IZSÓ MIKLÓS ES A BÉCSI MAGYAR TECHNIKUSOK

Ha nem tanulsz, mesterségre adlak.

Régi szokás - most is járja még - ezzel ijesztgetni a hanyag deákot.

Ki van ebben fejezve az az átöröklött lenézés, melynél fogva a "tanult" értelmiség a kézi mesterséget, az iparos foglalkozást, magához méltónak el nem ismeri.

A kézműves bármely ügyességgel és leleményességgel hoz létre nyers anyagból értékes tárgyakat, a társadalmat vezető értelmiséghez mégis csak az tartozik a közfelfogás szerint, ki más szerszámot, mint tollat nem forgat a kezében.

Pedig mily üdvös volna, ha sok meddő papirosfogyasztó helyett mentői több valóban produktiv munkása volna az országnak.

Ma már elvben e felett meglehetősen tisztultak a nézetek, de a gyakorlati életben nálunk még a régi felfogás az uralkodó.

A 48 előtti korszakban, mikor Izsó Miklós a sárospataki kollégiumot elhagyta, az embereknek foglalkozási ágak szerinti elkülönítése még jóformán a középkori merevségben állott fenn. S különösen az ő esetében, mikor már az oratori osztályt is elvégezte, rokonságának és ismerőseinek szemében szégyenletes elbukást jelenthetett, hogy iparosmesterhez inasnak kellett beállania.

Érdekes volna tudni, hogy került Rimaszombatba, éppen Jakovetz Antal kőfaragómester telepére.

Jakovetz a vidék számára is dolgozott. Szállított a környék faluiba sírköveket. Bizonyosan ismerte Izsó Miklós nagyatyját, a zsipi rektort és még inkább Alrnási Balogh Sámuelt, a Rimaszombathoz közel fekvő Serke tudós papját, így a családi összeköttetésnek lehetett része ebben a választásban.

Izsó Miklós akkor már 16 éves volt. Dacos, nem könnyen hajló természete aligha engedte volna meg, hogy akarata ellen rendelkezzenek vele. Valószínű, hogy neki magának is kedvére volt a kőfaragó mesterség. Ő, az edzett, nagyerejű falusi fiú a munka nehézségétől el nem riadt.

Gondolt-e arra, hogy a kőfaragás közelebb hozza a szobrászat művészetéhez? Ezt nem tartom valószínűnek. Ez modern gondolat lett volna. Ma már a kézművesség és a művészet szerves közreműködése ismét kezd tért hódítani úgy, amint a renaissance korában is az volt a művészet virágzásának egyik éltető tényezője. Az Izsó idejében a múlt század szerencsétlen osztályozása az akadémiai művészet és az iparosmesterség közt úgyszólván áthidalhatlan árkot vont. Ezt a gondolatot tehát, hogy a kőfaragómesterséget azért választotta, mert a művészi pálya lebegett előtte, az akkori észjárásba nem igen lehet beleilleszteni.

Kevéssel előbb telepedett meg Rimaszombatban Ferenczy István, a reményeiben véglég megcsalódott, szárnyaszegett öreg szobrász, hogy ott fejezze be utolsó éveit.

Nincsen semmi nyoma annak, hogy Izsóban már akkor ébredezett volna a művészi becsvágy és hogy a tamásfalvi kőfaragómesterhez csak azért állott be inasnak, mert a Rima folyó másik oldalán, csöndes szülővárosának túlsó szélén, visszavonultan, elkedvetlenedve zárkózott el országos hírnevével az úttörő öreg szobrász s Izsót talán az a rejtett szándék is vezette volna, hogy egy valóságos művész közelébe juthasson.

A foglalkozás alacsonyra becsült minősége és az ő kicsinysége a híres mesterhez képest, ilyen merész álmodozást nem kelthetett fel benne.

Művészettörténetünknek nagyon érdekes mozzanata az úttörő magyar szobrász leáldozásának és egy fényesebb új tehetség hajnal-fakadásának ez a helyi találkozása.

A köztük kifejlett érintkezést részletes adatokkal megvilágítani, nézetem szerint elengedhetetlen feladat.

Említettem hogy Kalla Mihály visszaemlékezése szerint Ferenczy már 1848 előtt lett Izsóra figyelmessé.

De közbe jött a szabadságharc. Izsó Miklós tüzes magyar vére nem maradhatott nyugodtan. A Sárospatakon magába szívott hazafias érzelmeket ő el nem fojthatta. A harctérről futó tűzként terjedtek a hírek. Bizonyosan csak az alkalmat leste, hogy mikor jön közeibe a magyar sereg s el volt szánva rá, hogy életre-halálra ő is küzdhessen a haza szabadságáért.

Azóta, hogy Sárospatakot elhagyta, másfél esztendő múlt el. A sárospataki deákok mindjárt a szabadságharc kitörésekor ragadtak fegyvert. A legtöbben a dicsőséges veres-sipkások soraiban, mások a tüzérségben küzdtek és sokan hősiesen el is estek közülök. Izsó sokszor hallhatott felölök a Rimaszombat tájáról valók és családjaik útján. Senki sem tartóztathatta volna őt vissza, hogy ne kövesse az ő példájukat. Kivált, mikor Rimaszombatot is kezdte környékezni a harci riadal. Február 5-ke, a branyiszkói mesés diadal után, mikor Schlick hadai közeledtek, Izsó valószínűen elhagyta Rimaszombatot s talán elment Disznóshorvátra is, hogy a szülőitől búcsút vegyen s így juthatott február 20-án az oda közel fekvő Szentpéterre, az ott táborozó magyar sereghez s beállott honvédnek.

Az Izsó hagyatékából származó iratok közt - Ernszt Lajos gyűjteményében - csak két adat szól az ő honvédségéről. Az egyik, az Izsó írása, két kis papirszeleten, ezzel a bekezdéssel: "Katonai utaim, mellyet a Szabadság kivívásában tettem 1849. év feb. 20." az összes helységneveknek egyszerű felsorolása, onnan kezdve, hol honvédnek öltözött, végig a fegyverletételig. S így követhetjük őt a szabadságharc diadalútján a végső katasztrófáig.

A sorozatban az első helység "Szentpéter" és ismét "február 20-kát" jegyzi hozzá. Egy nappal később Schlick közeledett Putnok felől, de Szentpéternél kétszerte nagyobb magyar haderőt talált és sietve vonult vissza Rimaszombat felé.

A második fennmaradt adat, egy egykorú szolgálati táblázat, sajnos, a dátum nélkül, az Újházi magyar vadász-zászlóalj első századának negyedik szakasza, részére, a legénység ruházatáról és fegyverzetéről. Huszonöt nevet tartalmaz. Legelöl van a három alvadász: Göritz József, Izsó Miklós és Asner Rudolf. Aztán következik 22 közvadász.

Az Újházi-vadászok két százada Petheő őrnagy dandárához volt beosztva s ez mindvégig a VII. hadtesthez tartozott. Ennek a hadtestnek eleinte Görgey, április 2-ka után Gáspár András és április 14-től kezdve, miután Gáspár a hadseregtől megvált, Pöltenberg volt a parancsnoka.

S átnézve Izsó helységnévsorát, kétségtelen, hogy elejétől végig a VII. hadtest hadi tényeiben vett ő részt. Ahol véres harcokba keveredett ő is, a helység neve mellé ezt a szót írta "ütközet". Ez a jelzés Maklár-Kápolna, Mezőkövesd, Tiszafüred, Hatvan, Gödöllő, Vác, Nagysarló, Győr, Szőny-Komárom és ismét Szőny, Vác, Rétság, Vadkert, Ludány, Görömböly, Zsolca, Hidvég, Gesz-tely és Arad mellett áll. Eszerint alig egy héttel a besorozása után, február 26-án és 27-én Maklár és Kápolna mellett ki kellett állania az első tűzpróbát.

A június 28-án vívott véres csatát Győr mellett nemcsak "ütközet"-nek említi, hanem hozzájegyzi, hogy "seb".

Erre még 1861-ben is visszatér, mikor a győri honvédegyletnek megköszöni a kapott segítséget s ezt írja bajtársainak: ". . . Reátok bízom elgondolni, hogy e nem remélt segély, baráti biztatás tőletek minő hatással volt lelkemre akkor, midőn a szabadságharcban kapott legelső sebem is éppen győri emlék ..." A sebesülést különben nem vette fel, mert néhány nappal később, július 2-án és 11-én, Szőny és Komáromnál ismét ez áll, hogy "ütközet". S így jut el a hosszú névsor Világos és Zarándig s hozzá. Izsó azt jegyzi, hogy "fegyvert le".

Izsó szerencsésen elmenekült a besorozás elől, de csak hosszú bujdosás után jutott el hazáig, Disznóshorvátra.

Izsó hagyatékából Ernszt gyűjteményében van egy bizonyítvány, Koszta János uradalmi tiszttartó állította ki 1850 január 28-án. Az áll benne, hogy "Izsó Miklós, mint erdész eő Méltósága gróf Pallavicini Roger és eő nagysága Vay Eulália asszony kurittyáni biro-dalmokban híven és pontosan szolgált ..." meleg ajánlással, hogy miután másfelé is akarna szerencsét próbálni, őt "szabadon eresszék" és mint józan életűt kegyeikbe fogadják.

Hogy mennyiben forgott ő, mint szökevény veszélyben, arról csak a többször említett "Epizódok"-ból értesülünk. Hasonlít Izsóhoz, lehet, hogy csakugyan megesett a következő jóízű párbeszéd. Gróf Csáky-Pallavicini Roger, ki osztrák tiszt volt a szabadságharc alatt, azt kérdezte Izsótól, ha mint ellenségek szemben álltak volna, mit tett volna?

- Megadásra szólítottam volna fel a méltóságos gróf urat - - válaszolta Izsó.

- S ha nem adom meg magamat? faggatta tovább a gróf.

- Lelőttem volna - felelte kurtán Izsó. Nem tehetjük fel, hogy e miatt kellett volna elhagynia a szolgálatot s a gróf jelentette volna fel őt, mint szökevényt. Az "Epizódok" szerint Edelényben be is sorozták, a haját is lenyírták s csak egy jóakarójának köszönhette, hogy megszökhetett. A sajókazai erdőségben rejtőzött. Egy elhagyott erdei kunyhó volt a lakása. Az apja és az öccse hordták utána sötétben az ennivalót. A téli időben megfagyott volna, ezért 1851 január 20-án Józsi öccsétől (az "Epizódok" írójától) elbúcsúzott s éjjel újra útnak indult. De farkasok támadták meg. Fára kellett másznia, hogy megmeneküljön a fenevadaktól s szembenézett velők reggelig, míg kivilágosodott. Betegen, lázasan ért derék pásztorok közelébe. Azok ápolták, a tűznél melengették. S mikor jobban lett, folytatta az útját Zsipig, hol a nagyatyja házánál húzta meg magát néhány hétre. Onnan ment aztán tovább Rimaszombatba, Jakovetz mester kőfaragóhoz.

Ha talán nem is egészen hű az elbeszélés, mert hogy egy példát mondjunk, csak nem tartózkodott Izsó 1850 január 28-tól - a minden kétségen felül álló szolgálati bizonyítvány keltétől - - egészen 1851 január 20 ig egy teljes esztendeig a kazai erdőségben, meg kellett emlékeznünk erről is, ezzel szemben más adataink nincsenek erre az időre.

Annyi bizonyos, hogy mint menekült honvéd sok viszontagságon mehetett keresztül szegény Izsó. Nem sokára azután, hogy Rimaszombatban kőfaragó-inas lett újra, elvesztette a szülőit is.

Hubay Lajos, a disznóshorváti földbirtokos mondta el dr. Magasházynak, hogy Izsó József a Miklós atyja a határban a földszínén található kőszénből szedett fel s hozott haza egy csomót s kemény téli idő lévén, erősen be-fűtött vele. Egy ágyban feküdtek, Izsó József, a felesége és az egyik gyermekök. Reggelre a széngázmérgezéstől mindhárman eszméletlenek voltak. Izsó József meg is halt. Az anyakönyvben az áll, hogy: "Izsó József mesterember + Disznóshorvát, 58. éves korában 1852. január 7." Az özvegye átköltözött az atyjához Zsipre. De csak rövid ideig élte túl a férjét, mert az ottani anyakönyv szerint: "+f 1852 marc. 18. néh. festő Izsó Józsefnő Szathmári Eszter 43. éves, tüdővész". Tudjuk, hogy Izsó titáni szervezetét is a gümőkór törte meg.

Rimaszombatban Bornemisza László főispán lekötelező érdeklődéssel minden helyre elvitt, hol valami vonatkozás van Izsó Miklósra. El-kocsiztunk Tamásfalvára is, a Rima medrén túl terjedő várossal összeépült községbe s annak főútján megtekintettük az állami elemi iskolát, melynek helyén volt valamikor Jakovetz Antal kőfaragó telepe. Bornemisza László jól emlékszik arra, mert nem messzire ugyanazon az oldalon volt az ő családjuknak egyik kúriája. Később a 60-as évek derekán Izsó heteket töltött ott náluk, mialatt a Csokonai szobrát tervezgette. Farkasfalvi Imre a Művészet 1906. évfolyamában (349. 1.) azt írja ugyan, hogy " . . . Ott állott ez a telep akkor, ahol ma a zsidó templom épült, az ág. h. év. templom szomszédságában. ..", de erre Kalla építész sem tud visszaemlékezni s csak a tamásfalvi helyet mondta ő is egész bizonyosnak.

Rimaszombatban egy igen értékes kútfőhöz jutottam, mely Izsó Miklós életének egyik legérdekesebb fejezetére vonatkozó kimerítő adatokat tartalmaz.

Jakovetz Lajos bankhivatalnok birtokában van nagyatyjának, az Izsó Miklós kőfaragómesterének nagy ívrét alakú, keménykötésű munkakönyve. Kívül német felírása van: "Ein-tragsbuch für mich. Anton Jakovetz. 1845." Bent nyomtatott betűkkel ugyanaz, magyarul. Jakovetz Antal tolnamegyei sváb volt, bejegyzései német nyelvűek.

Örömmel lapoztam ebben a régi foliánsban, mert ha nem is nagyon pontosak és rendszeresek a feljegyzések s az egyes tételeknél gyakran hiányzik az, hogy mely évre és mely napra tartoznak, mégis meglepően sok adatot találtam Izsóra vonatkozólag. Teljes képet adnak arról, hogy mit dolgozott Izsó, mint kőfaragólegény, rimaszombati évei alatt.

Váltakozva következnek egymásután a megrendelőkkel és a telepen dolgozó legényekkel a leszámolások. Látni lehet azokból, hogy Jakovetz sokat dolgozott Miks Ferenc építész részére, kinek rimaszombati nagyarányú tevékenységéről Farkasfalvi Jmre közölt érdekes adatokat a Művészet 1908. évi folyamában (338., 339. 1). Az 1909. évfolyamban (60. 1.) ugyanő Halász László rimaszombati születésű szobrászról is megemlékezett, kivel Izsó később Pesten is baráti viszonyban állott s egy időben dolgoztak a Tud. Akadémia palotáján. A Jakovetz munkakönyvéből azt látjuk, hogy Halász is kapott tőle munkát s két ízben 1848 február 5-én s később 1849 május 10-én fordul elő az ő neve a részére kifizetett összegeknél. Halász jóval idősebb volt Izsónál, mint szobrász dolgozott Jakovetz részére, a technikai fogásokat Izsó tőle is tanulhatta.

Izsó Miklósnak tizenhat elszámolási lapja van, 1852 elejétől (a nap nincsen megadva) egészen 1856 február l-ig.

Az Izsó Miklós telivér magyarságától felbuzdult még a sváb Jakovetz is Annak kedves és mulattató bizonysága az első elszámolás. Úgy történhetett, hogy mikor az inasból felszabadult legény először kapott a teljesített munkáért fizetést, a sváb mester nem németül, hanem ez egyszer magyarul írta be a tételeket, szó szerint, amint következik. "Iso Miklós kőfaragólegény" Aztán "Hat a conto 7 frt 20 kr.," • - innen pedig magyarul "2 nap Kozdot 7 frt 30 kr, - egy fejkő díszítet 2 frt, -egy kereszt 7 frt 30 kr, - - a nagy fej kőhöz az alsó darabot 2 frt 30 kr, - dto a felső darabot 8 frt, - egy darab Blatni 1/4' hosszú, l/2' széles l frt, - - egy alja a Berecz emlékhez 2 frt 30 kr, - dto a felső darabot 3 frt, -a Kozsebsző darabot l frt 15 kr, - - az alja 1/3-1/2 széles 50 kr, - egy Kajha kő 30 kr, -egy Lotza j/f) hosszú, - - 3 ablakhoz való a Rigóhoz 27 kr, - fél napzamot l frt, -suma 29 frt 26 kr, -- ara adom 9 frt 30 kr, - 19 frt 56 kr, - 2 darab a Szaborszkyhoz 1/6 hosszú, 1/15 széles, 1/1 vastak l frt 30 kr, - 21 frt 26 kr, - attam 2 frt 30 kr, -18 frt 56 kr, atam 7 frt 30 kr, - dto 25 kr, - 11 frt l kr.".

Az egész első számadást eredeti ortagrafiá-jával együtt másoltam le, mert hiszen úgy a munkákból, mint az írásból mindjárt tájékozást lehet szerezni arról, hogy Izsó Miklós milyen viszonyok közt kezdte meg a kőfaragó legénységet.

Jakovetz ehhez a számlához nem jegyezte fel az évet és a napot. A megelőző lapon az 1851-dik évi bevételek összegezése van. Utána pedig már az 1852 januári és februári tételek következnek.

Így tehát meglehetős biztossággal mondhatjuk, hogy Izsó Miklós 1851 végéig inaskodott Jakovetz kőfaragó telepén, 1852 elején pedig, mint felszabadított legény, először számolt el. Az első tételből: "hat a conto 7 frt 30 kr' láthatjuk, hogy már előbb is ott kellett lennie. Nem is történhetett az máskép, mert megelőző inaskodás nélkül legény sem lehetett volna. Az elszámolás után, a lapnak végére egy kis ház van tollal csinosan rajzolva. Zászló lengedez a fedeléről, "éljen a magyar!" felírással, "Petőfi csárdája" és a "Jakovetz Antal" neve van alája írva. Mintha egy kis áldomás emléke volna, talán a legénynyé avatás alkalmából. Nem mindennapi kőfaragólegény volt Izsó, a hat osztályt végzett sárospataki deák és a szabadságharcban megsebesült honvéd. Volt miről beszélnie s bizonyosan tudott is tüzesen, lelkesítően beszélni.

Jakovetz 1856 április 10-én állított ki bizonyítványt Izsó Miklós részére, amikor Rimaszombatot elhagyta és Pestre költözött. Abban az áll, hogy "Nikolaus Isó" nála, mint "Steinmetzgeselle geschickt treu und fleissig" dolgozott 1852 szeptember 4 tői kezdve a bizonyítvány keltének napjáig.

Ha csak a bizonyítvány volna meg, úgy bajos volna azzal szemben kimutatni, hogy Izsó jóval előbb volt már Jakovetz telepén. De a munkakönyv semmi kétséget sem hagy fenn az iránt, hogy Jakovetz tévedett, mikor 1852 szeptember 4-től számította Izsónak, mint kőfaragólegénynek nála töltött idejét, mert amint láttuk, Izsónak már 1851-ben is ott kellett lennie. A második elszámolás pedig világosan 1852 februárra szól s a bejegyzések megszakítás nélkül folynak 1852 december 31-ig. Az 1853-dik évben már rövid hézagok vannak s még inkább 1854-ben. 1855-ben pedig 1856 február l-ig többnyire csak egyes napokra van 2 frt 30 kr felszámítva. Feltehetjük, hogy Izsó a be nem írt napokon Ferenczy műtermében dolgozhatott.

Megtaláljuk a munkakönyvben még az 1852. évi bejegyzések között a Dapsy-féle háznak a Szetpétery-utcára szolgáló és Miks Ferenc tervei szerint épített homlokzatára faragott kőből csúcsíves ízlésben készített párkány-zatnak, ablakkeretelésnek, kapubéletnek s más részleteknek felsorolását.

Ezeken a terméskőből való ékítményeken rajta van az Izsó verejtékes kőfaragó-munkája.

Gyakran előforduló bejegyzések szerint Izsó a környéken is dolgozott, Jánosiban Várgedén, sőt Rozsnyón is. 1852 október, november és december folyamán Losoncra küldte őt Jakovetz, akkor kapta meg a vándorkönyvét s ott Kalla Mihály építész részére végzett munkákat. Kalla, mint említettük, Bem hadseregében mint tüzér végigküzdte a szabadságharcot, utána Losoncon volt három éven át s onnan végleg Rimaszombatba költözött.

A munkák minőségére inkább csak a csekély árakból lehet következtetni, mert pontos meghatározások a munkakönyvben nincsenek. Az utolsó elszámolásban pillérekért 3 frt 30 kr, egy-egy sírkőért Balogra 7 frt 20 kr, Apátira kivételesen 20 frt fordul elő. Nem lehet valami érdekesebb szobrászi művet képzelni a sablonos munkák közt az egyetlen más tárgyú bejegyzés alatt sem: " Für Ilosvay einen Kristus 3 fl., für das Anstreichen desselben l fl. 40". Ebben az utolsó elszámolásban a sírkőfeliratok betűinek bevéséseért először kapott Izsó 2 krajcáronkint 9 frt 6 krt és 8 frt 40 krt. Ennél finomabb, mondjuk művésziebb munka Jakovetz telepén Izsónak nem jutott. A végső lezárás szerint Izsó 1855 május 4-től 1855 december 4 ig 230 forintot keresett s arra 1856 febr. l-ig 175 forintot vett fel.

Izsó az utolsó évben 2 frt 30 kr. napszámot kapott Jakovetztől. Ugyanannyit fizetett más legényeknek is - bár l-2 frt is előfordul. Semmiesetre sem tett valami lényeges különbséget közte s a többi legények között. Kalla Mihály építészt megkérdeztem s ő is tisztán emlékszik, hogy Izsó csak úgy élt, csak olyan szerényen öltözött és oly körben mozgott, mint a többi kőfaragólegény. Józan, sokat bíró, törekvő munkás volt s ezért nagyon megkedveltette magát.

Jakovetz őt szinte a családjához számította s ez abból is látszik, hogy a könyvében csak őt jegyzi be egyszerűen keresztnéven ("Dem Miklós geben.")

Még az utolsó évben kellett neki, például csak Rozsnyón 32 napon át 130 köbmétert tevő pilléreket kifaragni és azonkívül Rimaszombatban sok más durva kőfaragómunkán dolgozni. Helyzetén nem változtatott az, hogy Ferenczy István is foglalkoztatta koronkint s az ő közelében ébredező művészi becsvágya odáig ismeretlen benyomásoktól mindig erősebben hevülhetett.

Izsó hagyatékában van Plachy Ferenctől, az ottani gimnázium rajztanárától egy bizonyítvány 1854 május 10-ről, melyben azt mondja, hogy Izsó Miklós a Rimaszombat városa által felállított "rajzodába" három éven át járt és sajátságos cikornyás nyelven folytatja, hogy ". . . számtalan tanítványok közül különös kitüntetésben a rajznak mindennemű ágaiban részesült, főleg megemlíteni szent kötelességemnek tartom a nevezett egyén az alakok szabályszerű letételi s a dolgot valódilag értelmező eleven hű felfogási tudását..."

Ez a városi "rajzoda" iparos legények részére fenntartott vasárnapi tanfolyam lehetett. Plachy Ferenc később a képzőművészeti társulatnak első titkára volt, a megalakulás évében, 1861-ben néhány hónapon át. A művészek dilettánsnak tartották. Nemsokára teljesen visszavonult. Tőle Izsó sokat nem tanulhatott, de a bizonyítvány meleg jóakaró hangja is tanúsítja, hogy Izsót a művészi pályára ő is serkentette s ezért Izsóval kapcsolatban róla és a sallangos bizonyítványáról is meg kellett emlékezni.

A rimaszombati évek alatt az eddig elmondottaknál mindenesetre fontosabb kérdés az, hogy milyen természetű volt Izsónak összeköttetése Ferenczy Istvánnal, a nagyhírű szobrásszal.

Szándékosan kutattam előbb, hogy Izsó mint kőfaragó-legény mennyire volt a Jakovetz telepén elfoglalva, történt-e helyzetében valamely változás rimaszombati évei alatt, mert az is hozzá tartozik annak a felderítéséhez, hogy lehet-e őt Ferenczy István tanítványának tekinteni, a szónak művészi jelentőségében.

Ferenczy Istvánról 1906-ban jelent meg -az úttörő mester halálának ötvenedik évfordulójára - - egy kimerítő, nagy hozzáértéssel és gondosan megírt monografia Meller Simon avatott tollából. Ahhoz fűzöm mindazt, amit Izsóval folytatott érintkezéséről megtudhattam.

Meller írja (352. 1.), hogy Ferenczy keveset dolgozott utolsó évei alatt. "Megtört emberként jött Rimaszombatba, avval a szándékkal, hogy végkép felhagy a szobrászattal. Egykét megrendelés kedvéért kezébe vette ugyan a vésőt, néhány kis viasz-domborművet min-tázgatott ugyan a maga kedvtelésére is, de a régi künstler-fúria oda volt. Két-három befejezetlen mellszobor, egy be végezetlen síremlék, egy-két dekorativ munka s néhány viasz-relief, ez a rimaszombati tíz esztendő minden eredménye".

Azt is tudjuk, hogy ha mégis munkára szánta rá magát, Jakovetztől egy-egy ügyesebb segédet kért el s így jutott hozzá Izsó is.

Mindjárt fel kell ötleni annak, hogy tíz év alatt ilyen kevés munkához valami sokszor kőfaragó-legényre nem volt szükség s ezért Izsónak nem volt tartósabb alkalma, hogy Ferenczy műtermében dolgozzék s közben tanításban is részesüljön.

Vegyük egyenkint azokat a munkákat, melyekben adataink szerint Izsónak része lehetett.

Ferenczy Kazinczy és Kölcsey mellszobrait befejezetlen állapotban hozta magával Rimaszombatba. Izsó később emlegette, hogy ezt a két mellszobrot ő faragta márványba. Mikor Bécsben tartózkodott, az ő elbeszélése nyomán írta Ágai onnan a Vasárnapi Újság 1859 január 30-iki számába, hogy ". . . Izsó tanítványa volt bold. Ferenczynknek, a nagy mester által Budán mintázott Kazinczy, Kölcsey és Kisfaludy szobrokat Rimaszombatban faragta. .." A Kisfaludy-szobor felemlítése tévedés. A másik kettőn faraghatott Izsó, csakhogy azok sem készültek el. Ferenczynek halála után Kazinczynak mellszobrát az Akadémia Marsalkóval fejeztette be, a Kölcseyé pedig befejezetlen és Ernszt gyűjteményében van meg.

S Kazinczynak erről a mellszobráról mondja Szana Tamás, hogy "...Ez már nem a habozó tanonc kezének munkája volt, hanem a fiatal művész első számottevő alkotása..." Alkotása! Mintha nem Ferenczy alkotta volna a mellszobrot s nem kellett volna már teljesen készen lennie gipszből, hogy Izsó márványba faraghassa ; lehet, hogy azon tanulgatta az átpontozást és a márvány faragását. Az ő művészi alkotásáról azonban még csak szó sem lehetett.

A mellszobrokon kívül Izsó Miklós még két síremléken segédkezett Ferenczynek. Több nála kapott munkáról az ott töltött évek alatt semmi adat sincsen.

Az egyik síremlék Jánosiban, a Szathmáry-Király család kertjében áll s Ferenczy tervei szerint készült. Az empire szellemében ékesített csonka obeliszk vasból van öntve, annak kőtalapzatát s függélyes síkjain a többször ismétlődő olajkoszorúkat Izsó faragta, Meller szerint (359. 1.). Ez is adott minta után egyszerű kőfaragómunka volt.

A másik síremlék gróf Forray Ivánnak volt szánva, az elhunytnak magas reliefben ábrázolt majdnem életnagyságú fekvő alakjával s oldalán térdeplő angyallal. Kubinyi Ágoston 1855-ben meglátogatta Ferenczyt ; a Forray-emlék kifaragása javában folyt akkor s majdnem készen is volt már. Kubinyitól meg is jelent egy rövid közlemény a Divatcsarnok 1855. évi 48. számában erről a látogatásról (1. Mellernél 356. 1.), abban leírja a síremléket és megjegyzi a többek között: "... a Maestro még mindig működik, bár kisebb körben s többnyire csak maga, ritkán használván egy vagy más helybeli szorgalmas kőfaragó-legényt..."

Ennyi az egész. Kubinyi szerint Izsó nem jött máskép számba Ferenczynél, csak úgy, mint "egy vagy más kőfaragó-legény." És pedig ez történt Izsó rimaszombati tartózkodásának nem a kezdetén, hanem a végén, mikor Ferenczytől többet már nem is tanulhatott.

S ha Ferenczy szemében "kész művész" lett volna, vajjon Kubinyi Ágoston előtt el tudta volna hallgatni, nem emlegette volna büszkén az ő tanítványát?

Még inkább fel kell ötlenie annak, hogy Ferenczy az ő bőbeszédű, minden apró-cseprő dologra kiterjeszkedő leveleiben Izsónak még csak a nevét sem említi.

Meller is idézi az Ernszt gyűjteményében levő eredeti bizonzítványt, melyet Ferenczy éppen két hónappal halála előtt adott a Pestre távozó Izsónak.

Ez a végső akkord a Ferenczy részéről tanúskodik arról, hogy még sem volt közönyös az Izsó tehetsége iránt. Az érdekes okirat így hangzik:

"Alól írt, bizonyítom, hogy D. Horváth születés Isó Miklós úr 1853 Mártius hóig és így három egész éveken át nálam a képfaragást gyakorlottá, s mint ügyes és szorgalmas embert ajánlom a Művészet pártfogóinak kegyeibe.

Kelt Rimaszombath, 1856. május 3-án.

Ferenczy István
képfaragó."

A szövegezésben mindenesetre sok jóakarat nyilatkozik, mert nem is érinti, hogy Izsó csak mellékesen "gyakorlottá a képfaragást" s voltaképen mindvégig Rimaszombatban és a környéken Jakovetz részére mint kőfaragólegény dolgozott.

Ha valaki, úgy Ferenczy volt meggyőződve az ő művészi tekintélyével felruházott nyilatkozat súlyáról. Ezt az ajánlását bizonyosan azzal a szándékkal adta, hogy Izsót az vezesse a művészet útjára. S így ez az okirat egyik külső bizonyítéka annak, hogy az úttörő magyar szobrász a kőfaragó-legényben a művészi tehetséget felismerte s őt tanítványának elismerte.

A másik bizonyíték Izsótól ered s egyszersmind egyik rokonszenves jellemvonásáról is tanúskodik. Nem lehet tanítvány rajongóbb tisztelője mesterének, mint amilyen volt Izsó a rimaszombati évek alatt az öreg, leromlott mester iránt. S nem őrizheti meg mélyebben érzett hálával és őszintébb kegyelettel az emlékét, mint ahogy Izsó úgyszólván utolsó órájáig Ferenczyről megemlékezett.

Ernszt Lajos gyűjteményében van két kis zsebkönyv az Izsó hagyatékából. Esztétikai és művészettörténeti kezdetleges ismereteinek - mondjuk - rövid katekizmusát írta azokba. Ferenczy után is egy egész csomó ilyen zsebkönyv maradt. Utazás és olvasás közben összeírt, rajzokkal is illusztrált tömérdek jegyzetet, olykor egész értekezést tartalmaznak azok. Izsó bizonyosan a Ferenczy tanácsát vagy legalább példáját követte, mikor ő is ilyen zsebkönyvekbe szorított jegyzetekkel igyekezett egy kis művészeti elméletre szert tenni. Később ilyesmivel már nem vesződött, csak Rimaszombatban. Az első füzet a "képfaragóknak" és a "nevezetesebb festészeknek" művészettörténeti névsorát (Dadalus-tól mint első szobrásztól kezdve) tartalmazza, a második füzetben elméleti fejtegetések vannak "a képfaragás", a "művész", "a poéta vagy költő", "az egész", "a rajzoló", "a mozgás vagy mozdulás" címek alatt, rövid fejezetekben. Egyes összehasonlításokból meggyőződtem, hogy ezek részben szószerinti kivonatok a Közhasznú Esmeretek Tárából, melybe az esztétikai cikkek nagy részét Almási Balogh Sámuel, a tudós serkei pap, Izsó Miklós anyai részről való nagybátyja írta. Serke egy ugrásra van Rimaszombattól. Nem lehetetlen, hogy ő segítette a művészi hivatásról álmadozó öccsét némi elméleti készlethez. De ezek a kivonatok - legalább részben - - a Sulzer-féle Allgemeine Theorie der Schönen Künste tárházából is készülhettek s annak egy négy kötetes 1778. évi szép kiadása Ferenczy hagyatékából került a Szépművészeti Múzeumba. Ebben az esetben természetesen Ferenczy lett volna a fordító és a kivonatokat ő szorította volna dióhéjba Izsó számára. Ez a kevés elmélet nem erőltethette meg Izsónak ilyenek iránt nem nagyon fogékony agyát, de érdekes, hogy kőfaragó-legény korában művészetet még könyvből is igyekezett tanulni.

Vannak aztán a kis zsebkönyvben Egyveleg címen aforizmák a művészet köréből. Egy-két kijegyzett szerelmes vers és bordal. Valahonnan egykorú regényből vagy novellából írhatta ki az itt következő részletet. Azért tartom érdemesnek a közlését, mert jellemző, hogy milyen olvasmány ragadta meg az ő forró művészi képzeletét.

"Óh - - igy kezdődik a kijegyzett néhány mondat --ne hasonlítsátok azt a mi szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz, a kő hideg - rózsa, liliom hervadó ; nem szép az, ami csak szemnek szép, valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, a mit az emberek éreznek, de nem értenek.

Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyog, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcnak ragyogása, a szemeknek bubája van ; minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely keresztül melegítette a követ s élő lelket adott neki, mely felette és körűle lebeg.

A hölgy szelíden, alig nyíló mosollyal tekint fel, arcán bűbájos ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer.

A messze kornak tündérszerelméről beszélnek a hagyomány regéi. .."

Idáig tart e kijegyzés; nem tudom, hogy honnan vette Izsó, de bizonyos, hogy többször olvasta újra, mint a kis elméletet. Az ő művészi ereje az érzés hatalmában rejlett s nem az elméleti tudásban.

Csak pár lap ez a rimaszombati évekből s még sem akartam mellőzni felemlítésöket, mert látszik azokból, hogy Izsó, a kőfaragó legény, nemcsak testi erejét edzette a fárasztó munkában, hanem csöndes óráiban szellemi életet is élt s már Rimaszombatban eszményibb hivatására is készült.

A rimaszombati zsebkönyvben két hosszadalmas költemény foglalja el a legtöbb lapot. Az egyiknek címe: "Álom és hang" és mottója: "Ferenczy István eszményképéhez, mellyel hazánkat jelen stádiumában ábrázolni kívánja". Palóczy László írta ezt a dagályos ömlengést s Draskóczyné Harkácsról 1850 augusztus 30-án küldte meg pár lelkes szóval Ferenczynek. A másik a Ferenczy Teréz ismert ódája a híres szobrászhoz. (Meller közli néhány strófáját, 368. 1.) Hogy Izsó ezt a két hosszú költeményt magának leírta, - holott írni nem igen szeretett - - az is mutatja, mennyire ragaszkodott az ősz mesterhez és milyen hódolattal tekintett reá. Sőt az egyik zsebkönyvnek utolsó lapján még rímeket is faragott a névnapjára. Erre a verselésre még visszatérek.

Ha kérdezték a művészi múltjáról, sohasem mulasztotta el a legnagyobb melegséggel s a hála legszebb kifejezésével emlegetni Ferenczynek tanítását és nagy jóságát. Izsó megtette a magáét, a legnemesebb indulattal, hogy a magyar művészet történetében kettőjök közt a kapcsolat felbonthatlan legyen.

Ezekkel az inkább külső mozzanatokkal szemben igen érdekes annak a kérdésnek felvetése, hogy van-e kettőjök között bensőbb művészi kapcsolat is?

Van a gömörmegyei múzeumban két gipszszobrocska s Izsónak ez a két kezdetleges műve minden szóbeli véleménynél világosabban és kézzelfoghatóbban ad számot arról, hogy mennyire jutott a Rimaszombatban töltött évek alatt. Mindkét szobrocskára bejegyezte az elkészítés dátumát. Ezt a jó szokást, kevés kivétellel, később is megtartotta. Biztosan tudhatjuk ezért, hogy azok a rimaszombati tartózkodás eredményét állítják elénk s ezért szerfölött fontos - - s eddig figyelembe nem vett - - határjelzők Izsó Miklósnak művészi pályáján.

Az egyik gipsz-szobormű, alvó gyermek feje, merőlegesen, alacsony talapzatra helyezve. Valamikor ezüstös patinával kenték be. Az orr hegye letöredezett. Magassága -a talapzattal együtt - - 19 cm. Hátsó oldalán a következő bemélyített írás olvasható: "5 éves-korban dec. 21. 185.." Az évnek utolsó számjegye el van horzsolva, felső megmaradt vonásából 3-nak sejthetjük, e más hiteles forrásból pótolhatjuk ezt a hiányt.

GYERMEKFEJ
IZSÓ MIKLÓS MŰVE

A szobrocskát Jakovetz Lajos, az Izsó kőfaragó-mesterének már említett unokája ajándékozta a gömörvármegyei múzeumnak. Úgy örökölte, mint atyjának - - szintén Antalnak - Izsó által készített gyermekkori képmását. A Jakovetz mester munkakönyvében a családi események is be vannak jegyezve. Antal fiáról az áll, hogy 1849 október 15-én született. E szerint ötödik évének elején, a kis szobor keletkezésének évszáma tényleg 1853. Kedélyes gondolat volt Izsótól, hogy ezzel a gyermekfejjel - - a felírás szerint talán éppen karácsonyi ajándékul - - örömet szerzett az ő derék mesterének.

Becsét növeli, hogy természet utáni ábrázolás. S így jobb mértéket ad akkori képessége fölötti véleményünk megrögzítésére, mint valamely másolat.

Nyilván a feladat könnyebbsége kedvéért mintázta a kis fiút mély álomba merülten, mert gyakorlatlan kezdő létére az ébren nyugtalankodó gyermeken a formákat aligha tudta volna megfigyelni.

Első tekintetre meglep, a fejnek egészben jól megértett gyermekded formája.

A lehunyt szemeken, a kibigyesztett szájon a gyermek édes álma meleg élethűséggel van éreztetve. De aztán szembeötlőek a fogyatkozások is. Puszta tapogatózás látszik a részleteken, különösen a behorpadt állon. Izsónak mentől kevesebb fogalma volt akkor a koponya csontszerkezetéről és az arcizmok plasztikai értékéről. Ezek a fogyatkozások nem a be-fejezetlenségben, a vázlatosságban rejlenek, hanem azt árulják el, hogy Izsó akkor még jobbat és tökéletesebbet csinálni nem tudott volna.

A másik szobrocska delfinen nyargaló Ariont ábrázol. Ha ugyan Arionnak nevezhetjük ezt a kis kövér puttót, holott a bűvös dalnok rendszerint meglett férfi alakjában szerepel, kezében a szinte nélkülözhetlen lanttal s ez a szobrocska híján van annak is. Mégis a kis fiú mozdulata, amint bal kezével az életmentő delfin szájába kapaszkodik, jobb kezét pedig a szeme fölé tartja, mintha a várvavárt szárazföld megpillantására vágynék, - - a felfogásban az ismert görög regéhez fűződik.

ARION DELFINEN
IZSÓ MIKLÓS MŰVE

A kis szobor alapátmérője 31 cm, magassága 29 cm. Bevésett felírása: "24 Mar. 1855."

Hogy Izsó magától jött volna ily antik tárgyra, azt kizártnak kell tekinteni. Közelfekvő feltevés, hogy Ferenczy István biztatta rá. Kerestem az öreg mester metszetein és vázlatkönyvecskéiben valamely hasonló átalakítást, de nem találtam sehol.

Pedig a jól átgondolt csoportosítás, a váltakozva hátravorit és előrenyújtott karok és lábak contrapposto-ja is arra mutat, hogy azt nem Izsó eszelte ki, de valamely kéznél levő minta, rajz vagy vázlat után dolgozott. Nagyjában a test formái arányosak, az előre nyújtott jobb lábszár mintázása elég jó. De a felső test, a karok, a kezek s a fej kidolgozása nyers és kezdetleges. A görög művészetben nemes, dekorativ formát nyert delfinnek meg nem értett, idétlen és csonka alakítása szinte mulattató.

Stróbl Alajos emlékszik, hogy a rimaszombati múzeumban látott egy nagy papírlapon ábrázolt, delfinen nyargaló Ariont, Izsó rajzolta és verset is írt alája Ferenczy Istvánhoz. Ez is amellett szól, hogy a kis szobor és a rajz közös, Ferenczyvel kapcsolatos vonatkozásból származik s az Arion klasszikus témája onnan jutott Izsóhoz. Annak a köszöntő versnek sokszor javítgatott, bizonyosan kemény fejtöréssel készült néhány strófáját megtaláltam Izsó egyik jegyzetfüzetének utolsó lapján. A sárospataki deákszokás szerint így fejezte ki rajongó ragaszkodását a mester iránt:

Nincs a mezőnek virága,
Hogy azt egybefűzhetném
Nagy nevednek ünnepére
És fejedre tehetném . . .

S kuszált ismétlések, próbálgatások után ez a befejezés:

Erényes éltednek hosszan nyúljon szála,
Ne vághassa azt el halálnak párkája.

Ez a verses hódolat rokonszenves fényt vet az egyszerű kőfaragólegény és a híres művész közt kifejlődött benső viszonyra.

A "búsuló juhász" előtti időből, azaz Izsó Miklósnak 30 éves koráig készült egyetlen műve sem jutott eddig nyilvánosságra.

Mindaz, mit az ő tehetségének korábbi megnyilatkozásáról írtak, csak mende-monda volt.

Készített ő, mint mondják, márványból is emléktárgyakat. Bizonyosan a Ferenczynél letördelt darabokból. Legtöbbször levélnyomókat emlegetnek, kis márványlapokra kifaragott golyót, vagy éppen kezet, legalább egyről meg is írták, hogy a Vadnay Károly anyjának birtokában volt. Nekem nem volt alkalmam látni ilyesmit abból az időből. Fából is faragott egyet-mást. Kalla Mihály építész beszéli, hogy az ő feleségének, Győry Rózának atyjánál, Győry Frigyes könyvkötőnél étkezett Izsó hosszabb időn át. Szelíd és jókedvű volt a hatalmasan megtermett legény, a gyerekekkel is szívesen eljátszott, elbolondozott. Nagy ügyességgel faragott fából babákat a mulattatásukra. Volt még nemrégen ilyen példány Kalla Mihályné birtokában, de szintén elveszett.

Ha a müncheni akadémia előtti időből ezentúl sem jönne felszínre más, mint ez a két gipszszobrocska, tájékoztatóul azok teljes próbát szolgáltatnának s ezért becses művészettörténeti dokumentumok.

Különösen figyelemreméltónak tartom azt, hogy még a delfines szobrocska kezelésén sem érvényesül az antikot utánzó modorosság A kis Arion testén inkább az élethűségre való törekvést lehet észlelni. Az alvó gyermek pedig merőben naturalisztikus érzés műve, a kezdőnek naiv, tapogatózó próbálgatása. Éppen az vonzó és rokonszenves e szobrocskában, hogy szinte ösztönszerűen, üdén reveiálja magát rajta a művészi tehetség, mint a hogy magától nyílik a rétek első, gyöngéd tavaszi virága.

A gyermekfejnek lapidáris, darabos kezelése azt a benyomást is kelthetné, hogy kőből van faragva. Arra emlékeztet, hogy a kőfaragólegény nem a puha agyagon, hanem a kemény kőtömbökön gyakorolta plasztikai érzékét.

S ezekből leszűrhetnek a rimaszombati tartózkodás eredményeit, ha nem volna a Szépművészeti Múzeumben Izsó művei között egy kis médaillon, mely megállásra késztet.

Ezzel a kis médaillonnal még a Nemzeti Múzeumban gyarapodott az Izsó-gyűjtemény, vétel útján, 1887-ben. Gipszből van, átmérője 17 cm.

ARCKÉP-MEDAILLON
IZSÓ MIKLÓS MŰVE

Öreg férfi fejét ábrázolja, bemélyített kerek síkon, erőteljesen kiemelkedő relief-arcélben. Elfogadott címe: "A művész nagyatyja". Az Izsó hátrahagyott műveiből 1875 végén rendezett kiállítás katalógusát sehol sem lehet megtalálni ; de egy akkor készült jegyzék van az Orsz. M. Képzőművészeti Társulat irattárában s abban szintén előfordul "a művész nagyatyja" elnevezés, sajnos, az anyag és műfaj közelebbi meghatározása nélkül s így az azonosságot nehéz megállapítani. Nincsen azonban első pillantásra arra sem okunk, hogy kétesnek mondjuk. Sőt a médaillonon ábrázolt rokonszenves, értelmes, tősgyökeres magyar falusi öreg bátyánkról szívesen elhihetjük, hogy Szathmári Mihálynak, a derék zsipi rektornak megszólalásig hű képmása. Ilyen lehetett ő; a tiszteletreméltó aggastyán, ki tanítói hivatását a legszebben igazolta gyermekeinek gondos nevelésével s a pátriárkák korát elérve, szerény otthonában lelki megnyugvással és derült mosollyal láthatta őket és unokáit kedvezőbb sorsban az övénél.

Mindezt tudva, a Szépművészeti Múzeum címzése majdnem magától értetődőnek hangzik s csak fokozná a kis médaillon érdekességét, hogy eszerint Izsó a nagyatyját örökítette meg vele. S éppen ezért állok egy oly problémával szemben, melyet kutatásaimnak eddigi eredményével megfejteni nem tudok.

Kétségtelen ugyanis, hogy ez a relief-fej arckép akart lenni. Keletkezésének motívuma csak az lehetett, hogy ennek a pompás fajmagyar ábrázatnak élethű képmása legyen. Csak élő emberen követheti vonásról vonásra a művész ennyi szeretettel és oly biztos érzéssel az arc jellemző formai sajátságait. Szinte kirí ebből a kis reliefből, hogy minden részlete a valóság nyomdokain, át. meg át van érezve. Ezért olyan megragadóan életteljes. A formák beszédesen vágnak össze. Az arcéi tiszta vonású rajzán, a hajlott magyaros orron, a pödrött bajusz alá szorított szájon s különösen a borotvált áll körül a petyhüdt arcizmokra kiverődő ráncokon a plasztikai kezelés finomsága és elevensége meglepő. Az öltözetből csak a gallér és a legfelső gomb látszik, éppen elég, hogy a jóságos képű öreg tanítót külsőleg is, mint "kabátos" embert a paraszttól megkülönböztesse. Ahogy ez az élő fej a bemélyített kis felületre van illesztve, ahogy a relief árnyai és fényei a jellemző formákat kiemelik s egységes hatásba olvadnak össze, ezek a kiváló sajátságok együttvéve a legjobb időből való realisztikus emlékérmekre emlékeztetnek. Viszont más nézőpontra terel az, hogy a haj kezelése naivan kicsinyes, a fül nem fekszik a relief kellő síkjában s közelebbről megvizsgálva, a szemnek elhibázott metszéséből a járatlan kezdő bizonytalanságára is lehetne következtetni.

Izsó művei szanaszét vannak. Az összehasonlítás leküzdhetetlen nehézségekkel jár. Még arról sem történt gondoskodás, hogy fényképekben lehessen áttekinteni élete művét. Eddig ismert relief-arcképei életnagyságúak s már a hatvanas évekből valók. Nemrégen kaptam Loysch tanártól, Rimaszombatból egy fényképet Kriston László volt vármegyei pénztárnoknak eddig ismeretlen, 1866-ból való relief-arcképéről. Gerenday sírkőgyárosnál is láttam ilyen, még sehol fel nem említett, életnagyságú reliefet. Ezek és a már ismert reliefek a hatvanas évekből sokkal szélesebben és erélyesebben stilizáltak, mint a kis médaillon.

Közelebbi vonatkozásban álló művet egyet sem ismerek. Feltűnt ugyan, hogy a hajnak naiv kezelésére még a hatvanas évek elejéről is lehet Izsónál példát találni, Tóth Józsefnek, a kiváló színésznek, 1863-ban készült remek mellszobrán is, melynek első gipsz-öntvényét Ernszt Lajos gyűjteményében láttam. Izsónál a tömörebben egybefoglalt, szélesen hullámzó, néha szinte lángoló, stilizált haj fürtök a szokottabbak. A kis médaillo-non és Tóth József mellszobrán pedig a naivan, szálankint kihúzott hajzatban van némi rokonság. De ennél sokkal csattanóbb bizonyítékra volna szükség, hogy a keletkezési időt teljes biztossággal meghatározni lehessen.

A bökkenő az, hogy ha a médaillon-arc-képet későbbre - mondjuk a hatvanas évek elejére - - helyezzük, akkor az nem lehet Izsó nagy atyjának élet után mintázott arcképe, mert Szathmári Mihály, a zsipi rektor sokkal előbb, 1856 március 1-én halt meg, 80 éves korában. Izsó ugyanez év április 10-ike után költözött el Rimaszombatból, a Jakovetz mester telepéről, Pestre. Nagyatyját élet után csak március l-je előtt mintázhatta volna. Azaz, ugyanabban az időben, amikor a Jakovetz fiának s a delfines kis alaknak szobrocskáit készítette. A különbség ezek között oly nagy, hogy több, abból a korból való művet kellene összehasonlítani ennek a kérdésnek eldöntésére.

Természetesen, ha kétségtelenül a rimaszombati éveket illetné meg a kis médaillon, sokkal magasabbra kellene tartani Izsónak akkori művészi képességét, mint a két kis szobrocska nyomán. Mostanig csak erről a három műről lehet szó s éppen azért óhajtottam velők bővebben foglalkozni, hogy mások érdeklődését is felköltsem és ezen a réven újabb adatok felszínre hozása vessen teljes világosságot Izsó művészi fejlődésének erre az érdekes első fejezetére.

Ő maga még négy év múlva is, Münchenből 1860 február 4-ről azt írta, hogy " ..midőn én beléptem (az akadémiába), a tanár előtt nyíltan bevallottam, hogy én még nem tanultam modellirozni ..."

Ebből azt is lehet kiolvasni, hogy Ferenczynek nem volt a szó teljes értelmében tanítványa.

Tudjuk, hogy Ferenczy Rimaszombatban már alig dolgozott. Többet foglalkozott a hajógépével, mint a szobrászattal s általában zárkózott, elkedvetlenedett öreg ember volt. Nem is lehet elképzelni, hogyha a maga kedvéért csak ritkán nyúlt a mintázó fához, másnak a tanításával sokat törődött volna. Izsó sem emlegetett később egyebet, mint azt, hogy a két mellszobor kifaragásán dolgozott és megtanulta Ferenczytől az átpon-tozásnak olyan módját, mellyel aztán később, Bécsben túltett az ottani márványfaragókon.

A formanyelvéből nem vett át semmit, mert hiszen még az antik tárgyú Árion sem viseli a legcsekélyebb nyomát sem annak, hogy plasztikai kezelését Ferenczy befolyásolta volna.

Ferenczynek voltak nagy érdemei. Azzal, hogy Mátyás szoboremlékét nagyszerűnek tervezte és egyes részeit ki is dolgozta, először ébresztette fel az egész országban az érdeklődést a hazai művészet nagy feladatai iránt. Nemes törekvése volt az is, hogy a magyar szobrászat hazai anyagból alkothasson és feláldozta a vagyonát a ruskicai márvány feltárásáért és ércöntési kísérleteiért. Ezért a mostoha viszonyok közt lelkesen megindított úttörő munkáért megérdemli az utókor elismerését. De nemcsak a mostoha viszonyok okozták, hanem az ő művészi képességének elégtelensége is, hogy nagy vállalkozása megbukott. Ferenczy természetesen csak a nemzet közönyét és háládatlan-ságát tette felelőssé az ő romlásáért. Utolsó szabadon választott tárgyú alkotásában, a kígyó marásától leroskadt Eurydikében, márványba faragta nagy elkeseredésének szimbólumát. Végső rendelkezése szerint ezt a márványalakot a koporsójára fektették s elföldelve ötven éven át rejtőzött az a rimaszombati temetőben. Csak félszázad múlva került újra felszínre, a nemzeti kegyelet engesztelő ünneplése mellett. Rimaszombatnak nevezetessége most ez a haldokló Eurydike. A református templom homlokzatának baloldali sarkára illesztett fülkében van Ferenczy István mellszobra Stróbl Alajostól. Alatta nyílik a kripta s annak a közepére helyezett szarkofágon fekszik most Ferenczy nagy fájdalmának művészi megtestesülése. És sajátszerű. Az egyik levelében említette, hogy valamint a Rómában készült pásztorleány volt az első, úgy lett Eurydike az utolsó saját kedvére készült márványalkotása. S mintha közben más kísérletek nem is foglalkoztatták volna, első és utolsónak szánt művén teljesen azonos a formanyelv, egyféle a kezelés. Mert ha az idő haladása és a feladatok változó természete Ferenczyt is koronkint kissé eltérítette a megszokott irányától, az ő formanyelve sohasem szabadult fel teljesen Canova utánzásától. Eurydikét, művészi pályafutásának ezt a zárókövét, a tovább nem fejleszthető, vértelen modorosság jellemzi. Mikor Ferenczy visszavonult Rimaszombatba, Canovának valamikor nagyra tartott dicsősége régen elhalványult A klasszikus irány követői is édeskésnek, az ürességig sírnának, erőltetett bájra törekvőnek tartották. A nagy művészek stílusát a gyönge követők viszik a kimúlás lejtőjére. Idejét múlt, elernyedt művészetnek nem is lehetnek életképes új hajtásai. Ferenczy Rimaszombatban már határozottan egészen a múlté volt. Izsónak más művészi ösztönzésre lett volna szüksége. Ezeket a gondolatokat ébresztette fel bennem Eurydikének különben meg-indítóan elhelyezett márványalakján a formák élettelen, szinte fagyos simasága és modoros kerekdedsége.

Hanem azt, igenis, el lehet Izsóról képzelni, hogy életében az első igazi művészszel folytatott érintkezése, talán olykor művészi eszmekörben mozgó beszélgetések, a műterem szokatlan bűvös levegője, a bepillantás a művészi alkotás rejtekébe, egyes fogásoknak elsajátítása, mindezek együttvéve fogékony, pezsgő vértől hevülő képzeletére mély és jövő sorsát eldöntő benyomást gyakorolhattak.

Ferenczy és Izsó között így fűződött a művészettörténeti fontosságú kapcsolat.

Az ő rimaszombati tartózkodásának másik eredménye volt, hogy a nyers szobrászati anyaggal, a kővel, a legalaposabban megismerkedett. Éppen abban rejlik az ő plasztikai ereje és művészi pályafutásának legfőbb érdekessége, hogy a legdurvább kőfaragó munkából bontakozott ki s emelkedett a művészi alakítás magaslatára Előbb diadalmaskodott az ő vésője a kemény, ellentálló kőtömbökön, megismerkedett a különböző kőfajok természetével Rájött a kezelés nehézségeire és fortélyaira, hogy a más színű és más minőségű, a keményebben pattogzó és a lágyabban omló kőanyagból az adott mintát hogy kell híven kiformálni. A verejtékes munka közben az emberi akaratot erős próbára tevő szikladarab megtanította többre becsülni a könnyebben kezelhető puha anyagnál azt, amely szilárd és tartós. Megízlelte Ferenczy mellett a nemesebb anyagnak, a fehér márványnak művészies kezelését is. Évek multán legtöbb szobrásztársa fölött neki nagy előnye volt az, hogy kőfaragólegényből lett művészszé. Az ő kezében a puha agyag már eleve a kemény kőnek és különösen az általa annyira megszeretett fehér márványnak sajátságait öltötte magára. Az ő műveinek zárt egysége, szinte monumentálistömörsége onnan ered, hogy megszokta a nyers kőtömbbe beleképzelni az alakítást és a kifaragott mű nála sohasem tagadja meg a kőből való származását.

A múlt századnak egyik művészeti bűne volt az, hogy a kézművességet alsóbbrendű foglalkozásnak minősítette a "tiszta" művészettel szemben. Azóta megváltoztak a nézetek. Most már megegyeznek a vélemények abban, hogy a múlt század művészeti hanyatlását főleg ez a szerencsétlen osztályozás okozta. A művészhez nem méltó kézművességnek háttérbe szorítása miatt az akadémiákon is csak agyagban tanítják a szobrászatot. Azóta kivételes művész volt az, aki vésőt vett kezébe és nem a megszokott olaszával faragtatta ki a munkáját. Ezért oly gyakoriak az anyag természetébe ütköző formai botlások és képtelenségek, arculcsapásai annak, amit a görög művészektől Rodinig plasztikai stílusnak ismerünk.

Izsót a kényszerítő viszonyok terelték arra a fejlődési útra, melyet a művészet legfényesebb korszakaiban - az olasz reneszánsz idején is - a kézművesekből, ötvös- és kőfaragó-legényekből, szerény tagliapietrákból lett nagy szobrászok követtek.

A legmodernebb áramlat az és a korábbi felfogással szemben egészséges haladás, hogy a kézművesség számára újra megnyíltak a művészet kapui. Ma már az "akadémiai festő", vagy az "akadémiai szobrász" címe, a művészi foglalkozás előkelőségének jelzésére, teljesen elvesztette varázsát. Viszont a kézművességen izmosodott művészi képesség annál nagyobb megbecsülésben részesül és kiváló művészek nem tartják méltóságukon alól valónak, hogy kézműves munkákban is remekeljenek. Elavult íze van ezért az Izsó eddigi életrajzain végigvonuló sajnálkozásnak és restelkedésnek, hogy a sors kegyetlenül bánt vele, mert kőfaragó-legénynek kellett lennie. Izsónak későbbi alkotásaiban érvényesült az, hogy ő nemcsak Rimaszombatban, de még azontúl, évekig kőfaragó legény volt és napszámos szobrász, mondjuk afféle "olasz", aki napi, vagy heti bér fejében, vagy darabszámra műtermekben, épületeken minden fajta kőből kinagyolja és kifaragja a mások mintáit. Az ő baja és művészetünknek a kára abban rejlik, hogy korábban kellett volna eljutnia a rimaszombati kőfaragó telepre és túlságosan sokáig - - a rimaszombati három év után Pesten és Bécsben még közel négy nehéz esztendőn át - - nem tudott felszabadulni a napszámos munkának terhe alól.

Természetesen azt sem lehet tagadni, hogy valamikor a reneszánsz kőfaragói, vagy még korábban a csúcsíves dómokon dolgozó szerény munkások sokkal nemesebb feladatokat kaptak, mint Izsó Rimaszombatban és azután is.

Pedig Izsó 25-ik évében járt már, mikor Rimaszombatot elhagyta és a Ferenczy bizonyítványával úgy indult a nagy világba, telve vérmes reményekkel, hogy ezentúl ő is művész lesz.

A BELFASTI KIKÖTŐBŐL
BARANSKI LÁSZLÓ RAJZA

ÖREG ASSZONY
VADÁSZ MIKLÓS RAJZA

VÁZLAT
KERNSTOCK KÁROLY MŰVE

NYÁRI NAP
OLGYAI VIKTOR RAJZA