JEGYZETEK MŰVÉSZETI POLITIKÁNKHOZ
Vidéki gyűjtemények
A vidéki gyűjtemények hivatásáról, amelyek különben nincsenek s amelyek létesítése iránt számottevő kísérletekről, sőt ami fontosabb - tervekről, tudomásunk sincs, fölösleges talán beszélnünk Csak annyit szögezzünk le, hogy ilyen gyűjtemények nélkül alapos, az ország egész közönségére kiható műkedvelő politikáról beszélni nem lehet, mert az okos művészeti politika fundámentoma, kiindulási pontja semmi egyéb nem lehet, mint a műízlés általánosítása, tehát a közönségnek nemzedékről nemzedékre való fokozatos nevelése, ez pedig gyűjtemények nélkül u. n. fából való vaskarika. Hogy a vidéken nincsenek műgyűjtemé-nyeink, arra van egy mentség: nem volt pénz. Pénzről szólván azonban van egy vád is: miért telt mindenre, hiszen az utolsó negyven év alatt a közélet minden terén szinte tüneményes fejlődést tanúsítottunk, csak éppen a művészetén nem? A közélet egyik-másik ágára - - nyilván a többiek rovására - - annyit költöttünk, hogy ezekkel európai hírre is tehettünk szert" művészetünknek pedig, mely nem egyszer keltett méltó feltűnést s aratta a babérokat a külföldön, itthon nincsenek gyökerei, mert a haza földjét nem szántottuk meg részére.
A túlzások egyik végletétől a másikig kalandoztunk. Igazságszolgáltatásunk terén példának okáért odáig mentünk, hogy egy börtön vizsgálat alkalmával a vizsgálatot végre hajtó tanácsos mindent rendben talált csupán csak kifogásolta, hogy a csirkefogók, tolvajok, gyilkosok és hasonló előéletű fegyencek illemhelyén nem volt mosdóvíz, törülköző és szappan. Az elhagyottak, a sorsüldözöttek azonban a társadalom kegyére bízatnak. Tehát a művészek is.
Szóval azt a tényt, hogy a vidéken nincsenek műgyűjtemények, ha éppen akarjuk, menthetjük is, ha azonban komoly és céltudatos politikáról beszélünk, akkor követelnünk kell, hogy legyenek, vagy legalább is azt, hogy létesítésük végett sürgősen dolgoztassék ki programm s annak kivitelére a kellő anyagi eszközök biztosíttatván a kivitel munkája minden halogatás nélkül kezdődjék meg és pedig akként, hogy e gyűjtemények gyarapítása évtizedekre biztosítassék, egészen addig, míg a társadalom maga is felismervén e gyűjtemények hatalmas kulturális hivatását, gyarapításuk iránt meg nem nyitja áldozatkészségét, mert ne felejtsük el, hogy a társadalom áldozatkészségét is lehet nevelni, fejleszteni s ezt ügyes művészeti politikának programmjába is kell vennie.
És itt - - közbevetve - - már most és pedig a legerélyesebben tiltakozunk az ellen, hogy a vidéki megalakítandó képtárak a Szépművészeti Múzeum selejtes műtárgyaival rakassanak meg. Ez olyan lelkiismeretlenség volna, amelyet menteni csak azzal lehetne, hogy a vidéki képtárakkal a vidéknek a művészet fogalmával való megtévesztése, művészeti fogékonysága fejlesztésének, ízlése nemesedésének a megakadályozása volt a cél. Olyan erkölcstelenség volna ez, amelynek vádját ember nem viselheti el. Ha van selejt, mint a hogy van, raktároztassék be a padlásra, avagy - - égettessék el.
Ahhoz természetesen szegények vagyunk, hogy összes nagyobb városainkat műgyűjte-ményekkel rakjuk meg, de hogy legnagyobb városainkban, melyek egy-egy nagy vidék központjában feküsznek, ilyenek alapját meg ne vethessük, ahhoz nem annyira sok pénz, mint inkább nagyon sok jóakarat, a célért való meleg lelkesedés és sok munka kell. Mert hogy Pozsony, Kassa, Miskolc, Debrecen, Szatmár, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Temesvár, Szeged, Pécs, Szombathely, Győr városában, összesen 14 magyar városban képtárakat alapítsunk, ahhoz a közoktatásügyi minisztériumnak költségvetésébe új tételként egyenkint 5000, összesen 70,000 koronát kell évenkint felvennie. (Amennyit a földművelési miniszter vett fel költségvetésébe a művészet támogatására!) Ez csak nem pénz milliárdos költségvetésünkben? Meg aztán számítani kell arra is, mint a hogy a Felvidéki vándorkiállítás alkalmával Egerben, Miskolcon, Kassán, Sátoraljaújhelyen és Debrecenben a városi és megyei autonómiák, kulturegyletek, pénzintézetek tették, hogy magok a városok, megyék, illetve társadalmaik is hozzá fognak járulni a gyűjtemények gyarapításához, sőt e városok egyik-másikában már ma is vannak kisebb-nagyobb gyűjtemények. Vagy nincs hely a gyűjtemények elhelyezésére?... Méltóztassék ezen városokat megkérdezni, hogy hajlandók volnának-e a célnak megfelelő, egyszerű, a kiképzésben minden fölösleges pazarlástól ment épületet emelni, mely esetben a kormány kötelezné magát, hogy egyelőre tíz éven át évi 5000 kor. értékű műtárgyat ad át örök letétképen?! Addig azonban, míg meg nem kérdezzük azokat, senki sem érezheti magát jogosítottnak, hogy az ideát megmosolyogja. De még mást is megkérdezhetünk a városoktól és megyéktől azt, hogy miként gondolnák a magok részéről is a gyűjtemények állandó gyarapítását biztosítani s ha jó gondolattal terjesztenénk elébök, bizonyos, hogy azok kivitele elől nem zárkóznának el. Ha például azt írnok a főispánoknak, alispánoknak, polgármestereknek, hogy úgy a városi, mint a megyei autonómiák, a kultur és társadalmi egyesületek, pénzintézetek, iparvállalatok által és pedig nem csak a helyiek, hanem a környékbeliek által is bizonyos összegű, egyszáz kétszáz koronányi állandó évi hozzájárulást szavaztassanak meg a létesítendő múzeum gyarapítására s ha e terv, illetve mozgalom keresztülvitelét az arra illetékesek személyes közbenjárással is támogatnák, azt méltóztatik hinni, hogy ez a fáradozás sikertelen ma-rodna? Ezen se mosolyogjunk, mert ilyesmiről e sorok írójának már tapasztalatai vannak, amelyeket a kételkedőkkel szívesen közöl s amelyekről a Pesti Hírlap egyik 1907. évi tavaszi számában már beszámolt.
És tíz esztendő lefolyása alatt - - akárki akármit mond - volna az országban 14 számottevő képtár, amelyek, hogy hivatásukat teljesen betöltsék, fel volnának szerelendők antik nagy mesterek nagy és jellegzetes alkotásainak másolataival is. Ez egyébként a következő tíz esztendő feladata is lehetne, tehát azé az időé, melyben a képtáraknak a magyar művészet termékeivel való gyarapítását már teljesen reá lehetne bízni a helyi érdekeltségre. Oh, ösmerni kell ezt a közönséget! Százszor és ezerszer nem igaz, hogy nem tud a közért többé lelkesülni. Csak módját ejtsük, hogy hozza férkőzzünk leikéhez — szivéhez, csak tudjuk vele megértetni, hogy áldozatkészségét egy nagy nemzeti cél megvalósítására kérjük s gondunk legyen reá, hogy ezzel visszaélések ne történhessenek, valamint, hogy érdeklődését állandóan ébren tartsuk s azok, akik ma kishitűségükben utópiának tartják a magyar közönségbe vetett bizalmunkat, már rövid időn belül tisztelettel hajolnának meg e közönség előtt. Mert - ismétlem - utópiák nincsenek s csak a kishitűség mondhatja emberileg elképzelhető dolgokról, hogy azok lehetetlenek.
Micsoda perspektíva: 14 vidéki képtár! A közönség műízlésének, a műszeretet fejlődésének micsoda csábos reményeit kelti! Milyen erős alapját, eredményekre jogosító feltételét képezné az ifjúság nevelésének, mely a közeli környékből is évenkint többször is zarándokolna el, hogy lássa, élvezze a művészet alkotásait, azokból okuljon s az életbe a művészettől ihletett, megnemesedett lélekkel lépjen ki.
Minden argumentáció helyett azonban.tegyük föl a kérdést: van-e szükség vidéki képtárakra?... S miért nincsenek?... És mikor lesznek?...
BALOGH BERTALAN
