Tizenegyedik évfolyam, 1912    |   Második szám    |    p. 46-51.
 

 

RÉTI ISTVÁN

A millenáris év májusában húsz fiatal festő érkezett Nagybányára azzal a szándékkal, hogy ott töltik a nyarat és őszt s aztán visszamennek oda, ahonnan jöttek, Münchenbe. Hogy legyen hol dolgozniuk, egy bányai polgár, Stoll Béla, ingyen felajánlott nekik egy szénatartót, amelyet a város ácsa pár tucat deszkával műteremmé varázsolt át. 1896 májusától számítódik tehát a nagybányai művészet, egy fogalom, amely nemsokára jelentőssé lett. A "nagybányaiak" azóta minden esztendőben ott töltik azokat a hónapokat, amelyek a szabadban való festésre alkalmasak, a kis telep felvirult, jeles mesterek kerültek ki belőle s modern művészettörténetünkben mindenkorra helyet biztosítottak egy díszes fejezetnek, amelynek "nagybányai művészet" lesz a címe.

A dolognak értelmi szerzője Réti István volt, aki Thorma Jánossal összeszűrvén a levet, keresztülvitte, hogy Hollósy Simon az ő már akkor nagyhírű müncheni iskolájával Nagybányára jöjjön dolgozni. Ő meg Thorma meg tudta szerezni Turman polgármester érdeklődését, meg tudta mozgatni a központot s az igénytelen s addig minden szerep nélkül való városka néhány év alatt országos hírűvé lett a festőtelep révén. Rétin és Thormán kívül Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla, Csók István, Glatz Oszkár, Nyilassy Sándor és mások voltak az első telepesek s azzal, hogy a kis kolóniában sok német, orosz, lengyel s más egyéb náció tagjai is találhatók, Nagybánya szépen belekapcsolódott az egyetemes művészettörténetbe. Egész sereg bel- és külföldi mester életrajzába beleíródott minden időkre Nagybánya neve.

E "nagybányaiak" közt az egyetlen valódi nagybányai Réti István. Thorma is nagybányai polgár ugyan, de Halasról származott oda. Réti azonban Bányán pillantotta meg a napvilágot, ő tehát a telep igazi "romano di Roma"-ja. Ott született 1872 december 16-án, oly családból, amelyben régóta tradició volt a lateinerség. Mérnökök, könyvet kedvelő emberek voltak a família ősei. Réti atyja is tudományosan képzett ember, kincstári főerdész volt. Valami művészeti hajlandóság élt benne is: szeretett rajzolgatni s szerette a képeket. Réti István a gyermekkorát nagy sereg illusztrált német könyv közepette töltötte s egy szerencsés körülmény még inkább szította benne a művészet iránt való érdeklődést. A sorsnak e kezét Horváth Henriknek hívták, aki a bécsi képzőművészeti akadémiáról valahogy elvetődött a nagybányai gimnázium rajztanári katedrájára s e városkában meglehetősen elszigetelve képviselte a művészetet. Horváthnak keze alá jutott Réti, aki hálásan emlékszik vissza a legelső mesterére.

"Az iskolánkívül is tanított, — úgymond -feljáratott magához és amit tőle tanultam, sohase kellett megtagadnom" Szebb bizonyítványt nem állíthatott ki tanítvány a mesteréről.

Horváth Henrik festészete meg a sok illusztrált könyv mind-mind a múlt művészetét jelentették. Az élő pikturáról az első hírt hetedik gimnazista korában kapta: akkor ugyanis visszajött Münchenből, még pedig Hollósy iskolájából Thorma János és mesélt neki új festésről, Bastien-Lepageról, Leiblről, a realizmus és idealizmus nagy harcáról, csupa oly mozgalommal teljes témáról, amelyről eddig a fiatai gimnazistának fogalma se lehetett. Mohón szedte magába mindezt s mivelhogy egyszeribe nem vehetett részt a festészet mozgalmaiban: feldolgozta a hallottakat - az önképzőkör számára.

Teoretikusan tehát s az önképzőkör szűk keretein belül már lekötötte magát a művészetnek. S nem volt hatalom, amely attól többé elválassza.

Alig hogy az érettségi vizsgálaton túl volt, 1890-ben more patrio bekopogtatott a budapesti Rajztanárképzőbe s ott egy hónapon át keményen rajzolta a különféle gipszeket.

De a halottszínű, rideg öntvények még annyi művészi élményt sem költögettek benne, mint a nagybányai képeskönyvek. S kisült, hogy az ő régi rajzmestere sokkalta különb koszton tartotta, mint a budapestiek. Nem volt maradása. Ott hagyta az iskolát. Frissebb, élő művészettel teljes környezetbe vágyott. München felé irányította tekintetét, amelyről annyit mesélt neki Thorma. Végre 1891 januárjában kiutazott s Hollósy tanítványa lett.

Hollósy iskolája egy darab bohémvilág volt, fesztelen, külső rendszert nélkülöző, de tele művészi szesszel. Az ifjúság hamar benne látta a szabad iskola ideálját. Ez időben mái-akkora lett a híre, hogy akárhány tehetséges iiatal festő otthagyta az Akadémiát s itt folytatta tanulmányait. Réti tehát oly környezetbe került, amely leginkább kedvezett neki. Nem is mondhatnék, hogy valami nagyon müncheni íze lett volna az itt tovább plántált művészi elveknek, inkább szabad átalakítása a Franciaországból világgá eredt naturalizmusnak és impresszionizmusnak. Kétévi tanulás után Réti a modern művészetet ott szerette volna tanulmányozni, ahol az megszületett. 1893-ban tehát félévre Parisba költözött.

Ami reá itt hatott, merőben különbözött a müncheni benyomásoktól. Mert a bajor fővárosba el-eljutott ugyan a modern kultúra sok sugara: de a fénylő nap maga Paris felett ragyogott. Igaz, hogy Ibsen drámái, a kor nagy irodalmi eseményei ott zajlottak le, de idegen import volt az is. Igaz, hogy francia képek is kerültek a Glaspalastba és Kühl és Liebermann is bemutatták itt nyugati élményeiket. Igaz, hogy fiatal írók itt is elmondották Verlain verseit, fordították Zolát és Maupassant-t. De majdnem minden, ami újnak, sokat ígérőnek mutatkozott, mégis csak Parisra utalt. A fiatal magyarság Münchenből egyre-másra átszakadt Parisba: Réti is oda tartott. S amit Münchenben csak foszlányokban kaphatott, ami csak a nagy egészről leszakított díszes ornamentum volt: azt megkapta itt a maga szerves teljességében. Egy oly fényes intellektus, mint az övé, most élvezhette a maga teljében ezt a fogalmat: kultúra.

Mindenesetre Paris e hatása keltette benne a vágyat: megalakítani festék, ecset, vászon segítségével azt a képet, amit e-hatás benne keltegetett. így keletkezett 1893-ban legelső olajfestménye: "Bohémek karácsonyestéje idegenben".

Ősszel festette Nagybányán s novemberben kiállította Budapesten a Képzőművészeti Társulat műcsarnokában. A kép szokatlanul nagy feltűnést keltett s bár szerzőjéről alig tudott valaki valamit, mégis egyik kimagasló érdekességévé lett a kiállításnak. Annyira, hogy az állam megvásárolta az ismeretlen festő e legelső zsengéjét s az ma is a Szépművészeti Múzeumban látható.

Ez a siker azért is meglepő, mert akkor százszor nehezebb volt kivívni, mint ma. Ma már nincs a festészetnek oly szélsőséges iránya, amelynek Budapesten ne akadna rögtön egészen számottevő közönsége. Ma már pártokat lehet tömöríteni akármilyen extravagancia köré. Akkor azonban másként álltak a dolgok. A művészettel édes-keveset törődött a közönség. Távolról sem volt meg mai iskolázottsága; néhány nevessé lett festő stílusára esküdött a publikum s ami attól eltért, azt nem tartotta helyes művészetnek.

Réti képe ezek ellenére is feltűnést keltett. Nyilvánvalón nem a stílus érdekessége kötötte le az ilyen előadáshoz nem szokott nézőit, hanem valamely más elem. Talán nem tévedünk, ha ezt az elemet közvetlenségnek, őszinteségnek mondjuk. Csakugyan: nem valami történeti jelenetet ábrázol, mint a Piloty-iskola képei, sem a közvetlen élményből már kitörült aktokat, mint Cornéliusék, sem textúra-realizmust nem ad, mint budapesti kortársainak átlagos képei. Mindenekfelett a közvetlen élmény képe ez a festmény. Három bohém az aszfal körül s a jelenet meleg homályát áttöri a petróleumlámpa fénye. Münchenben, Parisban csakugyan ilyenforma volt a szegény magyar piktorfiúk karácsonya. Nem valamely kieszelt konstrukció virtuóz előadása, hanem az átélt dolgok lírája ragadhatta meg a közönséget. Festői előadása természetesen eltért az akkor Budapesten divatostól, de aligha hisszük, hogy ezt valami különös erénynek tartották volna itthon. Rétire nézve azzal a fontos következménnyel járt ez a siker, hogy nagyon szerény anyagi viszonyain lendített -egy olaszországi s egy újabb párisi út erejéig. Már első párisi tartózkodása idején túlesett a müncheni Bastien-Lepage-korszakon. Míg a bajor fővárosban Rembrandt s a kisebb hollandusok érdekelték épp a kor hangulata okából is, Parisban hamar kinőtt az egyoldalúságból s figyelme a Louvre kincseire, a klasz-szikus görögökre, a kortársak közül pedig a párisi boszorkányos rajzolókra, Willette, Forain, Steinlen, Toulouse-Loutrec lapjaira irányult, amelyek oly elmésen kötötték össze a párisi félhomály művészetét, a Chat-noirok, Yvette Guilbertek lápvirágait a magasrangú kultúrával. Olaszországban, ahová először 1894-ben jutott, ezeket az artisztikus élményeket kiegészítette Róma mindent lenyűgöző nagyságának megérzése, Firenze primitivjei-nek érdes zamata. Tetézte e komoly, mélyreható élményeket még egy: Kossuth turini haldoklása. Réti is ott volt magyar író barátaival a nagybeteg ágyánál, ő is látta az olaszországi temetés fekete pompáját. Ezek is oly benyomások, amelyek végigkísérik az embert sírjáig.

Egy párisi látogatás után idehaza megfestette a "Gyötrődés"-t (államtulajdon, most a Szegedi Képtárban) s kiállított egy női arcképet. A "Gyötrődés" valósággal önvallomás is volt. Mert ugyanebben az évben s még utána is hosszasan merült többféle festői feladat megoldásába. Volt köztük olyan is, amely éveken át foglalkoztatta. Mintha a festő-vér konfliktusba keveredett volna a Rétiben rejlő kritikussal. Pszichikai elemzések, érzések boncolgatása, ellenőrzése, taglalása gátolta meg az ecset munkáját. Voltak idők, amidőn festés helyett szakadatlanul ily analízisekkel foglalkozott. Azt mondhatná valaki, hogy ez talán nem tartozik a szorosan vett festészethez. De a festő mindenekelőtt és mindenekfelett ember. Van egy világ, amelyet a saját organizációja és a külvilág és az események súrlódásából, egymásrahatásából épít meg, anélkül, hogy esetleg erről az építési processzusról sokat tudna. A kevésbé analitikus, kevésbé filozófus ember könnyen átsiklik e processzuson s észrevétlenül, kurtán a cselekvés terére lép. De vannak érzékeny, finomra hangolt lelkek, akik szinte viviszekciót rendeznek ön-magukon, hogy rajtakapják, ellenőrizzék magukat az érzés minden rezdülésekor, a gondolatok minden elágazásánál. Réti az utóbbiak közül való. A benső élet homályai sokkal inkább foglalkoztathatták, mint minden, ami a külső világban oly kézenfekvő világos. Képeit is szinte a homályból szedi elő. Szürkület önti el az egyiket, hajnal előtt halkan pitymallik, a csillagok képe egy fokkal tompább már. S e homályból két alak dereng elé: egy lankadt férfi, akit egy asszony támogat. Hasonló, homályba merült képekkel később is foglalkozott, a szabad levegő szürkületét esetleg felváltja egy intérieur tompa homálya. Egész sora az így megkezdett munkáknak nem is készült el soha.

1895 végén kiment Münchenbe, újra együtt volt Hollósyval s tavasszal azután a Hollósy-iskolával együtt visszajutott Nagybányára. Most már, meg lévén vetve alapja a kolóniának, a telet Münchenben, az év többi szakát Nagybányán töltötte.

A kis telep mindjárt az első esztendőben bemutatkozott Budapesten (tehát 1897-től datálhatjuk itt a különkiállítások rendszerét) s ezúttal először ismerkedett meg a közönség a "nagybányai művészet" fogalommal. Temérdek küzdelem előzte meg a kiállítás létrejöttét és csak a sajtónak köszönhető, hogy a közönség figyelme valóban meglepő mértékben irányult az új kísérletre. Nem akarjuk itt még röviden sem vázolni e küzdelmeket, csak azt jegyezzük meg, hogy e kiállításon Réti is részt vett a "Hajnali hangulattal", amelyen mintegy három éven át dolgozott, néhány kisebb arcképpel és azokkal az illusztrációkkal, amelyeket a Révai Testvérek- cég megbízásából Kiss József költeményeihez készített. A második nagybányai kiállításon, 1898-ban önarcképével jelent meg, amely gyorsan kivívta különösen a festők elismerését. Ugyanekkor állította ki Bródy Sándor "Ezüst kecske"-jéhez készített illusztrációit. A harmadik nagybányai kiállításon, amelyet a telep a Műcsarnok téli tárlata keretében rendezett, feltűnést keltett Herczeg Ferenc arcképe és tetszést Jókai Móré is. Épp ily siker érte 1900-ban a téli tárlaton, amelyen kiállította a "Honvédtemetés"-t, egy "Intérieur"-t (mind a kettő a Szépművészeti Múzeumban) és egy tájképet (Jánossy- gyűjtemény).

A következő évek majd mindegyében felkeresi néhány művével a budapesti kiállításokat. Ezekből került a "Golgota" a Jánossy-gyűjteménybe (1901), egy női arckép a Szegedi Képtárba (1903). A nem szaporán termő, de értékes művek végre 1906-ban megszerezték neki a Fraknói- díjat s Réti ismét Rómába ment s két éven át dolgozott a mecénás püspök magyar művészházában. Azóta úgy a "Miénk", mint a Könyves Kálmán, Nemzeti Szalon és Műcsarnok kiállításain mutatta be legújabb műveit.

Több kitüntetés is érte. A "Gyötrődés" megszerezte neki a millenáris kiállítás 3-ik érmét. A "Honvédek" 1900-ban a Lipótvárosi Kaszinó díját, Ugyanezen évben II-e Me-daille-t kapott a "Bohémek"-re Parisban, egy évre rá az "Intérieur" meghozta neki a müncheni Glaspalastban a II-ik érmet s ugyanez a kép St. Louis-ban a III-ikat.

Művészi stílusa, amely e művekben fokról fokra való gazdagodást mutat, eleinte az alakoknak a mély, fulladt homályból, való kidolgozását jelenti nemcsak festményein, hanem vázlatain, szénrajzain is. Mintha ez a homály kínálta volna neki a legbeszédesebb szenzációkat. Minden képe átérzett élmény, mindenikhez énjének minden szála fűződik. E képek soha sem konstrukciók, soha sem a puszta okfejtés művei, bennük legalább akkora szerep jut a szívnek, mint a meggondolásnak. Szinte úgy látszik, mintha az idők folyamán festő-vágyai egyre konkrétebb alakot öltöttek volna: a homály lassan széj-jelfoszlik, egyre hangosabb a szava a színnek és a formának, amely amannak hordozója. Fokról fokra világosabbá válnak képei, végre is oly tanulmányokhoz (és arcképekhez) érkezik, amelyeken a vezérmotívum a világos, erősszavú, tömör szín. Egyre egyszerűbbé lesz: a mindent kikémlelő naturalista kezdi erős kézzel összefoglalni mondanivalóját s végül egy-egy arcképe egy csapásra adja a karaktert, a formákat, a világos és élő erejű színt. Réti maga alakította így a stílusát s ez valóban az övé, becses meggazdagítása annak a festészetnek,amelyet nagybányainak mondanak.

Míg így ezer töprengés közepette művészi stílusának kialakításán fáradott, egy oly munkát is végzett, amelyet ő maga talán mellékesnek fog fel, mi azonban fontosnak tartjuk. Ugyanis a nagybányai kolóniában nem csupán festőként szerepelt, hanem ott nagyon kiadós pedagógiai működést is fejtett ki.

Nem mindjárt. Mert eleinte Hollósy volt a kis telep vezető mestere, de már akkor is Réti meg Thorma volt a lelke az iskolának. Hollósy távozása után pedig Rétire hárult minden gond: ő szinte obiigóban érezte magát - az iskolával és Nagybányával szemben s a legserényebb korrektorrá lett. Igaz, hogy részt vett ebben a fárasztó munkában Fe-renczy is, Thorma is, Iványi-Grünwald is, de e művészek sokféle munkával voltak elfoglalva: az iskola ügye Rétire maradt.

Alig ismerek művészet-pedagógust, aki helyesebben és buzgóbban fogta volna fel ezt a hálátlan és fárasztó feladatot. A művészetpedagógiával furcsán állunk: nyilvánvaló, hogy a legnagyobb művészek néha igen kitűnő korrektorok, de sűrűn megesik az is, hogy semmi hajlamuk sincs e sui generis feladatra. Viszont sokszor egészen gyenge festők is pompásan mívelik meg az Úr e szőllejét. Nyilván külön tehetség, sőt külön művészet az e fajta nevelési munka s kevés emberben van meg ez a művészet akkora mértékben, mint Rétiben. Talán a filozofálásra, a pszichológiai elemzésekre való mély hajlama képesíti a fiatal festők pszichéjének felismerésére, tehetsége pedig arra, hogy amit így felismert, ne egy adott sablon vagy valamely "utasítás" értelmében, hanem a legtermészetesebben fejlessze. Minden művészképzésnek egyik legnagyobb akadálya a nagy-képűsködés és a merev rendszer: Réti szabadon, az adott "anyaghoz" idomulva vezette kézen a reá bízott fiatalságot azokra az utakra, amelyeken a művészet a legkönnyebben elérhető.

Százakra, megy azok száma, akik örömmel fognak visszatekinteni Réti korrektúrájára. Örömmel s hálával, mert ritka iskola mutathat fel oly kiváló érzékű s egyben jeles művész-pedagógust, mint a nagybányai.

Tisztán művészi, festői érdemeihez hozzáfűzzük e másikat, nem csekélyebbet amannál.

LYKA KÁROLY


ARCKÉP RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE
ARCKÉP
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE

KENYÉRSZEGŐ NŐ RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE ARDÓ DR. GYŰJTEMÉNYÉBEN
KENYÉRSZEGŐ NŐ
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE
ARDÓ DR. GYŰJTEMÉNYÉBEN

INTERIEUR RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE
INTERIEUR
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE

ARCKÉPEK RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYEI
ARCKÉPEK
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYEI

RÉTI ISTVÁN VÁZLATKÖNYVÉBŐL
RÉTI ISTVÁN VÁZLATKÖNYVÉBŐL

BOHÉMEK RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
BOHÉMEK
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

TANULMÁNY RÉTI ISTVÁN RAJZA
TANULMÁNY
RÉTI ISTVÁN RAJZA

ÖNARCKÉP RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE
ÖNARCKÉP
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE

TANULMÁNY RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE
TANULMÁNY
RÉTI ISTVÁN FESTMÉNYE


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003