VÁGÓ PÁL
Köröskörül óriási síkság, a jegenyék felett csodálatosan átlátszó meny-bolton vérvörös arccal kél fel a a hold. Ketten járjuk a temetőt: Vágó Pál meg én ... Az árnyékunk ott libeg a korhadó fejfák hosszú sora között, besüppedt sírdombokoldalán. Hazajáró lelkek vagyunk, rémlátásról, a művészet magyarságáról beszélünk. Hallgatom, hogy ment pocsékká a Gyárfás Jenő művészete s talán a hely teszi, hogy ő utána annyian vonulnak el csendes, zajtalan lépéssel előttünk. Jókedvükből kikopott bohémek, letört reménységek, félbemaradt életpályák. S amíg a Golgotajárás tart, szomorú sóhajtás hajtogatja a jegenyék karcsú sudarát. A magyar alföld lélegzik. Elkésett madarak szállanak nesztelen repüléssel . . .
Tetemrehívást tartunk. A halottak feje felett se gyertya, se feszület. Keressük, hogy miért nincs faji művészetünk, valami olyan, mint a szlávoké. Hogy miért? Csak azért, mert nem kell. Nyugat felé sandító magyarjaink a mások brilliáns technikáját, a mások meglátását, a mások palettáját lopták napkeletre. A kánoni pap pedig tucat-taliánnal, német mesteremberrel festeti tele az Úristen magyar templomát,
. . . Csendesen ballagunk hazafélé. Aki találkozik velünk, mind leveszi Vágó Pál előtt a süvegét . . . Értem ... A jászkapitányok családja nem is olyan régen százezer bivalynyakú férfinak, napsütötte arcú asszonynak parancsolt. A fiú ecsetjének erejével az ő kápolnájukat, templomukat díszítette freskókkal. Ha valami bajuk van, hozzámennek tanácsért . . . Segít rajtuk és ingyen teszi, amiért azután a nép szereti, a politika helyi nagyságai pedig utálják. Ez az utálat egymagában is rangot jelent, mert irigység az anyja.
Régi kúriájának néhány ablaka az utcára néz. Fehéroszlopos ambitusa hátat fordít a vásári zajnak. A szobái alacsonyak, olyanok, amilyenekben száz meg száz évvel ezelőtt a dédanyáink forgolódtak. Van bennük nehéz vasalásu, megfeketedett tölgyfaláda, egyéb öreg bútor. Azt mondhatnám, hogy ábrázatuk van, mert élnek.
Az ősi ház mellett ott áll a műterem épülete, amely a modern ember minden igényével számol. Hatalmas belsejében képek, vázlatok egész sora. A szekrényeken a népművészetnek egy-egy érdekes, elgondolásában megkapó termése. Odább antik perzsaszőnyeg selymes fénye csillog a pazar világításban, rég elfeledett fegyverek acélja, cifraveretű pisztolyok, csillogós szerszámok lógnak a falon. Ez a műterem a Vágó Pál büszkesége.
A melléépített szoba ablakából szerető szemmel cirógatja végig kertjének minden repkény-nyel befuttatott fáját, minden bokrát. Itt tölti úgyszólván az egész életét. Itt csillan fel a szeme sikerének látásán és itt vívódik, ha a kétség órái közelednek . . . Mert vannak . . . Maga mondja. S ahogy beszél, elvonul az ember előtt a magyar művészet történetének néhány sötét fejezete. Az akkori nyomorúságos viszonyok kis látókörű, felfújt mecénások, nagyképű vezetők nyomorgó művészek, akik korán jöttek ahhoz, hogy Munkácsy, Zichy örökébe lépjenek és későn, hogy az irányúkat diadalra vigyék. Önmagát is ezek közé számítja, pedig ebben nincs igaza. Mert ama csapat katonái majdnem mind letörtek, elhaltak vagy hazug módon meggyőződés nélkül, csupán kenyérért esküdtek az új lobogóra, Vágó pedig vagyoni függetlensége mellett minden erejével új útnak vágott. Ezt az új utat pedig a saját maga szemével nézi. Kényelmesen, jómódban élve nevethetné a ma nekem, holnap neked elv művészetünkben való érvényesülésének lélekemelő jeleneteit. Ehelyett a küzdést választotta, annyi erővel, annyi elszántsággal, hogy kell sikerülni a dolgának. Nagy kvalitásai vannak. Ezek között legelső szuverén rajztudása. Keze alól boszorkányos gyorsasággal mennek rohanva a Budavár bevétele honvédéi. S a hatalmas áradat ahogy megtörik a bástya fokán, ahogy átcsap az emberhullám taraja a falakon, azt nálunk jobban megfesteni nem tudja senki. Ez a kép nem a par-fümös, csipkés, selymes, kinyalt idegen ficsurak apoteozisa. Amellett tele van az egész kép levegővel. A stúdiumok hosszú során keresztül sikerült ennyire. Mint ahogy ma szokatlanul erős tudás kellett az átértéshez, az átérzéshez. A Budavár bevétele mellett egy oltárkép áll. Krisztus, ahogy meghal az emberiségért. A halálnak a szépsége az, ami hozzánk beszél. Nem a nyomorult állati vég, az anatómiai elváltozások megfestett kórbonctana, de azé a legnagyobb dologé, amely elé valamennyien kitágult szempillával megyünk. A fekete ajtó rejtelmessége ez a kép, amely mögött olyan mindegy, hogy kik sírnak, zokognak utánunk, hogy a Circumdederunt borzalmasan szép, összetörő, felemelő, sárbatipró és vigasztaló éneke zeng-e a koporsónk felett vagy réti farkasok üvöltik a halotti éneket a tetemünkön . . . Kis állványon a színek orgiájának a vászna feszül. A régebben szegény paletta íme pazar pompájúvá változott. Orgia ez, de megvesztegetően szép. A női akt felé közeledő ördög. A bűnös, de forró, a lihegő, perzselő vágyakozás álma. Az asszony teste tüzel s a félig lehunyt szempillák alól gyönyörök Ígérete csábítja ... Azután a tájképek egész sora, amelyekben meglopja alkonyatok lila páráját, napfekelték ezüstös ködét, vizek acélos tükrözését, távoli hegyek kékes sejtelmét. Ha eltakarom egy-egy alakját, amelynek kevés köze van ezekhez az álmokhoz, kifogástalan értékekkel van dolgom ... A művészük azért nem adja ki őket a kezéből, mert szerinte a bűnbeesés dokumentumai.
A rajzait sok-sok mappa őrzi. Ha nagy képének befejezése után a grafikára veti magát, egyszeribe beharangoztak a lehetetlenül üres, kemény, közönséges felfogású apróságoknak, amelyekkel némelyek kétségbe ejtenek bennünket. Mert a jászapáti piktornak egyáltalában nincs szüksége arra, hogy primitívséget mímeljen. Mint ahogy senkise füllent századokra visszamenő érzést, ha a vonalnak mestere. Hogy is szól csak amaz igazság? "A piktor is, a grafikus is külön-külön művész." Ma tényleg az. A Leonardo da Vinci idejében, de mindenütt és mindenkor máskép volt, ahol tényleg művészek éltek. Ez az új, lapokban és egyebütt hirdetett "magyar" üzleti jelszó az, amely ellen ma még hiába küzdünk. Ha majd elül, lejárja magát a művészet vásárának zsibárús serege és beáll a megkezdődött csömör, akkor meghalnak a csepüvel kitömött bádogbálványok és tiszta művészetben lesz részünk. Türelemmel bevárjuk a holnapot már csak azért is, mert minden nyavalyának megvan a maga ideje. S a magyarságot ezer esztendő óta sok csapás érte, mégis átalélte.
Az emberi test ábrázolásánál nem lehet kóklerkedni. A dekoratív felfogás bő köpenyege alól kikívánkozik a nem díszítő céloknak szolgáló rajzművészet. És akkor, amikor a művész adósom marad egy csomó szépséggel, nem ismerhetem el azt a jogát, hogy vezető szerepért, alkotó dicsőségért lármázzék a fórumon. Nem tehetek róla, Klingert többre becsülöm Márkus Behmernél, még akkor is, ha tudom, hogy az utóbbi Beardsley-imitátor. Bocsánat, már megint az epigónok között garázdálkodom.
Az olyanfajta művész, mint a mostani házigazdám, tényleg az utolsó mohikánok közül való. Mint ember tartozik közéjük. Nem szidja divatból az új nemzedéket, igazságos lélekkel ismeri el minden előnyüket. De éppen azért, mert nem kenyérkérdés nála, meg meri mondani azt, hogy a magyar piktorok kétharmadrésze felesleges teher a magyar kultúra nyakán. Idegen, tehetség nélkül való, műveltségben gyenge elem, amely a színvonalat nem emeli. A világért se teszi már csak azért se, mert tökéletesnek tartván magát, a kísérleteket alkotások módjára szemléli. Ez művészet-beli életünk elposványosodásának az oka.
Nagy átalakulások, megrázkódtatások nélkül el nem gondolhatok. Vágónál is ez a magyarázata a töprengések, a csüggedés napjainak. Megértem ezt is. Valaki neki indul az életnek s már a kezdetén tele idegen kitüntetésekkel, idehaza megbízás nélkül marad. Ipolyi diktál és úgy, hogy önérzetes ember nem enge-delmeskedhetik . . . Valaki a Matejko dicsőségéről álmodik, hatalmas koncepciók emésztik, a magyar nemzeti dicsőség emlékei zsonganak lelkében s azt mondják neki: "Fiam, fess, rajzolj vásári portékát". És Jár a baba, jár lesz Kiev ostromából. Majd amikor ereje virágában a sikerek egész tömegét ragadná magához, beáll az istenek alkonj/a. Ő a legszívósabb és mert vérbeli művész, ha nem juthat is előre, megtartja a helyét. Eközben kénytelen a falujába menni, mert a gazdátlan jószág veszendőbe indul. A festékesládát belepi a por, esztendők hosszú során keresztül nem nyúlhat ecsethez. Közben nagyot fordult a világ. Amikor hatalmas vásznával a Szegedi árvízképpel megjelenik a Műcsarnokban, körülötte új felfogás az úr. És amíg a magyar kritikusok örülnek annak, hogy megint életjelt adott magáról s a nagyon nehéz feladatnak az adott viszonyok között elsőrangú megoldását hirdetik, addig ő az eddigi hitvallása megdőlését érzi. Az érzést követve új irányba indul. A legutolsó évek kísérletekben telnek el, amelyek termését csak magának tartja, kiállításokon éppen ezért nem szerepel, mert csak teljes erővel, teljes eredménnyel akar előállni. Remény és kétség bántja olykor. A Huszárroham, a tömegek piktorának nehéz megválnia első szerelmétől, hisz minden válás fájdalmas. Ám sikerülni fog, mert aki annyira szereti a saját fajtáját, a saját földjét mint Vágó, annak a vásznain meg kell, hogy szólaljon magyar tájak szomorúan bájos képe, a napsütés, a színek egész skálája, amelyet nem ismert a müncheni iskola. Igaz, hogy a párisi sem ismeri.
Ez pedig előny. Mert tudással, talentummal, kitűnő szemmel, magyar lélekkel modernek és magyarok is lehetünk, olyanok, akik alkotásainkban a mi vérünket, a mi talajunk virágját adjuk. Nincs attól mit félnünk, hogy csak acélt termelünk. Vannak, a kik abból élnek meg, hogy hamis aranyat vernek.
. . . Meg azután mi akkor is rajongással szeretjük az édesanyánkat, ha munkától kérges a tenyere, gondoktól barázdás a homloka és szegény a ruházata. Úgy-e többre becsüljük, mint a francia főváros cifra, kifestett, piszkos, céda rongyát?
