TULL ÖDÖN

Szép és meleg kora őszi napon, szeptember tizennegyedikén halt meg Tull Ödön a fasori Herczel-szanatóriumban. Akik ismerték, még látták a nyáron, el se hitték kissé elhanyagolt bajának e végzetes fordulatát. A halál mindig örök sejtelem, de még gyötrőbb és még sejtelmesebb, amikor ily befejezést produkál. Tull Ödön, a friss, vidám, életben való kedvvel és reményekkel teli, erős, szinte atlétikus ember. S Tull Ödön, krétafehér arccal s mozdulatlanul a Műcsarnok vesztibüljében, lobogó gyertyák, zöld koszorúk és fekete szalagok közt.

Akik így találkoztak vele viszont, társai, tisztelői, barátai, valóban szólni nem tudó, de annál teljesebb meghatottság érzéseivel kísérték utolsó útján. Azon a lépcsőn, amely tegnap még az ő alig száradt képeihez s nem egy sikeréhez vezető út is volt. Akik így álltak mellette, a legkomorabb szertartása temetés végső aktusánál, valóban tehetetlenül keresték s mégis keresték, követelték a másik Tull Ödönt. A tevékeny és jelentős tehetségű művészt, aki sok próbát megállt s újabbakra készülődött. A kedves és szimpatikus embert, akiben a komoly, munkás, dolgotszerető festőn kívül megvoltak egy póz nélküli bohém tulajdonságai. Aki reggeltől estig tartó, szinte műhelyszerű elfoglaltság után, könnyen és ruganyosán jelent meg a budapesti társaságok szalonjaiban. Főleg ott, ahol szép, finom, élénk és vidám életre fogékony asszonyok adták a fogadó szerepet. Ezen a ponton is, bizonyára sokan emlékeznek majd közlékeny, nyilt és markáns arcára, amely, mondják, sohasem maradt el az opera földszintjéről, ha ott véletlenül vagy szándékosan megnéznivaló előadást produkáltak. Amely, festőnél szinte túláradó érdeklődéssel fordult egy másik művészet: a színpad munkája felé. Hálásan és lelkesen figyelt a Vígszínház délelőtti főpróbáinak sötétjében, s amelyet viszonzáskép lemaszkirozott ugyanezen színház, ha jól emlékszünk, egy magyar bohózat lipótvárosi keretében.

Tull Ödön, a festő, épp így kedvelt és becsült alakja volt annak a szűkebb körnek, amelyet a mesterségbeliek, festők, szobrászok formálnak. A magyar művészeknél elmaradhatatlan kávéházban, a márványasztal s a rajta gőzölgő egy csésze fekete körül Tull Ödön is ott volt azok közt, akik ezeken az úgynevezett tanyákon töltenek estéket s aggódnak az ország s a művészet jobb jövője fölött, legszebb gondolataikat s szándékaikat dobják - sokszor nem rajtuk múlik, hogy következmény nélkül - a levegőbe, innét, az asztalok szögletéről is hiányzik Tull Ödön profilja, szava és nobilis felfogása, amelyet a vele nem egy vízen hajózok is respektáltak. Tudták róla, hogy maga előtt csak egy célt ismer: a művészet szolgálatát mellékérdekek nélkül, komolyan és elfogulatlanul. Mint ahogy valóban, Tull Ödön hiányzott a szereplésnek csak a szereplésért való zajos és rikító mezejéről. Kitüntetést és befolyást nem hajszolt, s amikor festőügyekben zsűrizésnél befolyásra alkalma nyílt, annyira bírt, amennyire tőle telt, szabadulni minden oldaltekintettől. A képet nézte, s nem a kép mellett álló festőt. Csinálta a pikturáját meggyőződése szerint s helyt adott, könnyen és lobbanó ellenkezés nélkül, amikor valaki tőle elütően kért szót s más alapú festéssel jött.

Tull Ödön nem volt az életvásártól elvonuló, csupán szobája és műtermének falai közé ékelt ember. Mindazonáltal nem dolgozott s nem produkált kevesebbet, mint az ily teljesen elvonulok. Sűrűn jelent meg a kiállításokon, nem is egyenként, olykor csapatostul a képeivel. Ezenkívül igen kiterjedt volt az a munkássága, ami nyilvánosságra könyvekben került, amit könyvkiadók foglaltak le. S ezek oly művészt ismertek meg benne, aki általában szinte szokatlan s lenézni szokott pontossággal tényleg is szállította, amit ígért és vállalt. Ha valami, akkor a rapszodikusság bizonyára távol állt természetétől. Az is bizonyos, hogy műtermében nem várt csupán azokra a legszerencsésebb pillanatokra, amelyeket egy régi frazeológia úgy hívott, hogy: ihlet, amelyeket azonban a mai fizikusok megfosztanak bizonyos kémiai processzus, az emberi akarat, az emberi gépezet független voltától. Egészen valószínű, hogy nem talált ebben semmi zavarót és kétségbeejtőt: megrendelésre dolgozni, mint ahogy nem is áll az, hogy a tiszta művészi munka sikerének ez a merkantilis megkötés ellensége volna. Hogy mennyire nem, erre példák a múltban épp a legvirulóbb művészeti korszakok. Tull Ödön egyszerűen s egészségesen csak feladatainak nehezebb és könnyebb, szimplább és súlyosabb, nekivalóbb természete közt disztingvált, s ha voltak dolgai, amelyek gyöngébbek, ezek vagy kiestek talentumának határaiból, vagy pedig ama kevésbé szerencsés pillanatokban, kevésbé alkalmas dispoziciók közt készültek, amelyek, alig van rá eset, hogy másoknál is elő ne fordulnának. Egyébként minden feladatát azzal a nekikészüléssel csinálta, hogy a legjobban csinálja, így mondják, a kiadói mondják, hogy azokhoz a szemléltető képekhez, amelyeket iskolás gyerekek számára rajzolt, nem fáradt, ha kellett, napokat tölteni különböző helyekre való utazással, stúdiummal, egy-egy téma alapos megismerése céljából.

Tull Ödön, a festő mögött több mint húsz éves múlt van, ha éhez azt az időt is számítjuk, amit előbb az Andrássy-úti mintarajziskolán, majd később Parisban tölt a Julian-akadémián. Akik a múltban emlékeznek képeire, amelyekkel bemutatkozott, mint kezdő, új ember jelent meg, s amelyekkel később sikert ért, azok előtt talán fölösleges bővebben jellemezni. Akik az utolsó tíz év pikturáját figyelik, azok persze nem találják képein azokat a vonásokat, annak az iránynak, festői hullámzásnak eleven jegyét, amely e tíz esztendő magyar pikturájában volt uralkodó. Tull Ödön nem tartott benső közösséget azzal, amit impresszionizmus gyűjtőnév alá szokás foglalni. Amikor festeni kezdett, nálunk, Budapesten erről még festők közt is igen kevesen s halkan beszéltek. Künn Parisban már megvívta ugyan a döntő csatát, de a teljes elismerés még hátra volt, hivatalos részről, az akadémiákon, iskolákban az ifjú és leendő piktorokat még óva intették s távoltartották tőle, mint egy perzselő s végzetes veszedelemtől. Tull Ödön, mint annyian mások, ebben az időben kikerült magyarok, Jean Paul Laurens-hoz jutott, Jean Paul Laurens-tanítvány lett. S ez, ha nem is jelenti a művészi tudáshoz vezető legjobb vagy pláne az akadémiai tekintélytől akkor támogatott egyetlen utat, nem lehet mondani, hogy egy ideig bárkinek, így Tull Ödönnek is kárára volt. Más dolog ugyanis Jean Paul Laurens-nél tanulni s más dolog ugyanúgy csinálni ugyanazt tovább, amit Jean Paul Laurens. Tull Ödön nem is tartozik ehhez a körhöz, a tanítvány iskolás szerepével. Ahogy elkerült Parisból, egyben mindinkább távolodott ettől a körtől, új vágányra tért azzal, hogy teljes kedvvel s erővel adta magát a plein-air-re. Ily fajta napos, levegős képei eleinte bátortalanok, kissé kemények, az alakok, a figurák, amiket beléjük állít, mintha nem oda tartoznának, szinte még kontúrjaik s lokáltónusaik vannak. Később azonban ez már nála sem legyőzni való probléma. Képein folyvást jobban tükrözik temperamentuma, a közvetlenebb, intenzivebb érzésből fakadó, könnyű és friss, sűrített és egyszerűbb előadásmód. Általában a rajz, a forma pregnán-sabb szerepe jellemzi képeit, mint a folt és színé. S ha nem is volt úgynevezett bevallott impresszionista, nem egy újabb dolgán, főleg az apróbb képein, kisebb akvarelljein erősen surlódik ennek a területével. Az akvarell, - ide vitte őt különösebb hajlandósága, ez izgatta leginkább s itt érte el teljes s olykor egyedülálló sikereit. Az Eszterházy-díjat, amit erre a technikára írnak ki, háromszor nyerte, többször már nem is nyerhette. El lehet mondani, hogy ezen a téren képei igazán ott vannak a néhány legjobb magyar produktum közt. A közönség és festők érdeklődése ma ugyan az akvarellnek nem kedvez, mégis Tull Ödön, függetlenül ettől, folyvást fejlesztette ebbéli tudását. Szuverén ismerője lett a mesterségbeli részének. Képei nem színezett vonalas rajzok, hanem a nyers, keresetlen festék frissen, azonmód foltokban való felrakásával készültek. Ezzel akvarelljein ott van egy egy meglátás visszaadásának hirtelensége s közvetlen biztossága. Műtermében, szemközt a Víg-színházzal, találtunk nem egy ily akvarellt, amelyeknek gazdájuk még nem akadt ugyan, pedig a művész legszebb óráinak emlékét őrzik.

Tull Ödön mindössze negyvenegy évet élt. 1870-ben született Székesfehérvárott, ahol a négy középiskolán túl nem sok kedve volt a további latin tanuláshoz, s mivel nem volt jómódú gyermek, beállt egy asztalosműhelybe. Innen Budapestre kerülve, Légrády Károly lapkiadóvállalatánál kap alkalmazást, mint litográfus. Légrádynál hamarosan feltűnik a litográfus rajzolgató tehetsége és buzgalma a Wahrmann Mór-féle ösztöndíjat szerezte neki. Ekkor kerül be a mintarajziskolába, amelyet mint dekorativ festőnek készülődő, Feichtinger Győző mellett végez el (1898). Külföldi stúdiumait Milanóban kezdi, az akadémián, Triesztben azonban a hajón való átkelésnél megakadt, konstatálva, hogy alig van több pénze, mint a hajójegy. Ezen úgy segített, hogy beállt egy ottani porcellángyárba. Tányérokat festett, sőt a festésen túl, a nyílt piacra is kiállt, árusítani őket. így aztán csakugyan eljutott Milánóba, ahol másfél évet töltött. Milano után megy Parisba, a Julian-iskolába, ahol, mint fentebb már jeleztük, Jean Paul Laurens és Bouguereau tanítványa. Innét küldi haza első képeit, még pedig a Műcsarnokba, három akvarellt (1892). Parisból a milléniumi kiállítás idejére jön haza, s első megbízását a balneologiai pavillon számára kapta, ahol egy nem túlságosan artisztikus feladatot kellett végeznie, Herkulesfürdő megfestésével. Hamarosan elkezdődik illusztráló tevékenysége is. Lapoknak s könyvek számára dolgozik, főleg Wodianernek s Singer és Wolfnernek. Sokat utazott, rendszerint minden évben hónapokat töltött külföldön. E barangolásai, hollandi és tunis-i (1910) útja nyomán sok képe készült. Idehaza legtöbb színes, meleg képét a vidéken festi. A könyvek közül, amelyeket illusztrált, felemlíthetjük a következőket: Baróti-féle Magyar Nemzet története, Pósa Lajos verseskönyve, Remekírók képes könyvtára, Jakab Ödön elbeszélő költeményei stb. Utóbbi időben a Jó Pajtás c. gyermeklapnak volt illusztratív szerkesztője. Képei sok helyt vannak, többek közt a következőknél: Kohner Adolf, báró Wodianer Arthur, a velencei Museo di Belle Arti, a Fővárosi Múzeum, Izabella főhercegnő, gróf Andrássy Géza, szegedi Kultúrpalota, Révai Ödön, gróf Teleki Sándor, Keszler József, Wolfner József, gróf Apponyi Albert, Székesfehérvári Múzeum, Tull Viktor stb. stb. Megnyerte a kereskedelmi minisztérium bélyegpályázatán az egy és hatfilléres bélyegekre írt díjat s az Eszterházy-vízfestmény díját három ízben a következő képekkel: Kovácsműhely (1899), Vetélytársak (1902), Pihenő (1905). Az állam gyűjteményei számára három képét vásárolták meg: Bognárműhely, Rónaság, Sardiniai halász. Vásár Buccariban c. képét a király vette meg.

CÉZÁR ISTÓK JÁNOS SZOBORMŰVE