DONÁTH GYULA

Művész-életünk egyik legérdekesebb alakja halt meg benne. Mint ahogy szobrai nem jelentették a huszadik század stílusát, úgy emberi jellemvonásai is a régi Pestre emlékeztettek. Talán utolsó képviselője annak a művésztipusnak, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Pestjébe oly bájos képet rajzolt. Első látszatra mintha csupa ellentétből szövődött volna össze alakja. Egész élete szakadatlan tréfa, de műhelyében csaknem kizárólag temetői síremlékek készültek. Szobrászata ment volt minden túlzástól, beszéde azonban a túlzások szakadatlan sora volt. Szidta a legújabb szobrászatot, de mindig azt mondotta művészete főerényének, hogy új. Nem keltett munkáival forradalmat : de a legtüzesebb felforgató hangján beszélt. Deres volt már a feje, de nem szűnt meg gyermekes kedvvel ugratni pajtásait. Egyszerű, olykor kopott ruhában járt, de szívesen hivatta meg magát rangos házakba. Azt mondották róla, hogy javíthatatlan bohém, de azt is, hogy mindig rendben voltak a takarékpénztári könyvecskéi. Ez a sok ellentét egygyé simult benne. Egygyé forrasztotta pedig az a különös, ma már kihaló elem, aminek kedély a neve. Jólelkű, szíves, felmelegedő ember volt, mint a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestjének polgára, aki ezzel a tulajdonságával egészen beleillet amatőr Bécsébe és Münchenébe is. Mikor Donáth fiatal legény volt, ez a polgári Pest élt körülötte. A derék pesti polgárt nem zavarta lázas becsvágy, tudott egyszerűen és takarékosan élni, ha vagyonos volt és tudott kitartón dolgozni, ha nem ment jól a sora. Viszont voltak el nem engedhető fényűzései: vacsora után egy messző bor a törzsasztal mellett, ahol meglehetett beszélni a napi pletykákat és ahol szabad volt a tréfa. Zsenge ifjúkorában persze nem volt módjában így élni, hiszen küzdelmesen indult pályájára. De meglett ember korában rajta is meglátszott a régi Pest e bájos zománca, csendélet-hangulata.

A ránk maradt életrajzi adatok kissé zavarosaknak látszanak 1850-ben született Pesten s tanulmányait 1867-ben kezdette meg Münchenben Knabl tanár műtermében. A Képzőművészeti Társulat millennáris kiállításának katalógusában olvassuk a tőle eredő adatokban, hogy Knablnál másfél évet töltött s aztán Hertel Róbert drezdai tanár vezetése alatt dolgozott két évig. Később hatodfél évig Semper tanár vezetése alatt folytatta tanulmányait s végül nyolc évig Wagmüller Mihály tanítványa volt. Ez ösz-szesen tizenhét évi tanulást jelentene, ami nem valószínű. Nyilván tévedett. Ugyancsak saját bemondása szerint 1866-ban állított ki először Pesten, a régi műegyesület tárlatán, tehát még müncheni tanulmányainak megkezdése előtt. S már jó korán, 1874-ben készíti Dioszkoridesz-ét a bécsi műtör-téneti múzeum számára, ez a munka tehát a Semper-korszakba esik. 1880-ban készül a Budapesti Operaház számára Arezzo és Pergolese szobra, ez tehát a Wagmüller-korszakba esnék, hasonlóképpen a Népdal c. szobra is, amelyet a budapesti Vigadó kisterme számára rendeltek meg nála. Mind ezek a szobrok és Donáthnak még egy sor müve reprodukcióban megtalálhatók a Művészet évfolyamaiban : ha elemezzük e korai munkákat, csakugyan megtaláljuk rajtuk Bécs és München hatását. Ez a jellemvonás akkor sem marad el, midőn Donáth végképp elhagyja mestereinek műhelyét s önállóan mintázza a budapesti Krausz-palotá-ban látható kutat (1884.) és a budapesti királyi Kúria palotáját díszítő "Védő"-t (1898.). Mindezeket a munkákat jóval felülmúlja egy sor temetői síremlék. Java tehetségét mostantól fogva ezeken mutatja be.

Eleinte még bizonyos mértékben patetikusak e síremlékek. Előadásuk is körülményes. Szereti még az allegóriát. Komplikált a formanyelve. De lassankint tömörebbé, egyszerűbbé, közvetlenebbé lesz. Nem a régi mitológiai párka kerül a kőre, hanem egy bánatos, egy szenvedő vagy panaszt mondó alak. A nagy és nehéz fedőtömeget elveti. Formái egyszerűbbek, jobban beleillenek a temető-kívánta hangulatba. Művészetének főleg e fejlettebbet korát szép és beható tanulmányban elemezte Gerő Ödön e lapok negyedik évfolyamában Ismétlés volna, ha élete művén újra szemlét tartanánk, csak ide jegyezzük még, hogy a budapesti "kerepesi" temetőben tőle való Huszár Adolf, Ligeti Antal, Kammermayer Károly, Pulszky Ágost, Lipthay Béla báró,Csemegi Károly, Vajda János, Péterffy Jenő, Teleszky István síremléke. Nagyobb-méretű emlékműve csak kettő van: Erzsébet királyné szobra Bártfán és Verbőczy szobra Budapesten. Nem mintha húzódott volna az ily monumentumoktól — hisz részt vett a budapesti Erzsébet-emlékmű, a Vörösmarty-szobor s más pályázatokon is - -- de ezen a téren nem juthatott megbízáshoz. Mindig a temető szobrászának tartották s nem kívántak tőle monumentumokat. Ebben az esetben a közvélemény fején találta a szöget: Donáth elsősorban és tipikusan a temető szobrásza volt.

Az örökké mókázó, mindig jókedvű és tréfás mester csakugyan ennek született. Bármennyire is ismerték vidám ötleteit, bármily széles rétegekben terjesztették is a lapok tört magyarságú adomáit: a temető borús világának mesteréül ismerte el mindenki. Oly természetes tudott lenni, hogy ezt senki sem fogta fel benne ellentmondásnak. Őszinte s nagy részvéttel kisérték sírjába a rákoskeresztúri zsidó temetőbe szeptember 29-ikén a Képzőművészeti Társulat Műcsarnokából.

KISZENVEDETT DONÁTH GYULA SÍREMLÉK-TERVE

MINERVA. PULSZKY FERENC SÍREMLÉKE DONÁTH GYULA SZOBORMŰVE

MEMENTO MORI DONÁTH GYULA SZOBORMŰVE

PANASZDAL LIPTHAY BÉLA BÁRÓ SÍREMLÉKÉNEK TERVE DONÁTH GYULA SZOBORMŰVE

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL