RADNAI BÉLA
A szobrász, akit most bemutatunk, eltekintve az avatottabb érdeklődők szűkebb körétől, a nagy publikum, a nagy nyilvánosság előtt is, nem egy márványba faragott, vagy bronzba öntött monumentuma révén régóta ismerős. A szobrász Radnai Béla, akinek nevét legutóbb, az idén szeptemberben Pozsony felől hozta a hír, amelynek egy lombos terén azóta egy márvány Petőfi néz bele a szaladó időbe. Akik látták ezt a szobrot, túlzás nélkül mondhatják, hogy szerencsés szobrászi pillanatok jegye van ráírva. Egyike a művész legjobb dolgainak, ami eddig keze alól, műhelyéből kikerült s csak örülni lehet, hogy ez a plasztikai siker épp Petőfi alakjával, éppen Pozsonyban történt, s geográfiai fekvésével kerül kulturális kapcsolatba a külfölddel a németséghez közel eső, egyébként fejlődő, szép, históriai levegőjű magyar városban. Ez a szobor, Radnai Béla pozsonyi Petőfije, jóllehet monumentum, emlékszobor, nem tartozik azok közé, amelyek - - főleg budapesti példák révén - - nem keltenek bennünk kellemes érzéseket, sőt croquis-írók tollán régóta a humor kiapadhatatlan forrásai. Hiányzik belőle, szerencsére, a nem szobrászi elemekkel agyonmagyarázó, akadémikus szabványokkal allegorizáló, nagyhangú szobrászat teatrális üressége. Nem trombitái, zörög és ágál, nincs rajta az a fölösleg, ami bizonyos időben a magyar emlékszobrok állandó velejárója volt s ami, hogy mennyire szobrásztalan, annyira nem odavaló, ahol, mint "dísz", vagy "jellemző" biográfiai részlet élénk szerepet játszik ; mennyire nem szerves része a szobor egész tömegének, erre legjobb próba, hogy egész nyugodtan, megrövidülés nélkül fölcserélhető, egyik szobor a másikra vihető. A pozsonyi Petőfi nyugodt, egyszerű. Nincs rajta lengő lobogós sallang, pedig az érzés, a gondolat, amiből született, amit kifejez, a romantika területéről való. Van benne magából a szujetből adódó heroikus vonás s mégis elkerüli a szobrászi színészkedés merev pózait. Intimitás fogja át, ami egy másik költő szobrásznál, a csatádi Lenau emléknél bizonyára szintén föltűnt azoknak, akik Radnai Béla fejlődését figyelemmel kísérik. Költőkről lévén szó, bizonyos, hogy ez az intimitás a témából önként kínálkozik s könnyű azt mondani, hogy másként ezt nem is szabad elképzelni. Nem szabad, de azért tudunk tömérdek példát, ahol hasonló jellegű problémáknál ez a vonás ugyancsak hiányzik s ami jelen van, az egy rézfuvón előadott lírai dal stílusához hasonló. Általában Radnai Béla egész művészetét az intimitásra törekvés, a gyengéd, lírai tulajdonság jellemzi. Ebből - - ami egyrészt temperamentum, természet dolga - következik, hogy a művész nem annyira a robusztus erő hőseihez vonzódik, hanem a gyerekekhez. (Jóllehet s ez talán nem is érdektelen, a mestere Fadrusz volt.) Annakidején egész csomó ily gyerekstudiumot végzett, gyerekszobrokat csinált, amelyekkel föl is tűnt, amelyekhez újabban azonban nincs érkezése. Vállalnia kell oly munkát, ami - - a magyar szobrászat kilencven percentjével egyetemben - sokszor bizony nem nekivaló, nem annyira a feladat, mint inkább amiatt, ahogyan ezt a legtöbbször nem művészekből álló bizottságok és zsűrik kívánják s előírják. Az oly feladat ugyanis ritkább, mint a csatádi Lenau-emlék, a törökbecsei Leiningen-szobor, amelyeket egyenesen megbízás alapján csinált, vagy most a pozsonyi Petőfi-szobor, amelyet a zsűri változtatás nélkül negyvenegy pályamű közt rögtön elfogadott.
Radnai Béla mint óraadó -- kilenc esztendeje - - tanítja a Bajza-utca 23. sz. alatt, a Képzőművészeti Főiskola művésznövendékeinek mintázást. Ma ugyancsak művésznövendékekkel van dolga a mintázás grammatikája körül, amit kedvvel, érthető örömmel végez, de azt már kevésbbé hisszük el, hogy valami különös öröme telt volna abban, ami még tegnap ugyancsak lefoglalta: korrigálni ugyanazt a csigavonalakat a rajztanárok, a rajztanítók és tanítónők egész tömegének mintázási óráin. Hozzá még, el kell árulnunk, hogy mindennek fejében Radnai kilenc év után ma is csak várja a rendes tanári kinevezését, amit aligha képzelhetnénk el rendezettebb viszonyok közt. Radnai Béla még innen van a negyven éven. A jó talentumát jelentő eddigi munkái mellett, sokan, mi is, kíváncsian tekintünk a jövője felé. Arra, hogy egyre több, fejlődött tudással mit fog produkálni. Eddig is, bizonyos, hogy a magyar szobrászat komoly, legtöbbet dolgozó s a feladatainak éppen nem a könnyebbik végét fogó emberei közül való. Igaz, nem tartozik aztán azok közé sem, akiknek soká kell várniok, amíg nevüket feldobja az, ami nélkül a legjobb talentum is végül veszni indul: az észrevevés, a foglalkoztatás, az a tudat, hogy erőfeszítése nem hiábavaló. Alig múlt húsz éves, amikor eléri azt, ami nem egy művésznél ilyenkor még csak kedves álom: egy kis teret kap Isaszegen s szobra, egy honvéd, bronzba öntve állja a pusztákon fújó szél ringását. Két gyerekszobrot állít ki a Műcsarnokban (ekkor huszonnégy esztendős) s mindkettőt megveszi az állam a Szépművészeti Múzeum számára. Amivel nagy, igazán országos sikert ér, az - - persze jóval később -- a csatádi Lenau-emlék, amely lehet, hogy valakinek eszébe juttatja talán Musset szobrát, a Comédie Française előtt. Ezt azonban éppen csak megjegyezzük, ez tisztára véletlen találkozás, másra itt ne gondoljon senki, mert a Musset-szobor valamivel később készült s aztán Radnai még sohasem járt Parisban. Sőt, mint maga mondta, nyugat felé Bécsen túl még nem vitte vonat oly szándékkal és oly lehetőséggel, hogy beüljön s tanuljon valamely külföldi mester iskolájában. Néhány olasz várost meglátogatott, kirándu-lásszerűen, úgy, ahogy Parisba mennek szegény magyar tanulók két hétre, négy hétre, de külföldi akadémián éveket nem töltött. Nem tölthetett. Hogy miért, könnyű s egyszerű kitalálni. Mindezt pedig azért kell megjegyezni, hogy Radnai így, majdnem azt lehet mondani, hogy magára hagyva fejlesztette ki tudását. Mert az iparművészeti iskolát, amit elvégzett, még a szobrászati tudás abécé-jé-nek se lehet nevezni. Stúdiuma, akadémiája és szabad iskolája tehát az volt, ami itthon került eléje, vagy amit esetleg megspórolt pénzből olykor a kávéházi képeslapokon, művészeti folyóiratokon böngészett. Mindez persze ugyancsak kevés s kérdés, hogy Radnai hogy megy tovább, ha véletlenül nem kerül a nagyszerű zsenialitású Fadrusz János mellé. Kilenc évig dolgozott Fadrusz mellett, Fadruszszal egy műhely levegőjében s csak saját szavait citáljuk, amikor azt mondjuk, hogy amit tanult és tud, azt Fadrusztól tudja. Rendszeres, iskolaszerű tanításban itt nem volt része, de segédkezés közben, munka közben többet tanult egy szerencsés óra alatt, mint esetleg más egy akadémia egész hónapi rendje alatt. Fadrusz hatását azért Radnai szobrán, törekvésén nem látni. Az ő erőt reveláló, tömör zsenialitásos plasztikájával szemben, Radnai művészetét egy felette finom dekoráló vonás jelöli meg, de ahogy Radnai visszaemlékszik erre a kilenc esztendőre a várbazári, majd a naphegyi műteremben, arra, hogy a kolozsvári Mátyás-szobor művésze ki volt, ez nemcsak a tanítvány rajongása. Ezt jó volna meghallgatni azoknak, akik Fadrusz Jánost, a szobrászt, még életében, smokkságból vagy egyéb okok miatt tévesen ítélték, nem szólva arról, hogy bizonyos tervszerűséggel ambicionálták az ellene való állásfoglalást.
Radnai Béla pozsonyi születésű ember. (1873.) Az atyja Rausch volt. A pozsonyi polgári iskolából került Budapestre, az iparművészetibe, ahol, mellesleg, azzal adott némi kis lendületet anyagi helyzetének, hogy karrikaturákat rajzolt. Évekig dolgozott Sipulusz lapjának, a Kakas Mártonnak s szép arcú hölgyeket is szállított a divatlapok mintáinak. Fadrusz mellé kerülve, egész haláláig vele volt. Közben majd szerepelni kezdett önállóan. Kiállításokra küldött dolgokat. Fadrusz halála után indul meg aztán teljesebb erővel, önálló tevékenységgel. (1903.) Sok portrét csinált, főleg lipótvárosi megrendelőknek. Jelentősebb művei közül egyet megvett a király (Himnuszt éneklő gyerekcsoport, ezüstből), két, egy bronz- és márványból készült gyerektanulmányát a Szépművészeti Múzeum, Ugyancsak gyerekcsoportokat mintázott a királyi palota díszlépcsőházába, a mezőgazdasági múzeum homlokzatára. A fentebb már említett szobrain kívül még felsoroljuk a következőket: Kaszáló legény, Tiszavirág (bronz, az Iparművészeti Társulat tulajdona), dr. Bókái János mellszobra a budapesti Stefánia gyermekkórházban, Kiss Endre honvédtábornok emlékszobra Nagybecskereken, Mezei Károly szobra Német-Palánkán, gróf Széchenyi Imre bronzszobra Balatonföldváron, gróf Leiningen honvédtábornok cmlékszobra Törökbecsén, Thaly Emil, a Dunagőzhajózási Társaság elnökének síremléke a kerepesi temetőben, a Herczel családi síremlék ugyanitt, kilenc kisebb szobor a parlament kupolatermében (az iparágak szimbolizálása). Elkészült s a jövő évben állítják fel Damjanich lovasszobrát Szolnokon s Pázmány Péter márvány emlékét Budapesten a Klotildpalota előtt. Kitüntetéseket kapott Paris, Turin, Milanóban s 1906-ban megnyerte a főváros Ferenc József szobrászati ösztöndíját.
