges elemzése alapján is tudunk némi fogalmat alkotni magunknak. Pl. két képzet, melyek közül az egyik tárgyai alája tartoznak a másik képzet tárgyainak, mint fenti példában a nőalak a szerencsének, - - ezek nem alkatrészviszonyban vannak, hanem szubordinációban : egymás alá foglalva.

Felvetődik tehát az a kérdés, hogy mit jelent a lélektanban alkatrész. Ha az olvasó netán unalmasnak tartaná e fejtegetést, akkor csak azt felelhetem rá, lapozza át s majd a végén, mikor már körülbelül láthatja, hogy mire jó az efféle "skolasztikus" okoskodás, térjen rá vissza. Hogy mit jelent alkatrész a tárgyaknál, azt tudjuk elsődleges tapasztalásból. Kétfélét : vagy azon részeket, melyekre valami létező földarabolható, vagy pedig ama csak gondolatban elválasztható tulajdonságokat, melyek megilletik a tárgyat, így pl. ha egy követ széttörünk, a széthulló darabok alkatrészek. De alkatrésze a kőnek a keménysége is, a színe is, bár ezeket nem lehet széttörni. Csak hogy ez alkatrészek nem léteznek önmagukban, hanem csak ama testben, melynek tulajdonságai. Nevezzük az ilyen alkatrészeket mozzanatoknak. Hogy áll a dolog a képzeteknél. Itt is vannak alkatrészek, így pl. egy képzet: kőfegyver. Ennek legalább két alkatrésze van 1. a kő képzete 2. a fegyver képzete. Látható ebből, hogy a képzet alkotó részei nem kell hogy azonosak legyenek a tárgy alkotó részeinek a képzeteivel, így a kőfegyvernek magának a kő és a fegyver bizonyára nem alkatrészei; legfeljebb a kőből valóság egy tulajdonsága e fegyvernek. Persze szem előtt kell tartani, hogy mint minden fegyvernek alkatrészei, úgy a kőfegyveré is, fegyveralkatrészek és nem kőalkat-részek; kőalkatrész pedig, amely kifejezés a tapasztalati eligazodásra persze teljesen elegendő lehet a legtöbbször, újra nern jelent egyebet, mint kőből való alkatrészt, vagyis nem kő az alkotórész, hanem a kőből valóság az alkotó rész tulajdonsága. Fogjuk látni, hogy hasznát vesszük ezeknek a szőrszálhasogatásoknak.

Ezek a részek (kőből valóság és fegyver) tehát valóságos darabjai a kőfegyver képzetnek. Vajjon nincsenek-e neki is mozzanatai ? Bizonyára, így ha azt állítom róla, hogy ő egy szemlélet, a szemlélet mivolta bizonyára csak tulajdonsága, tehát mozzata lehet és nem darabja.

Ezek után, hogy sikerült némileg az alkatrész értelmét a képzeteknél megvilágítani, alkalmazhatjuk is már a szimbólum meghatározásánál. Az 1908 decemberi számban jelent meg egy értekezés, mely a szimbólumról általában szólt.

A lélektani példáknál vigyázni kell arra, hogy mikor efféle kitétel áll: e képzet kő-fegyver, akkor ne a kőfegyverre gondoljanak, hanem ennek képzetére. Ezek nem azonosak. A kőfegyver pl. kemény, de a kőfegyver képzete nem kemény; a képzeteknek tulajdonságai egész mások.

Azonban csak néhány közelfekvő, könnyebben a szemlélet elé állítható tulajdonsága van benne elemezve. És így itt leszünk kénytelenek a szimbólum általános értelmének tisztázását megkísérlem, hogy olyan alakra hozhassuk, mely a címben fölvetett problémára választ tud adni. Azeszthézis alapproblémája c. értekezés azzal végződik, hogy az eszthétika tárgyai nem az eszthétikai érzelmek fejlődésének, keletkezésének kérdése, még kevésbbé talán a külső tárgyak, melyek felkeltik eszthétikai ítéletünket, hanem maguk az érzelmek, azaz érzelmek tartalmai. Továbbá bizonyos az is, hogy nem akármiféle érzések lehetnek az eszthetikához tartozók, hanem csak azok, melyek maguk is már bizonyos nekik alapul szolgáló érzelmek alapján keletkeztek, így pl. a Szeptember végén c. költeményben az esz-thézisnek nem az ott elmondott jóslat a tárgya, hanem az a sajátos érzés, mellyel a költő ezt érzi és utána mi is érezzük. Természetesen ahhoz, hogy mi egy bizonyos élményt (a jóslatról) és azt a hozzá fűződő szomorú érzést érezzük, szükséges bizonyos oly képzet, melyben ezen észrevevése amaz érzésnek megtörténhetik. Mert most a szomorú érzés képezi a tudat tárgyát, a tárgyhoz pedig mindig kell egy új képzet, amelyben a tárgy tárggyá lesz. De hisz természetes : minden tárgyhoz tartozik egy képzet, melyben őt végig gondoljuk és így, ha a szomorú érzést gondoljuk el, akkor ehhez is.

Már most észrevehetjük magunkban, hogy mi, mikor Petőfi e versét olvassuk, nemcsak elgondoljuk, hogy itt egy szomorú érzés van előadva, nemcsak egy képzetünk van a költő szomorú érzéséről, hanem magunk is erezünk valami hasonlót. Vagyis nem egy képzetben gondolunk Petőfi ez érzelmére, hanem egy érzésben végig érezzük. Egy érzést végig érezni pedig itt azt jelenti, hogy van egy érzésem, melyben egy másik érzést (a költőét) mint amannak tárgyát észreveszem és végigérzem. Ezt az érzést, melyben az első érzés végigérzése történik, nevezem szekundär érzelemnek.

Bocsánatot kell kérnem a hosszadalmas és talán sokszor - - a szavak gyakori ismétlése miatt - - unalmas nyelvkezelésért. Azonban inkább annak a veszélynek teszem ki magamat, hogy unalmas sőt néhol fárasztó legyen a beszéd, sem hogy a megértés iránt kétség merülhessen fel. A nyelv sajnos nem pszichológiai folyamatok kifejezéséért keletkezett. Az élet primär, sőt direkt biológiai körülményei voltak azok, melyek megállapították a nyelvfejlődés útját. Lelki tüneményeket csak nagyon későn vettek észre az emberek, mikor már a szógyökökben való fejlődés véget ért; ezért is még az egyszerűbb lelkijelenségek kifejezése is metaphorikus. Analízisben pedig alig marad ma már egyéb hátra a körülírásnál. Ezen csak majd akkor lehet segíteni, ha a lélektan is épp oly exakt tudomány lesz, mint a fizika és a műszavai át fognak menni a gyakorlatba.

Fentebb az allegóriánál abban állapodtunk meg, hogy ennél egy asszociációs átvitel történik szubordináció útján. Mi történik a szim-bolizálásnál? Tudjuk, hogy a pozitív tudományokban, pl. a mennyiségtanban a kifejezések szintén szimbólumok, így dy/dx szimbólum és szimbolizálja a következő gondolatot : a függő változó és a független változó végtelen kis változásainak a hányadosa. Itt nincs helye kifejteni, hogy ezen "kifejezésben" mi a puszta asszociatív jel és mi a tényleges szimbólum. Tehát csak erre vonatkozó elmélkedésemnek eredményét mondom meg, ha azt állítom, hogy dx/dy-nél a szimbólum semmi egyéb, mint az, hogy ha x-nek (folytonos függvény esetén) tetszés szerinti értékeket adunk, a viszony értelme nem változik. (Pl. a hányadosnak mindig határozott értéke lesz). Hogy ezen definíció tényleg oly általánosan igaz-e, hogy az eszthéti kában is alkalmazható, azt nagyon is elvont és tán ezért nem nagyon meggyőző bevezetés helyett inkább induktive, példák útján akarjuk bemutatni.

Vegyünk tehát egy példát. Egy nemrég megjelent rajzkötetben - - a címe Találkozás hamupipőkével, rajzolta őket Kozma Lajos, egész csomó szimbolikus rajz található s köztük elméletileg is kifejezhető okokból igen értékes, úttörő problémák. Vegyük egyikét, pl. a János pap c. novellához való két illusztrációt. (U. i. e rajzok illusztrációk Révész Béla novelláihoz.) Itt János, a fiatal szerzetes van ábrázolva, amint álmában a levegőben lebeg és gyönyörűbbnél gyönyörűbb mezítelen nők testén halad keresztül. Azonnal feltárul előttünk az a szörnyű izgató és kéjes érzés, mely e fiatal, egészséges ember idegei elé ezt a vad walpurgis éjszakát varázsolta. A történet annyira világos, hogy szinte felesleges elemezni ; mégis mivel a következőkben szükségünk lesz reá, néhány részletet felsorolunk. Az első, amit meg kell állapítani, az az, hogy ez a jelenet, ha nem a fiziológiai, hanem ex effectibus csak az érzelmi értelmét tekintjük, jelentésének súlyát nem is a fiziológiai, hanem a szociális állapotból meríti. Önmagában véve ugyanis sem rejtelmes, sem nem szégyenletes, sőt még csak nem is volna olyan érdekes jelenet ez (persze nem az orvostudomány, hanem a mindennapi élet szempontjából). Ellenben azzá lesz a társadalmi viszonyok erejénél fogva. Tény u. i., hogy mai kultúránkban és erkölcsi nézeteinkben a szexualitásra vonatkozólag bizonyos, le nem tagadható, - - szakadás mutatkozik.

A szexualitás nem tartozik a nyilvánosság elé, sőt bizonyos mértékben általában léte nem vétetik "társadalmilag" tudomásul. Nem beszélünk róla és általában erkölcsi parancsként áll, hogy ő nappali tudatunkban - - ne létezzék. Mi emberek úgy állunk egymással és a női nemmel szemben, mint érzékiség nélküli lények. De nemcsak úgy tetetjük ám magunkat, hanem, mivel itt évszázados nevelésről van szó, a valóságban igyekszünk is ez érzést leküzdeni, róla megfeledkezni és mert nem vesszük reflexió alá, el is hisszük, hogy nincs - - egy-egy pillanatra. Vagyis beleéljük magunkat egy a képzelőerőre támaszkodó szituációba. De mivel azután ismét jő idő, mikor előtör és intenzitása által világossá lesz, kettős ágra bomlik egész életünk, egy racionálisra és egy szexuálisra. Orvosok véleménye szerint (Freud) ez egy enyhébb fajtája a pszichózisnak, mely legfeljebb any-nyiban nem nevezhető betegségnek, mivel az egész kulturemberiség benne szenved.¹ Tegyük hozzá, hogy mindezen lehetőség fokozódik a János pap esetében — és előttünk áll a rajz értelme a maga irtózatos nagyszerűségében. János irracionális lelkifelében fénytestű nők között úszik a légben. Nappal ima, áhítat és egy egészen más tudatszakadt élet.

De térjünk az elemzésre. Miért szimbólum ez a rajz ? Mert hogy az, azt senki sem fogja, aki látta, kétségbe vonni. Legegyszerűbb felelet volna azt mondani, hogy utánzó művészi ábrázolás nem lehet és így marad csak a szimbolisztikus. És ez igaz is, mert elvégre emberek, nők nem szoktak repülni a levegőben; a valóságot tehát nem utánozhatja. De ez csak azt mondaná meg, hogy miért nem utánzó ábrázolás ez. Tán lehetséges az utánzón és szimbolisztikuson kívül egyéb is és ez esetben nem volna még bizonyos, tényleg szimbolum-e. Persze a legtöbb esetben nem kell elméleti hozzáértés, hogy megállapíthassuk, szimbolikus-e valami rajz vagy nem. A közvetlen szemlélet eldönti. De mi történik akkor, ha egyik műértő mást mond, mint a többi ? Ezért jó az elméleti szétszedés, mert ez fogalmakból való belátás.

Már most mit jelent a János pap esete ? Kettőt. Először a következőt : János pap lefekszik és azt álmodja, hogy ő hosszú, vékony köntösben mezítelen nőkön keresztül röpült a levegőben. Jelentheti a következőt is. János papnak és tán mindenkinek a tudata ketté van hasadva. Nappal más lakik benne, más egyéniség, mint éjjel. A nappali racionális, az éjjeli irracionális. A nappalai az emberiségnek mind hosszabbak, az életküzdelmek mind erősebbek lesznek, a racionalitás mindinkább nő. A visszaszorított szexualitás primär kiválása mind nehezebb lesz és ezért a veszélyesen megzabolázott ösztönök periódusa mind rövidebbb és vadabb, zabolátlanabb lesz -és a primär kielégülés helyett mindig jobban tért foglalnak a kielégülés fajai szekundär pályákon. Kozma e rajzában tényleg oly képet adott, mintha nem is egy novellát, hanem Ehrenfels gondolatait illusztrálta volna, amelyek abban az összefüggésben a kulturemberiség egy megrázó tragédiáját képezik. Tán sokan nagyon is pontoskodónak és belemagyarázónak fogják e fejtegetést találni. Ezeket csak arra kérem, hogy döntsék el, vajjon ama rajz jelenthet-e mást, mint a kettő közül egyet, amelyeket leírtam. S ha úgy látják, hogy nem, valamint azt is, hogy az első értelmet itt nem gondolhatta a művész, akkor ám álljon szabadságukban az enyém helyett egy egyszerűbb és kevésbé pontoskodó körülírást adni. Ha ez elemzést összehasonlítjuk a mindjárt az elején adott szirnbolumfogalommal, akkor - - azt hiszem - - nem szükséges részleteznem eme rajzjelentésnek a szimbólum amaz értelmezésével való összevágását.

Ellenben magyarázatra szorul, hogy e kép épp úgy tekinthető allegóriának is, mint szimbólumnak. De ez természetes is, ha igaz a második definició, hogy a szimbólum az a fogalom, melyben bizonyos alkatrészek változtatásával a viszony állandó marad. U. i. úgy az allegóriánál, mint a szimbólumnál, ha az értelmezésül szolgáló tételbe oly elemeket teszünk, melyelv szemléletei az ábrázolásra tényleg vonatkoznak, akkor mondhatjuk, hogy amaz ábrázolások tényleg a jelzett értelmezés alá tartoznak. A különbség azonban épp abban van, hogy míg az allegória ezen szubszumpció lehetősége mindig véletlen, t. i. a hasonlósági asszociáció alapján támad; addig a szimbólumé logikai okokon nyugszik. De épp ennek részletezése képezi a továbbiak tárgyát.

Az eddigiekben u. i. két tényező számításon kívül maradt. Nem tettünk különbséget a képzetek természete között, melyek e fejtegetésben felmerültek és nem vizsgáltuk még meg a voltaképi problémát : azon érzéseket, melyekből az allegória és a szimbólum áll. Lássuk az elsőt. Annyit tudunk, hogy a szimbólumnál egy képzetben nem ezen képzet tárgyát, hanem egy másik képzet tárgyát vesszük mindig észre, így az előbbi példában a János álma helyett a szexualitás szekundär útjainak összefüggését a társadalom viszonyaival. Ha tisztán leirólag és pedig lélektani leiró szempontból vizsgáljuk a dolgot, akkor nem úgy kellene a tételt formálnunk, hogy egy adott képzetben egy más képzet tárgyát vesszük észre, mert hisz a lélektan nem foglalkozik a tárgyakkal (a szó szokott értelmében), hanem élményekkel, neki ezek a tárgyai. A helyesebb kifejezés tehát ez volna: nem az adott képzetben élünk a szimbólum esetében, hanem erre egy másik képzetet konstruálunk és ebben élünk. Mivet t. i. ezen másik képzet tárgyát vesszük észre, ez pedig mindig azt jelenti, hogy a róla való képzetet bírjuk, megéljük, különben nem tudhatnánk e képzet tárgyáról. Csak az a kérdés, milyen természetű ez az újon konstruált vagy fundált (az adott képzetre rakott) képzet.

Lássuk előbb az allegóriánál. Adva van egy egyszerű szemlélet, egy hatalmas, szép női alak. Ez eszünkbe juttatja a szerencse istennőjét vagyis inkább a Szerencsét, akit élőlénynek, istennőnek gondolunk. A női alaknak és Fortunának egymáshoz való viszonya tehát abból áll, hogy az előbbi jele az utóbbinak. A jel mindig valami dolog, valamint a jelzett is. De mi felel meg ez objektiv tényállásnak szubjektive ? Van egy képzetem, szemléletem egy szép, erős nőről, akit a szobor ábrázol. E képzetben mindig magát ezt a nőt veszem észre, ő e szemlélet tárgya. De ugyanez a képzet fölkelti bennem a szerencse gondolatát is, melynek szintén van tárgya. És csak azért jele a női alak a szerencsének, mert a megfelető képzeteik ilyen asszociatiós viszonyban vannak. Hogy az egyik dolog jele a másiknak, az tehát nem egy olyas tulajdonság, mely e két dolog képzeteiben is gondolva volna, szóval e két tárgy közül egyiknek sem mozzanata az, hogy jel. Csak mert az egyik dolog abban a kapcsolatban áll a másikkal, hogy eszükbe juttatja, lehet jel az egyik. De ez: hogy egyik eszünkbe juttatja a másikat, ez is egy új tényállás, egy új dolog, melynek belátása épp azt teszi, hogy erről is van képzetünk. Vizsgáljuk meg ez új képzetet ! Szavakkal körülbelül így fejezhető ki : képzet arról, hogy A és B dolgok összefüggésben vannak tudatunkban. Mik e képzet alkotó részei ? Kétségtelenül az A-ról, B-ről való képzet és az ezek összefüggéséről való, mert hisz a tárgya A és B és ezek összefüggése.

Nem szabad összetéveszteni ezt a tényállást azzal, hogy vizsgálhatjuk mi az A képzet és B képzet összefüggését is. Ez más dolog. A és B dolog összefüggése az, hogy az egyik léte bizonyságot tesz a másik létéről, ha egyik van, van a másik. Ha van füst, akkor ég valami. A és B képzetek összefüggése nem következtetés, ha egyik van, van a másik, mert hisz, ha asszociációban vannak, az egyik feltámadásával a másik is megelevenül és nem kell következtetni. A viszonyuk az asszociáció. De ahhoz, hogy konstatálhassuk A és B képzet közt e viszonyt, szükséges, hogy ezen ítéletnek A és B képzetről való képzet és az asszociációjukról való képzet legyen az alkatrészük. Ez kiviláglik, ha viszonyukat körülbelül pontosan kifejezzük : Az A és B-ről való képzefek asszociatióban vannak. Mivel itt az alany az "A és B-ről való képzetek", világos, hogy az ítélet, melynek az alany nem alkatrészét, hanem tárgyát fejezi ki, alkatrészként csak az alany képzetét bírja, de ezt kell is neki bírnia. Ez pedig itt : az "A és B képzetek"-ről való képzet.

Nem folytatjuk a képzetelemzés e módját tovább, mivel nem rendszeres munkáról van szó, nekünk jelenleg elég, ha nagy általánosságban is sikerült némileg a dolgot megfogni.

Látni való u. i. az eddigiből is már, hogy az allegória mintegy egy emelettel kisebbre konstruált épület, ha szabad ily metaforával élni. Továbbá a művészi élvezésben is rendkívül egyszerűsítés megy vele végbe azáltal, hogy az egész komplikált építmény úgy tűnik fül, mintha a jól ismert asszociációs folyamatnak egy közönséges esete állana fenn.

A szimbólum esetében a dolog ennél is nehezebb összeállítású, de annak, aki az utóbbi fejtegetésről elég világos szemléletet tud magának alkotni, már igen könnyű lesz a megértése; ezért és részben rövidség és könnyebb áttekintés kedvéért sematikusan fogom a dolgot előadni. Jelentsen k általában képzetet, t egyes és T pedig ú. n. általános tárgyat (pl. az ösztön, a háromszög), "e" és "E" érzelmeket, akkor mondhatjuk, hogy a szimbólum esetében k-ban oly tárgyat (t) gondolunk, mely azért vezet át bennünket egy másik : kt képzethez, mivel ennek általános tárgya T oly összefüggésben van t-vel, mint az egész és részei. A fönti példán ez így alakul. Az a szemlélet, ami minden "jelölés", azaz minden allegória és szimbolizmus nélkül a kép tartalmát teszi (t), alkatrésze egy másik szintén szemléleti tárgynak T-nek; t ugyanis esetünkben egy női testek közt lebegő zaklatott idegű férfi, T pedig, amelyet mi e kép igazi (= szimbolizált) tartalmának tekintünk, — a szexualitás szekundär pályán - - és pedig annak sok fajtái közül épp az, mikor mezítelen nők közt lebegünk. Mert hisz ez csak egyike az utaknak, melyek szekundäreknek tekinthetők ; mellette számtalan másfajta mód van, kezdve a pikantériáktól föl a legabsztraktabb szellemi munkáig, mely szintén alkalmasnak bizonyul a felesleges energiáknak - - bizonyára a legideálisabb - - fölhasználására.

Fölmerül még az a kérdés, mi a kritériuma annak, hogy egy adott t tényleg alkatrésze T-nek. Hogy egyes esetben hogyan dönthető el, arra azt hiszem, nem kell útbaigazítás. Mutatja a példa, amit adtam. De elméletileg és általánosan. U. i. a tétel így hangzik : t alkatrésze T-nek, úgy hogy tulajdonkép az egész hasonlóság t és az allegória tárgyai között csak látszatos. Itt a tárgy (az allegóriánál) tényleg egy egyes létező, a szimbólumnál (t) pedig épp oly általános, mint T, azaz a tárgy önmagában minden jelzéstől függetlenül is a jelzett tárgynak (a szekundär pályának) tényleg alkatrésze. Azt hiszem, nem kell hosszasan bizonyítanom, hogy az alkatrész voltának kritériuma semmi másban nem állhat, mint abban, hogy a t- és T-ről szóló két ítélet egy és ugyanazon tárgyra, pontosabban szólva, ugyanazon tényállásra vonatkozik ; vagyis mindkettőjük tárgya egy és így lehet mondani, hogy ez a két tétel voltakép cseretétel. Ami nem azt jelenti, hogy azonosak> hanem hogy a tárgyuk egy. Mert hisz egy tárgyról számtalan különböző tartalmú tételt lehet mondani, amint más és más tulajdonságát vizsgáljuk. Hogy az allegóriánál nem így áll az eset, azt az adott vagy egyéb példa alapján bárki eldöntheti.

Nem tudom, sikerült-e magam elég pontosan kifejeznem, vagyis inkább körülírnom. De világossá csak az esetben tehető az efféle elemzés értelme, ha magunk elé tudjuk képzelni a tényállást és lehetőleg egyszerű példák segítégével legalább rövid időre is fixirozni. Mert semmi más nem foglaltatik az elemzésben, mint bizonyos (tán sokaknak komplikáltnak tetsző ?) magasabb rétegű képzetek szemügyre vétele és a szó szoros értelemben való megnézése és ennek alapján való meglátása. És az efféléhez némi előkészület és training szükséges, éppúgy, mint pl. a mikroszkóp kezeléséhez.

Ily bonyolult tüneményeknek aránylag ilyen rövid sémákra való visszavezetése talán sok olvasómnak gyanús fog lenni, habár tán első pillanatra pozitív kifogás nem is merülne fel bennük, hanem inkább a kopárság érzése venne erőt ily sématizálások láttára. Megvallom magam is csak rövid idő óta vagyok ezen az előbb vázolt állásponton és hogy azelőtt sokkal komplikáltabbnak, érthetetlenebbnek láttam a szimbolizmus nem épp oly könnyű kérdését. Azonban még két megjegyzést akarok az eddigiekhez fűzni, amelyek tán némi magyarázatot fognak nyújtani. Először, hogy az itt sematizált dolog nem is olyan egyszerű (úgy értem: kevés alkatelemből álló), mivel nem szabad elfelejteni, hogy itt már egy önkényes egyszerűsítés történt azáltal, hogy ami első és alapelem minden művészetben és így a szimbólumnál kétszeresen, t. i. a kép fogalmának értelme ki van teljesen hagyva. Ha tehát az eddigi sémákba belefoglalnók a kép művészi értelmezését is, akkor ez jelentékenyen komplikálta volna a dolgot. A második a következő. Mivel a megoldási mód, melyet megkíséreltem, egészen általános, valószínűnek látszik, hogy, a szerint, amint más és más ama tényállás természete, amelyre a két említett tétel (a t és T-ről szóló) vonatkozik, számtalan különböző faja fordul elő a szim-bolizálásnak. Minden egyes eset pedig bizonyos fajba tartozik és így a fentebb adott elemzés voltakép nem a János álmának analízise volt (aminthogy nem is annak készült, hanem megfordítva, az elemzés után mint példa merült csak fel), hanem egy ilyen részletkérdés számára még előbb vizsgálatot kellene tartani, hogy mely csoportokat lehetne itt a szimbolizált tényállás, valamint azon képzetek természete szerint megállapítani, melyek e tényállásra vonatkoznak.

Ezzel befejeztük volna ama provizórikus fejtegetést, mely a szimbólum és allegória különbségére vonatkozik. Most még fennáll a kérdés, milyen természetűek az érzések, melyek e különböző tartalmú tüneményekhez csatlakoznak.

Tán sokan vannak, akik azt gondolják, hogy voltakép ez a főkérdés. Azonban kimutatható, hogy nem. Mihelyt u. i. világossá lesz valaki előtt, hogy az esztétikának a tárgya nem maguk a szépérzelmeket keltő külső tünemények (képek, szobrok, természet,) hanem épp ezen következmények, azaz maguk az érzelmek, akkor első pillanatra tán különös fog lenni, ha azt mondom, hogy ez a belátás maga után kell, hogy vonjon egy másikat, hogy u. i. nem is maguk a tiszta érzelmek az esztétika tárgyai, hanem általában az az egész lelki tartalom, mely szép tárgyak által bennünk keletkezik. Hogy pedig ez nemcsak érzés, hanem igen számos képzet-, esetleg ítélettartalom is, az természetes lesz az előtt, aki tudja, hogy az érzelmek nem független tartalmak, hanem mindig feltételeznek képzeteket, ítéleteket, melyekre felépülnek. Épp úgy, mint ahogy pl. a rózsa színe feltételezi a rózsát magát és ettől külön nem lehetséges. Nevezzük ezt a tulajdonságot aktusmozzanatnak, ha aktuson magát az egész lelkitartalmat értjük.² Más szóval az érzelem nem egy külön aktus, mely tárgyra vonatkozik, hanem ennek csak egy esetleges alkatrésze. A köznapi életben azt szoktuk mondani, hogy jelentése csak oly képzetnek van, ami valami tárggyal kapcsolatban van : vagy vonatkozik raja, vagy nem vonatkozik. Ilyen értelemben az érzelemnek, mint áktusmozzanatnak eo ipso nincs jelentése, mert hisz akkor önálló tartalom lenne.

Látható, hogy az az érzelem, mely az allegória esetén keletkezik, nem lehet azonos azzal, mely a szimbólumban támad. És pedig azért, mert maguk a képzetek is a szimbólumnál egy fokkal feljebb fekszenek, ennélfogva a legmagasabb fokúhoz csatlakozó érzés olyan, mely az allegóriánál nem fordul elő. U. i. a szimbólumnál a k-ban megéljük azt a t-t, mely alkateleme azon T-nek, melyről K képzetben tudunk. De ahhoz, hogy tudjuk azt, hogy e két tétel egy tényállásra = (T)t2 vonatkozik, tudatával kell bírnunk e két tételnek, k és K képzeteken, vagyis inkább t és T-re vonatkozó tételeken kívül 2 (T)t azt jelenti, hogy van egy oly tényállás, melyben T és t mindketten alkatrészek. Az ilyen jelzések nagyon hasznosak volnának, ha általános volna a használatuk, mert sok hosszadalmas körülírástól felmentenék az írót és olvasót és az értelmet sem fárasz-tanák úgy, mint a nehézkes körülírások.

kell tehát bírnunk egy oly KJ képzettel (vagy (T) t-re vonatkozó tétellel), melyben kimondjuk, hogy k és K egy tényállásra vonatkozik. Ha most mindegyikhez csatlakozik érzés: úgy a k és K, mint a végső K1-hez, akkor itt háromszoros érzésösszeolvadás áll elő és minthogy ezeknek a K1-hez csatlakozó érzés adja meg a karakterét, az egész összeolvadási eredményt tertiarfokú érzésnek nevezhetjük. Ez képezné tehát az értelmét végső elemzésében minden szimbolikus érzésnek.

Világosság kedvéért vegyük fel az előbbi példát. Úgy János levegőbeli élete, * mint a sekundär pályákra való átterelődés ** általában egy tényálláshoz tartoznak', mert egymás alkatrészei, vagyis hogy t* és T**-ről való tétel egy tényállásra vonatkoznak. (A * és **-gal jelzett dolgok összetartoznak.) Ezen új KJ képzet, melyben a két tétel összetartozását gondolom, szintén érzelemmozzanattal jár együtt, épp úgy, mint a k és K.

Most még az összeolvadásnak akarom egy kis felvilágosítását megadni. A pszichológiában gyakran van szó a képzetek, érzetek, érzelmek összeolvadásáról; Wundt ezt a nevet adta nekik: asszimiláció és komplikáció. Az első alatt teljes összeolvadást, a másik alatt részlegeset értett. Azonban az összeolvadásnak nem adta magyarázatát. Sőt azt hitte, hogy nem is lehet őket magyarázni, mivel hipotetikus dolgok. A hipotézisekkel pedig magyarázunk és nem őket magyarázzuk. Ez azonban helytelen, mert az összeolvadás nem hipotézis. Vizsgáljuk meg, hogy olvad össze két érzés. Tudjuk, hogy mikor mi valamely tárgyat észreveszünk tehát róla képzetünk kell, hogy legyen, akkor erről a képzetről semmit sem tudunk, csak a tárgyról. Viszont ha a képzetről akarunk tudni, őt kell egy új képzetben tárggyá tenni Pl. a kertről gondolkozva nem tudom, hogy van róla egy képzetem, ha pedig tudni akarom, akkor kell egy új képzet, melyben a kertképzet lesz a tárgy. Az új képzet tehát a kert-képzetről való képzet és így tovább. De sajátságos, hogy már a kert-képzet képzetéről gondolkodva (azaz egy új képzetet alkotva erről, ez már harmadfokú: a kertképzet képzetéről való képzet), ezt nem igen tudjuk megkülönböztetni egy könnyen magától a tárgytól: a kert-képzetétől. Vagyis összeolvadtak. Mit jelent tehát itt összeolvadás ? Mivel mi nem vesszük észre azt a képzetet (vagy ítéletet, vagy érzést stb.), melyben élünk, hanem csak ennek tárgyát, világos, hogy mindaz, amit a képzetben gondolunk, úgy tűnik fel, mintha a tárgy tulajdonsága volna s semmit nem tudunk arról, hogy ez azért a tárgy tulajdonsága, mert van e tulajdonságról egy képzet, melyben a tárgyon c tulajdonsága észrevétetik. Itt az összeolvadás tehát oly nagy, hogy a képzet a tárgy mellett észre sem vétetik. De az összeolvadás igazi fajtája az, mikor másodrangú képzet olvad össze elsőrangúval (k2 a krgyel). Ez azért van így, mivel úgy k,-ről mint ká-ről számos és épp a legfontosabb tulajdonságok egyeznek, így pl. mindkettő esetleges világos képzet, összetett, vegyes stb. Hogy e tulajdonságuk van, csak a róluk való képzetben van elgondolva, tehát k1-ről a k2-ben, k2-ről már a k3-ban. Mivel k1 és k2 sokban megegyeznek, tehát a róluk való képzetek : k2 a k1ről és a k3 a k2-ről szintén megegyeznek. Mivel pedig mi nem a k2-ről és k3-ról tudunk, hanem a tárgyaikról: a k1-ről és k2-ről és mert ugyanazt tudjuk róluk, összeolvadnak mindig, hacsak nem tesszük magunk előtt világossá, hogy a k2 nem azonos a k3-mal, épp mert különböző tárgyakra vonatkoznak. Mert összeolvadni csak annyit tesz, hogy a tudat számára meg nem különböztethetővé lenni. Ez persze relativ, mert aki egy fokkal feljebb tudja magát lendíteni ebben a végtelen emeletben, az átlátja a különbségüket. Gondoljuk meg, hogy ez az átlátás nem könnyű, mert itt legtöbbször nem valóságos látásról van szó (hisz fel van tételezve, hogy a legfőbb tulajdonságokban megegyeznek), hanem puszta következtetésről, mivel az értelem nem tekinthet oly tárgyakat, mint k, és k.2 egynek, habár a különbség az érzékiség előtt el is olvadt. Éppúgy, mint a hogy két dolog a térben, habár teljesen egyezők legyenek is, mégis kettő, pusztán azáltal, mert két térponton vannak, kj és k2 is különböző, mert a tudat két különböző rétegében vannak. Bár pontosabb vizsgálatnál az is kiderülne, hogy igen fontos tulajdonságokban nem egyeznek meg.

Alkalmazva mindezt az érzelmekre, tán nem szorul hosszú bizonyításra, hogy összeolvadás még könnyebb, mert nem is aktusokról, hanem önállótlan mozzanatokról van szó. Csak röviden még igyekszem tisztázni, hogy a tárgy "milyen színben tűnik fel" az esetben, ha érzelem is foglaltatik a tárgyról szóló képzet alkatrészei közt. A tárgyról azt mondjuk, hogy szép, amikor a képzetéhez egy kellemes érzés csatlakozik, de nem erről az érzésről tudunk mi, hanem a tárgy tulajdonságáról, hogy szép és ezt oly tulajdonságnak vesszük, mint pl. azt, hogy rózsaszín. Az érzés valami oly állapot, melynek hatása alatt a tárgy egy új tulajdonságot kap: a szépséget és az öröm, mely engem eltölt, az nem jut tudomásomra az egyszerű elnevezésben, hanem a tárgy látszik olyannak, mintha valami új szép tulajdonságot nyert volna, mintha valami rózsaszínű fátyol vonná be az egészet. Fokozottabb lesz ez, ha az öröm tárgyai maguk is érzelemtartalmak, mert akkor előáll az összeolvadás leírt fajtája és szerencsés esetekben, ha az érzések nem egyforma kvalitásúak (öröm, bánat) és nem egyforma intenzitásúak, oly óriási érzelemkomplexumok támadnak, melyeket elméletileg sokkal tovább lehetne fokozottaknak gondolnunk, mint szervezetünk tényleg elviselhetné. A folytatásban meg fogjuk kísérelni megvilágítani azt a nehéz kérdést, hogy a költői és festészeti, általában képzőművészetben szimbolizmus mit jelentenek.

SZOMORÚ ÓRÁK
GERGELY IMRE RAJZA

FALURÉSZLET
ZIFFER SÁNDOR RAJZA

FERENCZY KÁROLY VÁZLATKÖNYVÉBŐL

TANULMÁNY
SZÉKELY ANDOR LINÓLEUM-METSZETE

LOVAK AZ ISTÁLLÓBAN
GÓTH MÓRIC SZÉNRAJZA

MISS MARCHALL
FUCHS EMIL FESTMÉNYE

JOHNSTON FORBES-ROBERTSON
FUCHS EMIL SZOBORMŰVE