A MŰCSARNOKBÓL

Mindezeknek tudatában foglalkozott a Társulat választmánya 1909. évi április 5-iki ülésén azzal a kérdéssel, hogyan lehetne az emlékezetes évfordulót méltó módon megünnepelni.

Ezen az ülésen Benkő Kálmán igazgató hivatkozva arra, hogy két év múlva, l 91 l-ben lesz ötven éve a Társulat megalakulásának, felhívta a választmányt, hogy tegye meg ez ünnep előkészítésére szolgáló intézkedéseket. Azt is ajánlotta, hogy erre az alkalomra irassék meg a Társulat története.

Zala György azt ajánlotta, hogy a jubileum idején nagyszabású nemzetközi kiállítás rendeztessék a Műcsarnokban és kéressék fel a magyar kormány, hogy ebből az alkalomból bővítse ki az amúgy is szűk Műcsarnokot két nagy oldalszárnnyal és két udvarral.

Márk Lajos hozzájárult ehhez az indítványhoz, de nemzetközi kiállítás helyett szivesebben látna magyar retrospektiv kiállítást.

A választmány mindenekelőtt elhatározta, hogy a Társulat jubileumát méltó módon megüli. Elhatározta a Társulat történetének publikálását is s ennek megírására Szmrecsányi Miklós dr.-t kéri fel. Végül kívánatosnak tartja, hogy nagyszabású műtárlat rendeztessék s hogy a Műcsarnok kibővíttessék. A választmány egyben felkérte az igazgatóságot, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék és annak idején terjessze elő tervét.

A Képzőművészeti Társulat e választmányi határozathoz képest 1909 április 23-án felterjesztette a Műcsarnok kibővítésére vonatkozó kérelmet a vallás-és közoktatásügyi minisztériumhoz. Sokáig nem jött rá válasz. A Társulat módot talált arra is, hogy időközben szóbelileg is megszorgalmaztassék a kormány határozata. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium a maga hatáskörében nem dönthetett ebben a kérdésben, mert nagyobb pénzbefektetésről lévén szó, előbb érintkezésbe kellett lépnie a pénzügyminiszterrel. A június 3-iki választmányi ülésen Zala György újra szóvá tette az április 23-iki beadvány sorsát. Molnár Viktor kultuszminiszteriumi államtitkár ugyanezen az ülésen megígérte, hogy igyekezni fog a kérdést dűlőre vinni. Válasz azonban őszig sem jött s Kezdi Kovács László az október 28-iki választmányi ülésen megint felelevenítette a kérdést. A politikai zavarok következtében azonban l909 végéig ebben az ügyben nem adott érdemleges választ a kormány.

Mindenekfelett azonban egész eddigi munkássága kezesség arra, hogy megkapjuk a Társulat oly történetét, amelyet forrásmunka gyanánt használhat művészeti irodalmunk. Ily művet sajnosan nélkülöztünk eddig is. Temérdek vesződséggel kellett a régi hírlapokban böngészgetnünk, midőn valamely idevágó kérdésre választ kerestünk. S akkor is csak óvatosan lehetett az adatokkal élnünk, mert hisz a kritikákban elhintett megjegyzések a dolog természetéből kifolyón, legtöbbnyire szubjektivek voltak. A kritikus is éppoly szubjektive dolgozik, mint a festő, vagy a szobrász, más azonban a történetíró munkája, aki tényekből szerkeszti össze a maga épületét. Szmrecsányit a már felsorolt tulajdonságokon kívül éppen helyes mérlegelő-tehetsége és finom tapintata is kiválón minősíti a szép feladatnak megoldására.

Róna József, arra való hivatkozással, hogy a jövő évben 4—5 nemzetközi kiállítás lesz, aggályait fejezte ki az iránt, vajjon képes lesz-e a magyar művészet mindezeken a kiállításokon méltóképpen megjelenni. Jendrassik Jenő utalt arra, hogy eddig mindig azt a hibát követtük el, hogy túl nagy anyagot küldtünk egy-egy kiállításra, úgy, hogy a rendezés szinte lehetetlen volt. Nézete szerint ha kisebb anyagot küldünk, elláthatjuk az összes kiállításokat. A kérdéshez Déry Béla is hozzászólt és javaslatára a választmány kimondta, hogy az igazgatóság előterjesztését tudomásul veszi s felkéri Dudits Andor és Jendrassik Jenő igazgatósági tagokat, hogy a társulat képviseletében állandó érintkezést tartsanak fenn a Magyar Képzőművészek Egyesülete és a Nemzeti Szalon megbizottaival, hogy így a jövő évi külföldi nemzetközi kiállításokon való részvétel ügyét a fönnebb említett művészeti testületekkel egyetértőleg készíthessék elő.

Eddig csak itthon éldegélt, Budapesten. Amit kapott, csak Budapesttől kapta. Amit adott, csak Budapesté volt. Ha akadtak is vállalkozó emberek, csak ideig-óráig boldogulhattak tárlataikkal az ország városaiban. A szervezetlenség, a csekély erő, az elhibázott programm legtöbbször kellemetlenül meg-boszulta magát.

Most azonban a Képzőművészeti Társulat tette magáévá ezt a programmot s tekintélyével és erejével száll síkra érte. Szervezte a vándorkiállításokat s ezek igazgatójául Balogh Bertalant nyerte meg. Balogh egészséges, életrevaló és jól megalapozott programmját ösmerik e lapok olvasói, hisz e folyóirat egész sorozatát közölte idevágó cikkeinek. Azon-felül mindnyájan tudjuk, mily fényes sikert ért el néhány évvel ezelőtt rendezett vándorkiállításával, midőn egészen a saját erejére utalva, a saját felelőségére és saját kockázatára, teljesen önzetlenül rendezte a felvidéki kiállítások ciklusát. Ritka szervező-tehetsége, fáradhatatlan buzgalma, vas-energiája legyőzött minden nehézséget. Kipróbált erő, akinek sikerében a legnagyobb mértékben bízunk.

A Képzőművészeti Társulat megnyerte Balogh Bertalant e nagy munkának. A Társulat elnöke pedig, Andrássy Gyula gróf díszes nevével, országos befolyásával jött e propaganda segítségére. A vándor-kiállítások sorsán tehát nincs mit aggódnunk. Érdekelni fogja azonban olvasóinkat e kiállítások szervezete s azok a nem közönséges kulturális célok, amelyeket ezek szolgálni fognak. A meglepőn egyszerű, nagyszabású és értékes programmot maga a Társulat elnöke fejtette ki abban a levelében, amelyet Heves-, Borsod-, Abauj-, Sáros-, Zemplén- és Hajdúmegye főispánjaihoz intézett s amelyből idézzük a következőket:

"Társulatunk f. évi október hó 28-ántartott választmányi ülésében elhatározta, hogy az 1906-ban oly fényes eredménnyel végződött vándorkiállítást a jövő 1910. évben megismétli, még pedig ugyanazon városokban, mint 1906-ban, tehát: Egerben, Miskolcon. Kassán, Eperjesen, Sátoraljaújhelyen, Debrecenben és Gyöngyösön.

Midőn ezt Méltóságodnak nagybecsű tudomására hozzuk, tesszük ezt legkivált azért, hogy a nagyfontosságú s művészeti kultúránkra mérvadóan kiható vállalkozásunkhoz Méltóságod jóakaratát és támogatását kikérjük.

Méltóságod figyelmét fel kell hívnunk azon örvendetes s ma már az egész művelt világ által is elismert tényre, hogy művészetünk alig öt évtizedes pályafutásában immár abba a magasságba emelkedik, hová a többi nemzetek művészete hosszú évszázadok küzdelme alatt jutott el, sőt nyugodtan vallhatjuk azt is, hogy művészetünkkel szinte évről-évre fokozódó eredménnyel nyomulunk a legelsők közé.

Nincs kétségem aziránt és nem teszek le a reményről, hogy a szellemi élet terén még úttörők, vezetők leszünk s művészetünk a maga ifjú erejének teljességében rövid idő alatt az egész művelt világ hódolatát fogja megszerezni nemzetünknek, aminek nemzeti ügyünkre való kiszámíthatatlan fontossága mindnyájunk előtt nyilvánvaló. Bizonyos gondviselésszerűséget kell látnunk művészetünknek az európai metropolisokban évről-évre mindnagyobb lendülettel aratott sikereiben, szükségszerűen azonban azt is észre kellett vennünk, hogy nemzeti érvényesülésünk e fontos eszközére a kellő gondot nem fordítottuk. Helyesebben: művészeti kultúránk fejlesztésére minden figyelmünket a fővárosra központosítottuk s míg itt nagylendületű művészetet és művészi életet sikerült teremtenünk, addig a vidéknek, tehát a magyar intelligencia zömének bevonása iránt csak sporadikusan kísérleteztünk, így történt, hogy időközben a főváros közönsége művészetünk dús termésének learatására már kevésnek bizonyult, viszont a vidék még máig sincs előkészítve arra, hogy közművelődési életünk e rendkívül fontos s nagy eredményekkel bíztató ágát kellőképen honorálni tudná.

Bizonyos, hogy ezért a vidéki közönséget nem okolhatjuk, hiszen művészetünk adminisztrációja ennek a közönségnek még arra is, hogy művészetünkkel megismerkedjék, csak elvétve adott alkalmat, a művészeti neveléssel pedig napjainkig alig törődött.

Szükséges volt tehát, sőt égetően szükséges, hogy a vidéki városokban központosult művelt közönséget úgy saját érdekében — hiszen a műízlés és annak fejlesztése mindnyájunknak érdeke —, de különösen a művészetünkben rejlő s kiszámíthatatlanul fontos nemzeti kincseink kihasználása és fejlesztése, valamint nemzeti ügyünkre való értékesítése érdekében akcióra megnyerjük. Ekkor kaptuk Balogh Bertalan úrtól, művészetünk lelkes irodalmi munkásától a vándorkiállítások gondolatát, mely az elérni remélt célra már-már sikerre vezetőnek bizonyult.

Balogh Bertalan úr művészetünk decentralizációjára vonatkozó eszméit előbb egy könyvben hozta nyilvánosságra, majd Társulatunkhoz is fordult s részletes javaslatokat tett azok megvalósítására s midőn Társulatunk a vándorkiállítások gondolatát elvileg elfogadta, ő teljesen önzetlenül vállalta a nagy és felelősségteljes munkát s azt 1906—1907-ben senki által nem remélt sikerrel és a legvérmesebb reményeket is messze túlhaladó eredménnyel végre is hajtotta.

E nagy siker, melyért szerzőjének a művészet minden igaz barátja, de különösen Társulatunk a nagyon megérdemelt elismeréssel adózott, arra indította Társulatunkat, hogy Balogh Bertalan úrnak a vándorkiállításokra vonatkozó ideáját teljes egészében kipróbáljuk s hogy ezek után azt országosan szervezzük.

Ezekre való figyelemmel Társulatunk, mint jeleztem, elhatározta, hogy az eger-gyöngyösi 1906. évi vándorkiállítást az imént vázolt célzattal a jövő év őszén megismétli s annak igazgatására újólag Balogh Bertalan urat kéri fel.

Örömmel hozzuk Méltóságod nagybecsű tudomására, hogy Balogh Bertalan úr kérésünknek eleget tett s hogy igazgatói minőségében felkérésünk folytán Méltóságodnál, az ügyek megbeszélése végett, a közeli napokban tiszteletét fogja tenni. Ami ezen ügyeket illeti, két irányban kérjük Méltóságod jóakaratát és közbenjárását. A kiállításoknak ugyanis teljes anyagi és erkölcsi sikerük volna kívánatos, sőt garanciákat óhajtanánk szerezni a jövőre nézve azirányban is, hogy a kiállítások rendezése úgy az adminisztráció, mint az erkölcsi siker tekintetében hosszú időre bizto-síttassék, végül, hogy e kiállítások által maradandó, sőt fejlődő feltételeit szerezzük meg művészeti kultúránk haladásának. Ezekre nézve részletes kéréseink a következők:

Társintézetünk és a szintén vezetésem alatt álló Nemzeti Szalon, a maga vidéki kiállításai alkalmával azon városoktól, melyekben azokat rendezi, bizonyos összegű anyagi támogatást szokott kérni. Kétségtelenül jogosan teszi ezt, hiszen egy képzőművészeti kiállítás megjelenése a városokban reájok nézve mindenkor megbecsül hetetlen kulturai nyereséget jelent s e városok a maguk erejéből ily kiállítást rendezni alig volnának képesek s mindenesetre aránytalanul nagyobb költséggel.

Művészetünk adminisztrációja egészen napjainkig az ifjúság művészeti nevelésével alig törődött. Ma végre szőnyegen van kulturális fejlődésünk e fontos kérdése s nincs okom kételkedni abban, hogy az előbb-utóbb kedvező megoldást fog nyerni. Sajnos, a legkedvezőbb megoldás sem kecsegtethet eredménnyel, ha nem gondoskodunk arról, hogy az ifjúság, mely művészeti leckékben fog részesülni, lássa is a művészetet. Magukat az iskolákat az anyagi eszközök hijján a királyi kormány belátható időben nem lesz képes művészeti gyűjteményekkel felszerelni. Nyilvánvaló tehát, hogy a kérdés szerencsés megoldásában a társadalom áldozatkészségének kell megnyilatkoznia, véleményem szerint legelsősorban a városok és megyék közönségének, a kulturális és társadalmi egyesületeknek, nemkülönben - - mint ez a külföldön is történik -a részvénytársasági vállalatoknak.

Mily szép, mily bíztató a példaadásban az ország összes városai és megyéi előtt, mily hatásos volna, ha a vándorkiállítás városai és megyéi a jövő évre kisebb-nagyobb összeget szavaznának meg avégből, hogy azokon a vándorkiállítás anyagából a már fen-álló helyi Múzeum Képtára gyarapítása és fejlesztése céljaira műtárgyak vásároltassanak s különösen, ha e testületek azt is kimondanák, hogy ezentúl évenként bizonyos, természetesen a jövő évi kiállítás céljaira megszavazandóéhoz képest arányosan leszállítandó összeget kötnének le e célra és ezen összegek gyümölcsözőleg helyeztetvén el, valahányszor a kiállítás e városokban megjelen, — előreláthatólag minden negyedik évben — ismét a képtár gyarapítására fordíttatnának.

Erősen hiszem, hogy a nevezett tényezők eme felbuzdulásának és áldozatkészségének láttára már nemsokára az egyesek is, kik ma is keresik az alkalmat, hogy áldozatkészségüket kielégíthessék, városuk és megyéjük társadalmának eme nemes törekvéseit a maguk részéről is elősegítenék és biztosan számíthatunk arra, hogy maga a királyi kormány is támogatná azokat a szokásos állami vásárlásokból.

És rövid idő alatt, alig egy emberöltő folyamán megszereznők a művészi nevelés egyedül elképzelhető módjának, a szemléltető oktatásnak alapfeltételeit, a nyilvános gazdag gyűjteményeket. Erre a városainkban nagy vidékről összesereglett tanulóifjúságnak az alapos műveltség megadhatása miatt feltétlenül szüksége van, de szüksége van a hazának is, hogy ifjúsága műszereiéiben nevelkedjék és szüksége van nemzeti művészetünknek is, nehogy magas szárnyalásában a honfitársak közönye tegye szárnyszegetté.

Ilyen úton a vándorkiállítás városaiban részben a meglevő képtárak rohamosan gyarapodnának, részben újak alakulnának és bizonyos, hogy példáikat az ország valamennyi nagyobb városa követvén, hazánkban a művészet fellendülésének olyan erős alapjait raknók le, melyek a magyar nemzeti művészet szinte beláthatatlan perspektíváira engednének következtetni s hazánk, mint a művészetnek termékeny földje, a nagymultú nemzetek kezéből már nem sok idő multán elragadná a vezetés jogát.

Kérem tehát Méltóságodat úgy Társulatunk, mint a magam nevében is, hogy eme kulturális és nemzeti fejlődésünkre egyaránt fontos ügyben közbenjárni szíveskedjék."