A MAGYAR MŰVÉSZET KIALAKULÁSA A XIX. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN^*

Mikor a magyarok a kilencedik század végén mai hazájukat elfoglalták, harcos vándortörzsek alacsonyfokú művészetét hozták magukkal. Az új hazában a római provinciális művészet romjait s a népvándorlás hullámai által idevetett törzsek barbár művészeti gyakorlatát találták. Életükben nagyobb fontossága a művészetnek azonban csak akkor támadt, midőn az első évezred fordulóján Géza és Szent István uralma alatt a keresztséget felvették.

A kereszténység kifejtette művészetének egész szuggesztív pompáját, hogy a fényűzés iránt fogékony nép hajlandóságát megnyerje. Gazdag bazilikák emelkedtek ; sajnos, csak leírásokból ismerjük őket ; gondos ásatások is csak alapfalaikat tudták napvilágra hozni. Középkori művészetünk legnevezetesebb emlékei tönkrementek ; a tatár, a török, a százados kíméletlen harcok és a nemtörődömség elpusztították őket. Néhány ránkmaradt emlék a művészet fejlettségéről tanúskodik: a gyönyörűen díszített jaáki templom a román stílus ornamentikáját nemes gazdagságában mutatja be ; Kolozsvári Márton és György testvérek, kiknek egyetlen megmaradt szobruk a Prágába mentett Szent György bronzszobor a késői gótikus szobrászatnak legjelesebb képviselői közé tartoznak. Azonban mind e jelenségek magukban állók, sporadikusak. Lehet, hogy csak a ránkmaradt emlékek elégtelensége folytán, de bizonyos, hogy összefüggő fejlődés képét nem kapjuk. Ugyancsak teljesen elszigetelt jelenség az olasz renesz-szánsz művészetnek magyar földre való átültetése, mely Corvin Mátyás nevével kapcsolatos. E ragyogó korszak után csakhamar következett a bukás. A török hódítás örökös harcaihoz a vallásvillongások s az idegen dinasztiának mind jobban ránk nehezedő súlya járul. A XVI. és XVII. század nehéz napjaiban kevés magyarnak, néhány főúrnak s főpapnak volt ideje, békéje, pénze, hogy a művészet nemes fényűzésének áldozzon.

A XVIII. század a nemzeti kimerültség és a dinasztia túlsúlyának jegyében indul. Nemzetietlen kornak szokták nevezni a történetírók, de ha akarjuk, a nemzeti erőgyűjtés korának nevezhetjük. A nemzet, miután 1711-ben végkimerültségében kegyelemre megadta magát, lassanként magához tér s kezdi kiheverni a török háborúkban szenvedett nagy vérveszteséget.

Az elnéptelenedett vidékek újra lakottakká válnak ; a városok elkezdenek gyarapodni ;

Buda csakhamar felülmúlja valamennyit és II. József alatt az ország központjává fejlődik. Szemben, a Duna túlsó partján; hasonló gyorsasággal fejlődik Pest, mely a század elején alig 2000 lelket számláló városka volt s a század végén már több mint 30,000 lakosával az országnak legélénkebb kereskedelmű városa. Mind a kettőben jelentékeny épületek emelkednek ; Pesten már csak a Központi Városház hatalmas palotája - Mar-tinelli Antal E. műve -, néhány templom és kisebb ház emlékeztetnek a föllendülés e korszakára; Buda ellenben máig is sok helyütt megtartotta a XVIII. század jellegét.

Buda és Pest után Pozsonyban van ez időben a legélénkebb építészeti tevékenység; de a fejlődő gazdasági élet egyebütt is, úgyszólván az összes városokban érezteti hatását. A fejlődő városi élet mellett természetesen a főpapság és. a főnemesség az, amelynek művészeti szükségletei vannak. Megvoltak ezek a XVI. és XVII. század legsúlyosabb éveiben is, több emlékünk tanúskodik róla, de a XVIII. század folyamán rendkívül fokozódtak. Legpompásabb templomaink, legszebb főúri kastélyaink ez időből származnak.

E templomok és e kastélyok nemcsak építészeti szempontból nevezetesek, értékes freskók, érdekes szobrok sorai díszítik őket.

Bátran állíthatjuk, hogy a hazánk területén keletkezett és napjainkig megmaradt régi művészeti alkotások között a XVIII. század művei a legérettebbek, leggazdagabbak, legérdekesebbek.

E művészet azonban idegen volt. Épp oly idegen, mint Buda olasz renesszánsz művészete Mátyás idejében. A XVIII. század rendkívül gazdag osztrák művészete borította el az országot pompázó alkotásaival. Művészeti tekintetben osztrák provinciává sülyedtünk; tehetségeink Bécsbe mentek tanulni s osztrákokká lettek ; művészeti szükségleteinket Bécs elégítette ki. Mindez gazdasági és politikai állapotok következménye volt. Főpapjaink és főnemeseink elosztrákosodtak, a bécsi udvar káprázatos fényével mindent bűvkörébe vont ; egy ideig úgy látszott, hogy az osztrák hatalom teljesen erőt vesz az országon s nemzeti különállását végleg megsemmisíti. Ennek az állapotnak kifejezői az osztrák barokk művészet ragyogó alkotásai Magyarország földjén.

A XVIII. század utolsó negyedében kezd a magyarság nemzeti öntudata ébredezni irodalomban, politikában, társadalmi életben egyaránt. A mozgalom rohamosan erősödik s a tizenkilencedik század első negyedében már jelentékeny hatalommá fejlődött. Az elmúlt évszázad színtelen csendje helyébe színes mozgalmasság lép; az irodalmi nyelv újjá alakul; az irodalom gazdag és változatos lesz ; a politikai és a társadalmi élet megelevenedik. A gazdag képből csupán a művészet hiányzik.

Pedig a művészeti szükséglet, sőt tán a művészeti termelés sem kisebb, mint a XVIII. században. A főnemesség és a főpapság helyzete nem változott ; kívánalmai ugyanazok maradtak. Ha a XVIII. században - - kétszáz éves szünetlen harc pusztításai után - - hirtelen mindenütt új kastélyokra és templomokra volt is szükség, a XIX. század elején az e téren mutatkozó hiányt busásan pótolja a városi építkezés föllendülése. Sőt templomaink közül is néhány legnagyobbszabású, így az esztergomi és az egri székesegyház a XIX. század első felében épül. Csakhogy ennek az építési tevékenységnek s a vele járó monumentális szobrászati és festészeti alkotásoknak kevés kapcsolatuk van az imént felébredt nemzeti öntudattal. Főpapjaink és főnemeseink túlnyomó részt folytatják a XVIII. században megszokott gyakorlatot és bécsi művészekkel építtetik és díszíttetik templomaikat, palotáikat. Az egykorú bécsi építészek, szobrászok és festők munkáinak jelentékeny része Magyarország számára készült s ma is itt található.

A nagyobbszabású városi építkezés, mely főkép Pesten összpontosul, szintén idegen a magyar újjászületéstől. Városaink jórészt, s ezek között Pest is, nyelvre németek, szellemre Bécs majmolói. Azonban a városi építkezésneknemzeti szempontból mégis nagyobb a jelentősége, mint az előbb említett palota és templomépítésnek. Igaz, hogy eleinte Pest is Bécstől kapja építészeit, de az építő tevékenység folytonossága által ideköti, idetelepiti őket. így lassankint - - letelepülőkből és bennszülöttekből - - egy építészgárda fejlődik, akiknél már némi eredeti jellemvonások mutatkoznak, és akiknek munkái adják meg az e korbeli Pest speciális jellegét.

A XVIII. század végén és a XIX. elején az európaszerte dívó s minden nemzeti különbséget nivelláló klasszicizáló építési stílus általán nem kedvezett a nemzeties törekvéseknek. Föllendülésünk, mely a társadalmi életben a már-már veszendőbe ment nemzeti jelleget domborította ki, az építészet formáira nem is volt és nem is lehetett ilyen hatással. Valami nyoma azonban mégis maradt ez irányzatnak az építészetben is, ha ugyan komolyan vehetjük Schauff János törekvését, ki 1790-ben egy magyar nemzeti oszloprendszer naiv tervezetével lépett fel.

E papíros architektúra mellett az élő építészet zavartalanul haladt a maga klasszikus útján az antik oszlopok nemes rendjei között. Első nevezetesebb klasszicizáló épületünk Sándor gróf budai palotája, a mai miniszterelnökségi épület, melynek akkor világraszóló híre volt s mely nyomott arányaival és szigorúbb egyszerűségével az empire ízlésének jellemző példája. Az első nevezetesebb bécsi építőmester, aki Pesten letelepedett és akinek a város sorsára jelentékeny befolyása volt, Hild János, egy régi építészcsalád ivadéka, kinek ősei már szerepeltek hazánk architektúrájának történetében. Ő mint Canevale bécsi építész helyettese, vezette az Újépület dísztelen és művészeti szempontból jelentéktelen, de roppant terjedelménél fogva imponáló tömegének építését. Fontosabb azonban az, hogy ő készítette 1805-ben Pest szépítési tervét s hogy az 1804-ben megalakult, 1808-ban megerősített szépítő bizottság, József nádor elnöksége alatt, e terv szerint intézte a város építési s rendezési ügyeit. Hild személyesen ez ügyekre már nem sokáig hathatott ; 1811-ben meghalt. Annál nagyobb befolyása volt Pest újjáépítésére a század első felében fiának, Hild Józsefnek, aki Pollák Mihály mellett e korszaknak legnevezetesebb pesti építésze.

Pollák Mihály (1773-1855) és Hild József (1789-1867) szabták meg a forradalom előtti Pestnek építészeti jellegét. Az előbbinek főműve, a Nemzeti Múzeum, fővárosunknak ma is egyik legszebb, legnemesebb ízlésű középülete. Hildnek legnagyobb szabású terve a lipótvárosi templom volt, melynek már csak két oldalsó homlokzata maradt olyannak, a minőnek Hild tervezte és építette. A középületek azonban szinte háttérbe szorulnak a magánpaloták fényes sora mellett, mellyel e két építész, főleg a mindent romba döntő 1838-iki árvíz után, Pestet díszítette. A hirtelen növekvő város, miután falait és kapuit lebontotta, teljesen átalakult. A XVIII. századi zegzugos Pest maradt ugyan a város magva, de az élet mindjobban az északfelé fejlődő új, modern, fényes részbe húzódott. Ennek széles, nyílegyenes utcáihoz, szabályos négyszögű tereihez kitűnően illettek Pollák, Hild és követőik oszlopsoros, előkelő palotái. S e görögös ízlésű, finoman rajzolt épületek a régi várost mindenütt fényes szegélyként vették körül, végig az egész Dunasoron és a fő útvonalak mentén. Alt Rudolf bájos akvarelljei őrizték meg számunkra a legrnű-vészibb módon a klasszicisztikus Pest emlékét. A város benyomása rendkívül egységes volt, de az épületmegoldások és az építészeti részletek finom változatossága megóvta az egyhangúságtól. Talán sehol a világon a XIX. század klasszicizmusa ehhez fogható egységes, nagyszabású és művészi színvonalon álló városképet nem teremtett.

A szerencse kedvezése megadta a képnek betetőzését: a lánchidat, mely e kor építészetének kétségtelenül egyik remeke.

Mindezt távolról sem illeti meg a "nemzeti művészet" neve. Azonban e korszakban sehol Európában nincs nemzetiesebb építészet ; a klasszicizmus architektúrája csak kis árnyalati sajátosságokat ismer. E sajátos árnyalat a pesti építészetben is megvan, és részben az adott helyi körülményekből, a feladatok speciális voltából, részben az itt élő és működő, itt született vagy ideszokott művészek egyéniségéből alakul ki. Még a Lánchíd is, noha építője, Clark Vilmos, angol ember, éreztet valamit e sajátságos pesti klasszicizmusból. Az angol mérnök, kinek művészi ereje a környezethez való bámulatos alkalmazkodásban rejlik főképen, kész milieut, klasszicisztikus palotákkal szegélyezett teret kapott a híd ívének kiindulási pontjául s hídfői és pillérei formáit és arányát e palotasor figyelembevételével szabta meg. A lánchíd tette csak eggyé és egésszé a forradalom előtti Pest-Buda kettős képét ; ritka szabatossággal illeszkedett környezetébe, míg e nagyszerű harmóniát a legújabb Budapest épülettömegei meg nem zavarták.

Az építészet fellendülése a szobrászati szükségletet is fokozta. Míg az építészet azonban olyen rangú művészeket mutathat fel, minők Pollák és Hild, addig a szobrászok jórészt alsóbbrendű dekorativ feladatokkal foglalkoznak. Az 1824-ben Pesten élő nyolc szobrász közül egyedül Dunaiszky Lőrinc (1784-1837) tett szert némi nevezetességre. Mint a bécsi akadémia dicsérettel elbocsátott növendéke (1809), Pesten a művészet -akkori kevés számú barátai közt reményeket kelt, melyek sohsem válnak valóra. Oltárokat, síremlékeket gyárt, mindjobban elhatalmasodik rajta az üzleti szellem s munkája egyre durvábbá, egyre rnűvészietlenebbé válik. Ez a sorsa többi társának is. Mind e művészek a pesti németséghez szítottak s annak művészeti szükségleteit elégítették ki elsősorban. E társadalom pedig híjával volt annak a magasabb eszmények felé való törekvésnek, mely a művészeket is emelkedettebb alkotásokra sarkalta volna.

Egy sajátságos jelenségnek vagyunk tanúi. A rohamosan épülő város, melynek új palotái gazdag plasztikus díszben pompáznak, nem tud magának magasabb színvonalú szobrá-szatot fejleszteni. És nem is a szobrásztehetségek hiányzanak ; a magasabb fejlődés lehetősége hiányzik, a pesti német társadalom kicsinyes szelleme átjárja és leigázza a művészeket. Míg az építészet fellendüléséhez elég volt a feladatok sokasága, a szobrászat felvirágoztatásához, úgy látszik, más is kellett volna: lelkesebb részvét, vagy finomabb ízlés a közönség részéről. De az építészetben is az a két művész, aki igazi művészi nivóra emelkedett, Pollák és Hild, nemcsak a kalmárpalotákon, hanem nagyobbszabású közfeladatokon erősödött meg ; Pollák végül a Nemzeti Múzeum épületében foglalhatta össze tudását, Hild pedig az egri és esztergomi székesegyház és a pesti Szent István-templom monumentális feladatain edzhette erejét. A szobrászok számára ilyen nagyobb alkotások nem kínálkoztak, s az oromdíszek, párkányfrízek egyhangú feladata megőrölte ambiciójukat.

Hogy a szobrászat az igazi művészet magaslatára emelkedhessek, hogy a hely s a kor szellemének kifejezőjévé válhasson, szakítania kellett a német kalmárokkal s a magyar írók köré csoportosuló kis községben kellett keresnie közönségét. A nagy és gazdag német városban csupán a szűk anyagiak közt küzködő magyar írók keresték a nemesebb fejlődés útjait. A pesti németséget nyelve a nagy német művelődéshez kapcsolta ugyan, azonban attól térben elszakítva, nem vett tevékeny részt a német kultúrmunkában s csak az onnan kapott elgyengült, sokszorosan megtört sugarakon melegedett. Bécs utánzása volt az eszmény, s a nagy városi színház jobbadán selejtes bécsi bohózatokból vagy látványos színművekből álló műsora jelzi a szellemi szükségletek átlagos színvonalát. Ezzel szemben a magyar írók csoportja, ha szűkös eszközökkel és sokszor naiv félreértésekkel is, mindig nagyobbra és nemesebbre tört. A már-már megalkotott nemzeti irodalom mellett várják, lesik a nemzeti művészet megalapítóját. A Tudományos Gyűjtemény 1818-ban, második évfolyamában megnyitja művészeti rovatát: "Ezen hazai levelek időről-időre hadd ismertessék meg a hazai művészeket és az ő művészi termékeiket ; hadd épüljön ez által a honnyi művészségnek egy oltár".

Kazinczy Ferenc, ez időben a magyar irodalom és szellemi élet vezére, aki minden iránt érdeklődött, ami a nemzeti művelődés körébe tartozott, már tudomást szerzett arról, hogy Bécsből egy magyar ifjú Rómába ment szobrászatot tanulni. E perctől kezdve figyelemmel kíséri s midőn két év múlva (1820-ban) egy sikerült mellszobráról kap hírt, buzdító és elismerő levelet ír neki. Midőn 1822-ben első szobrai Budára érkeznek - századok óta az első szobrok ismét, melyeket magyar ember művészöntudattal alkotott - kitörő örömmel üdvözli a rég vártat, a rég keresettet: "Melly dicső pályát fut az Úr, édes barátom. Az Úr az első Magyar, aki fényt von ezen a maga Nemzetére! "

A magyar szobrászat - - vagy mai szigorúbb kritikával: a magyar művészi öntudat - e megalapítója Ferenczy István (1792-1856). Rimaszombaton született, a világtól elzárt kis magyar városban s az ottani primitiv latin iskolában, majd atyja lakatosmesterségében serdült legénnyé. Ambició és egy "bizonytalan derengés" 1814-ben, a kongresszus évében Bécsbe hajtották. Mint félszázaddal előbb a magyar testőrök, sárviskóikból Bécsbe érkezve, elámultak s megrészegülve a bécsi kultúrától, hazájuk elmaradottságára eszmélve, megindították a magyar irodalom s az új magyar művelődés munkáját, úgy ébredt fel az akadémiára járogató fiatal lakatoslegényben a szobrásznak s a magyar művészet megalapítójának ambiciója. S elment Rómába, a nagy Canovához, Mária Krisztina síremlékének világhírű alkotójához. Ez barátságába fogadta s Ferenczy hat évig maradt Rómában, ez idő nagy része alatt Thorwaldsen műtermében dolgozva. Innen küldte haza Csokonai mellszobrát s a Pásztor leányt, az új magyar művészet első ígéreteit, melyet a magyar írók csapata határtalan lelkesedéssel üdvözölt. Nemsokára maga is hazatér, Budán telepszik meg, majd a Kárpátok sziklái közé megy magyar márványt keresni. Fönt északon kezdi s lent délen találja meg az annyira óhajtott kincset. Az új anyagból mellszobrok hosszú sorát faragja s megörökíti a magyar irodalom és költészet jeleseit. Tisztára e hazafias feladatnak szenteli erejét, távol az akkori Pest építészetének és dekorativ szobrászatá-nak anyagias forgatagától. Ez az új, ez a lényeges megjelenésében ; ő nem a több mint egy század óta uralkodó osztrák művészetnek folytatója magyar földön, hanem az új magyar művelődés első művész munkása. Művei nagyon egyenetlenek ugyan, de a sikerültebbek kétségtelenül tehetségre vallók. Képmásszobraiban is néha, nagyobb kompozícióiban sokszor (pl. Kisfaludy- és Virág-emlék) hihetetlenül primitiv, szinte gyerekes, aminek oka késői kezdésében és hiányos tanultságában keresendő. De mind e hiányok a kezdet kezdetlegességeinek, szinte szükségszerűeknek tűnnek fel s nem érintik művelődéstörténeti fontosságát. Az ő munkái nélkül a magyar történet legszebb korszakának, a XIX. század első felének képe hiányos volna. Ő képviseli Magyarország újjáteremtésének korszakában a magyar művészetet.

Az új magyar élet s az új magyar művészet kereste a kapcsolatot a múlttal s Corvin Mátyás nagyszabású szobrában a múlt leg-dicsőbb korszakát akarta életre kelteni. Fe-renczy bátran fogott a nagy feladathoz ; megmintázta a lovasalakot s a talapzat dombor-műveit ; ércöntő műhelyt állított (minthogy Magyarországon megfelelő ércöntő nem volt), a vállalatba beletette egész kis vagyonát, mikor az pártolás híján egyszerre megakadt. A művész kétségbeesésében darabokra törte a gipszmodelleket és visszavonult szülővárosába. Itt teljesen visszavonultan élt, magába temetkezve, keveset dolgozgatva, s itt töltött évei tán csak azért nevezetesek, hogy egy segítségül fogadott kőfaragólegényben fölkeltette a szobrászambiciót, abban, aki hivatva volt a magyar szobrászat következő, romantikus korszakát megalapítani. Két hónappal halála előtt állította ki a bizonyítványt, melyben kijelenti, "hogy Isó Miklós úr három egész éveken át nálam a képfaragást gyakorolta, s mint ügyes és szorgalmas embert ajánlom a Művészet pártfogóinak kegyeibe".

1856 július 4 én halt meg Ferenczy. Meg-hasonlottan szállott sírba, de élete és harcai nem voltak hiábavalók. A művelt magyar társadalomban gyökeret vert a magyar művészet szükségességének tudata, s a fiatal tehetségek egész sora jelentkezett e szükséglet kielégítésére. Az idegen művészet százados uralmának vége volt ; Ferenczy magyar mellszobrainak sorozata - primitívségük és klasszicizmusuk ellenére is - a magyar művészet kezdetét jelenti.

E korszak festészete Ferenczynél nagyobb tehetségeket mutathat ugyan fel, de senkit, aki művelődésünk fejlődésében az övéhez hasonló szerepet játszott volna. Markó Károly (1791-1860) egy évvel idősebb Ferenczynél és neve ismerős mindenki előtt, aki a XIX. század első felének festészetét kedveli ; művészetünk történetében jelentősége mindazonáltal csekélyebb, mint a külföld előtt ismeretlen szobrásztársáé. Markó magának élő ember volt s korán elkerült Magyarországról ; midőn itt a művészeti élet első jelei mutatkoztak, ő még a mindennapi kenyérért küzködött Bécsben s bizonytalanul kereste tehetsége útjait. Csak 1835-ben, Rómában, eszmélt magára; az olasz ég hatása alatt fejlett ki és állapodott meg nemes művészete ; s ettől kezdve haláláig állandóan Olaszországban élt, először Rómában, majd Pisában, 1843-tól kezdve Flórencben.

Itt festette aprólékos gonddal fénylő ragyogó tájképeit, a klasszicizáló stílus elsőrendű alkotásait. A derült napos tájakat bájos kis alakokkal népesítette be ; de a leírás szinte felesleges: ki ne ismerné s ne szeretné őket? Jellemző képviselője a klasszicizmus utolsó, szelíd és megtisztult korszakának, melyet az építészetben újhellenizmusnak neveztek. A hagyomány szerint az öreg Koch, az empire tájfestés atyja, egy ünnepi alkalommal kijelentette volna, hogy a neki adott babérkoszorú inkább Markót illeti. Úgy látszik, hogy művészete folytatójának tekintette. És valóban Markó a klasszicizmus tipikus alakja: hazájában nem tudott, de nem is akart gyökeret verni, idegen maradt nemzete életétől, évtizedeken át vakként tapogatózott, míg egy homályos ösztön Rómába nem hajtotta ; itt végre felnyíltak szemei, öntudatra ébredt s többé nem tudott megválni Itáliától.

Művészete általános és nemzetközi. Egy ország, egy nemzet sem nevezheti őt magáénak ; sem a magyar, a melyből származott, sem a német, melynek művészete, sem az olasz, melynek természeti s társadalmi környezete hatott rá s melynek körében élte le napjait. Mindez nem kisebbíti érdemét. Művészete kora szellemének épp oly jellemzetes kifejezője, mint a Thorwaldsené.

Emberileg sem vehetjük tőle rossz néven, hogy elhagyta szülőföldjét s Olaszországban keresett szebb hazát. Olaszország századok óta bűvös mágnesként vonzotta magához minden ország legjobbjait, s vonzóereje sohasem volt nagyobb, mint a klasszicizmus éveiben. Mit keresett volna Markó itthon, hazájában? Itt akkor még legfölebb arcképfestőkre volt szükség, és aki magasabbra tör, bizonyára belebukik, mint Ferenczy.

Az arcképfestés azonban eléggé jövedelmezett és eltartotta művelőit. Igaz ugyan, hogy a bécsi festők időről-időre el-ellátogattak hozzánk s elszedték a zsírosabb falatokat, de az arcképfestés divatja annyira el volt terjedve, hogy a hazaiaknak is maradt elég munkájuk. Az arcképek nagy részét bizonyára az öreg Donát János (1744-1830) festette, aki bár csak hatvan éves korában költözött sziléziai hazájából Magyarországra, hátralévő 26 évében még valóságos gyári tevékenységet fejtett ki, s alig volt Magyarországon nevezetesebb ember, akit le ne festett volna. Magasabb művészi fokot ért el Lieder Frigyes (1786- 1859), aki Poroszországból származott Pestre, ahol az arisztokrácia kedvelt festője lőn. Arcképeit az empire szigorú szellemében festette: minden részletre kiterjedő pontossággal, a rajznak rendkívüli szabatosságával. Műveiben a rajz a fő ; a szín csak másodsorban következik ; s a színezett rajzok e korszakában arcképei a legjobbakkal versenyeznek.

Lieder túlélte a klasszicizmus divatját, s öreg korában az újabb nemzedék bírálói részéről számos nem érdemelt gáncsban volt része. A klasszicizmus szigorú objektivitására európaszerte lirai érzelmesség következett. Az általános emberi helyett a nemzeti különösségek kezdik a közönséget érdekelni; az antik történetek helyébe a nemzeti múlt jelenetei lépnek ; a művészek elfeledik a mythologiát s a népéletből veszik tárgyukat ; megnő a képzelet értéke s a szín gyakran elnyomja a rajzot. Megváltoztak a művészet tárgya és eszközei. A megújult Magyarországon is, mely e században visszanyerte érzékenységét az európai kultúra áramlatai iránt, a klasszicizmust fölváltotta a romantika.

A magyar romantikát első virágjában letörte az 1848/49-iki szabadságharc végzete: a következő évtized már csak a romantika haldoklása volt. Gyönyörűnek ígérkezett e korszak, de ígéreteit csak részben válthatta be ; az irodalomban nagyrészt, a festészetben féligszobrászatban és építészetben csak nagyon kis részben. A romantika szó nem is födi teljesen e korszak tartalmát ; inkább csak kapcsolatát jelzi az általános európai áramlattal.

Legkésőbben az építészet terén jutott szóhoz az új irány. Az építészeti klasszicizmusban, mely Pestnek s az ország néhány más városának képét egészen átalakította, a nagy nekilendülések eleven ereje még élt, midőn a szellemi élet egyéb ágaiban a klasszicizmus már hitelét vesztette. 1848-ig Pesten minden épület a Hild-Pollák-féle építészet szellemében készült. A szabadságharc letörése után az építkezési kedv természetesen megcsappant s csak később, az abszolutizmus utolsó éveiben jutott szóhoz a romantikus irány, mely Ausztriában és Németországban már a negyvenes években uralkodott. Egyetlen kiváló képviselője Feszi Frigyes. Fő műve a pesti Vigadó, mely 1859-től 1865-ig épült. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy ez az épület az egész romantikus architektúrának egyik legkiválóbb alkotása. Benne van ugyan ezen építészetnek alaphibája, mely minden feladatot - pályaudvart, bérházat, középületet egyaránt - valami fantasztikus középkori várideál szellemében, nehéz, komoly formákkal oldott meg ; de ha ebbe belenyugszunk s ha ez egyoldalúságot az általános korszellem rovására írjuk, el kell ismernünk, hogy a Vigadó tömegelosztása, formái igazan nagyszabásúak, s hogy erőteljes fantáziájú tervezője a monumentális hatásnak mestere. A magyar romantika szellemében Feszl a magyar stílus megteremtésére törekedett ; e tendenciája főleg a díszítő elemekben vehető észre s az épület korjellemző erejét növeli.

E korszak szobrászata is csak egy kiválóbb tehetséget mutathat fel: Izsó Miklóst (1831 - 1875), kiben Ferenczy István, a magyar művészet úttörője, keltette fel a szobrászambi-ciót. Legnépszerűbb alkotása a Búsuló juhász márványszobra, az első magyar szobor, mely a népéletből meríti tárgyát. Tehetsége mértékét a debreceni Csokonai bronzszobor adja. Művészetének szelleme rokon a Petőfi és a fiatal Arany költészetével, melyet irodalomtörténetíróink népies-nemzeti iránynak szoktak nevezni. E költészet a magyar romantikának legnemesebb terméke, s ha Izsót nem törik meg időnek előtte ifjúsága nélkülözései, talán a szobrászatban nemcsak rokon irányút, hanem rokon értékűt is alkotott volna.

Romantikus festészetünk képe gazdagabb és változatosabb. A klasszicizmus korában az értelem s a szigorú mérték uralkodik, az építészet és a szobrászat a vezető művészetek ; a romanticizmus felszabadítja a képzeletet s az érzelmet s a képzőművészetek közül a festészeté lesz a főszerep. A legnagyobb tehetség talán Brocky Károly (1807-1855), kinek mithologiai képei (pl. Ámor és Psyche) és portréi meglepnek színgazdagságukkal, kolorisztikus erejükkel. Korán elkerült Magyarországról, Bécsben tanult s végül Angliában telepedett le. Ez az oka annak, hogy nevét már-már elfeledték ; nincs sehol gyökere, s egy nemzet festészete sem számíthatja teljesen magáénak. A klasszicizmus idejében ez nem lett volna baj, akkor a művészet inter-nacionális irányú volt s Rómában például minden nemzet fiai egyaránt fejlődhettek és érvényesülhettek ; a romanticizmus idejében azonban a művészet tendenciája nacionális s a honi talajból szíja legszebb színeit ; a gyökértelenek nem tudnak teljesen kifejlődni s az idegen miliő megnyirbálja tehetségüket. Mar-kónál az az érzésünk, hogy teljesen kifejezte magát ; Brockynál, hogy kedvezőbb körülmények közt milyen nagy művész válhatott volna belőle.

Kisebb szabású tehetségével szerencsésebben sáfárkodott Barabás Miklós (1810-1898), a romantikus idők legnevezetesebb arcképfestője. A 40-es években készült zsánerképei fontosak, mint a magyar népélet első jelentősebb festészeti ábrázolásai ; de tehetségének és termékenységének területe főkép az arcképfestés. Ezen belül a kisméretű akvarell portré az, amiben a legtökéletesebbet produkálta. Hosszú élete második felében megérte a magyar művészet újabb átalakulásait, látta a históriai irány virágzását, s utóbb a plein-air győzelmét - - de művészetében hű maradt régi ideáljához. Akvarelljei vetekednek kora legjobbjaiéval, s a magyar művészet értékes emlékei közé tartoznak.

A romantikus zsánerkép bécsi válfajának, az úgynevezett biedermeier zsánernek képviselője Borsos József (1821-1883); a "naza-renus"-ok vallásos festészetének áhitatos művelője Szoldatics Ferenc (sz. 1820-ban), a magyar festészet pátriárkája, e rég letűnt korszaknak egyetlen élő képviselője.

A romantikus tájkép művelői közül nevezetesebbek Brodszky Sándor (1819-1901) és Ligeti Antal (1823-1890). Az előbbi a hazai vidékek romantikáját festi; az utóbbira déli és keleti útjai voltak elhatározóak, s legkedvesebb tárgya a messze kelet mesés fény-özöne marad. Eredetibb s mélyebb mindkettejüknél Keleti Gusztáv (1834-1902), akinek különösen "A száműzött parkja" c. festménye a szabadságharc leveretése után, az osztrák abszolutizmus nyomása alatt kifejlődött nemzeti szomorúságnak megható kifejezése. Keleti keveset festett ; kritikus és szervező munkássága talán még fontosabb, mint művészi gyakorlata. Tájképeinek formalátása még a romantikus iskolához kapcsolják ; de azoknak tartalma, s általán művészeti elvei és törekvései már átvezetnek az új korszakba, a történeti művészet korába, melynek ő egyik leglelkesebb hirdetője s harcosa. A hatvanas évek folyamán áll be a változás ; a romanticizmust felváltja a hisztoricizmus.

^* Részlet a római magyar művészeti kiállítás katalógusából.

TANULMÁNY
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV RAJZA

TANULMÁNY
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV RAJZA

FAVÁGÓK
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV RAJZA

AKT-TANULMÁNY
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV RAJZA

A PULYKAPÁSZTOR
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV RAJZA

DÍSZÍTŐ-RAJZ
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV MŰVE

MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV VÁZLATKÖNYVÉBŐL