MIHALIK DÁNIEL

Úgy tűnt el közülünk, mint egy árnyék. Úgy járt közöttünk mint egy árnykép. Meg-megjelent, aztán elmerült, hol az erdők sűrűjében, hol a Tisza reketyései közé, tudtuk, hogy hol van, most dolgozik, majd a kis kertjét ápolja, vadászszenvedélyének hódol, ládát ácsol, a szolnoki művésztelep tornyából figyeli a Pityó-patak áradását. Mindég mindent egész odaadással. A kis, finom, szőke ember maga volt a rend, a tisztaság, a finomság -a külsejére épp oly gondot fordító, mint mindenre, ami érdekelte. S őt minden részlet érdekelte, hogy mindent egy nagy egységbe -életfelfogása harmóniájába foglalhasson. Az utca színe, a szél járása, a mezei virág formája, a kutyák és a napraforgó élete, a rózsák virulása és hervadása, a deszka megmunkálása és a szőllő ápolása egyaránt egész figyelmét lekötő módon fogta meg. Ez volt életérzése: mindenek szeretete. Szerető gonddal merült el az egész körülötte folyó élet gondos megfigyelésébe, hogy megismerje élettitkukat, mozgásuk ritmusát, hajlandóságukat, és formájuk alakzatait, szívébe fogadva a megismert jellemző jegyeket. Ez volt életérzésének ritmusa: minden alaphang megismerése, hogy azokból melódiákat formálhasson.

Valami arisztokratikus diszkréció, a halk, csöndes, zajtalan mozdulat, a tisztaság finomsága, szinte étherikus lágyság, kitérés az emberi szenvedelmek zajos megnyilatkozásai elől, ideális altruizmus jellemezte. Egybeolvadás a mindenséggel. Legnagyobb gyönyöreinek forrása a mások megfigyelése, az őszi verőfény, a virágos rét, a homokos üt, a fűzfák hajlása, a Balaton hullámtörése, a víz tükörképe, a tiszai ártér, a falu vége csöndje, a nagy búzatáblák, a hó olvadása, az egész természet mozgó élete, a borulás, a napsugár eltűnése, a rózsa pirulása. Nem az ember, a néma természet beszélt hozzá a legékesebben. Ennek a szavát figyelte, elemezte, szedte részeire, lázas érdeklődéssel hallgatta a színek ritmusának zenéjét, hogy nagy harmóniákba foglalhassa, nagy, egységes, mind egyszerűbb melódiákat teremtve. Ennek odaadta szívét, - s a szíve ölte meg. Éppen mikor eljutott az Ígéret földje elé, hogy beléphessen. Mikor megértette a leegyszerűsített formákat, amikor kihallgatta a nagy hangegyvelegből az uralkodó hangokat. A nagy munkát nem bírta el a szíve, a beteg, a kimerült szíve. Nem panaszkodott, sőt titkolta a baját, mert nem akart soha senkinek sem terhére lenni, ellenkezőleg, mindenkin segített, valakit csak szeretett, még ha ezzel terhesebbé is tette a rnaga életét. Barátai, akik rajongó szeretettel környezték, nem is sejtették, hogy Danikának beteg a szíve. Pedig hányszor feküdt műtermének árnyában, szívgörcstől kínoztatva, csak a szolgája ápolta, de annak is meg volt tiltva, hogy betegségét elárulja. Halála után egész tömegét a szívbaj elleni orvosságot tartalmazó fiolának találtak íróasztala fiókjában, anélkül, hogy sejttette volna valakivel, mit szenvedett. Halkan, diszkréten, magányába temetkezve, küzdött a kórral, úgy gondolkozva, hogy rózsái sem panaszkodnak, amiért el kell hervadniok...

Mihalik Dániel 1869 december 14-én született Tallóson, Pozsony megyében. Atyja gazdatiszt volt, ki fiát tudományos pályára szánta, s a fővárosban neveltette. A fiúban azonban művészi vágyak ébredeztek és 1886-ban belépett a mintarajziskolába, ahol Greguss, majd Székely, utoljára Lotz tanítványa lesz, hogy aztán a müncheni akadémián fejezze be tanulmányait. De már ezidőben a tájképfestészet érdekelte. Megismerkedett két idősebb festővel, Molnár Józseffel és Brodszky Sándorral s ezek társaságában jár ki a főváros környékére tájképtanulmányozásra. Ez fontos mozzanat művészete jellemére, ez kapcsolja őt össze a múlttal, az első benyomásait a régi rajzlátásos iskola két képviselőjétől szerezve. 1893-ban "Falu vége" c. tájképével jelenik meg a nyilvánosság előtt, de a milleniumi kiállításon két tájképe mellett egy állatképével kelt figyelmet. "Kennelben" a kép címe, egy pár vizslát ábrázol, kitűnő megfigyelő erővel, a mint a kutyaól előtt ülnek, állnak, sorakoznak. A kép megnyeri gróf Andrássy Géza tetszését, aki ezidőtől kezdve nagy szeretettel figyeli fejlődését, pártfogója és szorgalmas vásárlója műveinek.

Mihalik Dániel egész fejlődését a Műcsarnok kiállításain figyelemmel kísérhettük. Ezidőben - - 1897-ben Pesten lakik tájképfestő barátjával, Szlányi Lajossal, akivel megegyezik ízlésben, művészi hitvallásbán és törekvésben, később hozzájuk csatlakozik a külföldi tanulmányúiról hazatérő Olgyay Ferenc is, akivel egy tájkép festő-triászt alkotnak.

A következő évben ő nyeri meg a 4000 koronás tájképdíjat és Parisba utazik, ahol a Julian-iskolában folytatja tanulmányait s 1899 telén részt vesz a párisi világkiállítás magyar osztályának rendezési munkálataiban. Parisból hazajövet újra együtt lakik Szlányival és szorgalmasan dolgozik. "Napon" című vizslaképét kivéve, nem igen fest ezentúl állatképet, egész erejét tájképtanulmányoknak szenteli. Már az 1897. évi téli kiállításon vásárol tőle az állam: "Eső után" c. műve kerül a múzeumba, 1898-ban a "Tiszai árvíz", 1899-ben "Téli tájkép", 1901 tavaszán pedig a "Rét". Ekkor a Műbarátok Körében Szlányi, Olgyay, Vaszary festők és Ligeti Miklós szobrász társaságában kis, meghitt kiállításban vett részt, amelyen az említett utolsó állatképen kívül (ezt gróf Andrássy Tivadar veszi meg), csupa finom tájképtanulmányt mutat be. A következő év döntő jelentőségű életében. Megalakul a szolnoki művésztelep és Mihalik odaköltözik. Ott is maradt mindvégig. Csak az 1903. évi nyarat tölti a Balaton mellett, melyet nagy szeretettel tanulmányoz; egyik balatoni képét az állam meg is veszi, melyet mikor az 1904. évi düsseldorfi kiállítás magyar osztályában bemutattam, az egész német kritika fölötte nagy elismeréssel fogadott. Ugyanakkor "Zagyva medre" című művével megnyeri a Ráth-díjat (közölve a "Művészet"-ben III. 44.). Nem csoda, hogy a siker felvillanyozta munkakedvét és a következő években sűrűn, a munkák gazdag sorozatával jelenik meg a tárlatokon.

Az 1906-iki téli kiállításon elmaradt: készült egy kollektiv kiállításra, melyet a következő év tavaszán mutatott be az Uránia helyiségében. Egész fejlődését láttuk ott; de a legújabb alkotásai általános meglepetést okoztak. Mihalik oly friss, üde és új színfelfogással mutatkozott be, hogy amikor a java munkáival a tavaszi kiállításon megjelent, "Heretáblák" című művével a társulati díjat nyerte meg (közölve a Művészetben VI., 257) minekutána 1901-ben már kis aranyéremmel tüntették ki Münchenben. Ekkor nagy anyagi sikere is volt, gróf Andrássy Géza, Kohner Adolf dr., Majovszky Pál dr. s maga az állam vásároltak tőle.

E sorozatból való az a képe is, mely az 1909-iki müncheni kiállítás magyar osztályán közérdeklődést kelt. Két francia folyóirat kritikusa is megemlékezik róla. Az egyik — William Ritter, a "L'Art et Artistes" októberi számában — azt írja, hogy "dicsőség illeti meg Mihalikot, a ki egyedül - - teljesen egyedül, mondom - veszi figyelembe a nagyszerű magyar napot, a zöld és aranyos mezőket, és a hatalmas kumulus felhőt, mely az esti eget betölti". A másik — Montandon, a "Revue de l'Art" decemberi számában -- ugyancsak azt írja, hogy talán ő az egyetlen, akit a fényes és meleg magyar ég érdekel, amelyen egy nagy lompos kumulus felhő hömpölyög, mely eltakarja a fényt. Majdnem szószerint egyezik a két vélemény. De nemcsak ebben, hanem, abban is, hogy tele van nemzetiségi érzülettel, s legnagyobb festőnek Skuteczkyt, a tótokat festő művészt tartja és Ferenczy Valért, mert --Velka Bányát ábrázolja. Kétkedni kezdünk tehát, hogy Ritter—Montandon úr nem inkább Mihalik tótoshangzású neve, semmint művészete előtt hódolt meg? Mert hiszen az sem igaz, hogy ő az egyetlen magyar napfestő, sőt látni fogjuk - - nem is volt ő soha napfény festő.

Mindegy. Az elismerés — ha kétes forrásból is, de - - megjött. Mihalik azonban nem reagált. Immár évek multak el, s nem állított ki semmit. Mi történt?

Az történt, hogy művészi válság előtt állott.

Elérkezett művészi fejlettségének forduló pontjához, a sok részlettanulmányból előkészített egy nagy szintézist. Ebbéli törekvéseiből ragadta őt ki a halál. Eredményeit épp most készült bemutatni. De akik ismerjük őket, annál nagyobb fájdalommal gondolunk kora elmultára. Most, hogy egy élet gazdag tapasztalatait intuitiv meglátásban egyesíthette volna, tépte ki álmaiból az örök álomba kergető kegyetlen halál.

Mikor kezdett többet tudni, mint amennyit tanult?

Ez a főkérdés. Itt kezdődik az egyéniség-érvényesülése, az, ami eredetileg adva van, ami lelkében gyökerezik, ami benne van a művész szemében, amit magával hord, mint a csiga a házát, ami világlátását jellemzi Ezt nem adja meg semmiféle iskola. Minden tanulásnak csak annyi hasznát veszi, amennyivel eredeti vízióját fejlesztheti. Ami ennek kifejlődését szolgálja, akár a múlt, akár a jelen művészete az, felszívja magába. A többi mellett elmegy érzéketlenül.

így történt Mihalikkal is.

A kor, melyben élt, telve volt jelszavakkal, új mintákkal, lázba borító erejű művészettel. Bastien-Lepage szürkéi felváltották a barna-látásos művészetet, a szürkéket a spenótzöld, a napfényben cikkázó erős színek tarkasága, melyet a levegőtónus fogott egységbe, hogy végre magának a levegőnek hullámzását, rezgését, a tárgy és a művész közt levő levegőréteget, a minden 'formát felbontó, minden színt elnyomó atmoszférikus hatást, magát ezt az effektust keressék.

Mihalikra ez az irány nem hatott. Egyénisége, mely megismerni szeretett, mely naiv örömmel merült el a tárgyak elemeinek vizsgálatába, mint a játékszerét szétszedő gyermek, egyénisége analízishez vezette. Neki nem volt egy előre meghatározott színlátása, hogy aztán utólagosan keresse ki hozzá a természetben a megfelelő motívumokat, mint egyidőben a barnalátásúak, vagy később a mindent szürketónusra felépítők. Mihalik szűzi szemmel ment a természet elé, hogy megtalálja minden táj, minden klima, sőt minden óra jellegzetes forma- és színvilágát. A jellegzetes formát és színt? Hogyan, különválasztotta a kettőt, ami egy? Igen, ezt még Brodszkyéktól, a mintarajziskolától vette, ebben a müncheni akadémia csak megerősítette. Formaelemzésekre alapította ő is művészetét, melyhez, mint velejáró elemet, kapcsolta a színt, s kerülte a formát felbontó napfényhatásokat. Kereste az őszi bomlást, az este, a félhomály, a kései délután színtmegőrző hangulatait, melyekben erősebben érvényesülhetnek a formák, a fák, a mező, a rét alakulatai. S mikor a tarka rét, a virágban gazdag mező életét, a szakadásos domboldalt, sűrű fasorral a tetején s mögötte az azúrkék égen gomolygó barnahasú felhőket ábrázolta, mindez nála csupa részletből egybekapcsolt egységretörekvés, melyből mindvégig kiérezzük az egyes szűkebb összetartozásokat. A rét közepén a kocsi mellett abrakoló két ló, a virágos gyepen a cserje mellett: kép a képben. A domboldal mögött a nagy búzatáblás fensík: újabb kép a képben. Csak a kései nap tompa fénye tartja őket — kissé mesterségesen — össze. A fúró-faragó, minden mesterséget egyenlő odaadással űző, ácsoló, asztaloskodó, szőllőt termelő, rózsát ültető Mihaliknak aprólékoskodó hajlandóságát érezzük ki e korszakbeli műveiből, mindaddig, míg a skót művészettel való megismerkedése rá nem vezette arra, hogy a természetet erősebb összefoglalásban, mélyebb színharmóniákban, szorosabb egységben kísértse meg interpretálni.

Enemű törekvéseit havas tájképei szemléltetik igazán. Aki őt ismerte, azt nem lepheti meg, hogy jól ismeri a havat. Az ő hava nem a hagyomány fehér hava. Mert fehér-e a hó? Bizonyára nem a papiros fehérje, különösen meleg fényben, amikor gyönyörű kristályai egymásba omlanak, réteggé fagynak, ráfeküsznek a talajra. De a talaj nem engedi magát, egyéniségéhez idomítja a ráboruló havat, s a levegő sűrűsége vagy ritkasága, a magas vagy alacsony fekvés szerint a földre rakódó hóréteg is változtatja színét, fényét, puhaságát, vonalait. Mifelénk különösen szép a hómező! Felületének simaságán megtörnek a sugarak, világító ereje ilykép fokozódik, árnyékjai változatosak, a reflektált fény intenzitása sokféle s ez a csodálatos színjáték mind a fehér elemeivé válik. Bámulatos, hogy napsugárban mennyire nem fehér a hó, mennyire színes, mennyire át van itatva reflektált fénynyel, mennyire gazdag kékes, violás árnyékokban, de amelyek sehol sem lesznek uralkodók, hanem harmóniába olvadnak, egységgé alakulnak. A nagy egység a fehér hó. De ez a fehér hó: millió színrészlet. A fehér nem a hó színe, de a hó színe: színekből kialakult fehér-hatás.

Mihalikra, éppen úgy, mint az északi piktorokra, nagy hatást gyakorolt Thaulownak a párisi Luxembourg-képtárban látható téli napja. Napsugár fut végig a dombokat borító nagy hórétegeken. Csupa szín a hava: az eget tükröző lilás, kékes árnyékok ott rezegnek a hójegecek közt, finom, halk színjátékban, aztán egybeolvadnak és szürkés-fehér színharmóniát alkotnak. Ez útbaigazította Mihalikot. Már első téli tájképén a néma, havas erdő belsejébe vezeti, ahol érintetlen tisztaságában ül a fákon a szürke pára, ül az ágakon a kemény zuzmó, ül a földön a száraz hó. Az erdőalja száraz kórói ki-kibújnak a hólepelből, megtörik fehérségét és gizgazos ágazataikkal szeszélyes arabeszkeket teremtenek az előtér síkságán, melyet kettévág a befagyott patak. De már sokkal bátrabb az előadása a Ráth-díjat nyert "Zagyvapart"-ján, hol a hóval belepett házikókat nagy dekorativ vonalakba felbontva ábrázolja. Szürkés-barna mocskos vizében nem tükröződik a levegő, nem hat rá az ég, nem itt kereste a hatás feltételeit. Hanem a házakat megülő hó dekorativ hatásának, gazdag elemzésében, melyet finom ízléssel figyelt meg. Valami lomha nyugalom érzése száll felénk, a téli idő, a tetszhalál érzése, melyet nem szín-, hanem vonalhatással fejezett ki. Kézírásának erőteljessége, ecsethúzásának határozottsága is kitűnően szolgálja ezt a hatást.

Részletmegfigyelő erejét fokozottabb mérvben szemlélhetjük balatoni képeinek legjobb termékén, az állam tulajdonában levő "A Balaton" c. művén.

Sajátságos, a Balatonnak még nincs festője. A leggyönyörűbb művészi hatásokban oly gazdag tavunk még nem találta meg festő-poétáját. Mészöly Géza már-már közelébe férkőzött, de a szemében maradt müncheni sárgásszürke tónus egyformaságába merítette. A partról nézte s inkább a parti részletet, semmint a vizet szemléltette. Az újabbak közül Vaszaryt is érdekelte, de neki is inkább fényjelenség volt, semmint élő lény, sajátos temperamentummal, határozott sajátosságokkal, nem kereste egyéni jellemvonásait, víztitkait, atmoszférikus csodáit, pedig ezekből fogják kiszakítani - - ha eljő a festője - - művészi szépségeit.

Mihalik ezt megérezte és eredményeket is ért el, főleg "A Balaton" című művében. A víz élete kezdettől fogva érdekelte; a tó partján állva rá-ráhajolt ő a víz tükrére is, hogy meglesse titkait, melyek különös érzéseket keltettek benne, amit nem egyszer erőteljesen kifejezett. "A Balaton "-ban megtalálta a víz jellemét és e jellem kifejezésére szolgáló eszközöket. Ő nem volt fényfestő, aki csak a fény játékát, ragyogását, vibrálását, a víztükrön való végigsiklását és az ezekből kialakuló hatásokat figyelje meg. Ő belemerült a víz jelenségének életébe, megfigyelte a víz felülétének, anyagának, színének és tükröződésének igazságait, részletről részletre haladt kutatásaiban s "A Balaton "-ban egységhez is jutott.

A kék égen hatalmas, gomolygó felhő lebeg, a hegyek mögött lemenő nap az egyik oldalára aranysárga fényt szór, melytől belső tűzben égni látszik, míg alul violás reflexek csillognak elő.

A sekély parti víz ki-kicsap a sárgás agyagos talajra, hogy mélységet nyerve tükrözze vissza a kék eget, a színes felhőt. A földnyelv mögött erős hullámtörésben rohan az ár, fehér habot verve, melyen zöldeskék reflexek hosszú sávokban húzódnak végig. A háttérben sárga dombok. Violaszínű hegyek a túlsó parton.

A főtónust az ég adja meg, a világítás és színhatás forrása, amint ott tükröződik a sekély vízben. A tükröződés megfigyelése itt kitűnő. A tükörképet, — melyet virtuális képnek neveznek, mert anélkül, hogy valóban létezne, úgy hat a szemre, mint a valóban létező, -az a szempont befolyásolja, melyet a szemlélő elfoglal. Minél magasabban állunk a víztükör fölött, benne a partból annál kevesebb látszik. Mihalik egész közel volt a parthoz, hogy a tükröződést hangsúlyozhassa, hogy azt a különbséget mutassa be, ami a való és a virtuális kép között fennáll, nehogy ismétlésbe essék. A tükörkép úgy látszik, — főleg a nyugodt vízben, — mintha ugyanazon perspektivikus mélységben lenne, mint a való kép a magasságban, míg a nyugtalan, mozgó, fodros vízben a reflexek eltolják, elnyújtják, néha kétszeresre is, ami elevenséget, kontrasztot teremt a víz vízszintes mozgásába, függőleges elemet kapcsolva bele. Mihalik tükörképe nem ismétlődés, a lassú fodrozás formáit meg-megszakítja, de azért nagyon tisztán látható, mert vize az öbölben még nyugodt, míg hátul, a földnyelv mögött, csak erős sávok láthatók, felhőknek megtört formái, olyanok, melyeket mi az égen nem láthatunk, csak a víz láthat és láttat, mint ahogy mi a part fáinak leveleit is máskép látjuk, - - felső lapjaikat látjuk, - - míg a víz tükörképe az alsó lapokat mutatja.

Befolyásolja a tükörképet a gyűrűzés is, mellyel a festő a víz mozgását jelzi; ritkás ez a nyugodt vízben, — mint Mihalik öblében, — sűrűbb a mozgóban, - - mint Mihalik képe hátterében, — elöl kígyózó lassúsággal halad, hátul, a mozgó vízben, táncol, torlódik, egymásra tóiul, mintha haláltánczot járna. Ezeken a táncoló hullámfodrokon — mint a csiszolt gyémánt lapjain - meggazdagszik a reflexek játéka, a mint az eget, a fényt, vagy a part egyes jelenségeit felkapva, meg-megtörik a fazettákon, hogy — mint Mihalik képén -zöldeskék sávokba olvadjon.

A víz színét befolyásolja a fényforrás, az ég is. Nem minden fénysugár reflektálódik a vízen, mert egy része behatol a vízbe és ettől kapja a színét. Minthogy rálátásunk szerint a tükörképek változnak, változik velük a tükörkép színe is, fény- és árnyhatásokkal vegyest. Ehhez járul a vízbe behatoló fénysugaraktól megvilágított víz felszíne; minél mélyebb a víz, annál több fény hatolhat bele, a víz felszíne tehát annál tökéletesebb, minél sekélyebb a víz, annál többet ver vissza, a víz felszíne annál világosabb, tisztább, tükrözése annál erősebb. Ezt is megfigyelte Mihalik, s a sekély öbölben mily erős a tükröződés, míg hátul, a mély vízben csak a felület szine, s a fényreflexek láthatók. Ehhez járul az a megfigyelése, hogy a tükröződést egész elől mutatja, amikor a rálátás majdnem egyenes, s így az erős tükröződés valószerű. De színben egy tónussal mélvebb kék a vízben tükröződő ég színe, ami szintén jó megfigyelés, mert a virtuális képet mennyi minden módosítja....

Ezen a példán be akartuk mutatni a művész intellektuális munkáját — megfigyeléseinek intenzivitását, - részletrajzának gazdagságát, hogy megismerjük szellemét, mely azonban nem ér el eredményt, ha csak itt, a részletrajznál marad. A művész, akinek műve előbb jelenik meg a maga egészében, s a lelkében intuitive meglátott egységes képnek részleteihez szedi csak a természetből az elemeket, éneikül, az intuitiv egységben látott kép nélkül, eredményt elérni nem fog soha.

Hosszas tanulmányozások után tudja csak az egységben látott belső képet felépíteni, de az egységbenlátásból kell kiindulnia, hogy ahhoz térhessen vissza. Itt "A Balaton'' című művében eljutott ehhez az egységhez is: a derű, a gyöngéd érzés egyéni kifejezéséhez.

Visszament aztán Szolnokra és tapasztalatait értékesítette. Kereste az egységesítés feltételeit.

Csak most — a tanulóévek után - - jutott el a maga művészi formájához. Egyelőre csak képzeletben. De intuitive már látta azt.

Jött ezután egy új küzdelem: megkeresni a forma kifejezésére szükséges eszközöket. Ki láthat be a művész leikébe, mialatt keresi és megtalálja - - ezer téves ösvényen, száz hamis csapáson való tévelygés után a maga életérzésének megfelelő új formát?

Az 1904. évi téli kiállításon már meglepett az új kísérletezéssel. A mint tompazöld fűzfabokrai előtt állottunk, önkénytelenül került az ajkunkra a szó: glasgow boy... a skót művészek szordinóval játszott, lefogott hangú muzsikája... Igaz, — volt valami közös Mihalik finom gesztusai és a skótok halk zenéje között. De idegen látásra csak nem építi fel a stílusát? Ment vissza a természetbe, hogy az új színformához onnét merítsen kongruens képeket, ment a Tisza áradásához, a tiszaparti halásztanyához, ment az erdőbe, tavaszi hóolvadáskor, amikor a felolvadt hólepel alul kihangzik a talaj barna alapszíne, a fákról is lehullott a zúzmara, tompa, megtört színek nyomják el a szürke, piszkos hó fehérjét, újra kitört belőle részlethajszolásra termettsége, de most már határozott egységre való törekvéssel párosulva. Ez volt Mihalik legkeservesebb korszaka. A kritika nem tudott mihez fogni, társai sem értették - - aztán elhallgatott. Az 1906. évben aztán nem láttunk tőle semmit, hogy majd az Uránia kiállításán egy új szintézissel jelenjék meg.

Az új szintézis alapja: a szín. Eszköze: a dekorativ színfolt, mely nagy formákat ölel át. Mihalik úrrá lett a részletek fölött, megtalálta a formafelfogás egyszerűségét, s egy új elemet, a színfoltok határvonalaival teremtett dekoratív hatást vitte be művészetébe, ami arra átalakító hatással volt, megifjította, megerősítette, gazdaggá és férfiassá tette. Vonalhatásokat kombinált a színfoltok tüzével, melyeknek intenzitását fokozta, ragyogást, erőt adott nekik és azért színegybehangolásokkal élénk, tüzes, derűs hangulatokat teremtett.

Rózsasora, napraforgói szinte geometriai arabeszkekben alakultak ki, vonalhatásra építette fel műveit, de amellett az egyes színek egyéniségét is hangsúlyozva, végül nagy színegységekbe öntötte őket. Valami hasonló törekvés a levegőben volt. Gauguin kiadta a harci jelszót: "Ami az impresszionista művészetet in-feriorissá teszi: a mindent visszaadni akarás vágya. Az ensemble eltűnik, megfullad, a sok részletben. Unalom a következése". Ez a felfogás szájról-szájra járt és a dekorativ egyszerűsítésre való törekvésben csúcsosodott ki. Cézanne színstílusával átalakította az ifjak művészetét. Visszhangra lelt Mihalikban is és új formateremtésre buzdította.

Nézzük meg egyik ilyfajta törekvést eláruló művét: a "Kazlak a mezőn" címűt. A cím eszünkbe juttatja Monet hasonló tárgyú ciklusát. Mi lett a motívumból? Monetnál fénybenyomások sorozata. Az atmoszférikus hatások váltakozásának megrögzítése, amint a regg, a dél, a napszállat fényhatásai más más érzést keltő harmóniákat csaltak ki egyazon motivumból. Mihaliknál a letarolt ugar kórói mind-megannyi leegyszerűsített színfolt arabeszkjei tagozzák a tért, a háttérben a falu utcasora, a középen a templom tornya, mind, hasonlókép arabeszkjáték, ellenkező, de ellensúlyozott mozgásokban, míg a középen a kazlak szín- és formakülönbségei a tér teremtését szolgálják. Ez lett Mihalik részlettudásából: nagy szín- és vonalegyszerűsítés, mély tüzű harmóniákban. Egy új muzsika, melyben a vonal és szín egyensúlyából szállnak ki felénk az új melódiák...

Ismét nagy csönd követte az 1907-iki tavaszi kiállítás érdekes bemutatkozását, feltűnően hosszú csönd. Mihalik pedig ezalatt folyton dolgozott a megtalált művészi forma kiépítésén, életérzéséhez való átidomításán.

A színek tüzének fokozását igen is hangosnak, leikétől távolesőnek, a napfény vibrálását bántónak, halk gesztusokhoz szokott ritmusérzésével ellenkezőnek érezte. Ezt csak most tudtuk meg, hogy halála után megtekintettük az utolsó években festett műveit, melyeket posthumus kiállításon fog megismerni a közönség. Az elv megmaradt: a dekorative felfogott világ, a vonalritmusra épített egység, s a színfoltokból kialakuló vonaljáték. De Mihalik fejlődött. Fejlődött a tompa, üde, halk színharmóniák felé. A gyönge, az elmosódó, a lágy melódiák kiérzéséhez. Zene lett a művészete. Mollban írt zene.

Hogy e harmóniát megkapja, a távolból látáshoz menekült, adott esetben rálátásból nézte a természetet, mikor minden egyes forma elmosódik az összhangban, helyet kap az egészben, része az egésznek, s csak annyira él, amennyiben az. A művésztelep tornyából nézte egy áprilisi napon a Zagyva partját, túl-felől a sárga, zöld és kékre festett házikókkal, az égen violásfehér bárányfelhők úszkálnak, a vízből fűzfák állnak ki, árnyat vetve a vízre, melynek partjához csolnak van kötve, a parton finom, tavaszi zöld gyep fut végig, s ez a tavaszi, üde zöld adja meg az alaphangot.

Ebbe a zöldbe érezte bele a harmónia minden egyes elemét, minden színt, minden árnyékot, finom hálózatként omlik ez végig minden részletén, felfogva a kontrasztokat és fátyolával elnyomva a kikivánkozó erősebb színeket.

Ez a tavaszias finom zöld uralkodik e korbeli művein, a Pityó-parti részieteken, a Zagyva-áradásokon, ahol a Balaton mellett megfigyelt víztükröződések eredményeit gyönyörű arabeszkekbe foglalja, finom ízléssel vonaljátékot teremtve az áradásból kiálló száraz farudakkal, finom lepelt hullajtva rájuk, amint napszálltakor finom párázat vonja be a zöld árnyékokat, melyek ott lebegnek a víz tükrén.

Hozzányúl a víz stilizálásához is, a gyűrűzések rajzából teremtve meg az arabeszkeket, melyekre őt a víz ismerete vezeté.

Itt-ott meglepő grafikai hatások keletkeznek, gyöngéd, lágy tónusok, halk muzsika...

A maga formájának kialakulásában itt tartott, mikor egyszerre közbeszólt a végzet...

Nem az az érzésünk, hogy ezek végleges eredmények.

A kettétört, a húrját vesztett hangszer hangjai ezek.

A magyar művészet minden barátja gyászt visel a szívében.

RÉT
MIHALIK DÁNIEL FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

KORA TAVASZ
MIHALIK DÁNIEL FESTMÉNYE

A BALATON
MIHALIK DÁNIEL FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

KAZLAK A MEZŐN
MIHALIK DÁNIEL FESTMÉNYE

A ZAGYVA PARTJA
MIHALIK DÁNIEL OLAJFESTMÉNYE